XIX. Szerelem tévedései
XIX. Szerelem tévedései
Ama siralmas jelenet után, melyben Erdély asszonyai hasztalan idéztek könnyeket és szégyenpírt férjeiknek arcaira, csak egy kebelben maradt még csillagsugára a reménynek. A szép Béldi Aranka volt az, ki, midőn mindenkinek szeme saját könnyeivel volt tele, tudott biztató szavakat suttogni barátnéjához, s midőn mindenki elhagyá, utolszor ölelte meg, és erős hittel mondá neki: „Ne félj, megszabadítunk”.
Erdély ifjai is mondák ezt: „Ne félj, megszabadítunk”, de a sors vakot vetett, a lesbe állt alakosok csak a kíséretet fogták el, nem a foglyot, s kárba dőlt a szép fáradság.
Béldi Aranka azonban anyjától elkérezve, elment Gernyeszegre barátnéját, Teleki Flórát meglátogatni, ott a két nemes hajadon összebeszélt, hogy ők írni fognak két levelet ismerőiknek Magyarországra.
Mind azon hang, melyen e levelek írva voltak, mind pedig a személyek, kikhez intéztettek, erősen rajzolják e két szűz jellemét. Az egyik írt Thökölynek, a másik Feriz bégnek: hogy melyik ide, melyik amoda, azt mondanunk sem kell.
Midőn készen voltak leveleik, felolvasták egymás előtt. Teleki Flóra levele így szólt Thökölyhez:
„Kegyelmes jó uram! Azon eset, hogy én soraimat kegyelmedhez intézem, mutatja azon végső állapotot, melyben el kell takarnom az arcpirulást, s felkeresnem kegyelmedet, kit kerülnöm illenék. De élet és halál forog kérdésben. Emlékezzék kegyelmed vissza azon pillanatra, midőn a rumniki kastélyban három hajadont látott egymást átölelve, kik közül egyik én valék. Akkoron mi egymásnak hű barátságot esküvénk, s részvevést egymás sorsában. Egy közülünk e percben a halál révén áll, s az Sturdza Mária, kinek balsorsa nem lesz ismeretlen kegyelmed előtt, s nem első út ez, melyet megkísérténk az ő megszabadítására – de utolsó. Kegyelmed hatalmas és nagyeszű férfiú, ki sokat tehet a szultán előtt, s nem egy alkalma van segíthetni ott, hol másnak ereje megtörött. Kegyelmed előttem úgy áll mindenha, mint derék, becsülésre méltó lovag, s hogy egyenesen kegyelmedtől van legnagyobb bizalmam a boldogtalan moldvai fejedelemnő megszabadítását várni, eléggé bizonyítja, mennyire felette áll kegyelmed becsülésemben mindazoknak, akiket ismerek. Cselekedje kegyelmed, hogy e becsülést egy forró áldással is tetézhessem, mely egy szívből sem jött igazabban érezve, mint jöend
Teleki Flóráéból.”
Flóra a leghelyesebben számolt. Thököly a szultán legmagasabb kegyében állt akkor, ismeretségben volt basákkal és vezérekkel, s gyakran egy odavetett szó tőle többet segített, mint mástól a hosszú könyörgés. S nagyon jól ismeré jellemét Flóra, midőn éppen ő, kit Thököly annyira megbántott, folyamodott annak nagylelkűségéhez, bizonyos lehetvén felőle, hogy éppen emiatt, bárhol legyen is Thököly, nem ismerend előbbvaló kötelességet, mint egy hölgy kérelmét teljesíteni, ki iránt ezáltal nemes nagylelkűséget, mintegy lovagias elégtételt tanúsíthat, s éppen akkor, midőn a megszabadítandó nő ugyanaz, ki elválásuknak oka volt.
Aranka összevissza csókolá barátnéját, midőn levelét elolvasá, s azután elkomorult.
– Óh, az én levelem nem lesz ilyen szép, szégyenlem megmutatni.
Flóra kedves szemrehányással tekinte barátnéjára, mire Aranka átengedé a levelét Flórának, piros rózsává pirulva, míg az azt végigolvasá.
„Nemes szívű Feriz! Mikor még mindketten gyermekek voltunk, akkor te azt állítád, hogy szeretsz (itt utána tevé zárjel között a lyánka: »mint testvéredet«, s nagyon jól volt, hogy zárjel közé tette), ha emlékezel még e szóra, most bizonyítsd be azt. Legkedvesebb barátném, Sturdza Mária Budán van, Hasszán basa fogságában. Nekem nincs reményem másban, mint tebenned, hogy őt kiszabadítod. Terólad annyi szépet hallottam. Ha látni fogod őt, akiért könyörgök, esdeklő arcával, kisírt szemeivel, gondold, mintha én volnék ott, s ha visszaadod őt nekem, s keblemre ölelve őt, mosolygó szemébe nézhetek, én is rád fogok gondolni.
Béldi Aranka.”
A lyánkák meghitt nemes szolgákra rábízták a leveleket, elküldve az elsőt Temesvárra, hol akkor Thököly időzött, a másikat Feriz béghez, ki még Budán feküdt betegen.
Thökölyt éppen esti lakománál érte az izenet. Amint a levelet megkapva elolvasá, letevé poharát, kardot kötött, s azt mondva társainak, hogy egy kis kalandra indul, lovára ült, és eltűnt a városból.
Feriz bég még lábadozófélben feküdt kerevetén, egészsége, mint erős testalkatúaknál szokott, igen nehezen tudott helyreállni, s a legkisebb balhír, mely a törököket érte, oly izgatottságba tudta hozni, hogy minduntalan visszaeséstől lehetett félteni; úgyhogy végtére csak azért nem eresztének a körüllevők semmi hírnököt hozzá, hogy fel ne háborítsa, mert mikor azt hitték, hogy jó hírt hoznak is neki, ő mindig úgy ki tudta annak keresni rossz oldalát, hogy minden újság valódi méreggé vált reá nézve. Utóbb görög orvosa úgy tett, hogy minden levelet, ami Ferizt érdeklé, maga olvasott el, még az apjától írottakat is, s ha legkisebb izgató tárgy fordult elő azokban, meg sem említette érkeztöket Feriz bég előtt; különösen bosszantá Ferizt minden irat, amely nőtől érkezett, ezeket egyenesen visszaküldék.
Ilyenformán Aranka levele is könnyen az elnemolvastatás sorsára jutandott, ha annak átadása Bíró Gergely uramra nem lett volna bízva, egy híres-neves lúfő székelyre, akit méltó volt arról a becses tulajdonságáról ismerni, hogy ha valahová küldék, akármint tehette szerét, oda ugyan elment, s ha azt mondták neki, hogy magának a török szultánnak adjon át valamit, befurakodott hozzá, és hiába volt minden kérés, minden ijesztgetés, vele magával kellett neki beszélni, ha mindjárt a fejét leütötték volna is.
Ez a derék Bíró Gergely tehát egy napon megjelenik Feriz bég kioszkja előtt, s kérdezi, hogy be szabad-e menni.
E szóra kilép hozzá egy szerecsen, s galléron fogva bevezeti egy szobába, hol valami tűzhelyen egy felkötényezett ember főzött fekete leveket mindenféle görbe nyakú üvegekben.
A szerecsen bemutatá Gergelyt a doktornak mint hírnököt.
– Hogy hínak? – kérdezé az, mérges pofával tekintve félvállról a góbéra, s kitelhetőleg ijesztő képeket metélve rá.
– Bíró Gergelynek – felele a székely, kétszer is biccentve fejével, hogy úgy van.
– Gergely, Gergely, mit akarsz?
– Feriz béggel akarok beszélni.
– Én vagyok az, mit hoztál?
Gergely csúnyául félrehúzta a száját e szóra, mindjárt gondolva, hogy ez nem jó kimenetelre készül, mert ahogy őelőtte Feriz béget leírták, ahhoz ugyan az előtte álló alak sehogy sem hasonlított.
– Levelet hoztam – egy szép leánytól.
– Addsza szaporán, s aztán eredj.
Gergely körülhányta magán a zekéjét, hogy a tarisznyájához juthasson, de amíg benne kotorászna, oly okos volt, hogy a levél tartalmát szépen kihúzta a borítékból, s csak azt nyújtá át üresen az orvosnak.
– Jól van, Gergely, most elmehetsz – szólt az nyájasan, s az átnyújtott papírt anélkül, hogy felbontaná, beledugta a kandallóba, egyik retorta alá gyújtva vele.
– Hát itt így szokták elolvasni a levelet? – kérdé, fejét megvakarva Gergely, s az ajtó felé somfordált, ott pedig ismét megállott, s amint fél lábbal kinn volna, belenyúlt könyökig a szűre ujjába, s kikotorászott belőle egy boglárt, s azt két ujja közé fogva, monda: – Nini! Ezt a boglárt itt találtam nem messze az úton, talán Feriz bég vesztette el.
Az orvos elvevé a pompás rubintos ékszert, s miután meggyőződött felőle, hogy azt csakugyan valamely főúrnak kellett elvesztenie, azt mondá, hogy majd mindjárt megmutatja Feriz bégnek.
– Né! Hát nem kend Feriz bég? – kiálta rá a góbé.
Az orvos elnevette magát.
– Gergely, Gergely, ne tréfálj énvelem. Én vagyok a szakács, s ha megszeretlek, itt marasztallak ebéden.
Gergely nagyszerű orrokat fintorított a doktor főzelékeire.
Az orvos ezzel bevitte a boglárt Feriz béghez, meghagyva az ott maradt szerecseneknek, hogy semmiből se igyanak, ami ott üvegben áll, mert meggebednek tőle.
Kevés idő múlva nagy csodálkozással tért vissza az orvos, s levont szemöldökkel nekiállt Gergelynek, s olyat kiáltott rá, hogy maga is megijedt bele.
– Hol vetted azt a boglárt?
– Hát hol vettem? – szólt Gergely vállat vonítva, kinek nagyon tetszett az, hogy őtet meg akarják ijeszteni.
– Megmondod-e hamar?
– Ma nem.
– Nem-e? – kérdé nekiagyarkodva az orvos.
– Kendnek nem, ha kerékbe törnek is.
– Talpadra veretek.
– Ha karóba húzatnak, sem!
– Ember! Gergely! Ha engem megharagítasz, megitatok veled egy pint orvosságot.
– Ide vele hát, na! – kiálta Gergely tűzbe hozva, s odaugratott az orvosságos üvegek közé, s egyet felkapott közülök, hanem annyi esze volt, hogy az alkoholt választotta ki, s kirántva a dugóját olyat hörpentett belőle, hogy maradt is benne, nem is.
– Hagyj benne valamit, kutya! – jajveszékelt az orvos, elkapva tőle az üveget – s ne idd meg mind.
– Megiszom én az egész patikáját, de nem szólok, ha nem akarok.
Az orvos látta, hogy emberére akadt.
– Hát Feriz bég előtt fogsz-e szólani?
– Az igazi előtt akármennyit.
Az orvosnak mit volt tenni más, mint kinyitni Feriz bég ajtaját Gergely előtt, s betaszítani rajta a követet.
Feriz bég ott ült a kereveten: halvány arcán valami lázas pirosság égett, még mindig kezében tartá a boglárt, szemeit reáfüggesztve; ugyanazon boglár volt az, melyet ő Béldi Arankának adott, midőn még mindketten gyermekek voltak.
– Hogy jutottál az ékszerhez? – kérdé Feriz szelíd, bánatos hangon a hírnöktől.
– Akinek te adtad, az adta nekem, hogy elhidd, miszerint ő külde hozzád.
Feriz bég felvillanyozva kelt fel e szóra helyéről.
– Ő külde tégedet hozzám? Ő? Emlékezik rólam? Gondol reám valaha?
– Levelet küldött számodra általam.
Feriz bég reszketve nyújtá ki kezét.
– Hol van a levél?
– A tűzbe vetettem – szólt közbe az orvos.
– Hogy merészelted azt tenni? – kiálta haraggal Feriz.
Az orvos nem ijedt meg.
– Én orvosod vagyok, s egészségednek árt minden levél.
– Panajot! Te vakmerő vagy! – ordítá Feriz bíborvörösre gyulladt arccal, s olyat ütött az asztalra öklével, hogy minden orvosság leesett róla.
– Ne haragudj, uram – szólt Gergely kétfelé törülve bajszát, míg Panajot hidegvérrel szedé fel a legurult fiolákat és katulyákat a szőnyegről –, nem a levelet égette el a derék ember, csak a borítékját. Volt annyi eszem, hogy a belsejét nem bíztam reá.
E szóval elővoná táskájából a negyedrész ívre írt levelkét, s odanyújtá azt Feriznek, ki mielőtt elolvasná, csókjaival halmozá el a kedves kéz vonásait, míg Panajot uram elbámulva szólt Gergelyhez:
– Ejnye, te ravasz Gergely, máskor ha jössz, mindenestül a tűzbe vetlek.
Gergely pedig gyönyörködve legelteté szemeit az ifjú arcán, míg az a levelet elolvasá.
Mintha a lelket cserélték volna ki benne, mintha a szenvedések országából egyszerre a paradicsomba lépne, mosolyra, gyönyörre vált az ifjú arcán minden vonás. Mentül tovább olvasott, szemei annál jobban ragyogtak, s midőn az utolsó szóhoz ért, szívéhez szorítá a lapot, a legnagyobb gyönyör kifejezésivel, s ott tartá azt sokáig, szemeit mintegy boldog álomban lecsukva, mintha azért hunyná be, hogy más tárgyat ne lásson, amidőn az ő arcát idézi lelke elé.
Panajot uram bámult, azt gondolván, hogy betegének valami baja lett, s Gergelyre förmedt fogcsikorgatva:
– Micsoda ördöngös írást hoztál, te Gergely?
Feriz ezalatt mosolyogva integete fejével, mintha valamely látott képnek köszöntgetne, s lágyan suttogá:
– Úgy leend, úgy leend.
– Uram, te rosszul vagy – szólt hozzá az orvos.
Feriz bég föltekinte, s arca kigömbölyült.
– Én? Nagyon is jól vagyok. Vidd asztalomról orvosságidat, s hozass nekem bort és drága ételeket, ami a szájnak és szemnek kedves, a lelket és az ínyt gyönyörködteti. Hívass zenészeket, s nyittasd fel kapumat. Virágokat rakass ablakomba, virágillattól részegen jöjjön a szellő hozzám. Mindenki vígan legyen körülem, ma születtem én másodszor.
Panajot azt hivé, hogy betege eszén kívül van, ez azonban életvidoran kelt fel fekhelyéről, lehányta magáról meleg gyapjúöltönyét, könnyű selyemruháit ölté helyettök magára, patyolat turbánt kötött a meleg bolyhos sál helyett, melyben feje izzadt, s ki addig minden mozdulatnál morgott, panaszkodott, oly könnyű lett egyszerre, mint a madár, gyors léptekkel járt végig termében, büszkén hordozta arcát, melyről egy perc alatt eltűnt a kór halványsárga színe, s szemei villogtak, mint a tűz.
Panajot nem bírta mire vélni e változást, szentül kezdé hinni, hogy veszélyes paroxizmusba esett, s ebbeli ijedtében bekurjantá a bég cselédeit. A vén egyiptomi ajtóőr, egy fiatal núbiai vadász s a kínai szakács egymás lábát taposva, rohantak be a kiáltozásra.
Feriz bég legénykedő tréfával állta útjokat, mielőtt az orvos szólhatott volna velök.
– Te Ali – szólt a vén ajtóőrhez –, menj a mecsetbe, s oszd ki ez erszény pénzt a koldusok és dervisek közt, hogy adjanak hálát Allahnak meggyógyulásomért. Te készíts ebédet tizenkét ember számára, borról, virágokról és énekesekről is gondoskodva; te hozd elő legtüzesebb paripámat, s tedd rá ünnepi cafrangjait, és ti többiek fogjátok meg ezt a jámbor orvost, s csukjátok be orvosságai közé, hogy ki ne jöhessen onnan, s hívjátok fel barátaimat, akik ismerőseim, mind; mondjátok, hogy meggyógyulásom ünnepét fogjuk ülni.
A szolgák ujjongatva fogadták Feriz rendeleteit, s legelébb is betuszkolák a jó Panajotot orvosságfőző konyhájába, azután szétszaladtak a parancsolatokat teljesíteni.
Feriz akkor kézen fogá az izenethozó székelyt, s megrázva jobbját férfiasan, szilárd hangon monda neki:
– Te addig maradj nálam, míg úrnőd parancsát teljesítem. Mert parancs az nekem, és teljesítve fog lenni.
A lovászok ekkorra előhozták a paripát. Tüzes fehér arab mén volt az, tízszer nyugtalanabb a hosszú pihenés miatt, egy percig sem volt egy lába is nyugton, ketten fogták a fejét, s mégis alig bírták tartani, kerekre nyílt rózsaszínű orrlyukain fújta a forró gőzt, fehér sima szőrén keresztüllátszott a telivér piroslása.
A szerencsétlen Panajot kidugta fejét officinája kerek ablakán, s onnan nézte rimánkodva, mint ül fel betege most mindjárt a táltosra, ki nehány órával ezelőtt, ha csak az ajtót becsapták is, arról panaszkodott, hogy a feje ezerfelé szakad.
A paripa rúgott, kapálózott, az orvos sírva könyörgött a körülállóknak, hogy ha van bennök becsületérzés, ne hagyják a béget erre a griffmadárra ülni. Kinevették. Feriz oly könnyen, mint a szöcske, veté fel magát a nyeregbe. A két lovász elereszté a kantárszárat, a paripa felágaskodott egyenesre, s két lábon ment nehány lépést szökellve. Ekkor a bég belevágta éles kengyelvasát, s a mén hangosan fölnyerítve, levágta szügyébe fejét, s nyargalt előtte, mint a villám.
Az orvos siránkozva nézett utána, minden percben várva, hogy Feriz holtan esik le lováról, az pedig ült a nyeregben, ahogy mindig szokott, mintha hozzá volna nőve. Midőn az út felkanyarodik a várba, arra fordítá a kantárszárat, s eltűnt az utána bámulók szemei elől.
Nehány perc múlva a várudvaron volt a lovag. A vezér elé kívánt bocsáttatni, s azon választ nyeré, hogy az most senkit sem akar elfogadni. Helyette kedvenc eunuchjaihoz fordult. Tele erszénnyel jött a várba, üres erszénnyel ment vissza, de mindent megtudott, amire szüksége volt.
Hogy Hasszán a fogoly fejedelemnőt Azraëlével őrizteti, a két hölgyet éjjel kezeiknél fogva egymáshoz láncolva; hogy nagyon fél minden embertől, nehogy ellopják tőle a hercegnőt, de annál jobban bízik a kedvenc odaliszkban. Hogy éjjel tízszer is felkel sorba járni a termeket, ha nem lopódzott-e valaki a palotába; s amióta Mária kezei közt van, sem bort nem iszik, sem mákonyt nem szí, és ételt senki kezéből el nem fogad, mint kedvenc hölgyeéből.
Feriz bég eleget tudott. Ismét lovára ült, s visszanyargalt kioszkjához, útközben a szomszéd mecsethez érve, ott lováról lekiálta a vén dervishez, ki szavára rögtön megjelent.
– Mondd meg annak, ki helyetted engemet meg szokott látogatni, hogy holnap reggel látni akarom, és beszélni vele.
Ezzel nehány aranyat vetett a dervisnek, s elvágtatott.
A dervis bámulva nézett utána, s felszedve az aranyokat, rögtön felkullogott a várba, egész éjjel ott ólálkodott a kapuk előtt, korán hajnalban találkozék Hayattal, s elmondá neki az izenetet Azraëléhez.
Ez volt azon örömhír, mely az odaliszk legelső imájára érkezett, s mely őt oly boldoggá tevé!…
*
Másnap reggel Feriz bég meghagyá szolgáinak, hogy senkit be ne bocsássanak hozzá, a vén dervist kivéve, s amint ezt belépni látták, zárjanak be minden ajtót.
Nemsokára megérkezék Azraële kísérő rabszolgáival a mecsethez, s nehány pillanat múlva, hogy annak rostélyai mögé eltűnt, megjelent a vén dervis alakja az utcán, mankóján bicegve, amíg a kioszkhoz ért. Feriz bég észrevette őt ablakán keresztül, s kikülde mindenkit szobájából, hogy vele egyedül maradhasson.
A dervis benyitott hozzá, az ajtót bezárta maga mögött, a szőnyegeket leereszté, s azzal leszórta magáról álszakállát, álköntösét, s ott állt Feriz bég előtt reszketve, pirulva, szemlesütve – az odaliszk.
Feriz bég kerevetén ült, legpompásabb öltözetében.
Sohasem volt az ifjú oly szép, mint most. A hosszú betegség gyengéd halványságot ada arcának, melyre a visszatért egészség és öröm rózsákat kezde festeni. Hajfürtei török szokás ellenére nem voltak lenyírva, hanem hosszú omlatag fürtökben göndörültek vállaira; finom metszésű ajkain boldogság volt kifejezve, mintegy meghazudtolásaul az összevont szemöldökben ülő gondnak.
Azraële úgy állt előtte, mint egy szemérmes hajadon, kinek arca először van leleplezve férfi előtt.
– Hívattál – rebegé halkan –, és, ím, eljöttem hozzád.
– Kérni akarok tőled valamit – szólt Feriz, fél könyökére nyugtatva fejét.
– Éltemet kérd! – viszonza hévvel az odaliszk – s lábaidhoz teszem – és remegve omlott e szavakkal a kerevet lábaihoz, melyen az ifjú ült.
– Nem kevesebbet kérek tőled, mint éltedet. Egykor azt mondád nekem, hogy szeretsz. Igaz-e ez még most is?
– Lehet-e téged szeretni s meg nem halni a szerelemmel?
– Mondád akkor, hogy ha jobban ismernélek, én is szeretnélek téged. Jó. Én ismerni akarlak.
A hölgy reszketve tekinte az ifjúra: várta, hogy mit fog mondani.
Az ifjú felállt, s komoly, magasztos hangon monda:
– Előttem nem az arc rózsái, nem a szemek tüze, nem a termet bájai teszik széppé a nőt, hanem az, ami a lélekben szép, mert én elismerem, hogy a nőnek lelke van, és nem játékszere az a férfinak. Engem megragad a nemes érzés, az önfeláldozás, a hűség, a lemondás. Tudsz-e meghalni azért, akit szeretsz?
– Kéj az nekem.
– Tudsz-e meghalni azért, akit gyűlölsz, hogy bebizonyítsd, miként szeretsz?
– Nem értelek – szólt Azraële tétovázva.
– Meg fogsz érteni mindjárt. Egy fogoly nő van Hasszán kastélyában, akinek őrzése tereád van bízva, a fogoly nőnek meg kell szabadulnia… Meg fogod-e őt szabadítani?
Azraële szíve minden szónál lázasabban kezde dobogni. Minden vér eltűnt arcából. Kétségbeesve tekinte az ifjúra fel, s fuldokolva monda:
– Te e nőt szereted?
– Hidd, hogy szeretem, és szabadítsd meg úgy.
A nő odarogyott Feriz bég lábához, s átkulcsolva kezeivel annak térdeit, zokogva szólt:
– Óh, mondd, hogy nem szereted, mondd, hogy nem ismered őt, és én meg fogom őt szabadítani, megszabadítom önnön életemmel.
Feriz bég kegyetlen hidegséggel válaszolt.
– Higgyed, hogy szeretem, s e hittel áldozd fel magadat érte. Ma éjszaka várni fogok reá, ahol kívánod, s átveszem őt, ha elhozod. Kívántad, hogy megismerjelek, én meg akarlak ismerni. Mehetsz tőlem, és visszajöhetsz, ha akarsz.
Az odaliszk a padozat szőnyegeibe rejté könnyes arcát, s kínos vonaglással csúszott Feriz lábaihoz, fájdalmasan zokogva.
– Óh, Feriz, te kegyetlen vagy hozzám!…
– Nem első vagy, ki a szerelemért föláldozá éltét.
– De ily kínosan egy sem, miként én.
– S nem vagy-e erre büszke?
A nő fölemelé e szóra sápadt arcát, nagy szemei holdasan világítottak, mint egy álomjáróé. Megragadá Feriz kezét, hogy annál fogva fel bírja magát emelni.
– Igen. Büszke vagyok. Teérted meghalni – megmutatni, hogy itt… belül… volt egy szív, mely nemesen tudott érzeni… mely meg tudott szakadni azért, akit szeretett – azért, akit gyűlölt!… ez büszkeség lesz nekem. Úgy teszek…
S azután, mintha gondolatjai elől akarná eltisztítani a gyűlöngő felhőket, végigsimítá homlokát kezével, s alantabb, csendesebb hangon, nyugodtabb kebellel folytatá:
– Ma éjjel, midőn a muezzim éjfélt kiált, légy a várkert előtt leggyorsabb paripáddal. Nem soká fogsz várakozni, egy kis ajtócska van ott, mely egy rejteklépcsőzetet zár el, amely a várból a sánc alatt vezet le. Eljövök, és … elhozom őt magammal.
Feriz bég önkénytelen nyújtá kezét az előtte térdepelő asszonynak, s az egy forró szorítást érze kezén, s midőn felnézett az ifjú arcára, annak gyönyörben ragyogó vonásain magasztos kéj mosolyát látta derengeni.
Szegény asszony! Azt hivé, e mosoly, e meleg kézszorítás őt illeti, pedig távol keleti bérceken túl volt egy szőke, kék szemű szűz, annak képe lengett az ifjú előtt; midőn őreá mosolygott, annak örömére gondolt, midőn az ő kezeit megszorítá, őt üdvözlé akkor.
Szerelem tévedései!
Azraële egész lényéből kiforgatva vált el Feriztől, más szív dobogott keblében, más vér folyt szívén keresztül, eget-földet más színben látott maga előtt. Azt hivé, hogy az ifjú mégis szeretni fogja őt – ha meg fog halni érte… s e hit boldoggá tevé.
Feriz bég pedig azonnal maga elé hívatá Bíró Gergelyt, s megajándékozva őt, visszabocsátá úrnőjéhez ez izenettel:
– Amit kívántál, megtörténik!…
Oly bizonyos volt felőle, hogy Azraële szavát be fogja váltani – ha életével is.
*
Hasszán basa várva várta már Azraëlét, ha az odaliszk nem volt körüle, oly gyámoltalannak érzé magát, mint egy gyermek, ki egy nagy városban dajkája mellől eltévedt. Az utóbbi napok, a vesztett csata keserve, a mellőztetés gyalázata, az életérti aggodalom egészen megzavarták elméjét, s amiket e kór orvoslására használt, a dobzódások éjei, a dervisekkeli imák, a hárem örömei s a mákony, csak tökéletes szétbomlását sietteték idegzetének. Ha egy óráig egyedül kellett lennie, mindjárt elaludt, s azután ijedve ébredt fel ismét, s kapkodva tekinte szét, mint ki borzasztó álmokat látott. Néhány nap óta elhagyta ugyan a mákonyt, de mint rendesen szokott lenni, ha valaki a megszokott méreggel élést abban hagyja, egyszerre szétbomlanak annak hatása alá kényszerített életműszerei, az ópiumtól megválás nagyobb baj volt reá nézve, mint a vele élés.
Midőn Azraële belépett hozzá, akkor is aludt, a lánc ki volt esve kezéből, melyen a hercegnőt tartá, s amint fölébredt, alkalma lőn meggyőződhetni felőle, hogy Mária nem szökött meg azalatt tőle, míg ő aludt.
Hasszán mereven nézett rá egy ideig, úgy látszott, hogy idő kellett neki, míg gondolatait csak annyira is rendbe szedi, hogy valakire ráismerjen. Hanem Azraële valami csodálatos delejes hatást gyakorolhatott reá, ha őt a legmesszebbről megismeré, léptei dobogását, ruhája suhogását meghallotta, s fölébredt legmélyebb álmából, ha őt közelítni érzé.
Azraële odaült mellé a kerevetre, s átölelte a vezért. Mária gyöngéd szeméremérzettel fordult el tőlök, melyet észrevéve Hasszán, odavoná Azraële fejét ajkaihoz, s fülébe súgva monda:
– Gonosz álmaim voltak ismét, Hamaliel, az álmok angyala jelent meg előttem, s tudtomra adá, hogyha én nem ölöm meg ez asszonyt, ő fog megölni engem. Az én életem meg van mérgezve, mióta ő itt van. – Eszem nincs rendén. Sokszor elfelejtem, hogy ki vagyok. Elfelejtem, hogy élek. Nem tudom, hol vagyok. Azt hiszem, Sztambulban élek, s az ablakon kinézve, csodálkozom, hogy nem látom a Boszporuszt. Ennek az asszonynak meg kell halni. Ez meg fog gyógyítni engem. Megöletem őt még ma.
Mária nem hallá e szavakat, csupán gyermeke gagyogásaira figyelve, s Azraële csábító mosollyal veté magát a vezér keblére, átölelve annak ingatag fejét, s csókjaival halmozva el arcát, s nagy sötét szemei mosolyával bevilágítva annak elkomorult lelkét…
Szegény Hasszán! Azt hivé, e csábmosoly, ez ölelés, e csókok őt illetik, pedig akkor egy deli ifjú képe lengett az odaliszk lelke előtt, azért csókolt oly édesen, azért ölelt oly forrón, azért mosolygott oly csábítóan, őt vélte látni és ölelni.
Szerelem tévedései!…
