XXII. Az áldozat
XXII. Az áldozat
A hercegnő meg volt mentve, de a megszabadító elveszett!
Ily merény elkövetője e perc óta át volt adva az elfordíthatlan halálnak, ha menekülni nem tudott – és ha nem akart.
A part hosszában és a várfokon kigyulladtak már a vésztüzek, hirdetve a szökevények futását. Késő volt már. Azok gyors arab paripáikon versenyt futottak a széllel. Pedig a szél sem volt rest, úgy megindult, úgy fellázadt, hogy a Duna tajtékot hánya, vele küzdve, s valahány csónak megindult rajta, visszaverte, felforgatta.
Csak egy naszád mer úszni. Duna közepén a folyam hullámokat hány, mint a tenger, a csónak felvetődik, hol elbukik közöttük. Egy fehér alak áll benne merészen; lenge ruháit termete körül csavargatja a szél. A csónakos rebegve emlegeti Allah nevét.
– Ne félj, midőn engem viszesz! – szól Azraële hozzá, s szemeivel egy csillagon függ, amely feje fölött ragyog, keresztülvilágítva nyargaló felhők rongyain. Az a csillag látta őt merészebb utat is tenni a vízen keresztül, s ez emlék megújult szívében.
A Margitsziget partját elérte végre a naszád. A hölgy kiszállt, leoldá kezéről egyetlen, utósó karperecét, s odaveté a csónakosnak.
– Emlékezzél meg rólam, és eredj vissza.
– Te itt maradsz?
– Nem.
– Hová fogsz menni innen?
Azraële nem felelt semmit, csak némán felmutatott az égre. A csónakos nem sokat értett ebből, de annyit mindenesetre mégis, hogy oda nem ő fogja szállítani a delnőt, s visszataszítá a csónakot.
Azraële egyedül maradt a szigeten: egészen egyedül, mert aznap mindenkit eltávolíta onnan a vezér nevében; hölgyek, őrök és eunuchok mind átvitettek a várba, a paradicsom üres volt és laktalan.
Azraële körüljárta a part hosszát. A várfokon dörögtek a tarackok, a parton kiáltozott a nyargaló lovasság, a bástyákon égtek a tüzek, az éj sötét volt, a szél bömbölve tépte, szaggatta a fák lombjait; – de ő nem látott sem vésztüzet, sem az éj sötétjét, nem hallott zajt és szélsüvöltést, az ő lelkében ég világa volt és angyalok harmóniája, melybe nem elegyült a külső világból semmi nesz, semmi kép.
– Tehát ez a boldogság… Tehát megtaláltam mégis – gondolá magában, s néha suttogó hangokban mondá el magának titkos gondolatait. – Jót tenni, szeretni, imádkozni: tehát itt nyugoszik meg a lélek!… A nőnek is van lelke, s a lélek szerelme tovább tart, mint az élet. Hol volt e lélek eddig? Hol szunnyadt, hol késett ily sokáig? Ha látta volna önmagát, hogy borzadt volna vissza, hogy iszonyodott volna az élettől, tulajdon testétől, mint ahogy iszonyodik most, s borzongással tölti el halálos gyűlölete e megfertőzött alakot, mely játékszere volt azok undok szenvedélyeinek, akik azt állítják, hogy a nőnek nincsen lelke. De van! E kimondhatlan meghasonlás az érzések között bizonyítja, hogy valami él ott belül; mert amíg a test remeg, irtózat és halálfélelemtől, egy más lény ismeretlen gyönyörök előélvezetét ízleli. Emez boldog, új életnek, amaz porrálétének közelgését érzi… Hisz a lélek nem vétett soha, a lélek nem érzett, nem adott vissza utált csókokat, a lélek nem hevert undok ölelésben, nem szívta a kábító gyönyörök illatát, nem mutatá meg lepletlen alakját kéjelgő szemeknek; a lélek aludt fehér, hófehér leplek alatt, nem tudva arról, ami kívüle történik; ami szenny, ami utálat, ami bűn, az kívül maradt, az egy irtózatos álom volt, mely a felébredéssel megszűnt… Az arany is kénköves, mérges kövek között terem, de ha tűzbe vetik, megég a salak, s az arany tisztán jő ki belőle, és nem fáj neki az.
A hölgy e gondolattal ért a szigetbeli kioszk elé. Öntudatlanul bolyongva, a szövevényes út ide vezette. Megdöbbenve vette észre a nyári lakot, mintha két gondolat találkozott volna e helyen szívében: egyik az emlékezet, másik a képzeleté.
Eszébe jutott határozata, mellyel e szigetre jött. Eszébe jutott, hogy midőn lelke ifjától elvált, azt mondá neki:
„Ha kioszkodba érsz, ne feküdjél még le… ülj ki ablakodba, s nézz a sziget felé, merről a napkeltét szoktad várni. Ez éjjel korábban fog onnan az ég pirulni, mint máskor. Ha ezt látod, gondolj reám, s mondj értem egy imát, mely kísérőm legyen.”
És gondolá, hogy az ifjú most ablakában ülve néz a sziget felé, szép szemeit az éj sötétjén fárasztva. Ne fárassza szép szemeit sokáig.
Hirtelen felnyitá az ajtót ezüstkulcsával, s belépett a csarnokba. Amint a szolgáknak reggel meghagyá, a terem közepén égett a függőlámpa. Egy viasztekercset vőn elő, s meggyújtva nála, végigment az egymásba nyíló szobákon, melyeknek padozata drága keleti szőnyegekkel volt bevonva, falai külföldről hozott fákkal kitáblázva és függönyökkel redőzve, miken kelet művészete ragyogott, a szobák levegője mámoros illattal volt eltelve.
Oly iszonyító, oly undorteljes volt rá nézve mindez. Midőn a szőnyegekre lépett, mintha égő parázson járna, midőn az illatos levegőt beszívta, mintha dögvészes dohot lélegzene, minden, ami e termekben volt, bűn és undor emlékét hozta szívébe, itt egy titkos függöny, amott egy dagadó kerevet; majd egy öltönydarab vagy egy pompás kelme, porcelán vázák, ezüstedények, utálatos pillanatok jutalmai, miknek legfőbb büntetése az volt, hogy emlékezni kellett rájok.
De el fognak enyészni mind. És ha elenyésztek mind, ha e bűntanújelek és e százszor bűnös test maga porrá lettek, akkor, ugye, a lélek sem fog emlékezni rájok? Hanem elszáll messze, messze, tán ama távol csillagba, s oly boldog lesz, mint a többiek, kik Istenhez közel vannak, s nem tudnak vétkeikről semmit, csak Isten véghetlen irgalmáról, hogy meg hagyta őket szabadulni innen.
Mert nem haragos, nem bosszúálló a csillagok Istene! Mindenkinek megmutatja arcát, aki őt keresi, s nem oly magas az ég, amilyennek látszik; bár a legmagasabb hegy orma sem éri azt el, a bűnbánó lélek sóhaja mégis egy perc alatt eljut oda.
Az égő szövétnek kezében, végigjárt minden szobát, letépve függönyöket, szőnyegeket, s mind egy kerevetre halmozva, s amint az utolsó szobába belépett, íme, annak sötét hátteréből egy halvány, fehér alakot lát magára szemközt jőni. Oly ismerős volt ez alak előtte, mintha sokszor, számtalanszor találkozott volna vele, anélkül, hogy tudná hol, arca oly szelíd, oly túlvilági volt, valami nem földi bánat ömlött el szép vonásain, s tiszta, csendes szemeiből égiek öröme világolt, hajzata rövid, repkedő fürtökben fogá körül e magasztos arcot, ahogy az őrangyalokat szokták festeni.
A hölgy remegve bámult e tüneményre: azt hivé, az ég küldte le hozzá bűnbocsánata hírnökét, pedig saját alakja volt az, melyet a sötét háttérben rejtett tükör mutatott vissza; de nem ismert magára benne: e szelíd, földfölötti bánatos arcot, e tisztán sugárzó szemeket sohasem látta ő tükörből, s levágott hajfürtei még nevelték a csalódást. Rövid hajzata egészen kivette női alakjából – angyalokhoz téve őt hasonlóvá – elesettekhez – megtérőkhöz.
Reszketve borult térdre a tünemény láttán, s arcával a földet érintve, ott zokogott sok ideig, s midőn ismét fölemelkedék, úgy tetszett neki, mintha ama tünemény feléje nyújtaná hófehér karját, tele részvéttel, tele szánalommal, s midőn ő égre emelé kezeit, az is oda mutatott, megdicsőült arcát magasztos vággyal emelve fel… Nem, ez arcra nem lehetett neki ráismerni, ily szépnek ő nem látta magát soha!
Óh, az nem hazugság, az nem költők leleménye. A tükörben véletlenül meglátott arc sokszor idegenül lep meg, a gondolat, mellyel csak a lélek küzdött, egyszerre a testi szemek előtt áll, lerajzolva az arc vonásait, és nevet ád önmagának.
Azraële áhítattal tevé össze kezeit keble fölött, s kezével intve a tüneménynek, hogy követni fogja, felvevé szövétnekét, és visszatért azon szobába, hol az összehalmozott bútorok- és szőnyegekből ravatalt készíte magának.
Ott voltak egymásra hányva az arannyal áttört párnák, India tollas kelméi, a hattyúpehellyel töltött dívánok, a könnyű, fényűző asztalkák, aranyozott kámforfából, a gyöngyökkel ékes hárfák, ezüsthangú húrjaikkal, egy arany medencécskében finom illatos olaj volt töltve, mely ezer keleti virág zamatjából készült, azt szerte kilocsolta a felhalmozott kelmékre, beitatta azt a vastag szőnyegekkel; a repülő illat eltölté az egész levegőt.
Ekkor kezeit hevülő szívére nyomva, felsóhajta:
– Isten! Velem légy!
S azzal körül négy oldalon meggyújtá az összerakott máglyát, s mintha menyasszonyi ágyába lépne, gyönyörteljes, mosolygó arccal lépett fel annak párnáira, ott lefeküdt annak közepén, szemeit lehunyva, csendesen és boldogan mosolyogva. Nehány pillanat múlva mind a négy oldalon fellobogott a láng, élesztve a könnyű, száraz kelméktől, s négyfelől összecsapva, mint egy égő hullám; lángmennyezetet képezett fölötte… És ő még akkor is mosolygott, boldogan, édesen. A repülő olajtól eltöltött levegő maga is meggyulladt, kéken világló tengerré válva; a máglya felett fehér füstfelhők kezdtek gomolygani, s ha olykor elhajtá a láng a füstöt, ott feküdt a leány mosolygva, boldogan. A tűzbe vetett hárfa húrjai egyenkint pattantak le az égő rámáról, fájdalmas, reszkető hangokat adva, mintha ők sírnának ahelyett, aki meghal… Midőn az utolsó hárfahúr lepattant – az odaliszk halva volt.
*
Az éj vége felé járt már. Feriz bég csendesen figyelve ült kioszkja ablakában, ahogy az odaliszknak megígéré. Nem érté annak rejtélyes szavait, de teljesíté, mert jól tudva volt előtte, hogy az egy haldokló kívánsága.
Jólesett neki arra gondolni, hogy őt megcsókolta. Kegyes adomány volt ez a legszánandóbb teremtménynek, kit a bűn csókja meggyalázott, azt felemelte, megmenté, visszaadta önlelkének azon ajkak érintése, melyek nőarchoz bűn gondolatával nem közelítének soha.
Hirtelen – amint a Duna fekete hullámait s az ég még feketébb felhőit nézné – az átellenben fekvő sziget közepéről egy fényes lángoszlopot lát szélsebességgel előtörni, fehér, gomolygó füstfelleget hajtva maga előtt; és úgy tetszett neki, mintha a fényes füstfelleg között egy tündöklő alak szállna a magasba.
Pillanat múlva az égő kioszk lángai bevilágíták az egész környéket. A fellármázott lakosság bámulva nézte a pompás tüzet, melynek lángait toronymagasra emelte a dühöngő vihar. Mentésre senki sem gondolt.
– Csakhogy emberélet nem veszett ott – mondák nyugodtan –, a hárem és őrei még tegnap átszállíttattak.
A szél is jól segített a tűznek, a könnyű, csupa fából épült kioszk reggelre már el is hamvadt. Feriz bég addig imádkozott, míg egy láng vereslett az égen.
Reggel csónakba ülve átvitette magát a szigetre, a hivatalos müderrisz kíséretében; az égés helyén már üszkök sem voltak. Minden porig égett. Nem látszott egyéb, mint egy nagy fekete szérű, beomlott hamvakkal. A bűnök tanyáját és a vétkezőt eltörölte a láng; nem maradt egyéb utánok, mint egy fekete folt. Jövő tavaszra azt is be fogja zöldellni a mező.
*
Másnap déltájban egy ismerős lovagot látunk ügetni a várkapun felfelé; ha nem csalódunk – Yffim bég.
Kolozsvártól egész idáig mind azon törte a fejét, hogy találjon eléggé méltó szavakat azon nagy sérelem előadására, mely rajta és személyében kegyelmes vezérén az erdélyi rendek által elkövettetett, s kigondolá, mint fogja leírni iszonyú szemekkel a vakmerő, vérszopó had kegyetlenségeit, kik őt az ország határáig korbáccsal hajtották, s valahányszor a ló helyett egyet őrá találtak ütni, azzal vigasztalták, hogy ezt Hasszán basának küldik.
Megérkezve Hasszán palotája elé, mint szoká, nem is kérdezősködött, hanem leszállva lováról, kantárját odaadta az ismert eunuchoknak, hogy vezessék meg a lovát az udvaron.
A tegnap este felállított vérpadnak már nyoma sem volt a kapu előtt; Yffim bég benyitott rajta, s végigmenve az ismert szobákon, miknek ajtait mind Hasszán régi drabantjai őrzék, végre Hasszán szokott elfogadási termébe érkezék, s ott találta – Olaj béget, dívánon ülve, s az alkoránból olvasva.
Yffim bég körültekintett, s amint rövid üdvözlés után nem találta azt, akit keresett, megszólítá Olaj béget:
– Én Hasszán basával akarok beszélni.
Olaj bég rátekinte, azzal felkelt nagy nyugalommal, az asztalon egy ezüsttálca állt szőnyeggel leterítve; odament, azt feltakarta, egy levágott véres fő nézett merev kőszemekkel Yffim bégre.
– Ímé – beszélj vele…
