XXV. A törökhalál
XXV. A törökhalál
A nagyváradi basa kapujában, a többi ott szájongó fegyveres nép között egy sovány, beesett képű mozlemint is lehet látni, ki nagy lustán ül a küszöbön, mintha semmire sem figyelmezne, álmos szemeivel macska módra pillantva néha fel, s olykor-olykor ravaszul elmosolyodva magában.
Egyszerre egy délceg, daliás ifjú lovagol ki a kapuból, ki előtt földig hajtják magukat a katonák; a basa legkedvesebb lovagja az, Feriz bég, ki nemrég érkezett Sztambulból.
A bég, mintha csak történetesen akadna meg tekintetével az ülő mozleminen, odafordul hozzá, kopjájával vállára ütve, s míg az csodálkozást és nemismerést tettetve bámul fel rá, odainti őt magához.
– Tán nem is ismersz már reám, Zülfikár?
A megszólított földig hajtá magát.
– Allah kegyelmes, hozott a próféta lelke, kegyelmes úr! – S azzal elkezde gyalogolni a felszólított a bég lova mellett, ki inte neki, hogy kövesse.
– Sok pénzt elvesztettem a kockán Sztambulban, Zülfikár, és sok lovat – monda Feriz bég –, most azért jöttem e tájékra, hogy egy kissé helyrehozzam erszényem állapotját. Hova szoktatok most rabolni járni, Zülfikár?
– La illah, il Allah! Az Isten kegyelmes, és Mahomed az ő szent prófétája – szólt Zülfikár, ég felé forgatott szemmel.
– Hagyd a szenteskedést, Zülfikár! Ti, renegátok, kiállhatatlan szemtelenséggel dicséritek a prófétát, született török felényit sem emlegeti. Azt kérdezem: hova mentek az éjjel rabolni?
– Köszönöm, kegyelmes úr – felele Zülfikár, faképet csinálva arcából –, feleségem egészséges, magamnak sincs semmi bajom.
– Zülfikár, én becsülöm benned azt a tulajdonságot, hogy amikor akarod, meg tudsz siketülni, hanem én meg igen jó orvosságát tudom ennek a bajnak, s ha akarod, kigyógyítlak belőle.
Zülfikár meghunyászkodott a ráemelt kopjanyéltől, s farizeus-képpel monda:
– Mit is méltóztatott kegyelmességed tőlem kérdeni?
– Hallottad te azt, ne kérdezd másodszor.
– Hogy mármint hova járunk rabolni? Én a próféta szakállára esküszöm, hogy sehova sem járok.
– Azt tudom, te macska, hogy te nem jársz ott, ahol baj van, de te fürkészed ki, ahol kövér préda van elrejtve, s te vezeted nyomba a szpáhikat, amiért aztán neked osztalékot adnak, tehát csak felelj szaporán, kit látogattok meg az éjjel, mert különben még egy szájat nyitok a fejeden.
– Uram, de el ne árulj, mert a szpáhik lófarkra kötnek, s a basa karóba húzat. Tudod, hogy nem engedi a rablást, de ha megtörtént, keresztülnéz az ujjain.
– Nemhogy el nem árullak, sőt magam is oda akarok menni; én tudom csak a módját, hogy kell a zsákmányt kézre keríteni. Míg ezek egy falut megrohannak, addig én távolacska a túlsó faluvégre állok; akinek valami kincse van, az siet menekülni a túlsó faluvégen, s így mind az én kezemre jut.
A renegát elemében kezdé magát találni.
– Jó uram, az éjjel Élesdre mennek a szpáhik; ott gazdag oláhok laknak, kívül esnek az országúton, sohasem voltak sarcolva, döbözzel áll az ágyuk alatt az arany és ezüst; ha jó zsákmányod lesz, meg ne felejtkezzél rólam.
– De nem bukkannak-e ott ránk Székely László katonái?
– Dehogy, uram – szólt Zülfikár, szemeivel hunyorítva –, messze vannak azok oda. El ne felejtkezzél hűséges szolgádról.
Feriz bég sarkantyúba kapta lovát, s elvágtatott, Zülfikár visszaült a kapu mellé, nagy álmosan hunyorgatva és titkosan mosolyogva. Estefelé kilopózott huszonnégy szpáhi a városból, s elindult az Élesdre vezető úton. Feriz bég szemmel tartá őket, s midőn eltűntek az erdőben, felülteté albán lovagjait, s csendesen utánuk indult.
Az éjfélen túl volt már az idő, midőn Feriz bég csapata az Élesdet eltakaró hegyoldalt elérte. A szpáhik már azóta rabolták a helységet, mit tanúsított a távoli lárma, sikoltozás, harangfélreverés s nemsokára egypár felgyújtott szénaboglya, melyet világításul gyújtottak meg a fosztogatók.
Itt egy szorosút torkolatánál megállítá albán lovagjait Feriz bég, elosztá őket négy csapatra, parancsot adott ki, hogy mindenki a legcsendesebben legyen, s azzal nyugodtan várta ott, míg a szpáhik visszatérnek.
Nehány órai rablás után megszűnt a távoli lárma, s helyette közeledő zsivaj, veszekedés kezde hallatszani, a mély völgyben lehete látni a közelítő szpáhikat, amint rablott vagyonnal túlterhelve, szétszórtan, kettesével, hármasával jöttek, a prédán veszekedve egymás között.
Feriz bég be hagyta őket jőni a szorosútba, s amint azok egész gyanútlanul folytaták a civakodó osztozást, hirtelen kürtjébe fúva, albán lovagjaival egyszerre minden oldalról előrohant, körülfogá a meglepett martalócokat, s mielőtt azoknak a meglepetés zavarában idejük leendett fegyvereiket használni, elkezdte őket öletni mindenfelől. Hajrá, hajrá! A tusa rövid ideig tart. Az albánok közül egy sem esett el, a szpáhik közül egy sem menekült meg.
Feriz bég megtörlé kardját, s a leölt szpáhikat ott hagyva az útfélen, visszanyargalt csapatjával Nagyváradra.
A basa kapujában ismét összetalálkozott Zülfikárral. A bég megfenyegetve öklével, lekiálta rá lováról:
– Te kutya! Elárultál bennünket Székely Lászlónak, a szpáhikat mind levágták!
Zülfikár sárga lett ijedtében. Igaz, hogy ő szokta azt cselekedni; hogyha a szpáhik kevés osztalékot ígértek neki, nehány arany fölöslegért a magyar vezéreket előre figyelmezteté jöttükre, s olyankor egy-kettő mindig otthagyta a fogát, s a többi is zsákmány nélkül tért meg. A múlt éjjeli kalandról is tudósítá a kolozsvári kapitányt, de ki nem veheté hasznát a tudósításnak, mert a fejedelem neve napja volt, s a katonáknak tisztelkedni kellett.
Zülfikár görcsöt érze a torkában, azt hallva, hogy mind a huszonnégy szpáhi ott veszett, s rögtön kifordult a városból, s az erdőkön keresztül Kolozsvárra szökött.
Feriz bég elszörnyedve lépett be a basához.
– Kegyelmes uram – szólt neheztelést utánzó arccal –, íme ilyen szövetségeseink vannak nekünk. A múlt éjjel kiindulék, lovagjaimhoz még huszonnégy szpáhit véve, a környékbe, magam számára lovakat vásárlani. Becsülettel bevásárlánk, én a lovakat rábíztam a szpáhikra, s magam jól előrelovagoltam. Egy szorosútnál a szpáhiknak cselt vetettek Székely László katonái, körülfogták őket, s egytül egyig mind megölték, mire segélyükre érkezhetém, mind egyig le voltak gyilkolva, s megölőik saját jó paripáimon menekültek meg előlem. Kegyelmes uram, ez hittelenség! Így bánni velünk saját szövetségeseinknek. Ezt én el nem tűröm, hanem ha te nekem elégtételt nem szerzesz, megyek magam Kolozsvárra, s kihívom mindvalamennyit egy szál kardra Apafi Mihály uramon kezdve, Székely László uramig.
Ajász basa, kinek Feriz bég különösen kegyence volt, elnevette magát ez előadásra, nyájasan megveregetve a szép ifjú arcát, vigasztaló hangon monda:
– Már azt te bizony, édes fiam ne tedd, ne vesztegesd e hitetlenekre a te szép tüzedet, rövideden majd elvégzem én azt, csak bízd reám.
S ezzel előkurjanta egy agát, s ilyenforma parancsot adott neki:
– Ülj lovadra, és menj Kolozsvárra szaporán. Ott térj be a parancsnokhoz, Székely László uramhoz, és szólj neki ekképpen: „Ajász basa jó napot kíván tenéked, hitetlen gyaur, és azt izeni, hogy miután a te kutyahitű szolgáid a múlt éjjel Feriz bég embereit orozva megtámadván, azok közül huszonnégyet leaprítottak, azért nékem azon gyilkosokat felkerestetvén, menten és minden időhaladék nélkül megküldjed, különben várhatod egész haragomat nyomorú fejedre. Azon felyül az ellopott lovak helyében nekem ugyanannyi havasalföldi paripát megküldeni egyúttal el ne mulasszad, és semmiképpen ne várd, hogy magam menjek érte, mert azt meg nem köszönöd.”
Az aga jól megértvén az izenetet, eltávozott, Ajász basa pedig megnyugtatólag fordult Feriz béghez:
– Ne törődjél rajta – úgymond –, két nap alatt itt lesznek a gyilkosok.
– Attól tartok – szólt Feriz bég –, hogy a fejedelem közbeveti magát értök.
– Csak nem hiszed tán, hogy a magas portával ujjat merjen húzni egynehány gyaur zsoldos életéért, amilyet ezerével veszteget el a csatamezőn.
– És én mégis fogadni mernék száz aranyban, hogy Székely László uram azt fogja visszaizenni, hogy az ő katonái az éjjel künn sem voltak a városból.
– Sajnálom a száz aranyodat, édes fiam, de tartom a fogadásodat, és ha el találom veszíteni, akkor annyi darabot vágok ki Székely László uram bőréből.
A megszeppent Zülfikár addig lélegzetet venni sem állapodott meg, amíg Székely László uram udvarába nem ért; ott nagy fáradtan felkereste a várnagyot, ki nagy prémgalléros mentéjében éppen rubinjait és smaragdjait tisztogatta.
Ezek voltak a jó úr gyönge oldalai, a legszebb drágakőgyűjteménye volt egész Erdélyben, semmivel sem lehetett annyira megnyerni szívét, mint egy-egy ritka szépségű boglárral.
Éppen egy krizopráz és hyacinttal kirakott nyakláncot fényesítgetett egy nyúllábbal, midőn a renegát lélektelenül beesett hozzá az ajtón, s nem bírt a fáradságtól szóhoz jutni. Székely László azt hitte, hogy Zülfikár az árulás díjáért jött ily sietve, s nagy fanyarul fordult hozzá, hogy kérését megelőzze.
– Nem vehettem semmi hasznát tudósításodnak, Zülfikár, a fejedelemnek neve napja volt, a katonáknak nem volt szabad kimenni a városból.
– Beszélhet kegyelmed – szólt Zülfikár fulladozva. – Levágtak kendtek huszonnégy szpáhit Élesdnél. Ki a bolond mondta kendteknek, hogy megöljék őket? Csak a prédát kellett volna tőlük elvenni.
Székely László kiejté ijedtében a nyakláncot kezeiből, s nagy szemeket mereszte a renegátra.
– Ne bolondulj, fiam, Zülfikár. Egy lélek sem volt innen ki a várból, ma és tegnap.
– De jól megtanulta kend, mit kell majd mondani! – szólt neheztelő duzzogással a renegát. – Milyen jó ártatlan képet tud kegyelmed csinálni a dologhoz, mint a ma született bárány.
– De én esküszöm neked, hogy egy szót sem értek a dologból.
– Így! Így! Bizony nagyon jól van! Hanem csak tartogassa kegyelmed ezeket a hazugságokat Ajász basa követei számára, akik menten ide fognak kegyelmedre jőni; azokat lássa, hogy mint bolondíthatja el kegyelmed, ne engemet.
Székely László uram azon öntudatban, hogy amit mondott, most az egyszer szórul szóra szent igazság, s Zülfikár állítása nem egyéb goromba tréfánál, ki akart tenni magáért, s haragos tekintéllyel támadt a renegátra.
– Elmenj innen, fiam, Zülfikár, tréfálni, mert úgy találom hozzád vágni ezt a nyúllábat, hogy a holdvilágba esel tőle!
Ez valóban merész állítás volt, de Zülfikár is megfelelt rá.
– Hozzám ne vágd a nyúllábadat, ha még hozzám nem vágtad, kegyelmes úr, mert ha kikapom a handzsáromat, ugyan a tenyeredbe teszem a fejedet.
– Ejnye lélek! Lélek, beste lélek fia! – kiálta fel Székely László uram, széttekintve egy bot után, s amint meglátott a szegletben egy nagy ezüstgombú nádat, azt felkapta, biztatva Zülfikárt:
– Csak addig el ne fuss, míg odamegyek.
Zülfikár azonban meglátá az ablakon keresztül a várudvarra bevágtató agát, kit Ajász basa küldött, s félve a vele való találkozástól, hirtelen kiugrott az ajtón, amit Székely László uram az ő fenyegetésétőli megfutamodásnak tulajdonítván, utána eredett, s így történt, hogy amint az ajtón kifelé szaladna, a rá éppen szemközt jövő agát szinte hanyatt taszította. Az aga is méregbe jött, s hasba ütvén ököllel a várnagyot, összeszidá annak apját, anyját, minden pereputtyát, s csak úgy kezdett Ajász basa izenetének elmondásához, melyet hogy haragjában szörnyen kicifrázott, szépen gondolható.
Székely László uram annyi színt váltott e szavakra, mint a jóféle opál vagy mint a kettétört tinórugomba, s tulajdon bekecse vitézkötésébe kezde fogózkodni, hogy míg gondolatait rendbe szedheti, el ne tántorodjék.
Annyi világos volt előtte, hogy a rabló szpáhikat valaki csakugyan megölte, azt pedig bölcsen tudta, hogy e hőstettet sem ő, sem az ő emberei el nem követték, mert csak azon estve tíz órakor takarodtak haza, és mégis hinnie kellett, hogy ennek ő fogja megadni az árát.
– Kegyelmes uram, győzhetetlen aga – szólott végre az agához, ki miután kifogyott a szóból, őt hagyta beszélni –, az én embereim azon egész napon a fejedelem ablakai előtt tisztelkedtek, s bizonyára estve magam zártam be rájuk a kaput, úgyhogy innen egy lélek sem mehetett ki, hacsak madárrá nem lett. Mire nézve kérlek, ne haragudjál, és ne kívánd tőlem a szpáhik megölőit, mert én bizonyára soha életemben még egyet sem öltem meg.
Az aga fogait csikorgatta, s kipkapkodott szemeivel a levegőben, mintha valami nagy szót keresne, melyen feleletét kezdje.
– S még te ilyeket mersz nekem mondani, te borivó hitetlen! Azt jól tudom én, hogy te egymagad huszonnégy szpáhit le nem kaszaboltál, sőt bizonyosan hiszem, hogy voltatok kétezeren, akik rajtuk hajtottatok; hanem azokat add elő nekem mind egy lábig.
A várnagy nagy cseppeket kezde izzadni, s szorongásában az jutott eszébe, hogy a tett minden beszédnél többet ér, fogá tehát azt a krizopráz és hyacinttal kirakott láncot, melyet az imént kitisztított, s odanyújtá engesztelő ábrázattal a töröknek, tudván, hogy az ily védelem legjobban meg szokott hallgatva lenni.
A követ azonban úgy vágta lábaihoz a kezébe adott láncot, hogy a drágakövek szanaszét ugráltak a pallón, s megtoporzékolva magát lábaival, vörösre gyulladt pofával ordítá:
– A gyilkosok kellenek nekem, nem a te drágaköveid!
A várnagy ebben átlátva, hogy az aga követelése csakugyan komoly, levezeté őt katonáihoz, kiket a várudvaron rendbe állítva, a követ hallatára sorba kérdezé mindegyiket, hogy hol volt a kérdéses éjjel. Természetesen mindegyik ki tudta mutatni az alibit, még a gyanút sem lehete ráfogni egyre is.
Az agát elfutotta az epe. Nem szólt semmit, csak a szemei jártak; ahogy az utolsó katona is kitagadta magát a törökhalálból, felugrott lovára, s ököllel megfenyegetve őket, fogcsikorgatva mormolá:
– Megálljatok! Lesz még nektek is szent Demeter napja! – s azzal vágtatott vissza Nagyváradra.
Az érkező követ éppen ott találta Feriz béget a basánál; elmondá járása eredményét, megtoldva és nagyítva, ahogy lehetett.
– Mondtam, ugye? – szólt Feriz bég a basához. – Hogy azt fogák visszaizenni, hogy ők ki sem voltak a várból; sajnálom a kegyelmed száz aranyát.
Ajász basa felrúgta e szóra nargilás csibukját s sörbetes csészéjét, s rekedt, alig érthető hangon monda az agának:
– Vágtass azonnal Sztambulba. Mondd el a nagyvezérnek, ami történt, s add tudtára, hogy ha ő nekem teljes elégtételt nem ád, úgy én magam megyek azon nemkérődző állatokat emésztő hitetlenekre, akik nekem ilyeneket mernek izenni, s felforgatom őket váraikkal együtt, vagy pedig földhöz vágom a kardomat, s kötelet kötök a derekamra, és elmegyek Iszkenderbe keringelő barátnak! Ezt mondjad, és el ne felejtsd.
Nemsokára egyik fermán a másikat érte Sztambulból a fejedelemhez, melyeknek mindegyike nőttön növekedő haraggal követelé a szpáhik megölőinek előteremtését. A fejedelem kutatta, kerestette őket, de utoljára sem akadt senki, aki az el nem követett hőstettet magára vállalta volna.
A porta üzenetei naponta dühösebb hangon kezdettek szólani. Magában véve huszonnégy szpáhi halála nem lett volna olyan nagy botránykő, de ami a török vezéreket leginkább haragra gerjeszté, az a folytonos, állhatatos tagadás volt, mellyel a fejedelem a tényt félrehárítani látszott. Pedig mást a legnagyobb akarat mellett sem lehetett tennie, miután egész országában még csak gyanú alá eshető emberre sem talált.
A kolozsvári börtön ez idő szerint jól meg vala tömve elítélt rablókkal, csak a múlt évben elfogtak mintegy harminc gyújtogatókat, kiknek szándékuk volt egész Erdélyt leégetni.
Egy napon belépett a rablókhoz nemzetes Pók Márton uram, az ottani porkoláb, s félrevezettetve a leggonoszabb elméjű zsiványokat és gyújtogatókat, ilyen szót intéze hozzájuk:
– Semmirekellő, akasztanivalók! Ki akar közületek megszabadulni minden áron?
– Én is, én is! – kiáltozá valamennyi.
– Mert drága lesz az idén a kenyér, nem vesztegethetik rátok, azért Székely László uram azt határozta, hogy aki közületek törökké akar lenni, azt átadja a mi kegyelmes urunknak, Ajász basának, ott lesz belőle janicsár, a többit belehányatja a Szamosba. Aki tehát törökké akar lenni, szóljon.
Egytől egyig mind akartak.
– Jól van, semmirekellők; tehát tanuljátok meg, hogy mit kelljen mondanotok, ha a kegyelmes basa elé fogtok állíttatni, hogy bolondul ne szóljatok, amiért a talpatokra veressen. Először azt fogja tőletek kérdeni: ti vagytok-e Székely László uram emberei? Ti erre azt felelitek: igenis, mi vagyunk. Azután azt kérdezi: ti voltatok-e ez és ez napon Élesd alatt? Ti hagyjátok rá, hogy ott voltatok. Végre azt kérdendi, hogy ti találkoztatok-e Feriz béggel; ti hagyjatok rá mindent, s akkor ő menten fel fog benneteket szabadítani a rabság alól. Jól megértettetek mindent?
– Igenis! Igenis! – ordítozák a gyújtogatók, s bilincseik közt táncolva követék fel a lépcsőkön a porkolábot, aki szertelenül kicsiny fejével olykor mosolyogva tekinte vissza rájuk, s vézna, ritka bajszát önelégült hamissággal törölgette kétfelé.
Egy napon két levél érkezett Sztambulból Nagyváradra. Az egyiket Kucsuk basa írta fiának, a másikat maga a szultán Ajász basának.
A Feriz béghez írt levél így szólt:
„Fiam! Légy örvendetes szívvel, a Küprili és Maurocordato nem töltik haszontalanul az időt. A nagyvezér haraggal van eltelve a fejedelem és udvara iránt. A huszonnégy szpáhi halála fontosabb tárgy most Sztambulban, mint Candia elfoglalása. Úgy hiszem, nemsokára elértük azt, amit akartunk.”
Feriz bég megértve a tudósítást, jókedvvel ment fel a basához, kiben azonban még magánál is jobb kedvű emberre talált.
– Halljad, mit ír a hatalmas szultán – szólt, kiterítve Feriz bég előtt a zöldviaszos pergament, mely alatt ott díszlett a szultán cifra aláírása, mint egy sok póklábakból összegubancolt madárfészek.
Feriz bég homlokához s ajkaihoz érteté a pergament, s amint annak sorait odább-odább olvasá, arcán reszketett az öröm, a meglepetés.
„Vitéz Ajász basa, hű szolgám! Sok minden jót és becsületet kívánok tenéked. Megértvén általad, hogy a fejedelem hűtelen szolgái békesség és szövetség idején huszonnégy szpáhikat leöltek, s uraik e tettet nemcsak hogy meg nem bosszulták, de sőt engemet hazug tudósításokkal ámítani törekesznek, s ezáltal bőven kimutatják irántam való rosszakaratjukat; annálfogva ezennel megbízlak, és hatalmat adok néked abban az esetben, ha a fejedelem tanácsosai e legutolsó, már útban levő felszólításomra a gyilkosokat ki nem adják, vagy akármiféle kifogást tesznek, avagy ha a dolgot csak hallgatással mellőzik is, hogy te rögtön a nálad levő seregekkel a legközelebbi passzuson rohanj be Erdélyországba. Kucsuk basa már szinte ott áll dandáraival Vöröstoronynál, valamint a tatár király is felült parancsunkra neked segítségedre leendő. Ezt tévén pedig, énnekem a fejedelmet vagy elűzd, vagy fogva elhozd, amikor is én rögtön leveszem a láncokat Béldi Pál uramról, ki most makacssága miatt Jedikulában ül, s vagy akarja, vagy nem, menten beültetem őt a fejedelmi székbe” stb.
Feriz bég százszor összecsókolá a fermánt, s midőn visszanyújtá azt Ajász basának, félre kelle fordítania arcát, hogy örömkönnyeit észre ne vehesse.
– Hiszed-e már, hogy megkapjuk a gyilkosokat? – kérdé triumfáló arccal Ajász basa.
– Soha! – kiálta fel magánkívül, örömében kacagva, Feriz bég.
– Mit szólsz? – dörmögé megütközve Ajász. – De ha magunk megyünk érte?
– Vagy úgy! – szólt Feriz, észrevéve, hogy szinte elárulta magát. – Akkor már igen. (Ide utána tevé magában: „akkor sem; sohasem. Béldi Pál ki fog szabadulni, Béldi Pál fejedelem lesz, és felesége fejedelemasszony, és Aranka fejedelemleány, és mi újra látni fogjuk egymást”.)
E percben belépett az aga, elégült arccal jelentve:
– Itt küldi Székely László uram a gyilkosokat.
Feriz bég hátratántorodék, a szó megakadt nyelvén. „Lehetetlen!” – akará kiáltani. Az lehetetlen.
– Jöjjenek be! – kiálta mérgesen Ajász basa, ki szinte nem bánta volna, ha inkább teljesíthette volna a szultán föltételes parancsát, s mehetett volna országot foglalni, csatákat viselni.
Feriz bég azt hivé, hogy álmodik, midőn megpillantá azt a negyven-ötven szemenszedett gazembert, kiket Pók Márton uramtól vezetve, Ajász basa elé hoztak; a fickók fel voltak öltöztetve csatlósoknak, de a pofájából mindeniknek kirítt a bunyik, a zsivány.
Pók Márton uram bemutatta őket a basának és Feriz bégnek, s maga nagy bölcsen félreállt közülök. Feriz bég csodálkozva csapta össze kezeit. Hisz ő maga tudta legjobban, hogy a szpáhikat ezek nem is látták, s várta, hogy mit fognak mondani.
Ajász basa márványhideg arccal ült le szófájára, s egy szemöldintésére egy sor janicsár vonult a rendbe állított fickók háta mögé, akik iparkodtak mentül mosolygóbb és tetszetősebb képeket vágni a basa előtt, hogy magukat kedvébe ajánlják.
– Ti vagytok Székely László uram emberei? – kérdé Ajász basa az álhősöktől.
– Mi vagyunk igenis, szolgálatodra, győzhetetlen basa – felelének azok egyhangúlag, mellükön keresztbe tett kézzel földig hajtva meg magukat.
A basa egyet intett, s a hátul álló janicsárok közül mindenik rab háta mögé csöndesen odalépett egy-egy.
– Ti voltatok Szent Mihály őrangyal neve napjának éjszakáján Élesden? – kérdé tőlük újra.
– Mi voltunk igenis, szolgálatodra, győzhetetlen basa – viszonzának azok újra, térdeiket ütve homlokukkal.
Feriz bég ruháját tépte dühében. Szeretett volna közbeordítani: „Hazudtok, gazemberek, nem voltatok ti ott!”, de kénytelen volt hallgatni.
Ajász basa inte a janicsároknak, s azok szép csendesen kivonták öveik mellől handzsáraikat, s azokat marokra fogva, elrejték magok mögé tett kezeikben.
A basa harmadik kérdést intézett a rabokhoz.
– Ti találkoztatok Feriz béggel?
– Ne hazudjatok! – kiálta közbe Feriz bég dühösen. – Nézzetek jól a szemembe: láttatok ti engemet valaha? Találkoztatok ti velem Élesd alatt?
A kérdezettek földig hajolva felelének legnagyobb devócióval:
– Igenis, szolgálatodra, győzhetetlen basa és legvitézebb bég.
Azon pillanatban megvillant a handzsár a janicsárok kezeiben, s a rabok fejei mind egyszerre gördültek le lábaikhoz.
– Óh, ti hitetlen gazemberek! – ordíta fel Feriz bég, homlokára csapva öklével.
Ajász basa hidegvérrel fordult Pók Mártonhoz:
– Köszöntetem uradat, hogy máskor hamarább fogadjon szót, és ne mérgesítsen meg. – Te pedig fiam, Feriz bég, a száz aranyomat fizesd vissza.
