X. Az amazondandár
X. Az amazondandár
Három nap múlt el, hogy Azraële Hasszán basához került, s a harmadik nap estéjén Hadzsi Baba kinn ülve hajója orrában s a szép holdvilágban gyönyörködve, távol a Margitsziget felé csónakokat látott a Duna közepén evezni, s koronként szívszaggató sikoltásokat halla, melyek csak rövid ideig tartottak; – a sikoltások időközönként megújultak, s a kalmár szíve úgy szorongott, azokat hallva.
Nemsokára eltűntek a csónakok a parti fák között, elhangzott az utósó rémhang, s a várkert rózsalugasai alatt ábrándozó dal szólalt meg, mely a csöndes éjben áthangzott a Dunán. A kalmár megismerte benne az odaliszk éneklését, s elhallgatta azt sokáig, s mégis úgy tetszett neki, mintha e dallamon keresztül ama sikoltások hatnának váltig füleibe.
Másnap meglátogatá őt Yffim bég, a kalmár szívesen fogadá: nargilát és sörbetes csészéket hozatott elé, s ott elültek szép csendesen pipázgatva; egyik sem szólt a másiknak egy szót is.
Így lefolyván jó egy óra, végre megszólalt Hadzsi Baba:
– Az éjjel csónakokat láttam a sziget felé úszni, s titkos sikoltások hangjait hallám.
Azzal ismét tovább szítták a nargiláikat, hörpölgették csészéiket, s hallgattak másik óra hosszat.
Akkor felkelt Yffim bég, kezet szoríta Hadzsi Babával, s távozófélben monda:
– Azok Hasszán basa kedvenc hölgyei voltak, kik bőrzsákokba varratva a vízbe hányattak.
Hadzsi Baba megcsóválta fejét, ami törökül annyit tesz, hogy ezt előre lehete látni…
Nemsokára elkezdének gyülekezni az egyes hadtestek Pest alá, tábort ütve a Duna-parton: a hídon szüntelen lehete látni a keresztülvonuló hadsorokat, a nehéz ágyúkat és szekereket. Megérkezett Belgrád alól a vezér aga a nyolcezer főre menő testőrséggel, s a Rákoson ütötte fel sátorait, feljött utána Izmail basa tizenhatezer jancsárral, s a palotai síkon szállt meg. A tatár kán rendezetlen csordáit, mik mehettek negyvenezer főre, felterelték Vác környékére, nemsokára Ghyka herceg is megérkezék hatezer főnyi lovassal, s vele együtt és a budai vezér válogatott csapatjaival mehetett az egész sereg mintegy százezer főre.
Hadzsi Baba tehát igen jó vásárt csapott, annyi török úr között sok vevője akadt, mindene áron feljül kelt el, úgyhogy jónak látta egy újabb szállítmányt hozatni maga után egy belgrádi filiálraktárából; remélve, hogy még a táborozás folytán azokat is eladhatja. Szerette volna mégis megtudni, meddig tartand ez összpontosítás, s miféle urak váratnak még a hadakhoz, s evégett körülfogá Yffim béget.
A bég őszintén megfelelt, hogy aki akart, már eljött, az erdélyi fejedelem csalárdul kihúzta magát a hadból, s most csupán Kucsuk basa és fia, Feriz bég dandáraira várnak még, akik nélkül nem akarnak útnak indulni.
Hadzsi Baba odalett e nevek hallatára.
– Holt emberré tettél, uram. Még ma megyek vissza egész szállítmányommal együtt Sztambulba.
– Őrjöngsz?
– Nem, uram, de tönkre vagyok téve, ha ezeket bevárom. Soha, uram, még egy világrészben sem lakhatom ezen derék férfiakkal, kiket Allah tartson meg sokáig nemzetünk dicsőségére! Két házat tartok a Boszporusz két ellenkező partján, hogy mikor e nemes urak Európában vannak, én Ázsiában lehessek, s ha ők Ázsiába mennek, én átjöhessek Európába.
– Rejtélyekben szólasz.
– Tehát nem hallottad volna hírét Feriz bégnek?
– Mint derék vitézt hallottam őt emlegetni.
– És a hölgydandárnak, mely őt a csatákban szokta követni?
Yffim bég felkacagott e szóra.
– Könnyű neked kacagnod, kegyelmes uram, mert nem kereskedel hölgyekkel, mint én. De tudnod kell, hogy amiről beszélek, nem tréfa, s Feriz bég nem kevésbé veszedelmes mindenféle asszonytartó emberekre nézve, mint a himlő és a ragály.
– Sohasem hallottam ily tulajdonságáról.
– De hallottam én. Ez egy varázslói hatalommal bíró ifjú, kinek szemeiben talizmán van rejtve, kinek homlokára tündérbetűk vannak írva, s kinek ajkairól bűbáj és varázslat hangzik; hogyha bármely némberre ránéz, avagy ha bezárt ajtón keresztül hallatja vele szavát, az meg van rontva örökre; mint amely embernek a hold arcára süt, mikor alszik, és az kénytelen a holdat követni azontúl: éppen úgy vonja ez ifjú maga után szemei sugárzatával a nőket, akikre ránéz. Óh, nem egy magas úr átkozá meg azon órát, melyben Feriz bég ablakai alatt lován elvágtatott, s legszebb hölgyeit veszté miatta. Maga a nagyvezér maig is siratja kedvenc bajadérjét, a szép Zaídát, ki egy selyemkötélen ereszkedett le ablakából a tengerbe, s azon hajó után úszott, mely Feriz béget vivé; s egy éjjel testvéröcsémet, Kutub Alnumánt, ki szinte rabkalmár, mint én, leányai, kiket esztelenül megmutatott az ifjúnak, álmában megkötözték, s mindnyájan utána szöktek.
– S mit kezd ez ifjú annyi nővel?
– Óh, uram, éppen ez a réme a regének. Mert ha szerelemre fűzné a föld legszebb virágait, azt mondanám rá: bölcs ember; előre ízleli a paradicsomot. De ellenkezőleg, uram: borzadni fogsz, midőn kimondom: ő, kinek a világ szépségei borulnak lábaihoz, soha azoknak egy csókjuk által sem kíván idvezülni.
– Tehát nyomorult – vagy esztelen?
– Más hölgyet szeret, keresztyén leányt, és az távol van innen, és az után eped gyermeksége óta; – midőn legelső csatájába ment, akkor látta e lyánkát először, és azóta valahányszor harcba indul, mindig az ő nevével húzza ki kardját. Ez elég szép megtiszteltetés egy keresztyén ember leányának.
– S mi történik azon nőkkel, kiket megvet?
– A legelsőknek, kik magukat lábaihoz veték, szíveikkel, bájaikkal, életükkel kínálva őt, könyörögve, hogy ha szerelmüket nem veszi el, vegye el életüket akkor, – ezt viszonzá: „Szeretni nem tanultatok ti, úgy, miként én szeretek; a ti szerelmetek rózsabokor árnyában ébred, az enyim kardok villogásainál; a ti szerelmetek dalnoka az édes csalogány, az enyimé a harci tárogató; a ti szerelmetek vágyai forró sóhajok, mámoradó csók, titkos gyönyörök, – az én szerelmem vágya a dicsőséges halál! Ha akartok engemet szeretni, szeressetek úgy, miként én; ha velem akartok lenni, járjatok ott, ahol én; s ha Isten úgy engedi, haljatok meg ott, ahol én.” Óh, uram, kárhozatos bűbáj van ez ifjú ajkán: megrontá e hölgyek szívét beszédével, hogy azok elfeledék, miként Isten gyönyörül és játékszerül adá a hölgyet a férfinak, s kardot kötének karcsú derekaikra, mik csak édes ölelésre valának teremtve, páncélt tevének kebleik halmára, hol csak a szerelemnek kellene játszani, s sebeket szerzének gyönyörű arcaikra, miken csak a csókoknak kellene nyomot hagyni.
– S valóban csatáznának e nők, vagy mesét mondasz?
– Csodákat követnek el, uram. Sohasem látta őket ellenség futni, győzni elégszer. Midőn támadnak, elébb szemeik villáma öli meg az ellent, azután kardjaik. Az ellenfél elveszti szemei világát szépségeik láttán, s védetlenül hagyja magát lekoncolni; s ha kevesebb erő van karjaikban, de tízannyi düh szíveikben, mint a férfiaknál. És ha egy helyen legmakacsabbul ví az ellen, összegyűjtve legvitézebb csapatjait, s kifáradtak már az ostromlásban szpáhik és timarióták, akkor kivonja kardját az ifjú, s nekivágtat a legsötétebb halálveszélynek. Az elbűvölt nők mind vakon rohannak utána, mindegyik iparkodik hozzá legközelebb lenni, mert tudják, hogy minden fegyver őrá van irányozva, hogy kebleikkel foghassák fel a golyókat, melyek őneki vannak szánva. És amíg az ifjú ott áll, vagy előre halad, bárha az egész csata veszve volna is már, el nem hagynák őt soha. És végre, ha a diadal kivívatott, s a harctér magára marad, akkor leszáll az ifjú lováról, felkeresi a halottakat, kik őmellette küzdve hullottak el, egyenkint rájuk találva, megcsókolja homlokaikat, könnyet ejt halvány arcaikra, s saját kezeivel teszi le őket a sírba. És, óh, uram, hinnéd-e azt: ez elbűvölt, megbabonázott hölgyek irigylik azt a csókot, és nem óhajtnak egyebet, mint azt minél előbb megnyerhetni. Hidd el nekem, sokaktól hallám e mondást: a tatár küzd vérszomj miatt, a szpáhi küzd fizetésért, a jancsár kötelességből, a mameluk dicsőségért, az arab igaz hitéért –, de a hölgyek harcolnak – szerelemből, és a szerelem legerősebb a világon. És mindez Allahtól vagyon; áldassék az, aki mindennél erősebb!
– És nincs, ki e gyalázatnak véget vessen? Nincs hatalma a vezéreknek megtiltani e fertőztetést, melyet asszonyok jelenléte a harcokban férfiak fegyverére hoz? Nem követelik-e a megkárosult férfiak vissza rabnőiket?
– Tudod, óh, uram, hogy Feriz bég a szultán előtt nagy kedvben áll, és sehol sem található másutt, mint csatatéreken, ott pedig megfelel magáért, s ha valaki erőhatalommal jönne az ő sátorai közé rabszolgát keresni, könnyen orra és fülei híjával menne vissza, s ki mondhatná végre ezen alakok szemébe, hogy ők némberek? Nem kardcsapásokat osztanak-e ők csókok helyett? Hallasz-e éneket, látsz-e táncot vagy mosolygó tekintetet az ő sátoraikon belül? E lényeket, kik a szerájokban csak egymás ellen tudtak szőni ármányt, főnökük egy tekintetével igazgatja, s egyet bánts meg közülök, mint a méhraj, mind ellened zúdul. És végtére mit nyerne az, ki őket visszavinné? Történt elégszer, hogy a szökni akaró odaliszkot gazdája félúton elfogta, s elzárá. Mi történt? A leány elhervadt, elveszett titkos bánat miatt, mint a virág, melytől elvonták a napot; vagy ha fájdalma erősebb volt, mint szíve, s élete erősebb, mint fájdalma: akkor önmagát ölte meg! Óh, uram, bizonyára jól cselekszel, ha mindazon uraknak, akik tőlem rableányokat vásároltak, elmondod: hogy őrizzék hölgyeiket a varázsoló sötét szemeitől, mert talizmán van azoknak csillagaiba rejtve. Kiváltképpen uradról meg ne felejtkezzél, hogy hölgyét elrejtsed, mert nem tudod, mi következhetik abból, ha egy varázsló egy női Ibliszt bűvöl meg, hogy belészeressen! Még a nő is iszonyú, hát még az ördög, ha szerelmes! Ti megvettétek őt, vigyázzatok, hogy el ne adjon. Tegnapelőtt a kegyencnőket hányták a vízbe, holnapután… De Allah őrizze nyelvemet azon szavaktól, melyeket mondani akartam. Jól vigyázzatok. Asszonyra vigyázni a legnehezebb tudomány; ha egy körülkerített várost be akarsz venni, rejts bele egy szerelmes asszonyt, s az meg fogja mutatni, hol mehetsz be; és ha annyi szemed volna az orrod körül, mint a pávának a farkán, mégis megcsalhatna egy szerelmes némber, mint erre példát olvasék pogány meseírók regéi közt. Ezt tartsd meg, óh, uram, mert ha egy óráig elfelejtkezel arról, amit mondtam, nem adom a fejedért a kis körmömet.
Yffim bég erre szótlanul felkelt, és eltávozott, nagy szegeket ütvén fejébe a kalmár beszédei. Hadzsi Baba pedig még azon éjjel szépen felszedeté horgonyait, s reggelre híre sem volt már a Dunán.
