XII. Egy csillag a pokolban
XII. Egy csillag a pokolban
Szálljatok le, csendes árnyai az éjszakának, mik az alvókat őrzitek a rémek szemeitől… Hadd pihenjen az eltévedt méhe a bezárult virág illatos kelyhében. Minden alszik, minden csendes, csak a csillagok s az égő szerelem vannak ébren.
Minő csendes, merengő dal hangzik ott a füzek közül? Mintha emberszava volna a csalogánynak, hogy panaszát, szerelme vágyait összhangzó rímekben zengje meg a figyelő éjszakának. A költő Hariri az, kit karddal kezében Feriz bégnek, csaták oroszlányának hívnak, s ki, ha leszáll az est, s elcsöndesül a tábori zaj és zsibongás, leveti páncélingét, könnyű szürke burnuszt ölt magára, s kezébe véve kobozát, eljár a hallgatag berkekbe, a mormogó folyamok partjára, s ábrándozó dalokat költ szívéből és lantja húrjaiból, míg a tárogató ébresztő szava fel nem veri onnan.
Sok halvány hölgy kinyitja ablakát az éjben, hallgatódzva a bűbájos dalok után – s még halaványabb lesz bele.
A Margitsziget partjain csendesen ballagnak az eunuchok hosszú puskáikkal, s meg-megállnak, ha gyanús csónakot látnak közelítni a vízen. Legéberebb valamennyi között a vén Majmun, ki aludni is csak fél szemmel szokott, s boldogabb idejében háremeket is őrzött; leül egy halomra, s tekintetét még egy postagalamb sem kerülhetné ki, mely szárnyai alatt levelet visz. Csak most érkezék a szigetre, azelőtt Yffim béget kísérvén Erdélybe, tehát még Azraëlét csak egyszer látta, midőn ura kalandját elmondá neki.
Szemei szüntelen körös-körül járnak, s éles füleit egy bogár repülése ki nem kerülheti, és mégis egyszer azt veszi észre, hogy vállára ütnek.
Ijedten fordul hátra, s Azraëlét látja háta mögött állani.
– Kárhozat az énekesre odaát! Dalára figyelve, nem vettem észre, hogy közelítesz. Mit akarsz? Miért jársz itt a sötét éjben, mint szökhetél ki a háremből?
– Óh, kérlek, ne üss zajt – szól az odaliszk. – Az este urammal csónakázva, e helyen kezemről leejték egy arany kösöntyűt, melyet ajándékba kaptam tőle; ha holnap kérdeni fogja: hol a karperec, s én elő nem mutathatom, megöl. Óh, engedd meg, hadd keressem azt itt a vízben.
– Bolond leány, a víz mély itt, fejeden túlcsap, s ott veszel.
– Nem bánom, meg kell kísértenem; vagy meglelem a kösöntyűt, vagy utánahalok magam is. Úgyis, ha uram kegyét elvesztém, minek nekem akkor az élet?
Az odaliszk oly kétségbeesett fájdalommal mondá e szavakat, hogy az eunuch megrendült bele.
– Hisz e munkát rábízhatod másra.
– Csak találnék valakit, ki a víz alatt járni tud, adnék három drágább karperecet is érte, minden drágaságaimat odadnám.
– Tudok én – szólt Majmun, megindulva a bőkezűségen.
– Óh, szállj a vízbe értem – könyörge a delnő, térdre hullva előtte, s a szolga kérges kezét csókjaival halmozva el. – De nem félsz-e, hogy belefulladsz? Mert ekkor kétszeres bűnössé fogok lenni a vezér előtt.
Majmunt meghatotta e gyöngéd gondoskodás.
– Ne félj miattam. Ifjúkoromban gyöngyhalász voltam az ind szigeteken, s míg százig elszámlálsz, elvagyok a víz alatt, s látok benne, mint a hal, még éjszaka is. Csak azt mutasd meg, hogy hol ejtéd le kezedről a kösöntyűt.
Azraële egy brillántos gyöngyfüzért kapcsolt le karjáról, s a vízbe hajítva azt, rámutatott a helyre.
– Ahová ezt hajítám, éppen ott; ha mindkettőt felhozod, eme másik tied leend.
Majmun átlátta, hogy ez csakugyan nem tréfa, s lerakva öltönyét és fegyvereit, megkérte a delnőt, hogy vigyázzon addig azokra, s azzal csöndesen a víz alá bocsátkozék.
Nehány perc múlva ijedten bukott fel a vízből az eunuch, s egészen kikelt arccal rohant ki a partra.
– Hah, ez gonosz hely itt! – szólt rebegve. – A vízfenéken egy halom emberi fő hever!
– Tudom – szólt nyugodt hangon az odaliszk.
Az eunuch megdöbbenve tekinte rá, s bámulva látta, hogy az imént oly érzékenyen könyörgő alak most büszkén, délcegen áll előtte, s úgy néz le rá, mint egy királynő.
– Azon fejek ott társaid fejei – szól Azraële a bámuló eunuchnak –, kiket a közelebbi s ezelőtt múlt éjszakán szolgálattételre szólíték fel, s melyet azok nem teljesítének, amiért másnap bevádoltam őket a vezér előtt, s az kihallgatás nélkül elütteté fejeiket.
– S mi volt azon szolgálattétel?
– Átúszni a túlsó partra, s eme virágfüzért átadni ott egy ifjúnak.
– Hah, hiszen te áruló vagy!
– Ne legyen rá gondod. Tőled is csak annyit kérek. Hallod azt a dalnokot ott a füzek között? Ússzál át hozzá, s add át neki e bokrétát. Ha nem cselekszed, akkor holnap saját fejedet is ott fogod találni a víz alatt, a többiek között: ha pedig engedelmeskedel, gazdaggá teszlek egész életedre. Hatalmadban van választani, hogy élj-e boldogul, vagy meghalj nyomorultan.
– De még egy harmadik is hatalmamban áll: hogy téged megöljelek! – kiálta fogcsikorgatva az eunuch.
Azraële nevetett.
– Ostoba állat. Míg te a víz alatt jártál, gondom volt reá, hogy puskádba földet tömjek, s handzsárodat saját övembe szúrjam. Csak egyet kiálts, s nem szükség holnapra várnod, hogy fejedet lábaidhoz tegyem.
A delnő oly erővel markolt az eunuch karjába e szavaknál, hogy az sziszegve hajlott meg előtte.
– Mit parancsolsz?
– Már elmondtam egyszer.
– Fejemmel játszom, asszonyom!
– Nem olyan baj, mintha én játszanám vele.
– Mit cselekszel? Óh, vesztedre törsz. Ily merényért sokan vesztették előtted éltöket.
– Hogy sokan meghaltak szerelem miatt, és mégis vannak, akik szeretnek, azt te éppen úgy nem fogod érteni, mintha egy nyolcadik színről kellene gondolkoznod, mely a szivárványban nincsen. Hallod a dalt odaát?
– Nagyon jól hallom.
– Ugye, te nem szeretsz senkit?
– Szerethetek-e én?
– És mégis elandalodtál e dal hallatára, úgyhogy lépteimet sem vevéd észre.
– A bülbül nem énekel szebben.
– Hallottál talán tündérekről valaha, kik a korallzátonyos sziklákra kiülnek, hol az örvénylő hullámok alatt a tengercsodák palotái vannak, s énekléseikkel odacsalják a hajósokat a százfejű Rok fogai közé?
– Ez énekes tán egy volna azon tündérek közül? – kérdé elborzadva Majmun.
– Én nem tudom, csak azt érzem, hogy meghalok, ha őt nem láthatom! Oda akarok rohanni hozzá, átölelni térdeit, karcsú derekát; dobogó szívét az enyimhez szorítni, és ajkaimat az ő égő ajkaira feszítni, s kiszívni rajta lelkét, és az enyimet lehelni vissza bele, s aztán lehullni kebléről, megcsókolni lábainak porát, s reszketve szétoszlani, mint a naptól felsütött harmat. – Óh, vígy engem át a túlsó partra.
Az eunuch reszketett a leány előtt. E démoni lélek szilaj lángjai még az ő szívében is találtak gyúanyagot, melynek sötétében a nap minden sugára sem bírt meleget költeni soha.
– Egyetlen csónak van e szigeten – szólt a leánynak –, és abban Yffim bég benne szokott hálni, attól tartva, nehogy vagy egy odaliszk megszökjék azon a szigetről, míg Hasszán alszik.
– Óh, miért nem tudok úszni! – kiálta Azraële, kétségbeesett fájdalmában összerogyva.
– Hogyan? Te arra gondolsz, hogy e széles vizet keresztülúsznád?
– Sőt keresztül fogom azt úszni; igen, elhatároztam magamat. Most mindjárt.
– Mit beszélsz? Hiszen ha ördög nem vagy, elmerülsz a vízben, ha úszni nem tudsz.
– Te fogsz úszni velem. Én kezemet válladra téve tartom fenn magamat.
– Te őrült vagy, az imént halállal fenyegettél, s most rám akarod bízni éltedet. Csak két percre kell lélegzetemet visszafojtanom, hogy örökre el legyen fojtva a tied. A víz iszonytató elem annak, ki rajta uralkodni nem tud, s a hullámok alatt akik laknak, könyörtelenek a haldokló küzdései iránt. Hideg, ijesztő világ van ott, a pokol nem oly szörnyű, mint a hullám.
– Abból, hogy kezedbe adom éltemet, láthatod, hogy nem féltem azt. Vígy keresztül a vízen.
– Őrültség, amit kívánsz. A leggyakorlottabb úszónak is elszorul keble, midőn a hullám ajkához ér, s ha megrettensz, mindketten odavesztünk, mert a vízbefúlók erőszakosak, s lefogják a mentségükre siető kezeit.
– Ha megrettenni látsz, hagyj elvesznem.
– Nem, nem cselekszem azt. Te tébolyodott vagy, de én eszemen járok. Eredj vissza a vezér kioszkjába, míg észre nem veszi távollétedet. Én nem foglak elárulni.
– Tehát nem jössz velem? – kérdé a delnő sötéten.
– Ne lássam a napot, ha azt cselekszem – szólt Majmun határozottan, leülve a dombra.
– Jó! Nyomorult szolga! – kiálta Azraële kétségbeesetten. – Tehát megyek magam!
S azzal sebesen beleveté magát a vízbe a magas partról.
Majmun nem gátolhatá meg a leány szökését, s ijedten ugrott utána, s nemsokára felbukott vele együtt a víz színére, hosszú hajánál fogva megragadva a nőt.
Az egyszerre mindkét kezével átölelte az eunuchot, ezáltal egyet fordulva a vízben, felülkerült, s kiemelve fejét a hullámból, dühösen kiálta a víz alá nyomott eunuchra:
– A túlsó partra vígy, vagy magammal együtt megfojtalak.
Az eunuch rövid, kétségbeesett vergődés után meggyőződve felőle, hogy a delnő karjai közül nem szabadulhat, ki a halál torkában is csak szenvedélyére gondolt, s mint az óriáskígyó, tartá fogva Majmunt: egy erőszakos lökéssel felveté fejét a víz színére, s fuldokolva kiálta:
– Viszlek oda!
Ekkor elbocsátá karjait a nő, s egy kezével az úszó gyapjas hajfürteibe kapaszkodva, csendesen, nyugodtan hanyatt ereszkedék a víz színén, hogy csak arca látszott ki belőle, s azzal a legnyugodtabb hangon mondá Majmunnak:
– Most siess. Ha el akarsz veszteni, vagy máshová vinni, gondolj reá, hogy előttem annyira sem kedves az élet, mint előtted, s ha engem a víz fenekére viszesz, akárha követ kötöttél volna nyakadra, s úgy szállnál alá. Siess.
Majmun sebesen osztá kétfelé karjaival a hullámokat. A két egymás mellett úszó főt ki vette volna észre e sötét éjszakában? Az eunuch úszott elöl, a hölgy hosszú haját lebontá a hullám, mely néha túlcsapott halavány orcáján, olykor megreszkettek tagjai: – a félelemtől-e vagy a szerelemtől? Alatta, körülötte mindenütt a legrémségesebb halál, de ő nem látja azt, a habok moraja enyészetesen zúg fülébe, de ő nem hallja azt, hisz csillagos az ég sötétje, és az éj csöndje dallamokat visszhangoz. A fehér és fekete fő egymás mellett úszik a víz színén…
Fölötte csillag ragyog, s túlvilági dal reszket, alatta az örvény tátong, s a hab moraja zúg: nem ég és pokol között úszik-e e nő? Kinek élte, lelke csak egy rezgő hangon, csak egy csillagsugáron függ.
– Messze van-e még a part? – kérdé a szolgától, mert ő hanyatt feküdt, s nem láthatott előre.
– Félsz-e?
– Félek, hogy őt nem láthatom meg.
– Mindjárt partnál leszünk. A Duna széles most, mert meg van áradva, alig látszanak ki a zsilipek.
Nehány pillanat múlva földet érze lábai alatt a szerecsen, s az odaliszk egy a vízbe borult fűz gallyait látá arca fölé hajolni. Hirtelen megragadta azt kezeivel, s kiemelé habtündér termetét a vizekből.
Lenge öltönyei testéhez tapadva, százszor igézőbbé tevék bűbájos alakját, hosszú hajfürtei le voltak bomolva; hogy fenn ne akadjanak a gallyak közt, kénytelen volt őket, mint egy fekete sált, dereka körül övezni.
Halkan, remegve lépett elő a bokor mögül, mely elrejtve tartá, s amint megpillantá a dalnokot, kinek bájhangjai a vízen keresztülcsalták, megrezzenve állt meg, lélegzetét visszafojtva s kezét nyugtalan szívére feszítve.
Egy ezüsthárs tövében ült az ifjú dalnok. Éppen végezte énekét, s szép fejét tenyerébe hajtva, letette maga mellé kobozát, elmélázva, mintha lelkét várná vissza, mely a dalhangok szárnyain távol vidékekre repült.
– Most szólhatsz vele – monda Majmun a leánynak.
Azraële szótlanul állt ott, a gyászfűznek támaszkodva, s mozdulatlanul nézte az ifjút.
– Siess tehát. Az éj vége felé jár, s még vissza is kell térnünk. Miért tétovázol, ha ennyire jöttél?
Az odaliszk némán felsóhajtott, és homlokát a mohos faderéknak támasztá.
– Azt mondád, hogy oda akarsz rohanni hozzá, átölelni térdeit s üdvezülni ajkain, s mostan itt állsz, mint aki meg van bűvölve.
A delnő térdre rogyott lassan, s arcát öltönyébe rejté.
– E leány valóban őrült – dörmögé a szerecsen –, ha csak azért jöttél át, hogy itt sírj, azt bizonyára a túlsó parton is megtehetted volna.
A leány keblén összetéve kezeit, arcát a megdicsőülés mosolyával emelte ég felé, mint egy vezeklő bűnös, ki előtt az ég víziói nyíltak meg, mosolygó angyalarcokkal.
E pillanatban valami távoli kürthang szólalt meg a csöndes éjben, mire a dalnok felszökött helyéről, egyszerre átalakulva hadvezérré. Az első riadó hangja volt az, mely a budai táborból jött, s utána nemsokára hangos kelepelés verte az ébredőt, s Hariri újra megszűnt lenni, hogy Feriz bég legyen, kardját ragadva, sebesen elsietett a berek fái között, még lantját is ott felejté az ezüsthárs alatt.
– Látod, már elment előled! – kiálta bosszúsan a szerecsen, megragadva a leány kezét. – Siess utána, még utolérheted.
A leány felállt, lélegzetét visszafojtva tekinte az ifjú után – megvárta, míg eltűnik annak alakja a bokrok között, akkor elővoná a virágfüzért, melyet keblében rejtve hozott, s egy lépést tőn előre: – ott ismét megállt, hallgatózott, míg a távozó léptei elhangzának, s akkor egyszerre odarohant az elhagyott lanthoz, kebléhez szorítá, csókjaival halmozá el, s kéj és gyönyörtől remegve rogyott le mellé.
Azután vevé a virágfüzért, s a lant körül fonta azt. A füzérben e virágok voltak:
Egy rózsa. Mit jelent a rózsa a virágok nyelvén? „Szeretlek, boldog vagyok”.
A másik volt égő szerelem: „szeretlek, elégek miattad”.
Harmadik gránátalma-virág: „nem feledlek el soha”.
Negyedik volt hajnalka: „szerelemtől elhervadok”.
Az ötödik volt fájvirág: „nem merek közelítni hozzád”.
A hatodik élek-halok: „éljek-e hát, vagy meghaljak?”
A füzér az odaliszk saját hajszálaival volt átkötve, az azt jelenti „életem kezedbe adom!” – Mert soha török nő idegen kézbe egy szálat sem enged jutni hajából, azt hive, hogy aki azzal bír, megronthatja, megölheti, őrültté, tetszhalottá teheti őt.
A leány ráköté a lantra koszorúját, gondolva, hogy az ifjú vissza fog azért ismét jőni, s majdan ott találja; sírva reáborult ismét, könnyeit a virágokra hullatá: hadd gondolja majd az ifjú, hogy azok ott harmatcseppek.
Azután felkeresé annak lábnyomait, ahogy eltávozott a berekben, s meddig azokat a fűben feltalálhatá, mind sorba megcsókolta hévvel, azzal egy fehér levelet leszakítva az ezüstnyárfáról, melynek tövében Feriz ült, azt keblébe rejté, s oly boldog, oly elégült volt!
Majmun bámulva nézett reá. Tehát ezért jött volna csupán oly borzasztó úton keresztül?
– Leány, siess őrült varázslataiddal, a tábor már ébredez, a hajnal közel!
Azraële egy forró, szenvedélyes csókot vetve kezével azon táj fele, merre Feriz eltávozott, visszatért a rabszolgához, s ismét szokott parancsoló hangján szóla hozzá:
– Maradj itt, és számlálj el hatszázig, addig utánam ne nézz, akkorra visszajövök.
Majmun fennhangon számlálta a hatszázat.
Azraële pedig végigmenve a Duna gátján, amint a zsiliphez ért, azt minden ereje megfeszítésével félig felemelte.
A kiszabaduló víz hangosan zuhogással kezde omlani a résen.
Azraële sietve futott vissza a szerecsenhez.
– Most vissza a szigetre!
S újra megtette a rémteljes utat, hanyatt fekve a hullámban s kezét a néger fejére téve. Keblén volt a fehér nyárfalevél, s oly nyugalmat adott neki.
A szigetre visszaérve, gazdagon megajándékozá Azraële a szerecsent, s azt mondá neki:
– Ma reggel, midőn meghajnallik, urad, Yffim bég, fel fog tégedet keresni, s megparancsolandja, hogy őt Hasszán basával együtt a hídon keresztül a túlpartra kísérd, hol most Feriz bég tábora áll. Ti ott senkit sem fogtok találni többé; hanem te fölkeresed azon helyet, ahol most valánk, s ha találsz ott egy virágfüzért vagy koszorút, azt nekem elhozod.
Majmun bámulva hallgatott: miről tudhatná Azraële e dolgokat előre?
Az odaliszk visszatért a kioszkba, hol Hasszán basa mélyen alvá mákony szerezte álmát. – Éjfél után elsőt szóltak a kakasok a környékben, s az imámok éji éneke rezgett a táborokban.
Hasszán basa kegynője karjai között ébredett fel, s el nem tudá gondolni, miért oly hidegek annak kezei, s miért oly forrók csókjai.
Az odaliszk elmondá, hogy mit álmodott; mint úszott folyamokon keresztül, csalogatva éneklő tündérek által. Hasszán mosolygott:
– Aludjál tovább, s folytasd álmaidat…
…Már jól fenn volt a nap, midőn Hasszán előjött kioszkjából; Yffim bég rég várt reá.
– Nem lovagolsz át, uram, a pesti partra a megérkezendő Feriz számára kinézni a táborhelyet?
Azraële jól gyanítá, hogy Yffim át fogja hívni a pesti partra a vezért, ahol az meg fog győződni felőle, ha vajon varázslatból nézte-e a falusi leánykákat lovas katonáknak. Azt is helyesen gondolá, hogy ezentúl Majmunt nappalra mindig magával fogja hordani.
Hasszán tehát, engedve a bég hívásának, átlovagolt vele Majmun kíséretében a túlsó partra, aholott Yffim bég csodálkozva tapasztalá, hogy egy lélek sincs Feriz bég táborából jelen.
Azokat az éjjel fölvette a víz táborhelyükön, s kénytelen voltak rögtön odább vonulni, túl Pesten véve állomást.
Yffim bég szakállát szerette volna kitépni dühében, ha a vezér jelenléte abban nem akadályozta volna.
Majmun pedig, mintha az utat keresné, felkutatá a tegnapi találka helyét, s ím az ezüstnyár tövében egy koszorút talált letéve; felvette azt, és elrejtve burnusza alá, hazavivé azon este Azraëlének.
Két leveles ágból volt a koszorú fonva; az egyik egy babérfaág, a másik egy tövises inda.
A leány meghajtá fejét a felelet előtt:
– „Szenvedj, ha győzni akarsz!”
