XXIV. A díván
XXIV. A díván
A szeráj kapui széttárultak, a harmóniátlan, csengő, harsogó zene egy mennydörgő dobütéssel elhallgatott, s tizenkét lovas csausz nagy üggyel-bajjal tört utat az odáig érkezett vezérkarnak a megtolult néptömeg között, fabuzogányokkal és rinocérosz-korbáccsal püfölve az elöl-utol találhatókat. Az indolens bámész sokaság látta, hogy üttetni fog, de azért egy nyommal sem széledezett odább, mint amennyire eldöfölték.
A díván tagjai leszálltak az udvarban lovaikról, s felmentek a lépcsőkön, miket két sorban janicsárok őrzöttek kivont szablyákkal, a dívánterem kék és sárga függönyei szétvonattak előttük, s előtűnt az egykor annyi fényt, annyi hatalmat szülemlő rejtélyes teremnek belseje.
Egy nagy nyolcszegletű szoba az, minden festvények nélkül, mint amiket a korán tilt, márványpadozata keleti szőnyegekkel bevonva, falai embermagasságnyira kirakva gyöngyházzal, a falak mellett egyszerű veres bársonnyal bevont alacsony pamlagok, minden háttámasz nélkül, a háttérben valami oszlopzatos fülkeforma, mely egy rejtekajtót fed el, ahonnan Amurat szokta titokban kihallgatni dívánja tanácskozmányait.
A függönyök szétnyíltával beléptek a dívántanács-tagok: elöl a nagyvezér, egy magas, száraz ember, szüntelen előregörbült nyakkal; feje untalan mozog, szemei jobbra-balra járnak, mintha mindig vizsgálna, fürkészne valamit. Barna, szennyes színű arcán csodálatos lélekhíven van kifejezve az örök elégületlenség, minden tekintete gúny, harag, betegséggé vált epéskedés, ha szól, fekete fogait összeszorítja, azokon keresztül szűri a hangot, s ilyenkor arca egy pillanatig sincs nyugalomban, szemöldeit majd úgy levonja, hogy szemeit eltakarják, majd felrántja, hogy homloka ezer ránccá reped, s szemfehére látszik; szájszegletei vonaglanak, álla reszket ritkás, soha nem fésült szakállával, mosolygani csak akkor szokott, midőn azt, akihez beszél, remegni látja, s ruhája oly kuszáltan áll rajta, hogy dacára a ráhalmozott fénynek, úgy néz ki, mintha mindig szennyes és törődött volna.
A nagyvezér után jött a Küprili, egy elhízott, testes, vörös képű basa, terjedelmes rengő szakállal; a tenyérnyi széles kard, melyet oldalán visel, gyaníttatja, hogy a kar, mely azt forgatni szokta, nem lehet elgyengülve; hangja hasonlít a bika mormogásához, oly mély, dörgő az, hogy mikor csendesen beszél, alig lehet megérteni, míg a csatákban az ágyúk dörgése közül is kihallik.
A díván többi tagjai közül még három férfi vonja magára a figyelmet.
Az egyik Kucsuk basa, egy izmos, harcias férfi; napbarnított arcán keresztül-kasul vágott sebhelyek mély forradásai láthatók, szemei oly fényesek, oly feketék, mint a sasé, egész magatartása, agg kora dacára, bátor és kihívó; kardját bal kezében hordja; merészen lép, áll, tekint; röviden szól, gyorsan cselekszik.
Mellette fia jön, az ifjú Feriz bég, apja csatáinak és dicsőségének részese, magas, daliás ifjú, a keleties öltözet, piros kaftán, fehér turbán, a kócsagtoll, mind úgy illik karcsú termetéhez, égő szemeiben annyi tápanyagot kereső szenvedély látszik lobogni, arcán még látható az ifjúság hamvas életpirossága. Gyakran meglepi őt a szótlan elmélázás, s ha ilyenkor megszólítják, felijed, megrezzen, mintha ott járt volna, ahová mennie nem szabad.
Legvégül, valamennyi háta mögött jő a szultán keresztyén orvosa, az udvari tolmács, Maurocordato Sándor, magas, atlétai férfi, hosszú, bő, redős palástban, nagy, fényes, fekete szakálla csaknem övéig ér, ógörög vonalmú arcán a tudomány szerezte nyugalom, sűrű, sötét hajzata gazdag fürtökben foly kétfelől alá vállaira.
A vezérek helyet foglaltak, a szultán dívánja üres maradt, legközelebb ült hozzá a nagyvezér, túl rajta a többi basák, agák és bégek.
– Kegyelmes uram – szólt Maurocordato, a vezér elé járulva –, a szegény magyar urak már reggel óta itt várakoznak a küszöb előtt.
A vezér mérgesen nézett a tolmácsra, fejét még előbbre nyújtva.
– Hadd várakozzanak! Tán inkább illik, hogy ők várjanak mireánk, mint mi őreájok.
S azzal inte a főcsausznak, hogy vezesse elő a folyamodókat. Tizenketten voltak a menekültek, kiket egy mellékajtó szőnyegének elvontával előszólított a főcsausz. Közöttük legelöl jött Béldi Pál, a többi mind aggodalmas arccal, tétovázva, remegve, egyedül ő bátran, nemesen, nyugodtan.
Arca még most is férfiasan szép volt; az idők, a viszontagságok letörülték róla az ifjúság színét, de nem a lélek nemességét; tojásdad képének szabályos vonásain valami összhangzó, öntudatos nyugalom látszék, mely tanúja a szívben lakó becsületesség és elhatározottságnak. Vonásain semmi elfogultság, és amellett semmi betanult hatásvadászó gerjedelem; szép metszésű, telt ajkai csukva is beszédesek, s nagy, szelíd kék szemei, mik végigjárnak a jelenlevők arcain, mielőtt megszólalt volna, egész bánatos eseményeket mondanak el, fájdalmas rokonszenvet költve a jelenlevők keblében.
Csupán a vezér néz reá mérges, elégületlen arccal; – minthogy ez neki szokása, s más képet nem tud csinálni.
– Szóljatok hát, mit akartok? Ne féljetek – inte a vezér a menekvőknek.
Béldi előlépett, meghajtá magát a vezér előtt. Egy a magyarok közül odament a vezérhez, s kezet csókolt neki, a többinek útját állta Maurocordato, s inte Béldinek, hogy siessen beszélni.
– Kegyelmes uraim! – kezdé Béldi a szót. – Sorsunk tudvalevő dolog előttetek: mint földönfutók jöttünk el hazánkból, mint koldusok állunk előttetek; de nem mint földönfutók, nem mint koldusok könyörgünk e pillanatban, hanem mint hazafiak. Hazánkból elűzeténk, nem mint bűnösök, nem mint pártütők, hanem azért, mert meg akartuk azt menteni. A fejedelem hanyatt-homlok rohan veszedelmébe, s viszi magával a hazát. Főtanácsadója magyar királysággal biztatja őt, hogy maga magyar nádorrá lehessen. Ti tudjátok, kegyelmes uraim, mi jövendő vár Erdélyre egy ily harc után. Többen az ország nagyjai közül velem együtt felszólalának ellene; mi tudtuk, mit veszíthetünk. És, ím, nehány év alatt azok közül, kik az indítandó harcot rosszallák, mi állunk utolsók előttetek, a többi méltatlan börtönben ül, vagy méltatlan halállal veszett el… Kegyelmes uraim, mi egykor mint boldog családapák éltünk ősi tűzhelyeink mellett, most gyermekeink, feleségeink tömlöcre vannak hányva; váraink tőbül szétszórva, címereink összetörve; de mi nem kérjük tőletek azt, amit magunk veszíténk, nem vagyonaink birtokát, nem nőink, gyermekeink ölelhetését, még csak hazánk láthatását sem; készek vagyunk élni koldusul, elhagyatva, számkivetve; csupán azon hon életének megtartásáért esengünk hozzátok, mely minket elvetett, s mely sebes léptekkel rohan az elveszésnek; siessetek azt megmenteni.
Kucsuk basa, ki jól értett magyarul, bosszúsan csapott kardjára, azt félig kihúzva s ismét visszadobva hüvelyébe; Feriz bég egy önkénytelen szemeibe lopózott könnyet törült le ifjú arcáról.
– Kegyelmes uraim! – folytatá Béldi nyugodtan. – Nem kívánjuk tőletek, hogy bosszút álljatok a fejedelmen a kiontott vérért s a kiontott könnyért; magányosok fájdalma az, melyet nem kell érezni a honnak; mi magunk elhordozzuk a magunk gyászát, s nem adjuk azt a nemzetre; hanem küldjetek jobb tanácsadókat a fejedelemre, mint amilyenekkel most körül van véve, figyelmeztessétek őt esküjére, mit a nemzetnek és a nagyúrnak adott, mert esküt senki hiába nem teszen s büntetlenül meg nem szegi azt, s kényszerítsétek őt, hogy legyen jobb atyja azoknak, akik még megmaradtak a hazában, mint volt nekünk.
Amint Béldi elhallgatott, előlépett Maurocordato, a szónok és a nagyvezér között foglalva helyet, s elkezdé tolmácsolni Béldi szavait.
A legelső szavak után kigyulladt a tolmács arca; csengő, hangzatos beszéde betöltötte a teremet; lelke tűzbe jött; arcán az indulatok kifejezései váltották egymást; ahol Béldi szava nyugodt volt és panasztalan: a keservek leírásánál, ott a tolmács hangja reszketett és háborított; hol Béldi a jövendőt rajzolá a meggyőződés komoly hangulatán, azon helyet Maurocordato prófétai ihlettel fogá fel, s kebelrendítő lőn szava, midőn a szónokra mutatott, ki utolsó azon férfiak közül, kik jobban szerették Erdélyt, mint saját hasznukat; és végül –, a lemondás szavainál, a hon megmentéseérti könyörgésben oly átható, oly keserűen megragadó lőn szózata, mintha az ő szava volna az eredeti, és nem a másolat. A szenvedélyes ógörög alakban Demosthenes látszott feltámadni.
A hallgató basák tűzbe jött arccal hajtogaták fejeiket, helyeslésül Maurocordato tolmácslatára; a nagyvezér összehúzta szemöldeit, ajkait epés szegletekbe vonta, s mellén összefogva kaftánját, elkezde beszélni, mialatt öklelő szemekkel tekinte szanaszét, minden pillanatban lekapva tekintetét arról, akivel szólt, s mérgesen vágva szét szemeivel a légben, s ismét gúnyosan a megszólítottra szegezve azokat. Rikácsoló hangja, melyet szűrve bocsátott ki fogai között, kellemetlenül hatott arra, aki először hallotta, ehhez minden pillanatban a düh, harag és gyűlölet minden fokozatán keresztül változó arcvonalmai, száraz kezének nyugtalan, reszketeg hadonázása nem engedének egyebet gyaníttatni a törökül nem értő magyaroknak, mint hogy a nagyvezér most éktelenül lehordja őket, s amit mond, az elejétől végeig nem egyéb szitkozódásnál.
Csáky László uram, ki Béldi Pál mellett állt, megrántá annak bekecsét, s reszkető állal súgá fülébe:
– Kegyelmed elölt bennünket, miért nem szólt elég alázattal? Most karóba húznak mindnyájunkat…
A vezér beszédét szokása szerint egy fáradt mosollyal végzé, gúnyos ajkai felhúzódtak, helyet nyitva a fekete, hegyes fogaknak. A magyarok szívében hűlni kezde a vér e mosolygástól.
Előállott azonban Maurocordato. Nemes vonalmú arcán biztató szelídség mosolygott, s elkezdé tolmácsolni a vezér szavait:
– Becsületes magyarok! Legyetek jó bizalommal. Szavaitok részvétre találtak, igazságotok napnál fényesebben áll előttünk; bajaitok teljes mértékben meg lesznek orvosolva. Jól tevétek, hogy a felséges szultán köntöséhez folyamodtatok, ragaszkodjatok ezután is őhozzá, és semmi bántódástok nem lészen. Most menjetek ki békével, ha kelleni fogtok, majd hívatunk.
Mindenki könnyebben lélegzett, Béldi néhány egyszerű szóval kifejezé a vezérnek köszönetét, s távozni készült.
Csáky László azonban, kit inkább érdekelt sóvári uradalma, mint Erdély jövendője, s kit éppen nem látszott kielégíteni Béldi ajánlata, mely egyedül a haza megmentését kéri, s az elfoglalt vagyonok visszaadását nem, alig várta, hogy szóhoz juthasson; s azzal odarohant a vezér lábaihoz, egyet megkapott közülök, azt átkarolta, s elkezde rettenetesen sírni; a sírás különben is érthetlenné teszi a szavakat, Csáky uram beszédét pedig anélkül is nehéz volt érteni, még azonfölül a flegmájából kihozott vezér is kiabált, most már komolyan szitkozódva, míglen a többi magyar urak végre odarohanva, erővel vitték el Csákyt magukkal, Maurocordato haragosan terelte őket kifelé, véget vetendő a bosszantó jelenetnek.
– Ha már letérdepelt kegyelmed egy ember előtt – szólt hozzá Béldi, kifelé menvén –, legalább ne sírt volna, mint egy gyermek.
A távozó Béldi, mielőtt az ajtón kilépne, egy meleg kézszorítást érze kezén. Odatekinte. Feriz bég volt az, az ifjú bajnok.
– Azt mondád – szólt az ifjú reszkető hangon –, hogy nőd fogva van?
– És gyermekem is.
Feriz arca lángolt:
– Meg fognak szabadulni! – szólt hévvel, Béldi kezét megragadva. – Várj reám szállásodon.
A magyar menekvők eltávoztak, mindenki saját reményeit szőve odább a vezér biztatásaiból, csupán Csáky László uram nem volt megelégedve az eredménnyel, ő hazamenvén szállására, rögtön leült. Írt két levelet. Egyet a római császár tábornokának, másikat a francia király szónokainak, melyben mind a kettőnek ígér minden kitelhetőt, ha őt dolgaiban megsegítik, gondolván magában: ha a török császár nem segít, megsegít a római császár, ha az sem, a francia király; legjobb az embernek magát minden oldalról biztosítani.
Alig léptek ki a dívánból a menekvők az elbocsátási ajtón, egy aga lépett be a bejelentési teremből, jelentve:
– A magyar urak.
– Miféle magyar urak? – riadt rá a nagyvezér.
– Akiket a fejedelem küldött.
– Éppen jókor! – monda a vezér – hadd jöjjenek –, s pozitúrába vágta magát, számukra tartogatva legmérgesebb arckifejezését.
A függönyök szétvonattak, s belépett a fejedelem küldöttsége; bogláros, bársonyos udvari nép, nyájas, édeskés arcokkal. Elnökük, Bethlen Farkas, megállt azon helyen, hol előtte egy órával Béldi Pál állott, bizarr ellentétül hattyúprémes meggyszín bársonymentéjével, bogláros vitézkötéseivel s turquois-zal kirakott kardjával s öltözete egyéb pompája mellett alázatos arcával, amannak egyszerű, fénytelen viseletéhez és nyugodt, szilárd arcához.
– Nos, mi kell? Mit akartok? Mondjátok el szaporán – támadt rájok a nagyvezér, nyughatatlan, veszekedő képpel.
Bethlen Farkas térdeig hajtotta fejét, s azután elkezde szónokolni, az akkori idők tárgykerülgető retorikájával, felelve mindenre, csak a kérdésre nem.
– Kegyelmes és nagyságos, dicsőséges és vitézlő uraim, méltóságos nagyvezér, győzhetetlen basák, hatalmas bégek és agák, országunk legerősebb oszlopai, három világrész fejedelmei, híres-nevezetes hősök tengeren és szárazon; nekem különösen jóakaró uraim!!!
Ennyi volt csupán a megszólítás.
A Küprili fújt izzadságában. Kucsuk basa kardját verte térdéhez, Feriz félrefordult, s az ablakon keresztül a szeráj szökőkutait bámulta.
– Siessenek kegyelmetek! – kiálta közbe türelmetlenül Maurocordato, mire Bethlen Farkas, azt vélve, hogy a tolmácsot azáltal bántotta meg, hogy kifeledte a megszólításból, odafordult hozzá, pótlólag utánragasztva:
– Nagybölcsességű tolmács, mély tudományú és rendkívüli tiszteletreméltó udvari orvosa a leghatalmasabb császárnak.
A Küprili nagyot ásított, s akkorát nyújtózkodott, hogy az öv kettészakadt a derekán.
Bethlen Farkas nem hagyá magát megzavartatni, hanem folytatá, amit kezdett:
– Fájdalommal értesült róla jámbor fejedelmünk, Apafi Mihály uram őnagysága, miszerint ama lázadó pártütők, kik nemcsak a fejedelem, hanem az ő személyében a magas porta ellen is fel merték emelni gonosz fejeiket, meghiúsult terveik után ide futottanak, hazug inszinuációk által a fejedelmet és az országot megrontani. Ámbátor azonban meg vagyon győződve a jámbor fejedelem, hogy amaz ámító szavakat méltóságtok bölcsessége megcáfolandaná, jóakarata meghiúsítandaná, hatalmassága megbüntetendené, mindazonáltal jónak látta őnagysága bennünket kegyelmességtekhez elküldeni, avégett, hogy mindazon vádakat, melyek az ország felforgatására koholtattak, hamisaknak és rágalmaknak deklaráljuk…
Maurocordato kapott a szónok megpihenésén, ki az exordium után megállt lélegzetet venni a további beszédhez, s mielőtt ennek alkalma volna a tárgy érdemleges kérdésére térni, elkezdé a már eddig mondottakat tolmácsolni a nagyvezérnek, jól tudva, hogy miután a vezér beszélt, másodszori szót nem enged senkinek.
A tolmács szava ezúttal száraz volt és egyhangú, Bethlen Farkas uram minden homiletikai fáradsága kárba veszett Maurocordato vontatott, egykedvű átfordításában.
A fővezér erre szikrázó szemekkel válaszolt, arca még egyszer oly mérges volt, mint egyébkor, s keze hadonázásából nagyon világosan kivehető volt azon mozdulat, mellyel a követeknek az ajtót mutatta.
Maurocordato tolmácsolá nekik a választ.
– A fővezér azt mondja: hogy ti vagytok a pártütők, ti szegtétek meg a magas portának adott esküt, nem azok, kiket ti elűztetek: nagyravágyó terveitek Erdélynek, a portátóli elszakadását, Magyarország meghódítását célozzák, s mindkettőnek elvesztését vonandják maguk után. Mire nézve tudtotokra adja a nagyvezér: hogy, ha veszteg meg nem tudtok ülni, s saját honfitársaitokkal békében meg nem térhettek, majd küld ő reátok olyan közbenjárót, hogy sírva néztek utána.
A megszeppent magyar urak összenéztek. Bethlen Farkas arcán nem látszott az édességtől és nyájasságtól semmi nyoma a bosszúságnak, mely betanult beszédje kárbavesztén érte, meghajtotta magát még mélyebben, mint először, s rendületlen önmegtagadással vevé fel a szót, s miután ezúttal átlátta, hogy a hosszú beszéd nem járja, drasztikusabb eszközökhöz folyamodék.
– Óh uram, avagy miképpen illenének e vádak mireánk, kik minden kívánságaitokat híven teljesítők mindenha? Adtunk adót, adtunk ajándékokat, ami szegénységünktől tellett, íme, most is a jámbor fejedelem nem bocsáta bennünket üresen; meghagyá Teleki Mihály uramnak, hogy benneteket illendő ajándékkal megtisztelni el ne mulasszon, ki is, íme, általam kegyelmeteknek kétszáz erszény pénzt* kíván tisztelete és hódolata jeléül átadni, könyörögve, hogy fogadja el kegyelmességtek tőlünk, szegény szolgáitoktól e csekély ajándékot.
Százezer tallér.
Ezt mondva, inte egynek követői közül a szónok, kinek hívására négy teherhordó jelent meg, vállaikon keresztbe vetett rudakon hozva egy nagy vasas ládát, melyet Bethlen Farkas felnyitva, tartalmát a fővezér lábai elé döntette.
A csengő tallérok halomra omoltak a díván előtt, még hallatszott egyes szétguruló darabok pengése; a fővezér arca egyszerre átváltozott. Maurocordato hátraállt. E szavakhoz nem kelle tolmács; a vezér nem bírt visszatartani egy undok, visszataszító mosolygást arcáról, a fukarság ördögének vigyorgó mosolyát. Szemei kerekre felnyíltak, fogait sem szorította össze mosoly közben, inkább úgy tett, mint egy prédára leső vadállat.
Bethlen Farkas alázattal húzta magát vissza társai közé; a vezér nem állhatta a szerénységet, leszállt dívánjáról, kezeit morzsolva, s megveregette a szónok vállait, s mindenik követ szeme közé mosolygott, egynek-kettőnek kezét is nyújtá, az a szerencsés sietett azt megcsókolni, s beszélt hozzájuk valamit törökül, melyre azok nem győztek bókokkal felelni.
Maurocordato e jelenet alatt megszökött a dívánból, s miután tolmács hiányában a követek nem bírták megérteni a nagyvezér szavait, s csak egyre hajlongtak, felállt a Küprili, ki egri basa korában megtanult magyarul, s rájuk ordított boltozatreszkettető hangon:
– A vezér szava az hozzátok, gyaur kutyák, hogy elmehettek a pokolba, ha kelleni fogtok, majd hívatni fog benneteket.
S ezzel nagy mérgesen elrúgott a papucsa orrával egy lábaihoz gurult tallért, míg a követek számtalan üdvözlés után elhagyták a dívánt.
A fejedelem követeinek eltávoztával rögtön hívatta a nagyvezér Béldit és társait. Amint a menekültek beléptek a dívánba, egyik sem tudta még, hogy a fejedelem követei itt jártak, s azok hozák a halomra öntött pénzt, mire nézve senki sem bírta magának kimagyarázni, hogy vajon mit akar a nagyvezér azzal a pénzzel és velök, s miután Maurocordato eltávozott, s az utána küldött csauszok sehol sem bírtak ráakadni, tolmács nemlétében a megjelent magyarok hosszú ideig a legnagyobb kétségek közt forogtak, s idejük maradt találgatni magukban azon töredezett mondatok értelmét, miket a fővezér koronkint hozzájuk intézett, majd a pénzhalomra, majd rájuk mutatva, s mind a tíz ujjával magyarázva mondatait. Valahányszor a pénzre tekinte, nem óvhatta meg arcát amaz utálatos hiénai mosolygástól.
– Meglássa kegyelmed – súgá Csáky uram Béldinek –, hogy a nagyvezér azt a pénzt nekünk szánta.
Béldi nem állhatta, hogy el ne mosolyodjék az ártatlan óhajtásra.
Végre, hogy a tolmács nem jött, kénytelen-kelletlen felállt a Küprili, s jól-rosszul elkezdé tolmácsolni a vezér kívánságát:
– Becsületes urak! Ezt mondja tinektek a vezér. Itt voltak a fejedelem küldöttei. Tört volna ki nekik a nyakuk, ezt mondom én. Azok hozták ezt a summa pénzt, és azon felyül beszéltek sok mindenféle dolgot, ami nem igaz; hanem ez a pénz, amit hoztak, ez igaz. Mire nézve azt mondja tinektek a nagyvezér, hogy ő átlátja a ti ügyetek igazságát, és azt helybenhagyja, hanem azzal, ha ő tinektek igazságot ád, sem könnyebb, sem nehezebb nem lesz, nem is szaporodik semmit. Hanem ha tehát azt akarjátok, hogy a ti igazságtoknak foganatja és előmenetele legyen, ígérjetek neki vagy hetven erszénnyel többet, mint a fejedelem követjei, s akkor fogadom, mind a Boszporuszba hányatja őket zsákba varrva, titeket pedig visszasegít hazátokba, és urakká tészen.
Béldi Pál keserű mosolyra vonta ajkait, búsan felsóhajtott, visszatekintve társaira.
– Jól tudhatod, uram – szólt a Küprilihez –, hogy nekem pénzem nincs, nem is tudnám, hol vegyek annyit; és társaim is oly szegények, mint én; mi sohasem gazdálkodtunk az ország vagyonával, hogy kincseket gyűjtögethettünk volna magunk számára, s ami kevesünk őseinkről maradt, azon megosztoztak a fejedelem szolgái. Nekünk nincs pénzünk, mellyel igazságunkat megvásároljuk, s ha máskülönben nincs módunk hazánkat megszabadítani, úgy bocsássatok bennünket isten hírével; idegen fejedelmek lábai elé fogjuk magunkat vetni, s addig könyörgünk, míg egy akad, aki meghallgatand. Isten veletek, nekünk pénzünk nincsen.
– Van nekem! – kiálta fel Béldi mellett egy hang, s az odatekintők Kucsuk basát látták Béldi Pálhoz lépni, ki férfias szorítással nyújtá ez elbúsult férfinak jobbját. – Ha kell kétszázhetven erszény, én adok; ha kell még egyszer annyi, adok; akármennyi kell, megkapod; alkudjál velök, árverezd a díjat; itt vagyok én, én kifizetem helyetted.
Feriz bég odarohant apjához, elérzékenyülten borulva keblére, Béldi magasztosan szorítá meg az agg bajnok kezét, s alig bírta kimondani szavait az elfogódás miatt.
– Köszönöm –, ezerszer köszönöm; de nem fogadhatom el; az oly adósság volna, melyet vissza nem fizethetnék, sem én, sem maradékom soha. Jóakaratodért légy megáldva, de rajtam nem segíthetsz vele.
A Küprili türelmetlenül közbevágott:
– Legyen eszed, Béldi Pál, és ne vond magadra haragomat, várd végig, amit beszélek, és vedd be a jó tanácsot. Ennyi pénzt kérni tőled, mint magányos száműzött embertől, csakugyan nagy bolondság volna, de teszem föl, egy fejedelemnek, ugye, hogy potomság ily összegecskét kivetni, amit egyik zsebéből kiránthat, s az országon egy esztendőben kivehet? Tehát csak ígérd te meg a kimondott summát; az sem szükséges, hogy azt elébb kifizesd, mint amidőn általunk fejedelemmé fogsz tétetni.
Béldi összeborzadt. S reszketeg hangon monda a Küprilinek:
– Nem jól értettelek, uram, vagy rosszul hallottam, amit mondál.
– Tehát érts meg végképpen: ha igaz az, amit állítál, hogy Erdély mostani fejedelme rosszul vezeti az ország dolgait: tegye ő le rögtön a fejedelemsüveget, s ha igaz az, amit ismét állítál, hogy te annyira szereted hazádat, s jobban látod, mit kellene tenni, – vedd fel azt te. Egy izenet a határszéli basákhoz, s ők rögtön elárasztják haddal az országot, s Apafi Mihály uramat minden tanácsosaival egyben fogva hozzák a Jedikulába, és tégedet társaiddal beültetnek az ő helyeikbe. Az egészhez nem kell egyéb, mint megígérned a nagyvezérnek a kétszázhetven erszény pénzt, ő azután majd rajta leend, hogy minél elébb fejedelemmé tegyen, amikor azt kifizethesd; amit ha ígérni vonakodnál, bizony mondom néked: hogy Apafi Mihály uram helyett te fogsz menni a Jedikulába.
Béldi Pál szíve magasan vert ez egész beszéd alatt, férfias arcát az érzelmek lázas küzdései hevíték, sokszor annyira elfelejtkezék magáról, hogy a Küprili beszédjébe akart vágni; de a magyar urak visszarángatták. Midőn végre a Küprili elvégzé beszédét, Béldi Pál egy lépést tett előre, s fejét magasan fölemelve, hogy egy fővel látszék nagyobbnak, erős, szilárd hangon viszonza:
– Köszönöm ajánlatodat, kegyelmes úr, de elfogadni soha nem fogom! Engem szent eskü köt Erdély mostani fejedelméhez, s ha ő elfeledte esküjét, melyet a nemzetnek adott, nem az rá a felelet, hogy mi is megszegjük a magunkét, hanem az, hogy emlékeztessük őt a magáéra. Én igazságot kérni emeltem föl fejemet, s nem egyik jogtalanságot a másikkal torlani meg; nem új fejedelemre, hanem a régi szabadságra van Erdélynek szüksége, s ha nekem csak az kellett volna, hogy hadat támasszak a fejedelem ellen, egy intésemre talpon állott az ország, az egész székelység kardot vont mellettem, én voltam, ki kardjaikat visszatettem hüvelyeikbe. Nem bosszúért jövék kaputok elejbe, hanem – ítéletért; nem a magam sorsát, hanem hazámét ajánlám kegyelmetekbe. – Nekem a fejedelemség ingyen sem kell; azért, hogy egy bitorlót elűzzek, nem fogok százat vinni az országra, azért, hogy Teleki Mihály uramat kipörköljem, nem fogom felgyújtatni egész Erdélyt, s azért, hogy tíz embert kiszabadítsak méltatlan börtönéből, nem fogok tízezeret rabságra hurcoltatni; történjék igazságtalanság inkább velem, mint egész Erdélyországgal, és átkozott legyek én és minden maradékom, ha valaha alkudni fogok nyomorult nemzetem filléreire, s hadat viendek saját szülőföldem ellen!… Ami végre fenyegetésedet illeti –, én mindenre kész vagyok, kész a börtönre, kész a halálra. Igazságért jöttem hozzátok, ám ölessetek meg.
Küprili elhüledezve veté magát hátra dívánján, ily ellenállásra nem számolt, ily jellemről nem volt fogalma; a többi urak, kik egyszer-másszor Erdélyből elűzetve, a portára futottak, rimánkodni, alkalmatlankodni szoktak azon kegyért, melyet ez ember most nemes ellenzéssel visszautasított.
A nagyvezér, látva az arcokon a meglepetést, jobbra-balra fordult, megmagyaráztatni magának Béldi Pál feleletét, s elszörnyedése fokonként láthatóan növekedett sápadozó arcán, amint azt meg kezdé érteni.
A Béldivel jött magyar urak elsápadva, földre zúzva várták a megijesztő felelet hatását, míg végre Csáky László nem állhatva tovább a rettegést, odarohant Béldihez, kétségbeesetten nyakába veté magát, mennyre-földre rimánkodva, hogy fogadja el a vezér ajánlatát.
Ha neki tették volna ez ajánlatot, ő bizonyosan elfogadja.
– Soha, soha – viszonza Béldi márványhidegen.
A többi urak odatérdepeltek lábai elé, összekulcsolt kézzel könyörögve, hogy ne tegye magát, gyermekeit és őket is mind szerencsétlenekké.
– Keljenek föl kegyelmetek, nem vagyok én isten! – szólt Béldi, elfordulva könyörgő társaitól.
A nagyvezér megértve a dolgot, dühösen ugrott fel ülhelyéről, s letépve turbánját, azt gáttalan dühében földhöz vagdalva ordíta tajtékzó szájjal:
– Csauszok!
– Láncokat ennek a veszett kutyának! – rikácsolá vérben forgó szemekkel, Béldire mutatva, ki nyugodt, elszánt arccal engedé magára lakatoltatni a félmázsás vasakat, miket a szolgasereg mindig kézügy alatt tartott.
– Akarsz-e szót fogadni, gyaur cenk! – kiálta rá a vezér, mikor már meg volt láncolva.
– Amit kimondtam – megállom – szólt ünnepélyesen a honfi, bilincses kezét az égnek emelve –, Isten engem úgy segéljen!
– Úgy gebedj meg a börtönben! – harsogá Kara Musztafa, kezével intve a poroszlóknak, hogy Béldit ragadják meg.
Mint a kemény kő, ha megüti, szikrákat ád, úgy fordult még egyszer a vezér felé Béldi, megrázva nehéz láncait:
– A te órád is ütni fog!
S azzal hagyta magát börtönébe vezettetni.
A fővezér rögtön visszahívatá a fejedelem követjeit, s megdicsérve őket és küldőiket, felkaftányoztatá valamennyit, kegyes biztatással bocsátva őket vissza hazájukba, ahol azontúl Bethlen Farkas uramnál senki sem tartatott nagyobb szónoknak.
A szeráj kapujában találkoztanak az elbocsátott követek Csáky László urammal. A jó úr mindjárt látta a jövők elégült mosolygásáról s most kapott kaftánjaikról, hogy jó válasszal bocsáttatának el, mire nézve nem tartá fölöslegesnek azon felyül, hogy Béldi Pállal szövetkezett, a francia és német követeknek hódolatot ajánlt, Bethlen Farkas uramat is körülvenni, s ajánlani testét-lelkét, ha számára a fejedelem bocsánatát s vagyonai visszaadását kieszközlendi.
Bethlen Farkas kapott az ajánlaton, s nemcsak amnesztiát, de sőt hivatalt is ígért Csákynak, ha Bélditől elválik, sőt meg is ajándékozá a jó urat, ki ekképpen négy helyre is elköté sorsának fonalát nagy bölcsen, hogy ha az egyik szakadni talál, a másik fenntartsa.
*
– Béldi mindent elrontott a maga ügyében – szólt Kucsuk basa fiához, a dívánból eltávoztában –, én egészen lemondok a rajta segíthetésről.
– Én nem – szólt felsóhajtva Feriz bég –, vagy kimentem, vagy együtt veszek vele.
– Jerünk Maurocordatóhoz, ő még tán fog tanácsot adhatni.
Egy órai tanácskozmány után Maurocordatónál, Feriz bég útnak indult ötven fegyveres albán lovaggal Nagyvárad felé.
