XXIII. Változó idők, változó emberek
XXIII. Változó idők, változó emberek
Kis országoknak nincs nagyobb veszedelmük, mint ha nagy embereik vannak.
Némely ember hadvezéri hivatással született, s mint rablóvezér hal meg.
Ha Teleki Mihály egy nagy ország kormányán ült volna, neve tán Richelieu-é mellett állana, s azon ország büszke volna amaz évekre, melyekben általa vezérelteték; így átka maradt neki, hogy Erdély kicsiny volt az ő szellemének, de még Erdélynek is az, hogy ő volt kelleténél nagyobb.
Azon ügyesség, mellyel ő magát, megérzett veszély idején, az észrevétlenségig össze tudta húzni, s a legelső szerencsés alkalmat már vasmarokkal ragadta meg – ez tevé képessé őt, hogy annyi időn keresztül oly egymással teljesen ellentétben álló irányt bírjon követni, hogy majd a római császárral, majd a szultánnal szövetkezzék; egyszer mindkettőnek hódolatot mutasson, másszor mind a kettő ellen törekedjék; hogy egy évben minden diplomáciai erélyét, ravaszságát felhasználja, miszerint a már készen álló erdélyi hadak kénytelenek ne legyenek a törököt a római császár ellen segíteni, másszor ismét a legvakmerőbb eszközöktől se rettenjen vissza, hogy a szultánt és az erdélyi rendeket a császárral kötött béke felbontására bírja.
A szentgotthárdi csatával csak fájó seb volt ütve az ozmán dicsőségen, de annak sajgása csak örök emlékeztetés volt a visszatorlásra, s bár akkor tíz évre köttetett a béke, nemsokára sokkal kínálkozóbban jött szembe az alkalom, mintsem az ulemák magyarázatait s az erdélyi urak bölcsességét meg ne ingathatta volna.
A római császár a spanyol trón fölötti öröködési harcban seregei javát XIV. Lajos ellen volt kénytelen vezetni, s az ellenzék most látta idejét túlfelől felemelni ellene a zászlót. Erdélyből kellett megindulni a harcnak, melynek fejedelmére a harc azon jutalma várt, amit hasonló utat követett eldődei nem bírtak kivívni: a magyar királyság.
A játék ugyan veszélyes volt, egy ország volt egy országért kockára téve. Vagy mind a kettő, vagy egyik sem. És voltak Erdélyben pártok, kik nem örömest látták a kis fejedelemséget játékra téve a nagy királyságért, s e pártnak, bár leghatalmasabb karja, Bánfi Dénes, levágatott, még mindig voltak tekintélyes fejei: Béldi Pál és az ifjú Bethlen Miklós.
Egy napon a Fogarasra hívott országgyűlésen a fejedelem németjei* körülfogták Béldi Pál és Bethlen Miklós szállásait, s kijelenteték nekik, hogy az ország foglyai maradnak.
Rendes gyalogság.
Mit vétettek? Ki tudott bűneikről valamit? Csakhogy egyszer fogva voltak.
Jó Apafi Mihály azt hivé felőlök, hogy fejedelemséget keresnek; ez a bűn volt az, amit egy szóra el szokott hinni, és sürgeté az elfogató főurakat, hogy szolgáltassanak törvényt az elfogottak felett. De jól őrizkedének ezek attól. Sokkal könnyebb volt az elfogottakat előbb megöletni, s azután szolgáltatni rájuk törvényt.
A fogarasi várnak ez időben a jámbor Cserei vala dicséretes főkapitánya, s a vár, melyben az elfogott urak letartóztattak, a fejedelemasszony tulajdona volt. Amint Annának tudtára esett az elfogatás, rögtön felhívatá magához Csereit, s megmutatva az ujján levő pecsétgyűrűt, azt mondá neki:
– Nézze meg kegyelmed e gyűrű címerét, s akármi halálos ítélet érkezzék kegyelmedhez, amíg ezen címert a levélre nyomva nem találja, a foglyokat kivégeztetni őrizkedjék, a vár enyim, s kegyelmednek inkább én parancsolok, mint a fejedelem.
A fejedelem nejével együtt visszament Fejérvárra. Megérkezésük utáni napon az ország első férfiai összegyülekeztek magánytanácskozásra a fejedelemhez, s Telekinek gondja volt rá, hogy délesti barátságos pohárra csak azok maradjanak jelen, akik vele egyetértenek: Mikes Kelemen, a Bethlen urak, kik öccsüket, Miklóst, nagy esze végett különösen gyűlölték, Naláczi, Székely és Vajda László; kik is a fejedelemmel késő estig elmulatának, sokat nevetvén az udvari bohóc, Bíró Gergely mulatságos tréfáin, ki sokféle gyönyörködtető dolgokat bírt elkövetni, kést, kanalat, villát úgy elnyelt, hogy senki se látta, hová lettek, s utoljára még emberek elnyelésére is vállalkozott; s az ebben kétséget támasztó Naláczi Istvánra úgy ráijesztett, hogy utóbb kérve könyörgött neki, hogy ne nyelje el.
Apafi maga sem vette észre, hogy mennyit ivott, mert a mellette álló vederből valahányszor egy serleggel kimerített, annyit ismét visszatöltöttek bele, úgyhogy azt hivé, miszerint fél ejtelre valót sem ivott még. Arca mindig lángolóbb, veresebb kezdett lenni. Egyszer egy üres széket látott meg maga mellett, s dühösen felkiáltott:
– Ki szökött el innen ismét. Már megint Bánfi Dénes szökött el, mert ez az ő helye; hova lett innen Bánfi Dénes?
Az urak mind megnémultak, csak Teleki bírt felelni:
– Bánfi Dénes meghalt.
– Meghalt? – kérdé Apafi. – Hogyan halt meg?
– Béldi Pál ligát kötött ellene, s lefejezteté.
– Béldi? – szólt Apafi, vak dühvel emelkedve fel székéről. – S hol van ez az ember?
– Most börtönben, de majd nemsokára fejedelmi széken.
– Vérpadon! – ordíta magánkívül Apafi; vérszomjú haraggal. – Vérpadon, nem fejedelmi széken. Megmutatom e dölyfös székelynek, hogy ki vagyok, ha ellenem vétenek. Hívjátok az ítélőmestert, törvényszéket kell tartani.
– Az ítéletek már készek, uram – szólt Naláczi, kivonva zsebéből három egyenlő nagyságú iratot –, csak aláírásod hiányzik.
Hirtelen ott termettek tintával és írónáddal, s azt a fejedelem reszkető kezébe nyomták, ujjal mutatva neki a papíron, hová írja nevét. – Megtörtént.
– Nincs közöttünk idegen ember? – kérdé Teleki, gyanúsan nézve szét.
– Csak a bolond, de attól nincs mit tartani.
A bohóc e percben éppen egy kardot táncoltatott az orra hegyén, felyül meg egy tányér volt rátéve, s váltig kiáltozott az urakra, hogy őrá nézzenek, ne arra a másikra, bizonyosan nem is látta, mi dolog történik ott az asztalon.
A levelek három parancsot tartalmaztak. Egy szólt Csereinek, meghagyatván neki, hogy a foglyokat rögtön ölesse meg; másik a porkolábnak, Boer Zsigmondnak, mely azt tartalmazá, hogy ha Cserei vonakodik engedelmeskedni, ölesse meg őt is az urakkal együtt; harmadik végre a várőrséghez, melyben az felhívatik, azon esetre, ha a porkoláb is késedelmeskednék, őt is a többiekkel együtt felkoncolni. Mind a három levelet sárga viasszal lepecsételve átadák Naláczi Istvánnak, ki azokat kalpagjába téve, a kalpagot felnyomá fejére, s indult sebtén a szobából. Éppen a bohóc mellett kellett neki elhaladnia, s ez azonnal odaugrott hozzá, rákiáltva:
– Ohó, te az én kalpagomat tetted fel, ide vele, ez a tied! – S mielőtt Naláczi meglepetéséből magához térhetett volna, kalpagja helyett a csörgősipka volt a helyén.
A főúr nagyon idétlennek találta most e tréfát, s torkon ragadta a bohócot.
– Semmirekellő, hová tetted a kalpagom? Szólj, vagy megfojtalak.
– Meg ne fojts, uram – szabódék a bohóc –, mert akkor magad leszesz a legnagyobb bolond a fejedelem udvaránál.
– A kalpagot ide! – kiálta Naláczi dühösen – hova tetted?
– Elnyeltem, uram.
– Gazfickó! – dühönge Naláczi, fojtogatva a bohócot – te kötekedel velem.
– Hisz uram, elő nem tudom adni, ha a torkomat összeszorítod.
– Megállj, majd megkeresem én nálad – szólt Naláczi, s elkezdé a bohóc köntösét feltépni, mire a kalpag nemsokára kihullott annak ráncai közül. – Ügyetlen szemfényvesztő! – nevete akkor Naláczi. – Ezt ugyan jól eldugtad. – Azzal felvevé kalpagját, mind a három levél benne volt, jól lepecsételve sárga viasszal; hanem azután csak odakünn tette fel ismét, hogy a bohóc másodszor el ne csenhesse.
Még azon éjjel vágtatott Fogarasra, odaérve nagy lóhalálában, maga elé hívatá Csereit, s a neki szóló levelet átadva, mondá:
– Íme, e szigorú parancsot rögtön hajtsa kegyelmed végre, szentnek tartván annak minden betűjét.
A kapitány átvevé a levelet, s felszakítván annak pecsétjét, nagy bámulattal tekinte a főúrra:
– Én nem tudom, uram, neked van-e április első napja, vagy nekem. Ebben a levélben egy fia betű sincs.
Naláczi hihetlenül tekinte a levélbe. Üres volt az egészen. Hirtelen felszakítá a másik két levelet is. Azokban sem volt egyéb tiszta papirosnál.
Az ügyetlen bohóc azalatt, míg a főúr őt fojtogatta, elcserélte a leveleket más üresen készen tartottakkal, s az ítéleteket még azon este megvitte a fejedelemnőnek, ki általa tudott meg mindent, ami a fejedelem körül történt.
Reggel aztán a három paranccsal kezében Apafihoz ment a fejedelemnő, szemére hányva, hogy tisztviselőit így akarta megöletni.
A jámbor fejedelem csak elbámult, meglátva a parancsokat saját aláírásával, miről már semmit sem tudott, s megölelve nejét, hálát adott neki, hogy őrködött felette, s nem engedé e parancsokat elküldeni; Naláczi uram pedig a nagy kudarc miatt alig merte magát mutatni az udvarnál, s csak a bohócra fenekedett.
Ez eset megdöbbenté a jámbor fejedelmet, s rögtön elhatározá, hogy a foglyokat szabadon bocsáttassa. Előbb azonban reverzálist kellett aláírniok, melyben kötelezték magukat, hogy vádlóik ellen visszatorlást nem fognak kezdeni.
Béldi Pál vérig volt bár sértve, de úgy vevé e szenvedést, mint érdemlett büntetését annak, hogy Bánfi Dénes ellen ő írta legelső alá a ligát, most ugyanaz a fegyver sújtotta őt vissza.
Ámde legkisebb volt a magánysérelem; azalatt, míg Béldi és Bethlen Miklós börtönben ültek, a harcias párt keze szabadon működött, úgyhogy amidőn ezek kiszabadultak, megdöbbenve kapák hírül párthíveik által, miszerint csupán a díván megegyezése van még hátra, hogy a béke felbontassék.
Béldi átlátta, hogy tovább hallgatni annyit tesz, mint csendesen elnézni, mint rohan az ország saját veszte felé.
Rögtön összehívá mindazokat, kik vele egy gondolaton voltak, köztük Csáky Lászlót, Haller Jánost, Kapi Györgyöt, s tanácsot tartának az ország jövője felett.
Béldi szüntelen azon volt, hogy a fejedelmet kímélni kell, hanem arra kell őt kényszeríteni, hogy tanácsosait, Telekit, Székelyt, Mikest és Naláczit meg a két Bethlent távolítsa el magától, s alkosson új országtanácsot.
Kapi többet akart.
– Ha már ennyire vagyunk – monda –, akkor jobb nyíltan kilépnünk, s ha kihúztuk a kardot, akkor ne könyörögjünk, hanem verekedjünk, s aki győz, győzzön magának, és ő legyen fejedelmünk.
– Isten úgy szállítsa fejemre legnagyobb büntetését – monda Béldi –, amint a fejedelemségre vágyom. Én hűséget esküvém a fejedelemnek, s bár szeretem hazámat, e szeretet mellett el tudok vérezni, de eskümet meg nem szegem soha. Az én javaslatom nem egyéb, mint hogy a kihirdetett országgyűlésre, mely Nagysinken fog megtartatni, jelenjünk meg fegyveresen, a felültetett székelyekkel együtt, s ha megmutattuk erőnket, bizonyára a fejedelem nem fog kételkedni, hogy tanácsuraitól megváljon; mert én jó embernek ismerem őt, s tudom, hogy inkább fél tőlök, mint szereti őket.
A jelenlevő urak elfogadták Béldi ajánlatát.
– Akkor én itt hagyom kegyelmeteket – monda Kapi, fázósan gombolva be mentéjét. – A harctól nem irtózom, mert ott látom az ellenséget, és verekszem vele, de a fegyveres instánciákat nem szeretem, mert hamar kiveszik az ember kezéből a kardot, s a saját nyakát vágják le vele.
El is távozott. A többi urak pedig eloszolván, ki-ki felfegyverzé a maga híveit. Béldi Pál egy szavára felült Háromszékben, Csíkban és Udvarhelyszéken a fegyveres székelység, generálisuk parancsára minden órában indulásra készen.
E merész felkelés híre Gernyeszegen találta Teleki Mihályt, ki magánkívül lett örömében: jól tudva, hogy Béldi nem azon ember, ki polgárháborúban győzni tudjon, ellenkező esetben pedig saját vesztére kelt föl, mert vissza nem léphet többé. Rögtön sietett a fejedelemhez, s ágyából verve fel, elmondá neki, hogy Béldi feltámadt ellene, s úgy megrettenté Apafit, hogy azonnal kocsijába fogatott, s fáklyakíséret mellett elfutott Fogarasba; Bethlen Gergely és Farkas s a többi tanácsurak rémülten futottak, ki merre látott; csak Teleki nem rémült meg. Sokkal jobban ismeré Béldi jellemét, mint hogy félhetett volna tőle.
Egy szikrája a nagyravágyásnak, a bosszúnak Béldi Pál szívében, s ő nehány nap alatt Erdély ura leendett, a mellette felült székelységnek senki sem bírt volna ellenállani, mert a hadak a végvárakba voltak szétosztva.
De Béldi elégnek tartá fegyverét megmutatni, nemhogy éreztesse is azt. Harc helyett hódolatteljes nyilatkozatot külde a fejedelemhez, melyben tudtul adá, hogy nem őnagysága ellen vette fel a hadakat, hanem az ország nevében csupán azt követeli, hogy a tanácsosok állíttassanak ország törvényei elé.
Míg e szelíd levél megjárta az utat, azalatt Telekinek ideje maradt összehívatni a végvárak hadait, s a fel nem ült székelyekre parancsot küldeni, hogy a fejedelem védelmére Mikes Kelemen mellé gyűljenek, s míg Béldi kikerülte a megtámadást, ő jött ellene támadólag.
Egy napon Csáky Lászlóval együtt Bodola várában ült Béldi, amidőn hírül hozák neki, hogy Bethlen Gergely a fejedelem hadaival már Brassó alatt áll.
– Többé nem kerülhetjük a harcot, uram – sóhajta fel Csáky.
– Kikerülhetjük – viszonza Béldi –, ha letesszük a fegyvert.
– Csak nem gondol arra kegyelmed? – kérdé Csáky megijedve.
– Mire gondolnék egyébre. Én pártharcban nem csatázok.
– Akkor mi vesztünk el.
– Inkább mi, mint érettünk ezerek.
Még azon nap kiadá a parancsot a mellette ülő hadaknak, hogy oszoljanak haza.
Másnap Bethlen Gergely átküldé Bodolára Vay Mihályt, ki a fejedelem kegyelmét hozá meg számára.
Csáky fogait szítta; eszébe jutott, hogy éppen ő fejezteté le Bánfi Dénest, pedig annak is kegyelem volt adva, s remegve kérdezé Vaytól:
– Bizton megnyughatunk-e e kegyelmi levélben?
Vay Mihályban volt annyi őszinteség, hogy így feleljen:
– Bizony, édes atyámfiai, száz kegyelemnél is nagyobb bátorság lesz rátok nézve, ha kimentek Erdélyből.
Csáky egy pillanatig sem gondolkozott tovább, hanem összepakolt, és még fényes nappal elutazott a bozzai szoroson keresztül.
Béldi ott akart maradni, őt a szégyen visszatartá a futástól. Vay Mihály azonban tudatá nejével és gyermekeivel a veszélyt, s azok ráestek, térden állva könyörögve, hogy siessen, mentse meg magát.
– Hát ti? – kérdé Béldi, könnyező családjára tekintve.
Szép két fia volt, Aranka leánya már szép hajadonná serdülve, ő volt apjának szemefénye, büszkesége, öröme.
– Hát ti? – szólt elborult szózattal.
– Minket könnyebben megvédhetsz Sztambulban, mint itt – szólt Béldiné, és Béldi átlátta, hogy ez helyesen van mondva. E szó megváltoztatta akaratát; valóban, a portánál keresve menekülést, mind családján, mind magán többet segíthetett, s tán még hazája ügyeit is jobbra fordíthatá; hisz ott sok legmagasb vezér jó ismerőse volt, kik e dologban mindent kivihettek.
Rögtön lovat nyergeltetett, s családjától a legbiztosabb reményben elbúcsúzva, nehány szolgája kíséretében a bozzai szoroson át Havasalföldre még azon éjjel átmenekült, ott találkozott több futó társaival, s együtt velök Erdély akkori legfelsőbb törvényszékéhez, a portához menekült.
