VIII. A nagyenyedi ijedés
VIII. A nagyenyedi ijedés
Míg a papok kardot kötöttek oldalaikra, míg a sánták, nyomorékok fegyvert fogtak oltáraik és hazájuk védelmére, Kolozsvár város főparancsnoka, Ebéni uram csendesen aludt a maga ágyában.
A derék úr ismeretes vala azon tulajdonságáról, hogy ha tisztjei valamiért felköltötték, hogy ez vagy amaz történt, azt szokta egyszerűen felelni: „nem lehetséges az”, s másik oldalára fordult, és tovább szunnyadt.
Magyari már jól ismerve ezt a szokását a derék férfiúnak, amint késő éjszaka minden baj nélkül hazaérkezett, nem is vesztegeté arra az időt, hogy Ebénivel beszéljen, hanem megnyittatá a templomot, s éjnek idején meghúzatván minden harangot, beharangoztatott.
Az álmából felijedő népség, hallván a templomi harangszót e szokatlan órában, nagyon természetesen mind a templomba sietett; aholott felállván előttük a nagytiszteletű úr, elmondá hathatós szavakkal mindazt, amit látott, leírva a veszélyt, mely őket az éj szárnyai alatt meglepni készül, s bátor védelemre buzdítva hallgatóit.
Ebéni uram csak innen tudá meg a közelgető bajt, midőn egymás után tíz-húsz ember futott hozzá őt felkelteni s elmondani, mit beszél a pap; ki is midőn végre elkezdé látni, hogy a dolog többé nem tréfa, ijedten ugrék fel ágyából, s hirtelen nem jutott eszébe, hogy mit csináljon. A népség kiabálva szaladgált alá s fel az utcákon, a hajdúk verték a lármadobot, a lovasok trombitálva nyargaltak elé hátra. Ebéni elveszítette a fejét.
Szerencséjére odaérkezék hozzá Magyari.
– Mi történik? Mi baj van? Mit csináljunk, nagytiszteletű uram? – kérdé a parancsnok úr; mintha Magyari lett volna a hadseregek vezére.
– A baj nem nagy, de közel van – felelt a tisztelendő úr. – Egy csoport gyülevész tizenhét zászlóval egy harámbasa vezérlete alatt betört Erdélybe, vannak közöttük rendes lovasok is a szatmári várőrségből. E percben nem lehetnek Kolozsvártól távolabb négy mérföldnyinél; de úgy szét vannak osztva, hogy négyszáznál több együtt sehol sincs, ilyenformán a felkelő nemességgel s a fejedelem német dandárával egyenként fel lehet őket emészteni. Legelső dolog azonban e véletlenségről a fejedelmet tudósítani, ki most Nagyenyeden mulat.
– Igaza van kegyelmednek – hagyá helybe a pap szavait Ebéni. – Akként fogunk cselekedni. – S míg a papot elbocsátá, hogy rendezze hát a csapatokat, ahogy tudja, maga előhívatott egy gyors hírnököt, s miután zavarában először az írótollát nem találta, azután pedig tintával öntötte le a már kész levelet; siettében ilyen szóbeli izenetet bízott végül a futárra, hogy mondja meg a fejedelemnek:
– Miszerint a szatmáriak egyesülve tizenhét zászlónyi portyázókkal, Erdélybe beütöttek, s nincsenek távolabb Kolozsvártól négy óra járásnyinál; de Kolozsvárt majd védni fogjuk.
(Tehát Ebéni már olyan verzióját adta a pap tudósításának, hogy míg az csak nehány lovast említett a szatmári várőrségből, ő azt egyenesen előre helyezé, s a négy mérföldnyi távolságot leszállítá négy óra járásnyira, ami erdélyi utaknál világosan nagy különbség.)
A hírnök iparkodott kijutni a városból, s míg Radnótra érkezék, elképzelé magában, hogy a betörő sereg azalatt bátran meghaladta azt a négy óra járást, s ezért is amint bebukott a fejedelemhez, nem tekintve, hogy az érdekes állapotban levő fejedelemasszony is jelen van, ilyen hírmondást hebegett el:
– A szatmári várőrség tizenhét zászlóalja portyázóval beütött Erdélybe, s ezóta Kolozsvárt ostromolja, de Ebéni uram majd talán megvédelmezi.
A fejedelemnő csaknem elájult e szókra, Apafi egyszerre felugrott, s elészólítva hűséges vén szolgáját, Andrást, megparancsolá, hogy rögtön fogasson hintajába, s a fejedelemnőt szállítsa a leggyorsabban Gyulafehérvárra, mert a szatmári seregek tizenhét zászlóalja magyarországiakkal Kolozsvárt meglepték, ezóta meg is ették benne Ebéni uramat, mert az meg nem fogja védeni.
András nyargalt rögtön a lovakért, egy perc alatt befogatott, a másik percben lehordá a fejedelemnő legszükségesebb úti készleteit, a harmadikban már fel is ülteté asszonyát, ki szörnyen meg volt ijedve az ismeretlen veszélytől.
Az udvaron szájjongó emberek megdöbbenve az ijedt sietségen, körülállták a hintót, s egy jó ismerőse levén köztük Andrásnak, megszólítá őt, midőn éppen hátul a bakra felült:
– Mi baj?
– Jaj, hagyja el kegyelmed. A szatmári hadsereg betört Erdélybe, tizenhatezer emberrel, Kolozsvárt elpusztította, ezóta Enyed felé jár.
Nosza ezeknek sem kellett több. Amint meglátták, hogy a fejedelemnő hintaja sebesen vágtat Fehérvár felé, szaladtak szanaszét, s egy óra múlva futott ki az egész város a fehérvári úton; ki mit összepakolhatott, a hátán vivé, asszonyok gyermekeikkel karjaikon, férfiak batyuval hátukon, ökreiket, teheneiket hajtva maguk előtt, szekerek egész házi bútorzatokkal megrakva, minden ember jajveszékelt, ordított és futott, ahogy csak bírt.
Ezen időben éppen ott volt Nagyenyeden a budai basa követe, Yffim bég, kit azért küldöttek a fejedelemre, hogy sürgesse annak kivonulását Magyarországba a kívánt segédhadakkal, s ki sehogy sem akarta Telekinek elhinni, hogy nekik itthon kell maradniok, mert Szatmár felől félnek a támadástól.
Ez a derék Yffim bég tehát éppen fürdőkádjában ült, amidőn e rémületes futás történt, s megijedve a nagy lármán, kiugrott a vízből, s egy lepedőt kapva magára, az ablakhoz szaladt, s amint meglátá a rémületesen futó sokaságot, lekiálta egy azon menőre:
– Hová futtok, mi történt itt?
– Jaj uram – felelt a kérdezett futtában –, betört Erdélybe a szatmári ármádia, huszonhatezer emberrel, mindent elfoglalt az útban, s csak kétórányira van már Nagyenyedtől.
Yffim bégnek is elég volt ennyi! Hirtelen keresztülköté derekán a fürdőleplet, s turbán nélkül, minden nélkül leszaladt az istállóba, felugrott egy nyergeletlen paripára, s úgy nyargalt ki Nagyenyedből, senkitől el sem búcsúzva, s még csak ruhát sem változtatott, amíg ki nem ért Temesvárra, s ott azt híresztelte el, hogy már ezóta a szatmári megszámlálhatatlan seregek egész Erdélyt elfoglalták!
Teleki eszerint célt ért: az erdélyi hadaknak okuk támadt a honnmaradásra; de mégis többet kapott, mint amennyit kívánt; mert amíg ő csak annyit kért Kászonyitól, hogy egy cseltámadást intézzen ellene, az ráeresztve Kökényesdi portyázóit, egész Kolozsvárig pusztíttatá Erdélyt.
Az, hogy a szentkúti derék barát és Magyari László uram a portyázók főnökét elfogták, nem sokat változtatott a dolgon, mert a furfangos kalandor még azon éjjel keresztülásta börtöne falát, s mindhárom társával együtt megszökött.
Másnap reggel Páter Gergely, észrevéve foglyai eltűnését, rendkívül megijedt, elgondolva, hogy azok most visszahozzák az egész rablóhadat ellene, s rögtön sietve összegyűjté az egész búcsújáró népet, szekerekre rakatva a legszükségesebb élelemszereket s az oltár kincseit, bevezette őket a hegyek közé, s ott elrejtőzött velök a Balina barlangba, egyenkint hordva át karjaira véve gyöngélkedő híveit a barlang előtt keresztülrohanó hegyi patakon, s elhelyezve őket a nagyszerű sziklateremben, mely nemegyszer szolgált a környékbeli népnek menedékül pusztító tatárok ellen, el levén látva magas nyílással tetején, melyen a füst kimehetett, egy rajta átfolyó patak szolgáltatott a benn lakóknak ivóvizet. Egy óra alatt elkészültek a fekhelyek friss falevelekből és kaszált fűből, sütőkemencék, tűzhelyek készen álltak, s a terem mélyén egy mindenkor azon célra szolgált kőtalapon fel volt szerelve az oltár.
Kökényesdi eközben sietett a barát szavára szétoszlott seregeit utolérni, hogy azokat ismét összegyűjthesse, mielőtt a kolozsváriak egyenként különfoghatnák. Szénásit azonban elbocsátá, hogy az egeresi pincékre küldött tévedező embereit hívja vissza, s vegye ostrom alá a zárdát.
Mire Szénási visszajött a kiéhezett kétszáz emberrel, csak a puszta falakat találta; hogy még pusztábbak legyenek, leégeté rólok a tetőt.
Az égés világánál azután nekiült, s egy gúnyos levelet írt Telekinek, melyben tudósítá egész alázatos hangon, hogy a kívánt diverziót megtevék Erdély ellen, hogy csókoltatja a kezeit, parancsoljon vele másszor is, legalázatosabb szolgájával.
Alig küldé el a levelet egy, az útban elfogott oláh cigány által, midőn nagy vágtatva láta az égő zárda felé közeledni egy csoport lovast, s a legelöl futóban Kökényesdit ismeri meg.
– Végünk van! – kiált messziről a harámbasa. – Körül vagyunk fogva! Valahány pap van a világon, mind katonává lett, s úgy forgatják ellenünk a kardot, mintha Biblia volna. A kálvinista pap, a barátok, a rác pópa, az unitárius, ki-ki a maga hívei élén, legalább húszezer emberrel jöttek ki ellenünk: diákok, mesteremberek, parasztok, mint a raj rohantak reánk; nekem ötvenedmagammal jutott az egész csizmadiacéh, s lesámfáztak embereimből húszat, fut mindenki eszeveszetten, s ahol a parasztok elhagyják, a nemesek kezdik rá, kik összeállva a német dragonyosokkal, lovon űzik a futó hadat. Minden zsákmányt, minden rabot elvettek a kezünk közül; ez a kálvinista Józsue mindenütt a sarkamban van, lehetetlen, hogy egy gyalog ember megszabaduljon közülünk.
A rablóvezér éppen úgy viselte magát, ahogy rablócsapatok vezéreihez illik: mikor csatázni kell, elöl megy, de mikor futni kell, akkor is elöl megy; ha megverték, sohasem törődik vele, hogy szabadul meg a többi; otthagyja a seregét, s csak magát siet megmenteni.
Miután elmondá a rémhírt lóhátról a megrémült Szénásinak, sarkantyúba kapta lovát, s hátra sem nézve többet, hogy megy-e utána valaki, elnyargalt, s otthagyta Szénásit a cserben maradt gyalogsággal…
A róka akkor legravaszabb, mikor verembe esett. A megszorult hipokrita átlátta, hogy bármily gyorsan iparkodjék is menekülni, a lovasság Nagyváradig utoléri s lekaszabolja. Szerencsétlenségére lovon ülni sem bírt, hogy legalább maga megmenekülhetett volna.
Körös-körül hangzottak már az erdélyi csapatok trombitái, s a hegytetőkön sorba kezdtek kigyulladni a vésztüzek, szurkos fenyők; minden úton Kökényesdi futó embereit lehete látni, kik egymást ijesztve ordításukkal, rohantak erdőkön-völgyeken keresztül, nem merve a havasok közé menekülni, hol a felbőszült oláhság fejszéi villogtak eléjük, sem az egyenes úton járni, hol a lovasbandérium s a német dragonyosok gázolták őket össze.
Szénási a kétségbeesés e pillanatában hirtelen parasztruhát ölte magára, felmászott egy fa tetejére, s amint a legelső csapat nemes lovast meglátta közelíteni, lekiálta rájuk.
– Az isten áldja meg kegyelmeteket, nemes uraim.
Azok feltekintének e szóra, s lehítták a fáról az embert.
– Héj, talán te is a rablók elől bújtál el, szegény ember?
– Jaj, drágalátos uraim. Nem rablók voltak ezek; hanem német katonák magyar öltözetben, kiket Szatmárról eresztettek ide. Vigyázzanak kegyelmetek az üldözésben, mert ha a kegyelmetek német katonasága emezekkel össze talál jönni, hamar megeshetik, hogy megértik egymást, s mind a ketten kegyelmetek ellen fordulnak. Én hallottam, mit beszéltek, mert értek a nyelvükön, de úgy tettem, mintha nem érteném, amíg idáig hajtottak magukkal, hogy az utat mutassam meg nekik; akkor mondogatták, hogy ők a kolozsvári dragonyosoktól kaptak biztatást titokban, hogy rohanják meg a várost. Az ördög nem alszik, nemes uraim!
A jó urak meghökkentek; a tudósítás nem volt éppen valószínűtlen, s miután csakugyan megtörtént, hogy egy elfogott portyázó nem tudott másként, mint németül, a vad hír mint futótűz terjedt el egyszerre a magyarok között, hogy a dragonyosok egyetértenek az ellenséggel, s őket kelepcébe akarják csalni; a nemes uraktól megtudták a diákok, a diákok elmondták a kézműveseknek, s mire Ebéni és a tisztelendő urak észrevették, kész volt a zendülés a seregben: a nemes urak azt sürgették, hogy el kell a lovat és kardot szedni a németektől, a diákok egyenesen meg akartak velök ütközni; a csizmadiacéhnek volt legtöbb esze, ez azt kívánta, hogy meg kell várni, míg lefeküsznek alunni, s akkor egyenként megkötözni őket.
Szénási mester ezalatt egyet került, s előtalálta a dragonyosokat, kik egész buzgósággal teljesíték a rájuk bízott dolgokat, s megállítá őket.
– Uraim! Baj van; látják kegyelmetek amott a magyar urakat? Ni, hogy fenyegetőznek az ökleikkel; vigyázzanak ám magukra. Valaki elhíresztelte náluk, hogy a szatmáriakkal kegyelmetek egyetértenek, s most azok egy tappot sem akarnak addig tovább menni, amíg elébb kegyelmeteket egy lábig le nem öldösik.
A zavart kiáltozásokból csakugyan ki lehetett egyes fenyegetőzéseket venni.
A német katonák erre elkeseredtek. Mondák, hogy ők vérüket ontják Erdély szolgálatában, s ez a jutalom érte, hogy árulóknak neveztetnek. Azonnal takarodót fúvattak, s összegyűjtve csapataikat, védelmi állásba tették magukat, s egy óra alatt úgy fel volt zavarodva Ebéni uram egész tábora, hogy Szénási mesternek semmi sem volt könnyebb, mint futó népeivel megmenekülni előlük. Ebéni egész éjjel a mártírok minden kínszenvedései között forgott, majd a németek, majd a magyarok küldöttsége által ostromoltatván, kik elégtételt, biztosítást s tudja isten miket követeltek, s míg a jámbor papok egyik tábor szélitől a másikig szaladgálva, nagy nehezen lecsendesíték a zajt, felvilágosíták a félreértést, s különösen megértették a felekkel, hogy sem a magyar urak nem akarják bántani a németeket, sem a németek a magyarokat, akkorra meg is virradt, s a kibékült felek bámulva győződének meg felőle, hogy az egész lárma csak egy furfangos kalandor műve volt, ki azáltal bőséges időt nyert üldözői elől megmenekülhetni.
Egész a határszélig nem érték őket többé utol.
