XVII. Küzdelem a saját fejért

Teljes szövegű keresés

XVII. Küzdelem a saját fejért
Budán azalatt, míg Hasszán basa a német császár seregeivel csatázott, Yffim bég előre elkészíté a diadalkapukat, miken majd győzelmi útjából visszatérve keresztülvonuland, azokat felcifrázta zöld ágakkal és drága szövetekkel, helyet hagyatva csupán azon zászlóknak, miket a németektől és a magyaroktól elfoglalandnak; a hidat is jó állapotba helyzé, hogy megbírja a nagy nehéz társzekereket és kerekes ágyúkat, miket Montecuculi ott hagyand; egyszersmind nagy piacot korlátoltatott el a Rákoson, ahová be fognak rekesztetni a mindenféle nemzetből való rabszolgák, gyermekek és hajadonok.
Azonban mind e kedves előkészületek után érkezik a rémizenet Hasszántól a derék Yffim béghez, hogy hirtelen helyezze szaladható állapotba a basa lábas és lábatlan, ezüst és arany marháit, a várat torlaszolja el, a hidat köttesse ki, hogy az ellenség át ne mehessen rajta, s egész háremével jöjjön utána a Rába mentében, mert ki tudja, fogják-e valaha Budavárát látni, vagy sohasem.
Yffim bégnek ez izenet éppen semmi örömére nem szolgált, nem is várakozott sokáig, hanem hirtelen kocsira ülteté a háremhölgyeket, alant a vízi kapunál lévő fedett folyosón bocsátva le őket, hogy zajt ne gerjesszenek, s amint túl volt velök a hídon, parancsot adott, hogy szedjék fel azt hirtelen, s készüljenek a várat védeni, ahogy tudják.
Párkány körül érte el a török hadat, ahol a két ellentábor folyvást követve egymást, húzódott a két part mellett, egyre ágyúzva a vízen keresztül, mely által nem sok kárt tett egymásnak.
A basa sátora jó hátra volt verve, ahol a golyók nem jártak; nagyon megörült, midőn Yffim béget megpillantá, s nem győzött betelni Azraële csókjaival, ki szebb és kedvesebb volt, mint valaha.
– Maradjatok itt – monda kegyenceinek, mindkettőt megölelgetve. – Én most sátorom rekeszébe távozom, ahol egy óráig fogok a dervisekkel imádkozni; mert nagy és terhes hivatal vár reám ez óra lefolytán: két magas török főúr elítélése, Kucsuk basa és fiáé!
Azraële összerázkódott, mintha kígyó csúszott volna keblébe.
– Mit vétettek? – kérdé, rémületét alig bírva rejteni.
– Ők kezdték a próféta ellenére a harcot gonosz napon; ők ejtették a mocskot a mindig győzedelmes félholdon, vérüknek kell e szennyet lemosni.
Hasszán eltávozott; Azraële egyedül maradt a sátorban a béggel.
– Láttalak összeborzadni – szólt Yffim, éles szemeit Azraële arcára szegezve.
– A halál számlálja a tizenhármasokat; az ugrott keresztül rajtam e pillanatban.
– S vajon kire esett a tizenhármas szám?
– Valakire, aki mellettem vagy mögöttem áll.
– Mögötted áll a sátoron kívül Feriz bég.
– De mellettem te vagy.
– Még fiatal vagyok a halálra.
– Hát ő nem az?
– Akire Hasszán azt mondja: „vétkezett”, az aggott emberré lett legottan, aki meg van érve a halálra, bárha szakálla akkor pelyhedzik is.
– S te nem vétettél semmit, amiért meghalj?
– Megfehérülhet szakállam hűségem miatt. Hasszán árnyékában hosszú az élet.
– De meddig fog Hasszánnak árnyéka lenni?
– Míg éje el nem jő; – de az messze van!
– Hallottad-e Ajász basa esetét, Yffim, ki a leghatalmasabb volt minden basák között?
– A szultán veje volt.
– Tulajdon leányát adta neki a nagyúr feleségül, s minden keggyel elhalmozá, mit kedvesei számára szokott tartogatni. Egyszer csatát veszte a Zrínyiek ellen Ajász; nem nagy veszteség volt, de a szultán haragba jött érte, és Ajász basát lefejezteté.
– Hm. Erre emlékezem, szomorú történet volt.
– Hát a hű Hiasszár történetére emlékezel-e, kire rábízta Ajász, hogy halála előtt legkedvesebb nejét vezesse hozzá; nem egész háremét – mint te tevéd Hasszán basának –, csupán kedvenc nejét, hogy elbúcsúzzék tőle; és tudod, hogy ezért a szultán a rézökörben süttette halálra Hiasszárt? Mert a kegyvesztettnek semmije sem tulajdona többé, az a szultáné; – kincsei, nejei és gyermekei, – s aki azokhoz nyúl, a szultánt lopja meg… Ki tudja, Yffim bég, nem vagyok-e én e percben a szultán rabnője? S a rabnőtől a kegyencig csak egy lépés van; s te azt tudod, hogy e lépés nekem milyen rövid.
– Te átkos dolgokat beszélsz.
– Ajász basa neje már akkor kegyence volt a nagyúrnak, midőn Hiasszárt megégeték, s csak egy szavába került volna őt megmenteni, de nem tevé, mert haragudott rá; úgy gondolom, szeretett valaha az asszony, s a szolga meggátlá szerelmét… Adj egy mandolint, Yffim, hadd daloljak.
Az odaliszk végigveté magát a kereveten, míg Yffim töprengve járt alá s fel, mint a verembe esett hiéna. E történet nagyon hasonlított az övéhez, s nem sok kellett hozzá, hogy éppen olyan kimenetele legyen.
Egyszerre megállt a leány előtt, ki egykedvűen pengeté a hangszer húrjait.
– Mit akarsz, asszony?
– Amit tudsz, ne kérdezd.
– Meg akarod szabadítani Ferizt?
– Meg fogom őt szabadítani.
– Allahra esküszöm, azt nem teended! Meg kell neki halni, hogy te megszelídülj, mert ha élve marad, minket vesztesz el elébb-utóbb. Nem akarom, hogy addig étel vagy ital érje ajkamat, amíg fejével nem játszom; csak akkor mondhatom: nyugodtan alhatunk. Ah, az ördög a varázslóba szeretett.
Azraële reszketve rogyott a bég lábaihoz, a nő, a szerelmét féltő asszony ereje megtört a vigasztalanság eszméjénél. Zokogva ölelé át Yffim térdeit.
– Óh, légy irgalmas. Engedj érte szólnom a vezérrel. Én szeretem az ifjút, hiszen látod, hiszen tudod jól. Óh, te nem ismered, mi az: szeretni annak, ki eddig csak gúnyból szeretett, most szeretni őrületből. Ne engedjétek őt megölni.
Yffim bég minden kis lelkek szokása szerint csak bátrabb lett a könyörgő szavakra, megfogá Azraële karját, s durván felrántva őt, vad kárörömmel súgá fülébe:
– Fejével ajándékozlak meg.
A nő felemelé e szóra fejét, szemei, mint a dühödt farkasé, zöld tűzben látszottak villogni, hajfürtei kígyózva omlottak keblére. Egy szót sem szólt; de nyílt ajkai nyílásán az összeszorított fehér fogsor egy egész poklot rejte el, melynek nem volt szabad hangot adni.
E percben visszajött a vezér.
Azraële egyszerre mosolyra vonta arcát. Hasszánnak nem volt szabad észrevenni azt, ami szívében forr.
Yffim bizalmasan közeledék a vezérhez.
– A szultán tudja-e már veszteségedet?
– Meghallá azóta.
– Jó volna ajándékkal küldened engemet a portára.
– Ne kívánd magadnak e tisztességet, Yffim, sőt tanuld meg, hogy akit most Sztambulba küldök, az a paradicsomba van küldve. A szultán haragja lángol, s azt csak vérrel lehet eloltani.
Yffimnek minden vére eltűnt arcából, mintha attól tartana, hogy még az lehet oltószerré.
– Úgy félned lehet, uram.
– A haragnak vér kell; mégpedig nagy emberek vére. Hogy melyiké? Az mindegy; csak főember legyen. Ha nem tudok most helyettem mást áldozatul adni, akkor én vesztem el; de vannak embereim, kiknek árán megváltom magamat. Kettő, Kucsuk és fia. Ők kezdték a harcot; ha nem kezdik, nem lesz harc, s ha nincs harc, nincs minek elveszni. Ők halálfiai. Harmadik a moldován herceg. Ő futott meg legelébb a harcból; egyetértett a keresztyénekkel. Halálfia. Ráadást is adok, az erdélyi fejedelem az: amiért elmaradt a harcból, s későn küldte az adót. Ha korábban küldi, lesz pénzünk, ha pénzünk van, vehetünk szénát, ha szénánk van, a katonák nem sürgetik a harcot, és így nem vesztjük azt el. Ő is halálfia. Te fogsz érte menni Erdélybe, s nekem elhozod.
Azraële figyelemmel hallgatott. Yffim bég örömsugárzó arccal tekinte olykor reá, mintha mondaná: látod, nekünk a fejünk sem fog fájni.
Az odaliszk azonban nem reszketett többé, ajkait összeszítta, s mintha bizonyos volna már felőle, mit teend, odasimult édes, mosolygó arccal a vezérhez, s karjába fűzve magát, forró hangon rebegé:
– Óh, Hasszán, mint örvend lelkem, midőn szemeim ellenségeid vérét folyni látják.
Hasszán térdeire ülteté a leányt, s ujjai annak kígyózó hajfürteivel játszottak.
Yffim bég széles jókedvében volt Hasszánnak azon vigasztalására, hogy az erdélyi fejedelemért ő fog elküldetni, s e kedve azon vakmerő gondolatra bírta, hogy Azraëlét merje kínozni.
– Míg távol valál, uram, hölgyed esengve kért egy kegyre, de az olyan dolog, amit megegyezésed nélkül nem mertem megígérni.
Azraële villámló szemekkel tekinte a mosolygó bégre, aggodalmasan várva, ha lesz-e annak bátorsága őt elárulni.
– Mely dolog az, beszélj, Yffim bég – szólt Hasszán nyájas arccal.
– Egy ifjút fognak ma elítélni a veled levő basák, az ifjú Feriz béget.
– Nos? – szólt Hasszán összeráncolva szemöldeit, míg a karja közt tartott odaliszk meg-megrándult egész testében.
– Azraële szeretné látni az ifjúnak kivégeztetését.
A leány elsápadt e szóra; szíve egy percre elállt, s azután gyorsan kezdett el dobogni újra.
– Bohó kívánság – szólt Hasszán –, de ha akarod, legyen meg. Légy jelen a basák gyűlésén, állj a függöny mögé mellettem, innen mindent fogsz látni és hallani.
Azraële hosszú, forró csókot nyomott Hasszán homlokára hálateljes arccal, s a függöny mögé állt, két kezével összefogva annak nyílását.
– Ha el találsz ájulni – súgá utána Yffim bég gúnyosan –, fogd e pézsmaedénykét tőlem.
Azraële felkacagott, hogy Yffim bég azt hivé: meg kellett őrülnie.
– Most hívjad a basákat, s vonasd fel a sátor függönyeit – parancsolá Hasszán.
Yffim bég hívására bejöttek a tábor alvezérei, s körül mind helyet foglalának a kereveteken, melyre széttárulva a sátor külső leplei, meglátszott a szabad vidék, az egész távol, az ellenfél táborával, melynek ágyúi a vízen keresztül dörögtek.
Legutoljára érkezék a Küprili, kövér, nagytestű, haragos ember, ott senkire sem nézett, szótlanul leült a kerevetre Hasszán mellé, s hátat fordított neki.
Erre közeledő dobszó hallatszék, s zárt karéj közepett két ellenkező oldalról előhozattak Kucsuk basa és Feriz bég. Kucsuk jött balról, Feriz a jobb oldalról, mert külön voltak elzárva.
Midőn már mindketten láthatók valának, Azraële suttogva szólt ki Hasszánnak:
– Nézd, milyen büszke mind a kettő! Balról a fiú, jobbról az apa. Egymást látszanak biztatni tekintetökkel.
Hasszán fejével bólintott, mintegy köszönetül kegyencnőjének, hogy rossz szemeinek utasítást adott, s amint a két alak sátora homályába lépett, ahol szemei különösen rosszul láttak, a vett tudósítás szerint elébb inte Kucsuk basának.
– Te éretlen ifjú, maradj hátul, míg szólítalak…
Azután pedig Feriz béghez fordult.
– Lépj elébb te ide, vén, megrögzött áruló, ki oka vagy annak, hogy a hatalmas szultán fegyverei csorbát szenvedének.
Feriz bég, mint aki egyszerre fegyvert kapott kezébe üldözője ellen, merész tekintettel lépett Hasszán basa elé, egész oda szemei elé, s bátor, csattanó hangon mondá:
– Te vagy az áruló magad, nem én! Mert vezéri hivatalt mersz viselni, holott vak vagy, és tíz lépésnyiről nem tudod megkülönböztetni az apát a fiától, s az ellenséget a jó baráttól…
Hasszán ijedtében felugrott kerevetéről, amint Kucsuk helyett fiát hallotta megszólalni.
– Ez nem igaz – hebegé színét változtatva.
– Nem igaz? – szólt Feriz keményen. – Tehát, ha szemeid jók, mondd meg nekem, miféle ezred az, mely most sátorod előtt harsogó zenével elvonul?
Éppen akkor egy tábori zenekar léptetett el nem messze a sátortól – egyedül. Semmi ezred sem vonult utána.
Hasszán úgy akart tenni, mint aki legkevésbé sem érzi magát megzavarva.
– Úgy gondolom, hogy teneked, lázadó kölyök, nem szükség engem kérdőre vonnod, hogy miféle ezred vonul itt előttünk; mert meglehet, hogy én azt jobban ismerem, mint te, de az is meglehet, hogy ezen ezred most érkezett ide, és még nekem nincsen bemutatva; különben is nem volna kötelességem név szerint ismerni minden csőcseléket, elég, hogy trombitájukat hallom, és zászlóikat látom.
A basák egymás szeme közé néztek. Nem vala ott sem zászló, sem ezred.
– Hát így vagyunk? – szólt nagyot köpve maga elé a Küprili, azzal felállt a helyéből, s anélkül, hogy Hasszánra ránézne, karon fogá Ferizt és Kucsukot. – Gyerünk – mondá a többi vezéreknek –, ti pedig elmehettek – szólt a poroszlókhoz, s azzal az egész gyülekezet kitakarodott a sátorból.
Hasszán csak hanyatt dőlt a kereveten. Nagy baját önmaga árulta el.
Azraële reszketve rohant elő rejtekéből.
– Óh, uram! rosszul hallgattál szavamra, mellyel előre figyelmeztettelek, s mindent megfordítva tettél.
– El vagyok veszve – hebegé az, magánkívül rohanva el sátora rejtekébe, a dervisekkel imádkozni.
Yffim bég, mintha a lelket lopták volna ki belőle, állt ott, amint Azraële ördögi gúnymosollyal lépett hozzá, s kezével végigsimítá arcát.
– Gondolod-e, hogy szükséged lesz még egy jó szóra tőlem?
– Elárulhatlak.
– Azt tennéd bizonnyal, ha előre tudnád, melyikünk él tovább: Hasszán-e, vagy én?
*
E jelenet után két óránál tovább tartó titkos beszélgetése volt Hasszánnak Yffim béggel, melyből még Azraëlét is sikerült kizárniok. Az értekezés végeztével Yffim bég rögtön elutazott a táborból. A vezér Erdélybe küldte őt azon utasítással, hogy ott elébb az ő nevében faluról falura járván, vizsgálatot tartson, bírákat esküdtessen, ha vajon a községek nem adták-e be az adót a rendes időre; ez megtörténvén, menjen fel a fejedelemhez, s vonja őt kérdőre, ha nem a községek voltak-e okai az adófizetés késedelmének; így akár a fejedelem, akár a nép lesz a mulasztás oka, Hasszán kiviheti rég fejében forgatott tervét, miszerint Erdélyt erőhatalommal elfoglalja, egyfelől a portának kedveskedvén azáltal, hogy szolgatartományaihoz kapcsolta, másfelől magának, hogy az ingadozó vezéri nyereg helyett egy jó nyugodalmas fejedelmi székben vetheti meg a hátát.
Ugyanakkor már ott ült Apafi nyakán Olaj bég, hogy a Moldvából kiriasztott herceget elfogja, s Hasszánhoz elhozza, ki mindaddig bizton érzé magát a selyemzsineg elől, míg talált embert, kinek nyakát a magáé helyett odadhassa.
Kucsuk és fia ugyan kiszabadultak körmei közül, de Olaj bégtől már kapott tudósítást, hogy a moldvai hercegnő Apafinál van, mégpedig istentől megáldott állapotban, tehát kilátással egy születendő ifjú hercegre: szükség esetében ez is valami, ha kiadják; ha pedig elszöktetik, akkor Apafi nyakában marad a selyemzsinór. Egyszóval ez egy kivetett pányva elleni küzdelem volt, melyet mindenki két kézzel iparkodott saját nyakából kiölteni, s melyet a nagyúr haragja annak a torkára volt fojtandó, ki legutoljára benne marad, legyen az Kucsuk vagy Hasszán; Apafi vagy Ghyka hercegnő.
E szerencsétlen hölgyet, mint láttuk, feláldozák Erdély rendei országuk üdveért, s bár mindent elkövettek érte, alig volt valami remény, hogy őt megszabadíthassák.
Nehány nap múlva Yffim bég eltávozta után hirtelen megköttetett a béke a porta és a római császár között. Ezáltal kikerülé Hasszán a többi vezérekkeli összeütődést, s elhagyva őket, a maga seregeivel visszavonult Budára. A Küprili elhúzódék egész Nándorfehérvárig, Kucsuk a székelyhídi vár ellen indult; csak Feriz bég maradt Budán egy természetes véletlen következtében, mely nem volt egyéb, mint hogy áthűlés miatt forrólázba esett, s kénytelen volt az ágyat őrzeni; a Küprili parancsára a vízivárosban, hol most a Császár-fürdő áll, létező kioszkot foglalva el.
A szomszéd dombon, mely most szőlőkkel van beültetve, áll mai napig egy török mecset, melyben vén, fehér szakállú dervis ájtatoskodott, a korán és Azorath könyveit olvasva. Éjjel-nappal ott láthatá őt minden arra menő a rostélyajtón keresztül, háttal az emberek felé, s szemben egy nagy könyvvel, mely képes leendett ágyul szolgálni neki.
Ez időben Azraëlet nagyon megszállotta a buzgóság, szüntelen ijesztő álmai voltak, melyekben Hasszán basát látta fej nélkül sétálni alá s fel, s minden reggel elkéredzkedék tőle, hogy bocsássa őt a vén dervishez, a gonosz álmak jelentősége ellen imádkozni. Hasszánt megindította ez iránta való ragaszkodás s igaz muzulmáni kegyesség, s éppen semmi ellenvetést nem tett, hogy kegynője a mecsetet korán reggel meglátogassa, s onnan csak késő estve térjen vissza, csupán az őt kísérő szolgáknak kötvén lelkükre, hogy ez idő alatt ugyan vigyázzanak, hogy a leány mit cselekszik. Ezek tehát bebocsátván a kegyes Azraëlét a jámbor dervishez, földig sűrű fátyollal letakarva, hogy csak a két szeme látszott ki belőle, nemsokára látták őt a kegyes öreggel együtt visszatérni. Ősz fehér szakálla volt a vén dervisnek, fehér szemöldökei, mintha zúzmaráz volna rajtok, borzasan hajlottak szemeire, irtóztató turbánjából a füle gombja sem látszott ki. Nem volt pazarló a szóval: némán mutatta a lefátyolozott hölgynek a nagy kitárt könyvet, az letérdepelt elé, s olvasni kezdé buzgóan magában, rá-ráfektetve homlokát, a dervis pedig felemelvén kezeit, megáldá egyenkint az ajtón kívül álló rabszolgákat, s mutatva néma jelekkel, hogy ő most a kioszkban fekvő beteg Feriz béget megy imádságai erejével gyógyítani, elbotorkált öreg bicegéssel.
A rabszolgák mind a négyen belekapaszkodtak a vasrácsajtóba, bedugva pofáikat annak cifrázatain úgy nézték, mint imádkozik a térdepelő hölgy a nagy kitárt könyv előtt. Kegyetlen nagy kedve lehetett ott imádkozni, mert késő estig fel nem kelt helyéről, amíg a dervis nagy mankójára támaszkodva, ismét vissza nem bicegett Feriz bégtől. Akkor ismét bement vele a mecset belsejébe, s egy rövid éneklés után visszatért, ahogy jött, a várba.
Ez így folyt már tíz nap óta. A kísérő szolgák már azt kezdték gondolni, hogy Azraële könyv nélkül akarja megtanulni az alkoránt, s elfáradtak őt nézni, mint imádkozik, hajlong és bókol megtörhetlen buzgósággal.
Hagyjuk őket ott bámulni, s keressük fel azalatt Feriz béget, kit most is, mint egyébkor, a vén dervis ápol.
Ott ül a jó öreg a szép halvány ifjú ágya fejénél: kívüle senki sincs a szobában. Nincs szükség másra ott, hol az ő gondja virraszt. Kezével a csurgó izzadságot törli az ifjú forró homlokáról, óránként arany kanálkából piros gyógynedvet töltöget szájába; minden nyögést, minden sóhajt megért, mire van szüksége. Gondja van rá, hogy feje kényelmesen feküdjék. Ha alszik, legyezővel hajt rá hűs levegőt, ha ébred, s forró kezeit kinyújtja, megérinti lüktető üterét, lágy, suttogó szóval biztatja, enyhíti, s ha lázai közepett nyugtalanul hánykódik, gondosan takargatja, mint egy édesanya, szomját enyhíti hűsen tartott citromvízzel, feje tüzét mustárral lohasztja, s ha arca lángolásáról látja, mint szenved, felemeli fejét, égő homlokát kebléhez szorítja, s mintha oltani akarnák annak lángjait, könnyei hullanak reá.
Tizednapra megfordult az ifjú betegsége. Korán reggel, hogy felébredt, már tisztán kezde magáról eszmélni.
Ott ült akkor is a tisztes ősz férfi ágya mellett, szemeit az ifjú arcára függesztve: Feriz bég emlékezék hagymáza tisztább perceiből e szemekre, melyek oly gondteljesen, oly mély bánattal virrasztának betegágya felett, a sűrű fehér szemöldök alatt oly ifjú tűz égett e sötét szemekben.
– Te voltál ápolóm? – suttogá hálateljesen az ifjú, s kinyújtá kezét, hogy a dervisét megfogja vele. Óh, e kezekre is oly jól emlékezék! Homlokának tüzét ezek simíták le, lüktető erein lágy, szelíd tapintással ezek jártak végig. Az ifjú áhítattal voná ajkaihoz az ősz kezét, s egy hosszú, forró csókot nyomott arra, szemeit áhítatteljesen lezárva.
És amint újra kinyitá szemeit, a megcsókolt kezet folyvást kezei közt tartva, íme, nem a vén dervis ült ágya szélén, hanem egy ifjú, reszkető leány, vállaira omló fekete fürtökkel, elpiruló arccal, félénken mosolygó ajkakkal… Azraële volt az.
Feriz azt hivé, álomkáprázat vagy varázstünemény játszik vele, s csak amint kábultan széttekinte, s meglátta az elszórt álszakállt, turbánt, a vénség hazug jeleit, tért lassankint eszmélethez. A nagy, sötét szemek ugyanazok voltak, melyek a zúzmarás szemöld alól világoltak szét, de mennyivel több tűz égett azokban most! – A nyári nap, a téli naphoz!
Feriz bég arcáról egyszerre eltűnt a hála, az áhítat kifejezése, arcvonásai szigorú kifejezést vőnek, visszahúzta kezét amannak szorításából. Nem szólhatott, lélek és test meg volt törve benne, csak kezének mozdulatával inte némán a hölgynek, hogy távozzék.
– Te ismersz engem, mert gyűlölsz – rebegé Azraële –, ha nem ismernél, nem gyűlölnél, s ha jobban ismernél, szeretnél.
Az ifjú tagadást inte fejével.
– Úgy… mást… szeretsz? – szólt reszketve a delnő.
Feriz bég igent inte.
Azraële felszökött helyéről, mintha mérges pók csípte volna meg, arcán égő fájdalom vonaglott végig, kezeit szívére szorítá, tán hogy meg ne szakadjon; azután lassankint megtört büszke alakja, szemei elveszték vad villogásukat, arca átszelídült, remegve rogyott az ifjú ágya elé, arcát annak párnáiba takarva, s alig hallhatóan susogá:
– Azért én mégis szeretni foglak téged.
Azzal ismét magára vevé álöltönyét, nyugodtan rakta magára egyenkint a vénség jeleit, míg újra a szelíd, jámbor dervis állt a beteg előtt, ki mankóján bicegve távozék, megáldva mindenkit, akit elöl-utol talált, míg a mecsethez visszaért.
Azraële eltávozta után rögtön hívatá Feriz bég a dervist, ki az ifjú parancsszavára mindent kivallott előtte, hogy a vezér kegynője már tíz nap óta jár a mecsetbe ima ürügye alatt, s annak rejtekében öltönyt és alakot cserélve vele, naphosszant ápolja kedves betegét, míg a dervis az ő fátyola alatt imádkozik a rabszolgák láttára.
Feriz bég halállal fenyegeté a dervist, ha mindent ki nem vall, s mint lovaghoz illik, megajándékozá őt, midőn őszintén bevallá a titkos ármányt, megtiltva annak további folytatását.
E naptól kezdve Azraële megelégelte az imádkozást, s ha elment is a mecsetbe, azonnal ismét visszatért.
*
Nehány nap múlt el ismét.
Hasszán basa a napokat mecsetjében, az éjeket háreme rostélyai mögött tölté, minden újan érkezőben egy rossz hír hozóját sejtve, senkivel sem kívánt összejönni. Egész nap imádkozott, egész éjjel részeg volt; reggeltől estig a papok és az alkorán foglalták el: ez volt az út a paradicsomhoz; estétől reggelig aztán hölgyei közt szédelgett, éneket és dobszót hallgatott, ámbravízben fürdött, bort és mákonyt ivott, s testét gyapottal dörzsölteté, hogy elaludjék: ez volt maga a paradicsom.
Gyakran rossz álmai voltak, valami gonosz sejtelem boszorkánynyomása ült szívén, s ha fölébredt, mindent elevenen képzelt látni, s nem mert elaludni többé, hanem felöltözött, felkereste Azraële szobáját, maga mellé ülteté a delnőt, s víg meséket mondatott vele magának.
Az odaliszk határtalanul uralgott Hasszán kedélyén, tetszése szerint tudta őt jó és rossz kedvre hangolni azáltal, hogy mindig gondolatjai előtt járt. A basa végetlenül bízott benne.
Régi rossz szokásuk a keleti nagyuraknak, hogy ittas fővel mindenfélét összevissza szoktak álmodni, s bölcseiktől azután azt követelték, hogy ezekből a ködös dolgokból nekik okos magyarázatot vonjanak ki.
Így lépett be egy reggelen Hasszán basa Azraëléhez, ki éppen ezüst öntözőkannával egy pompás gobea földét öntözé, melynek dús hajtásai egy hágcsó alakú támaszon egész a boltozatig kapaszkodva, onnan ismét leereszték a földig kötélvastagságú indáikat, egymásba szőve, fonva, kapaszkodó kacsaikkal.
– Az éjjel éppen e növényről álmodtam, melyet itt e nagy vederben ápolsz – szólt Hasszán oly hangon, mintha valami különös esetnek tartaná azt, hogy saját szavait hallja. – Azt álmodám, hogy amilyen hosszú e virágfolyondár indája, oly hosszan volt az felfutva egy magas fára, s amint annak az ágáról ismét visszahajolt, egy nagy aranygyümölcs csüggött le a végéről. Ekkor úgy tetszék, mintha valami különös nagy oknál fogva nekem azt az aranygyümölcsöt le kellene onnan szakítanom, s felküldék érte egy fehér szakállú majmot a fára. Az ott elérve a gyümölcsöt, sokáig tépte, rángatta azt, de nem bírta leszakasztani. Végre vele együtt leesett lábaimhoz, az aranygyümölcs kettészakadt, s belőle egy piros alma gurult ki; és én mind a kettőt felvettem, és úgy örültem neki. Mit jelent ez?
Azraële leszedegeté a sárga leveleket ápolt növényéről, s azokat az ablakon leszórva, odainté maga mellé a basát, s annak vállára dőlve, szép ujjain elkezdé neki számlálni.
– Amaz aranygyümölcs a moldvai hercegnő, és a fehér szakállú majom, akit érte küldtél, nem más, mint Olaj bég; álmod azt jelenti, hogy ma el fog érkezni a bég a hercegnővel, ki azalatt fiat szült, és te nagyon fogsz annak örülni.
Hasszán nagyon meg volt elégedve a magyarázattal, amidőn a belépő eunuch aranytálcán levéltekercset hoz elé. Írta azt a váradi basa.
Benne nem volt semmi örvendetes dolog. Ali basa rövideden tudósítá a vezért, miszerint az erdélyi rendek Olaj bégnek kezébe adván Sturdza Máriát, amint azzal Olaj bég a Királyhágóhoz ért, ott az erdőben elrejtőzött alakosok hirtelen reárohantak, kíséretét az utolsó emberig leapríták, s a hercegnő hintaját ott hagyták üresen az útfélen, magát fiastul hihetőleg férje után sikerült szöktetniök Lengyelországba.
Hasszán basa kezéből kiesett a levél, ezeket olvasván belőle.
– Álmomat visszásan magyaráztad – hörge Azraëléhez fordulva. – Fonákul történt minden. A majom leesett a fáról a gyümölccsel együtt, de agyonüté magát.
E pillanatban belépett az ajtónálló, jelentve:
– Olaj bég megérkezett a moldvai hercegnővel.
Hasszán őrjöngő kedvvel szökött fel e szóra kerevetéről, s elébb Azraëlét csókolta összevissza, azután az érkező Olaj bég elé rohant, s azt az ajtóban kapva, nyalábra fogá, magánkívül örömében kiáltva:
– Tehát mégsem ütötte magát agyon a majom!
Olaj bég mosolyogva tűrte a címet és ölelgetést, hanem amint körültekinte a szobában, s meglátta Azraëlét ott állni az ablakban, elkezde mélyen áhítatos hajlongásokat tenni előtte.
– Elhoztad őt? Hol van? Nem vesztéd el? Jól rávigyáztál-e? – kérdé Hasszán egy lélegzet alatt.
Olaj bég éppen térdéig hajtá le fejét e pillanatban a delnő előtt, s édes hangon monda:
– Nem fogunk-e unalmára lenni a szépség királynéjának, ha előtte ily komor tárgyakról beszélünk?
Azraële észrevette a nagy bókolásnak célját. Olaj bég szerette volna őt eltávolítani.
– Szólhatsz előttem, derék Olaj bég. Bármit mondasz, az előttem nem titok, mert én a jövendőkben olvasok, s ami titok nekem, azt tőlem meg nem tudja senki.
Erre Hasszán is közbeszólt.
– Bátran beszélhetsz előtte, derék Olaj bég, ő életem fájának gyökere, Azraële.
Olaj bég hosszasan meghajtá magát előtte. E névről annyit hallott már beszélni, hogy további ajánlatra alig volt szükség. Annyit feltett magában, hogy Hasszánra, ki e hölgy ördögi hatalma alatt áll, semmi egyebet bízni nem fog, mint ami őt magát érdekli; ám lássa, mit cselekszik vele.
– Tehát elhoztad magaddal a fejedelemnőt? – sürgeté Hasszán, örömét rejteni nem tudó arccal. – Átadták őt az erdélyi urak minden baj nélkül?
– Átadták őt, de jobb szerettem volna, ha nem teendik. Jobb szerettem volna, ha fellázadnak érte, ha Kolozsvárt zendülést intéztek volna ellenem, és agyonvertek volna. Ez mind igen dicsőséges esemény lett volna rám nézve. De hajh, romlik a magyar faj; eszük kezd lenni. Elmúltak a drága szép idők, midőn egy elrabolt leányért az egész falu felzendült, s egy zendülő faluért el lehetett foglalni az egész vármegyét; ha ilyen bölcsek maradnak a magyar urak, megérheti, aki nálunknál fiatalabb, hogy gyökeret vernek saját országukban.
– Megrémültem miattad, mert csak az imént kaptam levelet a váradi basától, melyben arról tudósít, hogy a hercegnőt szállító kíséretet, amint a Királyhágót átlépte, alakosok támadták meg, s legyilkolák.
– Azt én jól tudtam előre – felelt Olaj bég ravaszul. – Midőn az oláh hercegnőt nagy könnyhullatások közt kezeimbe adák, láttam, mint suttogtak fülébe, hogy ne féljen; s jól értesültem róla, miszerint azok az urak, kik a tanácsházban bölcs előrelátással a szökevény asszony kiadatását elhatározák, még aznap ebéd felett nagy pohárcsörgés között elvégezték, hogy amint Erdélyből kiértem, utamban lesbe állván, megrohanjanak, s a hercegnőt kiszabadítsák, kit rögtön nem vihettem el, mert még aznap, midőn átadták, szörnyű kínok közt lebetegedett. Az idő alatt, hogy felgyógyulására vártam, udvarhölgyein kívül senkinek sem volt szabad hozzá bemenni, s amint fellábadozott, másnap reggelre megtevém az úti készületeket, minden hintókat és poggyászszekereket az udvaron felállítva; magam azonban egy rossz gyékényes szekérre felültem éjjel a hercegnővel és fiával, s kiindultam Déva felé. A kíséret az üres hintókkal másnap reggel Nagyvárad felé mehetett. Őket vághatták le az alakosok, de a hercegnő fiával együtt jó kézben volt. Olaj bég vén róka, s a rókának sok útja van.
Hasszán basa kezeit dörzsölte örömében.
– Azonban, jó vezér – folytatá Olaj bég –, sohase véld, hogy miután kezeid között van, bírod ezt az asszonyt. Álmatlanságot fogadtál házadba, midőn előtte megnyitád annak ajtaját. Ha nehéz asszonyt őrzeni, ezt az egyet bizonyára nagyon nehéz leend. Egy egész ország férfia, asszonya van összeesküdve, hogy őt megszabadítsa, erőszakkal, csellel és vesztegetéssel fognak törekedni megmenekülésén, tolvajkulcsot szereznek hálószobáidhoz, börtöneidet kiássák, álomport kevernek esteli italod közé, megvesztegetik leghívebb szolgáidat, s ha semmi méregnek nem volt rád hatása, a legerősebb mérget töltik szívedbe: könyörgő asszonyok könnyét. A kincset elhoztam, s átadom kezedbe. Allah azzal jutalmazza fáradságomat, hogy kezeimet leveszi róla. Te őrizd tovább, s rejtsd el, ahová tudod. Legnagyobb baj rád nézve az, hogy meg nem ölheted, a föld alatt legjobban lenne elrejtve. De neked vigyáznod kell reá, hogy élve jusson a szultán küldötteinek kezébe, vagy ha téged ajándékozand meg a nagyúr határtalan kegye azon választással, hogy őt megöld, magad tehesd a selyemzsinórt nyakába. Addig is béke veled és mindazokkal, akik a próféta árnyékában bíznak.
E szavakkal kilépett Olaj bég a mellékszobába, s bevezetvén a hercegnőt, annak kezét Hasszán kezeibe tevé, égre emelt ábrázattal mondva:
– Allah tanúm, hogy kezedbe adtam őt, gyermekével együtt!

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages