XV. Olaj bég
XV. Olaj bég
A fejedelem éppen künn állt palotája tornácán a fejedelemnővel beszélgetve, kinek arcán nagyon meglátszott az utóbbi napok szenvedése. Nemsokára a nagyenyedi rémnap után egy kis leánykája született, s az akkor érzett ijedelem nagy hatással volt mind az anya, mind a gyermek egészségére.
Apafi homloka is felhős volt. A fejedelem szíve nemcsak magáért érez. Ahol csak fájdalom van az országban, az neki is mind fájdalom, pedig az övében nem osztozik senki.
Napok óta nem volt már nyugta, akárhová fordult. A török minden nyomon zsarnokságát éreztette vele, s a küludvarok önző hidegséggel hallgaták panaszát, s míg országnagyjai zsarnoknak nevezték, a köznép gúnydalokat énekelt ablakai alatt gyöngesége felől, s ha családja körébe menekült, ott egy beteg nő fogadta, ki oly életvidám volt valaha, míg férje fejedelemmé nem lett.
Egy beteg feleség mindenható a férj felett. Ha Anna ekkor azt kérte volna férjétől, hogy hagyja el fejedelmi palotáját, s térjen vele vissza az ebesfalvi csendes kastélyba, hol nem volt országa, de volt mennyországa: tán azt is megtette volna érte.
Amint a fejedelmi pár tornácán állva, a város egyhangú zajára elméláz, hirtelen vágtató hintó gördülése veri fel merengését, mely egyenesen a fejedelmi palota udvarára hajtatva be, annak lépcsői előtt megáll; a kocsi ajtaja hirtelen felszakíttatva, egy halvány nő rohan ki abból, ki erejének végső megfeszítésével fut fel a lépcsőkön, s az eléje siető fejedelmi pár lábai előtt e szavakkal rogy össze:
– Én Sturdza Mária vagyok!
– Az isten szerelméért! – kiált föl ijedten a fejedelem. – Miért jön kegyelmed ide? Semmivé tesz engem, semmivé az országot. Elveszti magát és minket.
A szerencsétlen nő nem válaszolhatott többé. Ereje idáig tartott. Ott aléltan omlott le a márványra.
Apafiné udvarhölgyeit kiáltá, kik e szóra elősietve, felkarolák az elalélt hölgyet, s arcát királynévízzel kezdék locsolni.
– Meg nem engedhetem, hogy házamba bevigyék! – kiálta rémülten Apafi. – Az végromlást hozna rám és családomra.
Apafiné méltóságteljes tekintetet vetett férjére.
– Mit akarsz? Ki akarod vetni ezt a szerencsétlen nőt üldözői elé? Ily helyzetben? Gondolj reá, midőn hasonló esetben én is futni kényszerültem, ha akkor engem is az útfélre dobtak volna menedék helyett.
– De a szultán haragja…?
– Hát az utókor meggyalázása?
– Asszony! Azt akarod-e, hogy trónomat, éltemet veszítsem egy asszony miatt?
– Inkább veszítsd el azt egy asszony miatt, mint hogy ez asszonyt megöld. Ha te kizárod őt szobáidból, én megnyitom előtte az enyimeket, s akkor, ha akarod, mondhatod a szultánnak, hogy én vétettem!
Apafi éktelen megszorulva érzé magát neje elhatározásán. Ez a vakmerő asszony semmit sem akart országos kérdésekről tudni ez emberiséget érdeklő ügyben.
Mit tegyen? Az üldözött hölgyet ő is szívéből sajnálta, de a porta küldöttje, Olaj bég, teljhatalmú fermánnal jött reá. Ha be nem fogadja az üldözött nőt, meg van gyalázva a világ előtt, ha menhelyet ád neki, a porta semmivé teszi.
Amint így tusakodnék magában, jő nagy sietve az egyik kapuőr, s jelenti, hogy éppen most kanyarodott be az utcába egy csoport török katona, kik fennhangon tudakozódnak az oláh hercegnő felől.
Apafi megnémulva támaszkodott egy márványoszlopnak, míg Anna hirtelen parancsot adva udvarhölgyeinek, hogy az öntudatlan nőt vigyék legbelsőbb szobáiba, s hívassák orvosát, kilépett az erkélyre, s látva, hogy a csauszok éppen a palota felé tartanak, lekiálta a kapuőrökre:
– Zárjátok be a kapukat!
Apafi szeretett volna ellenkező parancsot adni, de míg rágondolta magát, a kapuk csukva voltak a csauszok orra előtt. Azok dühösen kezdtek el kopogtatni dárdáik nyelével a zárt ajtón, mire Apafiné a palota erkélyéről hatalmas, dörgő szóval lekiálta rájuk:
– Semmirekellők! Mit dörömböltök itt? Ez nem kaszárnya, hanem a fejedelem lakhelye! Tán azért nem tudjátok azt, mert a ti fejedelmeitek kapui fölé mindennap friss emberfők szoktak kiszegezve lenni, ismertetőjelül. Ha ehhez vagytok szokva, könnyen megérhetitek azt is!
A csauszok nagyon meghökkentek e szavakra, s feltekintve a parancsoló nőre, át kezdték látni, hogy ez aligha komolyan nem beszél. Egy darabig aztán tanakodtak egymás között, s azzal megfordultak, és elmentek.
Apafi nagyot sóhajtott.
– Ebből aztán furcsa valami lesz; de hogy mi, azt a jó isten tudja.
Nehány perc múlva egy müderrisz érkezék Olaj bégtől a fejedelem kapui elé, s egyedül jövén, bebocsáttatott hozzá.
– Tisztel Olaj bég, hogy jelenj meg nála, de rögtön.
Anna vendégét ápolni ment, de megértve, hogy a fejedelmet Olaj bég hívatta magához, haragra gerjedve jött elő.
– Mióta parancsol a szolga urával, hogy egy követ magához rendelje a fejedelmet, kinek udvarához küldve van?
Apafi csupán egy tisztességes hazugsággal bírt menekülni.
– Beteg szegény Olaj bég nagyon: nem mozdulhat az ágyából; s igen alázatosan kéretett, hogy látogassam én meg. Hisz ebben semmi lealázás nincsen, ha megteszem is. Ő egy nyolcvan esztendős öregember, unokája lehetnék: úgy is szokott velem bánni, mint édes gyermekével, én bizony elmegyek hozzá, s eligazítom vele ez ügyet. Eredj csak beteg vendégedhez, és vigasztald meg. Szavamat adom, hogy mindent elkövetek érte, hogy megszabadíthassam. Őérte alázom meg magamat.
Apafinénak ugyan megsúgá előérzete, hogy e megalázás bízvást el is maradhatna, de átlátva, hogy a lelki erő nem ragadós, engedé őt menni a követhez.
Apafi Olaj béghez készülvén, különös gyöngéd érzelemből nem vevé magára a zöldbársony fejedelmi dolmányt, hanem csak egyszerű nemesi köntösét, gondolván, hogy így nem a fejedelem lesz az, ki Olaj béget meglátogatja, hanem az ebesfalvi közbirtokos, s ahogy Ebesfalván szoká, ha valami török úrnak ment udvarolni, ezüstös kardot kötött, s a kard háta mögé odaakasztá azt a históriai nevezetességű buzogányt, mely akkor is oldalán lógott, midőn azzal az adófizetést megtagadó szebeni követséget saját fejedelmi kezeivel eldöngeté.
Így ment gyalog, csupán egy csatlósától kísérve, kinek szinte hétköznapló ruháját kellett felölteni, az Olaj bég lakására.
A kutyák majd lehúzták az udvarban, mert a bég nagy pártfogója volt ez állatoknak, s nyílt asztalt tartott minden városban lakása előtt a kósza ebek számára.
Ezeken átlépkedve, egy tornácon és egy előszobán kellett keresztülhatolnia, melyek mind csordultig valának imádkozó dervisekkel, kik keresztbevetett lábaikon guggolva, nagy kapcsos könyvekből olvastak fennhangon, egymásra csak annyiban ügyelve, hogy ki bírja a másikat túlkiabálni.
A fejedelem nem is szólt hozzájuk, világos levén előtte, hogy itt feleletet nem kap; hanem csak benyitott egyenesen a harmadik ajtón.
Az is tele volt pókokkal és dervisekkel; hanem a szoba közepére volt egy veres párna kitéve, azon ült egy ősz, halovány ember, bő, sárga lompos kaftánban. Az is egy nagy könyvet tartott maga előtt, s olvasott keservesen.
Apafi odajárult hozzá, és meg merte szólítani.
– Emberséges Olaj bég. Kegyelmes uram. Találj valahol punktumot a könyvedben, s fület csinálván benne, tedd be azt, és beszélj velem.
Olaj bég meghallva a fejedelem szavát, félretevé a könyvet, s édes, nyájas mosolygással fordítá orcáját felé, áhítatos hangon mondva:
– A próféta angyalai hordozzanak téged a te utaidon, én édes gyermekem. Az ég figyelmezzen szakálladnak minden szálára, s az arkangyal Izrafil járjon előtted, és seperjen el minden követ, hogy lábaid meg ne üssed bennök.
E szavakkal kegyesen nyújtá a bég kézcsókolásra jobbját, áhítatos hunyorgással a fejedelemre, s nem állok jót érte, hogy Apafi meg nem csókolta volna azt, ha négyszemközt lett volna vele, de ennyi dervis előtt mégiscsak derogált neki e tisztelgés; ahelyett megfogá a bég kezét, s tempóra végigfektetve bal kezében, jobbjával egy hangos, csattanós parolát csapott bele, s azután megrázta azt emberül, amint illett.
– Sohase bántsd, édes fiam! Meg nem engedem, hogy kezet csókolj! – kiálta Olaj bég, visszakapva kezeit s oly módon ellenkezve, miszerint mindenki azt hiheté, mintha Apafi dühösen rajta volna, hogy valamiképp kezet csókolhasson neki.
– Hívatni méltóztattál, uram – szólt Apafi, egy lépést hátralépve. – Mondd el kérlek, amit akarsz, mert időm rövid, országos ügyeim sürgetnek.
Ez utóbbi szavait iparkodott Apafi a legtekintélyesebb hangnyomattal adni elő.
– Óh, szerelmes fiam – monda erre összetéve kezeit Olaj bég. – Bizony terhes hivatal a fejedelemség, jól látom azt, nem is csodálom, hogy olyan igen szeretnél megszabadulni tőle; de légy jó reménységben, akkor jön az áldás az égből, amikor nem imádkozunk érte; midőn nem is várnád, akkor könyörülend rajtad a felséges szultán, s felszabadít e nagy tehertől, melyet vállaidra rakott.
Apafi leráncolá szemöldeit, gondolván, hogy a bevezetés elég gonosz. Sietett a végére jutni.
– Hallottad talán, kegyelmes Olaj bég, hogy az a szerencsétlen Sturdza Mária hozzánk menekült.
– Nem tesz semmit, édes fiam, nem tesz semmit – sietett ez felelni, megnyugtató kézmozdulatokkal.
– Tudtom nélkül menekült palotámba, uram – szabódék Apafi –, s mit tehettem, mikor már egyszer ott volt? Ki csak nem vethettem a házamból.
– Semmi esetre sem. Úgy cselekedtél, ahogy emberséges emberhez illik.
– Ha látnád, magad megszánnád őt, betegen, félholtan, kétségbeesetten rogyott lábaim elé, irgalomért könyörögve, mielőtt válaszolhattam volna neki, elájult. Talán meg is hal.
– Óh, szegény gyermek! – kiálta kezét összecsapva Olaj bég, s szemeit égnek emelve.
– Férje elhagyta őt nyomorultan, s egyedül taszítá a veszélybe – toldá Apafi, mindenképp ki akarva tisztítani az üldözött asszonyt.
– Óh, szegény boldogtalan gyermek! – sóhajta Olaj bég, fejét rázogatva.
– És pedig – suttogá tovább Apafi –, a szegény nő teherben van.
– Ah, mit mondasz?
– Igen, uram; s ily állapotban éjjel-nappal annyi időn keresztül idáig üldöztetve, képzelheted, mily nyomorú helyzetbe jutott, inkább a halál küszöbén van, mint az életén.
– Allah legyen őnéki kegyelmes, s irgalma szárnyait terjessze ki reá.
Apafi azt kezdé hinni, hogy Olaj béget emberbaráti kedvében találta.
– Tudtam, hogy te nem fogsz őrá haragudni, uram.
– Nem haragszom, édes fiam, nem haragszom. Szemeim sírnak sorsa felett.
– Hisz ő nem oka férje hibájának.
– Távolról sem az.
– S az nem volna helyes, hogy egy ártatlan nő bűnhődjék azért, amit férje vétett.
– Bizonyára nem.
– Tehát gondolod, uram, hogy a felséges szultán kegyelmet adand e szerencsétlen nőnek?
– Kérdést sem szenved. Semmi bántása sem lészen.
Apafi nem volt oly együgyű ember, hogy e túlságos engedékenység meg ne döbbentette volna; mentül biztatóbban hangzottak a bég válaszai, ő annál nagyobb aggodalmat kezde magában érzeni. Elvégre nagy szorongva e kérdést merte hozzá intézni:
– Kegyelmes bég, ily áldott kedvben lévén, megengeded ugyebár, hogy e szerencsétlen asszony magát házamnál kipihenhesse, s hogy a felséges szultánnál ügyét pártolni fogod.
– A szentkönyv azt mondja, legyetek irgalmasok azokhoz, akik szenvednek, és kegyelmesek azokhoz, akik könyörögnek. Azért, íme, megadom a te kívánságodat: legyen a te házadban a szegény ártatlan nőnek háborítatlan pihenése, nyugodja ki magát szenvedéseiből teljes mértékben, s használja a békesség malasztját, mindaddig az ideig, míg én őt a nagyúr parancsára át nem veendem tetőled.
Apafi valami szédelgést érze agyában, oly csodálatos, oly félelmes volt rá nézve e kegyesség a töröktől.
– S mikor gondolod, hogy e nőt át kívánod venni? – kérdé elszorult kebellel.
Olaj bég megnyugtató tekintettel veregetett Apafi vállára, és mondá malasztteljes hangon:
– Ne búsulj, szerelmes fiam. Holnap reggelnél hamarább semmi esetben sem…
Apafi majd lerogyott ijedtében.
– Holnap reggelt mondál, uram?
– Megígértem, hogy addig nem háborítom.
Apafi átlátta, hogy ez ember mindeddig csak játékot űzött vele! A düh kezdett forrni szívében…
– De uram, én nem egy napot kértem tőled. Ez csak siralomházi idő.
– A napok Allahtól jőnek, és senki azokat nem osztogathatja.
– (Vessz meg kegyes mondásaiddal együtt) – mormogá fogai közt Apafi. – Hogy vinnél, uram, magaddal egy beteg nőt, kit csak gondos ápolás hozhat a halál révéről vissza, s kinek ha most Budáig kell utazni, az út másik felét már nem éri, mert meghal!
Olaj bég áhítatosan emelé kezeit az ég felé.
– Az élet és halál ott fenn van megírva a Tóra könyvében, és ha ott az van megírva a rózsákkal és tulipántokkal ékes betűkben, hogy Sturdza Mária holnap vagy holnapután meghaljon, meghal az bizonnyal, ámbátor pézsmákon feküdjék, s az élet balzsamával kenessék is, és sem a szentek imádkozása, sem a tudósok írjai rajta nem segítenek; ha pedig az van róla írva, hogy megéljen, akkor jöhetnek ellene a halál angyalai mindenféle fegyverrel, nem árthatnak őneki.
Apafi látta, hogy e furfangos öreggel nagyon egyenesen kell beszélni.
– Derék Olaj bég. Jól tudod, hogy ez országnak alkotmánya van, mely azt teszi, hogy a fejedelem maga nem hozhat határozatokat fontosabb ügyekben tanácsurai kihallgatása nélkül. Márpedig e jelen eset elannyira fontosnak tetszik előttem, miszerint határozott szándékomat neked addig tudtul nem adhatom, míg az országtanáccsal eziránt nem értekezem.
– Helyesen van, édes fiam, én azt sem bánom. Beszélj szolgáiddal, kiket uraiddá tettél; üljetek tanácskozásba, s hányjátok-vessétek meg a dolgot magatokban, amint megérdemli; s ha azután azt határozzátok, hogy a hercegnő nekem kiszolgáltassék, átveszem azt, és búcsút veszek tőletek nagy tisztességgel; ha pedig azt végzitek, hogy őt ki ne adjátok, szerelmes fiaim, avagy elszöktessétek előlem… akkor téged viszlek el helyette, derék tanácsosaiddal együtt, én édes gyermekem…
E szókat a legédesebb, nyájasabb hangon mondá a bég, ahogy öregapák szoktak beszélni kis unokáikkal, s leszállva vánkosáról, megcirógatá két kézzel a fejedelem orcáit, s nagy jóvoltából megcsókolá annak homlokát, sűrű fehér szakállával egészen eltakarva fejét.
Apafi úgy érzé, mintha a szoba táncolna mellette körös-körül. Egy szót sem szólt, megfordult, ahol állt, és ment kifelé. Maga sem tudá, hogy jutott ki az első ajtón. De amint a másodikat betevé maga után: eszébe kezde jutni, hogy ő már csak mégis Erdély fejedelme volna, s valamennyi őse első nemesember Erdélyországban; ez az Olaj bég pedig egy piszkos, lompos török hadnagy, ki fiatalkorában tevehajcsár volt, s az mert így beszélni vele! Míg a harmadik ajtóig ért, elgondolá, hogy midőn nem volt még más, mint ebesfalvi komposszesszor, ha akkor mert volna vele Olaj bég uram ily csúfosan kötődni, ugyan kopasz fejébe rontotta volna gerézdes buzogányát. Hát nincs-e az a buzogány most is az oldalán? Úgy van! vissza fog menni, és oda fogja azt verni Olaj bég uramnak – no nem a fejéhez, de legalább a hátához, hogy megemlegesse, amíg él, az erdélyi stylus curialist.
S azzal visszafordult a harmadik ajtóból, ily komoly szándékkal.
De midőn a második ajtót kinyitá, ismét meggondolá, hogy az ily hevesség nagy bajt szerezhetne az országnak, s aztán egy nyolcvanesztendős öreget megütögetni nem is dicsőség. Hanem legalább megmondja neki, ami az első percben eszébe nem jutott, emberül.
És benyitott az első ajtón Olaj bégre, s ott megállva a kinyitott ajtó küszöbén, mondá neki mennydörgő hangon:
– Hallod-e, Olaj bég! Csak azért jöttem vissza, hogy megmondjam neked…
Olaj bég ránézett.
– Mit mondj meg, jó fiam?
– Hát azt… – folytatá Apafi, jóval alább kezdett hangon –, hogy az országtanács összehívására idő kell, mert Béldi Bodolán lakik, Teleki Gernyeszegen, Csáky Déván. – Amíg tehát ezek összegyűlnek, addig tehetsz, ami neked tetszik: itt maradhatsz, vagy elmehetsz…
Ezzel visszafordult, s becsapta az ajtót, csak akkor mondva utána:
– …a pokolba!…
