XIV. Az üldözött nő

Teljes szövegű keresés

XIV. Az üldözött nő
Talán el is feledtétek őt már? Kedves ismerőnket, a szép Máriát, az oláh herceg nejét?
Ah, ő boldog!… Bár férje távol van, e bánatot egy új öröm közelléte feledteti, az anyai élet közelgő öröme.
Ott ül alkonyatkor kastélya kertjében, s boldog jövendőről szövi álmait, udvarhölgyei apró ruhácskákat színes szalagokkal készítnek mellette. Úgy örül, mosolyg, midőn azokat látja.
Ha a parasztnők kisgyermekkel karjukon mennek végig az utcán, elveszi tőlük a gyermeket, s ölében ringatja, csókolja, és beszél hozzá. Minden újdonszülöttnek ő a keresztanyja, s mily gyöngéd keresztanya; naponként eljár a templomokba; a Szűzanya előtt édes fogadásokat tesz, hogy ezen boldogságból, mit Isten legfőbb örömül adott a nőnek, őt is részesítse.
A boldog szenvedés kedves halaványságot vont azelőtt oly életvidor arcára. Olykor a szenvedés is édes.
A szentgotthárdi csata után gondja volt Ghyka hercegnek egy futárt előreküldeni, ki nejének hírül adja, hogy férje miatt ne aggódjék, mert az él, és nemsokára honn lesz.
Így Mária előbb vevé a megnyugtató tudósítást, mint a vesztett csata rémhírét, melyre kétségbe fogott volna esni.
Hálát adott Istennek érte.
Mit bánta ő, hogy ha a csata elveszett, török császár dicsősége csorbult, csakhogy férje megmaradt, vele együtt szegény oláh nők férjei. Mint sietett rögtön tudósítani az eltávozottak nejeit, hogy ha hallani fogják, hogy a török tábor levágatott, meg ne rémüljenek; mert férjeik megszabadultak mind, és közelgenek.
Mennyit örült a viszontlátásnak! Mint várta férjét reggeltől estig, és éjjel a legkisebb zajra fölébredt. Ha ló vágtatott el az utcán, ha a kapu előtt megállt valami azon menő, ha távol trombitaszót hallott, mindig azt hivé, férje jön.
Egy éjszaka arra ébredt fel, hogy hálószobája ajtaján kocogtatást hallott, s kérdésére férje szava hangzott vissza.
Az álomból ébredő meglepetése, öröme oly nagy volt, hogy az első pillanatban nem tudta, mit tegyen, mire a férj türelmetlenül ismétlé:
– Nyiss ajtót, Mária.
A nő sietett férjét ölelhetni, bebocsátá őt, nyakába veté magát, s csókjaival halmozá el; de az első pillanatban észrevevé, hogy a csókok, miket a férj visszaád, oly hidegek, a kar reszket, midőn ölel; megdöbbenve tekinte arcára: komoly volt az, s tele aggodalommal.
– Férjem! – szólt reszkető hangon a túlérzékeny nő – ily hidegen ölelsz-e engem?… minket? – igazítá ki lesütött szemmel.
A herceg fájdalmasan érté át a gyöngéd figyelmeztetést, s felsóhajtva szólt:
– Annál rosszabb rám nézve.
Kezei, egész termete úgy reszketett neje karjai közt: pedig a herceg izmos, bátor férfi volt.
– Mi történt? Mi bajod? – kérdé aggodalommal a nő.
– Semmi – szólt a herceg, megcsókolva neje homlokát. – Légy nyugodt. Fölösleges aggodalom az egész. Feküdj le. Nekem némi dolgaim vannak még, miket az éjjel el kell intéznem. Azután majd eljövök hozzád, s beszélgetünk, amiről tetszeni fog.
Mária szót fogadott, lefeküdt, de most már ő is reszketett. Maga sem tudta, miért?
Férjének valami bajának kell lenni, nagy bajának, hogy a viszontlátás percében oly hidegen fogadja nejét.
Nehány pillanat múlva, mely alatt ott künn hallá félig halkan beszélni férjét, belépett az, leoldott kardját kezében hozva, s miután valamit látszott keresni: végre Máriához fordult:
– Nálad vannak a kincstár kulcsai?
– Igen, szekrényemben állnak.
A herceg fogá a kulcsokat, és eltávozott.
Mária könnyebben lélegzett. Tehát csak pénzügy a baj? Hála istennek, hogy nem nagyobb; – bizonyosan sokat vesztett a táborban, vagy adót csikartak tőle. Hisz azért van nekem.
Kevés idő múlva visszajött ismét a herceg, s egy ideig, mintha szó és hallgatás közt válogatna, végre megszólítá nejét:
– Máriám! Van neked is pénzed?
– Van édesem! – sietett Mária felelni. – Éppen tízezer tallér. Kell neked?
– Nem, nem. De tartsd készen magadnál, s ha ékszereidet összegyűjtenéd is, jól cselekednél.
– Mi végre, férjem?
– Mert – szólt Ghyka megakadozva – meglehet – hogy igen hirtelen el kell majd utaznunk.
– Utaznunk? – Az én helyzetemmel? – kérdé Mária, szenvedő arcát férjére emelve.
Ghyka lelkén keresztülvillámlott e tekintet. Neje ily állapotban; közelebb a halálhoz, mint az élethez.
– Nem! Egy tappot sem megyek! – kiálta egyszerre magánkívül, s asztalhoz vágta kardját, hogy hüvelye szétrepedt. – S ha az ég rám szakad, sem megyek.
– Az istenért! Férjem, mi bajod? – kiálta Mária megrémülve, mire a herceg büszkén fölemelt homlokkal mosolyogva lépett hozzá, s keblére ölelve a nőt, biztatólag mondá:
– Semmitől se félj. Egy gondolatom volt, de már letettem róla, s mármost nem gondolok rá többet. Vedd úgy, mintha semmit sem kérdeztem volna tőled.
– De e nyugtalanságod?
– Már elmúlt. – Okát ne kérd, mert kinevetnél érte. Álmodj édesen. Álmodj énfelőlem.
A férj hízelegve csókolá össze nejét, s keze nem reszketett többé, arca nem volt halvány, s ajkai nem voltak hidegek, mint azelőtt.
De most a nőé maradt az. Midőn férje gyöngéden lecsókolá szemeit, hogy aludjék, úgy tett, mintha elnyugodnék; de amint az eltávozott szobájából, felkelt, felölté hálóköntösét, s felköltve egy udvarhölgyét, vele együtt leszállt a tornácba, s felhívatá magához férje hű cselédjét, ki vele mindig együtt járt, egy vén moldován lovászt.
– Jova! Szólj igazat! Mit láttál, mit hallottál, mi lelte a herceget?
– Nagy baj van, asszonyom. Isten szabadítson ki bennünket belőle. A szentgotthárdi csata aligha amiatt nem veszett el, hogy mi helyt nem álltunk a magyarok előtt. De hát, hogy is tettük volna? Keresztyén keresztyén ellen harcoljon? Vétettünk volna az Isten ellen. A török tábort nagyon megverék ott. Most a budai vezér, hogy magát kimossa a bajból, mert a szultán nagyon haragszik, az egész hibát a herceg fejére akarja róni.
– Az istenért! S mi következhetik abból?
– Bizony nem volna rossz, ha egy időre elvonulnának kegyelmetek valamerre innen, míg a szultán dühe elforrja magát.
– Talán atyámhoz, Oláhországba?
– De bizony, valamivel odább.
– Igaz, hisz Erdélybe is mehetünk. Annyi jó ismerőnk van ott.
– Még ott sem jó lesz megállani. Jól tennétek, ha elutaznátok Lengyelországba.
– S gondolod, hogy oly nagy volna a veszély?
– Adja isten, hogy rosszul gondoljam.
– Köszönöm tanácsodat, Jova. Reggel mindjárt megmondom férjemnek.
– De asszonyom: jól tennél, ha nem várnál vele reggelig.
A nő elsápadt.
– Mit beszélsz?
– Azt mondom, hogy ha jót akartok magatokkal, fogassatok hintóba még az éjjel, még ebben az órában, én lámpással majd a lovak előtt megyek, egy csatlós mindenütt friss vezetéket rendelend előre, hogy mire szürkülni kezd, hegyet se lássatok erről a vidékről.
A fejedelemnő ijedten tért vissza hálótermébe, s hirtelen összeszedve értékesebb holmijait, mindent elkészíte az útra. De a férjéhez vezető ajtók zárva voltak, s nem merte őt felkölteni, hanem ismét lefeküdt ágyába, mondhatlan szívszorongás közt várva a végtelen messze maradó reggelt. Szemeit nem bírta lehunyni egész éjjel, s félálmában őrült zavaros rémképek töltötték el lelkét. Az álmatlanul átvirrasztott éj után testben-lélekben kifáradtan kelt fel, amint világosodni látta a nappalt, s szédelgő fővel ült le ablakába, honnan az udvarra le lehete látni.
Az udvari zaj lassankint feléledt, a járó-kelő cselédség megnépesíté a tornácokat. A lovászok paripákat jártattak az udvaron, a pórleányok korsóval fejükön jöttek meg a távoli kútról; valami vidám hang könnyelmű dalt énekelt a pitvar alatt. Mindez oly idegennek tetszék a nő előtt, mintha egy halálraítélt nézné siralomháza ablakából a külvilág mozgalmait.
Ekkor nyílt az ajtó, s kilépett hálószobájából a férj, s bátor, erős hangon üdvözlé nejét. Rövid szarvasbőr öltöny volt rajta, minőben vadászatra szokás járni, nagy lengyelsaruk csillagos sarkantyúkkal.
– Talán vadászni készülsz? – kérdé tőle Mária, kinek lelkéből egyszerre szétröppentek az ijesztő képek, amint férje izmos karjai átölelték.
– Igen, vadászni megyek; valami úgy forr bennem! Ha ki nem tombolom magam, megemészt. Ami vadkan vagy medve ma elém kerül, az, tudom, megemleget!
– Óh, valami baj ne érjen.
– Engem? – szólt a herceg, büszkén herkulesi mellére ütve.
A nő gyermeki bizalommal veté magát férje nyakába, s föltevé annak homlokára büszke sastollas fövegét, mely oly daliás tekintetet adott neki, s eligazgatva azt annak fürtein, megcsókolá bátor arcát, és elfeledett mindent, amit az éjjel hallott, álmodott, és kigondolt.
Boldog gyermeki hit, mely a világon leghatalmasabbnak képzeli azt, akit szeret!
A herceg eltávozott a szobából, Mária kinyitá ablakát, s kihajolt rajta, hogy utána nézzen, midőn lovára ül.
Míg a herceg a lépcsőkre került, azalatt egy piszkos öltönyű ronda török csausz jött be az udvarra, milyentől máskor is szokás volt leveleket küldözni, s ott a csatlósok közt elvegyülve, alig látszott azok által figyelembe vétetni.
Kevés perc múlva leérkezett a herceg, s erős, csengő hangon lovát parancsolá.
Erre eléje lépett a csausz, s szurtos dolmánjából egy összegyűrt levelet vont elő, s azt homlokához értetve, átnyújtá neki.
A herceg felszakítá a levelet, és arca elsápadt egyszerre; levevé fövegét a csausz előtt, s mélyen meghajtva magát, üdvözlé azt.
Ő! Moldva fejedelme, levenni fejéről azt a sastollas föveget egy szurtos török szolga előtt, s meghajtani büszke, férfias homlokát! Mi lehet ez?… Mária szívdobogva nézte ablakából.
A herceg erre egész tisztelettel mutatá kastélya ajtaját a csausznak, s azt elöl akará bocsátani, de a török ember egész parasztgőggel inte neki, hogy menjen ő elöl.
Mária előtt egyszerre átvilágosult a rejtély. A veszély pillanatában érkező ritka lélekjelenléttel futott szekrényéhez, hol erszényei álltak. Első gondolatja az volt, hogy e csausz férjéért jött, azt tehát meg kell vesztegetni, hogy engedje őt menekülni.
Ekkor sietve látá belépni ajtaján a vén lovászt, Jovát. A vén szolga arcán ijedelem, szemeiben könny volt.
– Ugye, férjemért jött a csausz? – kérdé tőle remegve.
– Igen, asszonyom – rebegé a szolga –, miért nem siettetek?
– Adjunk neki pénzt.
– Nem fogadja el. Mit érne az neki; ha a herceg nélkül megy vissza, saját fejét vesztette.
– Irgalmas Isten! Mit tegyünk tehát?
– Uram nehány szót súgott fülembe. Úgy hiszem, jól megértettem őt. Téged előre kell szállítanom Erdély felé, asszonyom. Uram addig itt marad a csauszokkal és kísérőikkel, kik már az udvaron állanak. Uram addig velök marad, s addig húzza, halasztja az időt, míg gondolandja, hogy mi a hintóval a Szeret szakadékán túljutottunk. Ott van egy híd, két meredek sziklahasadék között, mely alatt a folyam elfut. Azon hidat magunk után felszedjük. A herceg ekkor Gryllus paripáját fogja eléhozatni, melyen oly vakmerő ugrásokat szokott tenni, s a török csauszokkal ugyanazon úton megindul. Midőn a lerombolt hídhoz közel jutand, ott megsarkantyúzza paripáját, s átugrat a nyíláson, míg a törökök túl maradnak. Ott aztán majd ád az Isten új tanácsot.
Mária átlátta, hogy itt nincs idő fontolgatásra, hirtelen magához szedé kincseit, s Jovától segítve, a rejtett lépcsőzeten leszállt a kápolnába, ott nehány pillanatig megállt a szent szűz képe előtt, imádkozni, hogy férjének adjon szerencsés szabadulást. A kápolnaajtó előtt állt hintaja, négy izmos fekete ménnel, abba hirtelen felült, s mellékutakra kerülve, szerencsésen eltávozott.
A herceg azalatt legnagyobb önmegadást színlelve iparkodott kelletlen vendégeit mindenféle ürügy alatt visszatartani. Előbb az erőszakosságig kínálta őket étellel, itallal, esküdve mennyre-földre, hogy ily becses vendégeket el nem bocsáthat étlen-szomjan kastélyából, azután következett a megajándékozás: minden csausznak jutott külön-külön vagy egy kard, vagy egy serleg, s a kardnak, serlegnek ismét históriája volt, ki viselte azt? ki ivott emebből? honnan került oda? hol veszett el, hol találtatott meg? mi vége lett legutóbbi tulajdonosának? s több efféle; s amellett annyiszor bele tudta a beszédbe szőni e neveket: szultán, Allah és Mohamet, mikre meg kell várni, míg mindenki utánamondja: „áldassék annak neve!”, hogy a csauszok untalan sürgetései mellett is beletelt egy jó óra, míg arra került a sor, hogy hozzák elé a paripát.
Eléhozták tehát a Gryllust. A herceg még arról is akart egy szép történetet közrebocsátani, de a főcsausz nem hagyott neki békét:
– Csak üljön fel kegyelmed, majd elmondhatja azt az úton.
A herceg felült a lóra, s elkezdett panaszkodni rögtön, mennyire megviselte őt a sok lovaglás az utóbbi napokban, s kérte a kísérőket, hogy ne ügessenek vele oly nagyon, mert alig ül a nyeregben.
A főcsausz hasznára fordítá a szót, odakötöztetvén a herceg lábait a kengyelhez, hogy le ne essék a lóról, s csúfondárosan monda:
– Ha ingadozni fog kegyelmed nyergében, itt leszek én mellette, rám támaszkodhatik.
(Hiszen majd rád támaszkodom, csak várj – gondolá magában a herceg –, de akkor te nem maradsz a lovadon.)
A főcsausz kivont karddal lovagolt mellette, a többiek egy lófejjel hátrább.
Midőn a hídhoz közelít az út, a sziklák miatt oly keskennyé lesz az, hogy csak két ember lovagolhat egymás mellett. A herceg már látta a hidat, s bár annak dobogója egy eléje hajló fa által egészen el volt szem elől takarva, egy, a fára akasztott fehér kendő tudósítá, hogy hintaja feleségével már túl van rajta, s a gerendák fölszedetvék.
Itt egyszerre elgyengültnek színlé magát, s a főcsauszhoz fordulva, monda:
– Jer közelebb, hadd támaszkodom rád.
Amint ez balgatag odahajol hozzá, a herceg egyszerre úgy üté főbe iszonyú öklével, hogy az keresztülesett lova nyakán; és most „rajta Gryllus!”
A derék paripa egy szökéssel kivált a kísérők tömegéből, s míg azok dühös ordítással veték magukat utána, szélsebességgel rohant a híd felé.
A herceg fegyver és sarkantyú nélkül ült lovához kötözve; de a nemes paripa, mintha érezné, hogy urának élte most őrá van bízva, tízszeres erővel vágtatott előre.
Egyszerre kitűnt az üldözők előtt, hogy a híd gerendái le vannak szedve, csak karfái állnak; „megállj!”, ordítának ijedten a hercegre, saját paripáikat visszatartva; Ghyka ekkor visszafordítá merész homlokát, s lehajolva lova fejére, térdeivel átszorítá annak vékonyait, s azon pillanatban, midőn az örvény hajborzasztó meredekéhez ért, kacagva emelé meg sastollas fövegét, visszakiáltva rájok:
– Most jöjjetek utánam!
A paripa e pillanatban szügyébe vágta fejét, s egy kimért szökéssel, mely könnyű volt, mint a madáré, átvetette magát a letört híd felett. A herceg, a légben repülve, kezében tartá sastollas fövegét, fekete hajfürtei körülrepkedték merész arcát.
A csauszok rémülten kapaszkodtak paripáik zabláiba, hogy utána ne rohanjanak, egyet közülök magával ragadt az elvadult paripa, s utána akarta csinálni a merész szökést, de a túlpartot csak első lábaival érte a mén, s halálos nyerítéssel bukott vissza, lovagjával együtt a hegyi patak sziklái közé hullva.
A herceg itt leoldá lábairól a kötelékeket, a túlparton szitkozódó csauszok szeme láttára, s még arra is időt engedett magának, hogy a fennhagyott karfákat egyenkint letördelje, s a vízbe hányja, nehogy gyalog átkapaszkodhassanak rajtok.
Azzal ismét felülve lovára, szép csendesen, a tehetlen dühökben tomboló csauszok elől elvágtatott.
Egypár órai sietség után elérte neje hintaját, ki meghagyása szerint minden megállapodás nélkül sietett Erdély felé, egyedül a vén lovász kíséretében.
A hintót elérve, felülteté a lovászt saját paripájára, s elküldé előre Erdélybe a fejedelemhez, azon kérelemmel, hogy engedje őt nejével együtt Erdélyen keresztül vonulni a római császár birtokába. Maga pedig a hintóban foglalt helyet Mária mellett, kit egészen megvigasztalt férjének megmenekülése, s feledteté a jövő iránti aggodalmát.
A legszigorúbb számítás szerint föl lehetne venni, hogy üldözőik akár más útra kerülnek, akár új hidat raknak a Szereten, ezáltal egy napot nyertek előlük, s ez egy napi előny pedig elég lesz arra, hogy a legcsendesebb haladással is elérhessék Erdély határát, hol a moldvai szeraszkiernek nincs többé parancsolni valója.
E reményben látták feltűnni nemsokára a székely havasokat, s mentül közelebb jutottak hozzájok, annál könnyebbnek érzék kebleiket, mintha azoknak minden bérce egy-egy mentsvár volna rájuk nézve.
Már belevágtak azon mély utakba, mik a borgói szorosba vezetnek, felkanyarulva a kopasz, páfrányos hegyoldalakba, s ismét alákígyózva, árnyékos, virágos völgyek mélyébe; egy-egy hegyi patak fut néhol az út mellett, fölötte, mint egy keskeny rovátk, látszik a veszélyes út, melyen a terhes szekér lassan végigdöcög, a sziklák fölötte szinte egymásra hajlanak.
Itt egy vágtató lovag jött rájok szemközt, kiben a herceg előreküldött követjére ismert.
Tikkadtan ért hozzájuk a vén Jova, a Gryllus reszketésén látszott, hogy lovát le sem nyergelé azóta.
– Ne menj tovább, uram! – kiálta a szolga ijedten. – Pihenés nélkül jövök Szamosújvárról, hol a fejedelem tanyáz. Elmondám neki kérelmedet. Az istenért! – kiálta a fejedelem, kezeit összecsapva. – Ide ne jöjjön urad, vagy végveszélybe ránt mindnyájunkat magával együtt. Éppen ma érkezett ide Olaj bég a szultán parancsával, hogy ha a moldva fejedelem erre találna szökni, azt neki kiszolgáltassuk.
A herceg elkomorodva nézett maga elé, ajkai remegtek. Azután visszafordítá arcát, s kezeit szemei fölé tartva, a távolba nézett. Ugyanazon úton, melyen jöttek, sebes porfelleg látszott közeledni.
– Azok ott üldözőink – nyögé kétségbeesve. – Itt nincs mit mást tenni, mint meghalni.
– Még van, uram. Erre oldalvást nyílik egy hegyi ösvény, mely csak gyalogoktól járható. Jámbor székelyek, oláhok elvezetnek erdők, hegyek között egész Lengyelországig, miért is nem menekültél arra?
– Hát nőm? – kérdé, vadul körültekintve a fejedelem, s ajkaiba harapott fájdalmában. – Ő nem jöhet velünk.
Mária e percig eszmétlen, szótlanul nézett férjére, lelke, szíve megállt az ijedelmes hírnél, de midőn azt hallá, hogy férje megszabadulhat nála nélkül, kirohant hintajából, s lábaihoz vetve magát, erőszakos hévvel könyörge neki:
– Fuss! Mentsd meg magadat, ne időzz énmiattam egy percig. Menekülj a hegyek közé.
– S téged áldozzalak fel magamért, ellenségeim dühének?
– Ők nem fognak engem bántani, miért üldöznének egy nőt, ki nem vétett senkinek? Isten megvédelmez engem. Bemegyek Erdélybe, ott jó barátnéim laknak, kiknek férjeik, atyjaik az ország első férfiai, ott van a hőslelkű fejedelemnő; a szelíd Béldiné, angyal leányával; Teleki Mihály leánya, Flóra, kikkel örök barátságot fogadtunk egymásnak, ők közbevetik magukat értem, s azután atyám gazdag; üldözőink örömestebb veendik pénzét vérem helyett. És ha szenvednem, meghalnom kellene is, teérted szenvednék, teérted halnék meg, óh férjem! Mentsd meg magadat! Az égre kérlek, menekülj meg értem.
Ghyka egy percig gondolkozott.
– Jól van. Megmenekülök, hogy megmenthesselek.
S ezzel keblére ölelte halvány nejét, két férfikönny esett annak homlokára. A herceg arra gondolt, hogy hátha sohasem látandja őt többet.
– Siess – monda Mária férjének. – Én is sietni akarok. Ha meg kell halnom, inkább keresztyének között legyen az, jó ismerők, jó barátok szemei előtt. De fuss innen, ha előttem ölnének meg, nem kellene kard szívemnek, a kétségbeesés szakítaná meg.
– Jer, uram, jer! – szólt a lovász is, megfogva a herceg kezét, s erőszakosan voná őt magával, ki fájdalom dúlta arccal tekinte vissza nejére.
Mária hirtelen hintajába ült, s a kocsisnak gyors haladást parancsolt. A herceg engedé magát lovásza által a gyalogösvényen vezettetni, mindig hátranézve, míg csak a hintót láthatá, s szomorúan megállva, midőn azt egy hegykanyarulat végképp elfedé szemei elől.
– Csak előre, uram, előre még! – unszolá őt a szolga. – Majd ha azon hegytetőt elértük, ott megpihenhetünk.
Ghyka oly nehezen tántorgott előre, mintha az a hegy egész súlyával keblén feküdnék. Engedé magát vezetni öntudatlanul a sziklás meredeken, kiálló bokrokba, fagyökerekbe kapaszkodva. Az Isten őrzé, hogy százszor le nem esett.
Félórai fáradság után feljutottak a mutatott hegytetőre, s amint a lovász felsegíté urát, s az széttekinte, a természet nagyszerűségének képe állt előtte, s amint e roppant panoráma mélyébe tekinte, meglátta a kisded kanyargós utat, melyen nejét elbocsátá, s amint tovább nézett, íme, éppen akkor kapaszkodott fel a hintó egy hegy lejtőjén, félórányi távolban.
Ah, e látás visszaadta lelkét. Elkísérte szemeivel a haladó kocsit, s valahányszor azt egy magasabb dombra vivé az út, mindig újra látta előtűnni, s úgy tetszék neki, mintha mindig látná benne nejét, s arcán gyönyörködnék, s könnyeit felcsókolná.
E pillanatban zajos hangok üték meg füleit. A meredek bérc alatt, melynek tetejéről neje után merengett, egy csoport lovas látszott nagy sietve ügetni. Ezek voltak üldözőik. Alig látszottak nagyobbaknak apró hangyáknál, mik egy foltban sietnek valamerre.
Hah! Mily kedve támadt e hangyákat ott alant eltiporhatni.
– Ti üldözni akarjátok őt? Én majd megállítlak benneteket. S azzal fogott egyet azon nagy szürke kövek közül, melyek a bérctetőn elszórva hevertek, s amint a törökök a szűk hegytorkolatba értek, nekilódítá azt a meredeknek.
Iszonyút dördülve vágtatott alá a szikla a meredek lejtőn, nagyokat szökellve, ahol valamiben megakadt. A herceg utána nézett, egy kiálló fához dűlten a meredekbe hajolva. Hah, mint törte magát keresztül a nyargaló szikla a rémült csoporton. Csak egy véres vonal maradt utána; lovagot lovastul ottzúzott.
Majd a második és a harmadik szikla köszöntött alá. A csauszok ész nélkül futottak vissza, s addig meg sem álltak, míg az átelleni lejtőre felkapaszkodva, biztosságban nem érzék magukat a hengerített kő elől, s ott azon látszottak tanakodni, merre lehetne az útjokat álló háta mögé kerülni.
E szándékot megsejtve, elküldé a herceg lovászát, hogy egy követ hajítson a túlsó hegyoldalba, mely amint csörtetve futott végig, a csauszok azt hivék, hogy ellenfelük sokadmagával van ott, s még magasabbra hágtak.
– Ezek onnan estig meg nem mozdulnak – mondá magában a herceg –, akkor pedig utol nem érik többé Máriát.
Helyesen következtetett: a csauszok, miután sokáig hasztalan tanakodtak magukban, hogy mely úton lehetne a veszedelmes szorost kikerülni, elkezdtek felkiabálni a hegytetőn álló láthatlan ellenségre, fenyegetvén őt a szultán legmagasabb haragjával, ha őket keresztül nem engedi békével vonulni, s amint erre feleletül újra nehány kő érkezett alá, lenyergelék paripáikat, s kikötve azokat legelni, tüzet raktak, és leültek.
*
Az üldözött nő azalatt a legelső székely faluban négy új paripát vásárolva kifáradt lovai helyett, pihenés nélkül hajtatott tovább. Egész éjjel utazva, másnap reggel tájon beérkezék Szamosújvárra. A fejedelem nem volt többé ott. Mint mondák, a legnagyobb sietséggel költözött előtte való nap Kolozsvárra vissza.
Mária, le sem szállva hintajából, váltatott új lovakat. Már ekkor három nap, három éjjel utazott pihenés nélkül, betegen, kétségbeesve. És ismét sietve kellett odábbhaladnia. Midőn Szamosújvárról kiindult, akkor jutott eszébe, hogy Désről már könnyű lett volna Magyarországra kijutnia, hol a szatmári várparancsnok oltalma alatt legbiztosabb menhelyet találhatott. Óh, hogy e gondolat nem tudott nehány órával hamarább jönni! Mit tegyen most? Visszaforduljon-e? Hátha üldözőivel éppen szembetalálkozik? Óh, hogy előbb nem jutott az eszébe. De csak Szamosújvár volt mindig gondolatjában, s most már csak előremenni volt idő.
Egy órával elébb az ötlet megszabadította volna, most már késő volt: mennie kellett, amerre fátuma vivé.
Alkonyat lett, mire Kolozsvárt elérték; kocsisa, amint a tornyokat meglátta a távolból, hátrafordult asszonyához azon vigasztalással, hogy nemsokára Kolozsváron lesznek. A nő e szóra kérte a kocsist, hogy ne hajtson oly sebesen, s miután az még jobban a lovak közé vagdalt, s félénken tekingete hátra, ő is kinézett a hintó hátulsó ablakán, s látta, hogy mögöttük az úton egy csoport lovas jő nyargalva.
Tehát üldözőik éppen annyira voltak mögöttük, mint előttük Kolozsvár.
Egy pillanat nem volt a késedelemre. A kocsis egyre vágta a lovakat, azok tajtékzó gőzt lövellve orrlyukaikon, vágtattak előre, a kavics szikrázott patkóik alatt, a hintó sebesen gördült a felvágott göröngyökön, az üldözött nő egyik szegletébe húzta magát annak, Istentől kérve megszabadulását.
Csodálatos bűvereje a veszélynek, mely a leggyöngébbeket fenn bírja tartani, hogy egy ideggyönge hölgy veszélyes állapotja végső idején napokat, éjeket bírjon kiállani pihenés nélkül, a legfárasztóbb úton. Szemei előtt sötétül a világ, és neki nem lehet, nem szabad elalélni, mert akkor veszve van! – Kétségbeesve hajol ki hintaja ablakán, kiáltva:
– Siess! siess!
A paripák vágtatnak előre.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages