XXVII. A férfi

Teljes szövegű keresés

XXVII. A férfi
Amely órában Kucsuk basa Sztambulba érkezett, éppen akkor szállt le szekeréről Székely László uram is, kit Teleki Mihály uram szép ajándékokkal küldött a portára: hogy ott a megdühödött nagyvezér és basák kedvét megcsinálja, akik újra erősen kezdék Béldi Pál fejedelemségét sürgetni.
Székely László uram magával hozta Zülfikárt is, hogy Sztambul tekervényes utcáin tolmácsa és dragománja legyen.
Mint már tudjuk, a jó úrnak különös szenvedélye volt az ékszergyűjtés, s ezúttal a fejedelem annyi sok szép drágakövekkel kirakott ritkaságot külde általa, miszerint a jó úr szíve, midőn azokat maga előtt kirakva szemlélné, szinte megesett azon gondolaton, hogy ő ezeket mármost a sok idegen basa között szerteszét kiossza.
– Milyen kár ezeket rájuk vesztegetni – gondolá magában. – S aztán még ki tudja, lesz-e majd sikere. Elveszik a pokol pozdorjái, s semmit sem tesznek érte. Sárba dobott igazgyöngyök. Mennyivel rövidebb dolog volna ennél Béldi Pál uramat megöletni. Azzal ketté volna vágva a csomó, többé nem fenyegetődzhetnének vele. Teleki Mihály uram, tudom, nem vágatna le érte, hisz Apafi István sem halt meg másképpen. – Te, fiam, Zülfikár, meg tudnál-e valakit mérgezni? – szólt, a renegátot odaintve.
– Akár egy egész várost.
– Csak Béldi Pál uramat, akire nézve úgyis mindegy, akár meghal, akár örök fogságban marad.
– Megteszem kétszáz aranyért, ha felét előbb kifizeted.
– Kifizetem, Zülfikár, de miképp fogsz hozzá?
– Az az én gondom, te csak a pénzedet készítsd.
Székely László tehát megadta a foglalót a renegátnak, azzal ez hazament, s egy levelet írt a beglerbég nevében, ilyforma tartalommal:
„Legyen kend jó bizalommal, ügyei legjobban állanak, nemsokára célját fogja érni.”
E sorokat azután behinté valami finom kék porral, mely a legerősebb méreg volt, úgy számítva, hogy aki a levelet el akarja olvasni, előbb leüti róla a port, s az rögtön felszáll, s az olvasó által felszívatva, halált okoz.
E levelet azután turbánjába kötve, elkezde Béldi Pál börtöne körül ácsorogni, lesve az alkalmat, melyben lefurakodhassék hozzá.
Egyedül ült a Jedikula legsötétebb börtönében Béldi Pál. Lábainál ott feküdt hű vizslája, a vén Körtövély, szemeivel olykor búsan felpillantva urára. Ha ura el talált aludni, akkor felült az eb, szemeit le nem vette róla, s a legkisebb zörejre, mely kívül hallatott, elkezde morogni.
Béldi összefont karokkal ült a kövön, melyhez meg volt láncolva, arca szörnyen megsoványodott; de ezáltal vonásai, kifejezése még inkább megkeményültek, semmi bánat, semmi gyöngeség nem látszott rajta, a halvány külvilág, mely egy szűk lőrésen lesütött arcára, nem találta azon ama sorvasztó vágyat, melyet érez a börtön lakója a napsugár után. Az ember testestül-lelkestül acéllá volt edzve.
Egyszerre nyugtalanul emelé fel a lábainál fekvő eb okos fejét, s nyihogó örömmel tekinte urára, azután elfutott az ajtóig; ott vígan ugatva megállt, megint visszafutott urához, s farkcsóválva felállt, első lábaival annak vállát rángatva, s oly élénk örömmel nyihogva, csaholva, hogy szinte érteni lehete, mit akar mondani.
– Mi bajod, jó kutyám? – szólt Béldi, megcirógatva kutyája fejét. – Kit érzesz? Nem jön énhozzám senki, akinek te örülj. E percben fordult a kulcs a börtönajtóban, s a betörő fáklyavilágnál egy csoport férfi szállt alá a lépcsőkön Béldi börtönébe. Körtövély erre hirtelen elfutott urától, a csoport közé furakodva, ott elkezde vígan csaholni valakire, s azzal ismét visszafutott urához, két első lábát annak mellére téve, s erősen ugatott, mintha szidná érte, hogy ő nem tudja megérezni azt az örömet, amit kutyájának csodás ösztöne megsúgott.
Béldi látva a bejövők között a nagyvezért, a Küprilit és Maurocordatót, hallgatást parancsolt ebének, s fölkelve előttük, meghajtá magát.
– No, te makacs ember – szólt a Küprili hozzá –, meddig kínzod még magadat, s bosszontod a császárt s jó barátidat? Átláttad-e valahára, hogy különb dolog a fejedelmi széken ülni, mint nyirkos börtönben a hideg kövön?
– Mentül többet szenvedek – szólt Béldi csodálatosan nyugodt hangon –, annál több okom van örülni, hogy e szenvedéseket nem hazám állja ki helyettem.
Erre a vezér szólt valamit törökül, Maurocordato szomorúan tolmácsolá:
– A nagyúr azt izeni teneked, hogy pénz miatt vettetél börtönbe, és csak pénz által fogsz kiszabadulni; azért ígérd meg azt a kétszázhetven erszény pénzt, és fogadd el a fejedelemséget, hogy azt kifizethesd.
– Megmondám határozatomat – viszonzá Béldi –, és semmi attól el nem tántorít. Pénzt nemzetem rovására nem ígérek, hadat saját hazámra nem viszek, és adott eskümet meg nem szegem. Ezek voltak és lesznek szavaim, amiktől semmi el nem tántorít.
– Semmi? – kiálta ekkor Kucsuk basa, előlépve a tömeg közül. – Még ez sem? – S azzal egy halavány női alakot vezetett Béldi Pál elé.
– Nőm! – kiálta fel a fogoly, s láncaiba fogódzék, hogy le ne rogyjon öröm, ijedtség és meglepetés miatt.
A halvány, gyászos nő odarogyott férje keblére, csókjaival illetve annak bilincseit.
Béldi Pál sírva fakadt, s összezúzott lélekkel rogyott le ülőkövére. Neje nyakára kulcsolva maradt szótlanul, egy hang nem jött ki ajkán, az eb nyüzsögve csókolá majd ura, majd asszonya kezét.
– Vonuljunk félre – szólt Kucsuk basa –, hadd beszéljenek magukban! – S a törökök elhagyták a börtönt, egyedül hagyva Béldi Pált nejével.
– Azt hivém – szólt Béldiné, midőn fullasztó zokogása szóhoz engedé jönni –, hogy én szenvedek helyetted is; és, óh, te még többet szenvedsz, mint én?
– Hogy jöhettél ide? – kérdé Béldi tompa, elfojtott hangon nejétől.
– Kucsuk basa fiát hagyta helyettem kezesül.
– Derék ember. Mily hasztalan tesz értem minden áldozatot. És gyermekeim?
– Ők a börtönben maradtak, ahova nekem is vissza kell térni, ha te a szultán ajánlatát el nem fogadod.
– Aranka lyányomat is elvivék? – kérdé Béldi szorongó kebellel.
– Őt is, és ha kiszabadulnánk is, nem volna hova menjünk. Mindenünket elvevék. Bethleni jószágunk Bethlen Farkasnak jutott prédául, háromszéki jószágaink Mikes Kelemené lettek; pedig soha székelytől nem volt szabad elvenni jószágát, még ha felségsértő volt is. Bodolai várunkat tőből kihányaták, címeredet összetörték, nevedet az országgyűlés naplójába írták, mint hazaárulóét!
– Emberek! – ordíta fel, láncait keserű dühvel rázva meg, Béldi. – Ha én most nem volnék Béldi Pál, az Isten haragja még ma sújtana le fejetekre. De én – szeretem hazámat, ha féreg rág is benne. – Töröld le könnyeidet, jó nő, látod, már én sem sírok. Amit szenvedünk, Isten látogatása rajtunk; aki ránk mérte itt, visszafizeti elleneinknek amott; én keresztyén maradok és hazafi. Ügyemet bízom az Istenre.
– Te nem akarod a szultán ajánlatát elfogadni? – kérdé kétségbeeséshez közelgő ijedséggel Béldiné.
– Soha! – viszonzá tompán Béldi.
A nő felsikoltva veté magát férje lábaihoz, s annak térdeit vonagló öleléssel karolva át, rebegé:
– Te vissza akarsz engem küldeni börtönömbe; örökre elszakítnak tőled, soha, soha, még halálom órájában sem foglak látni többet.
– Azáltal bizonyítandod be, hogy szerettél és méltó voltál hozzám, ha tudsz szenvedni úgy, miként én, és miattam.
– Gyermekeid is ott vesszenek-e el örök fogságban?
– Mondd meg nekik, hogy apjuk becsületesen élt, becsületesen halt meg, tanuljanak úgy élni és halni, mint ő.
– Gondolj Aranka lyányodra, kegyencedre, legkedvesebb gyermekedre.
– Inkább hervadjon ő is el, mint Erdély lángba boruljon.
– Béldi, ne ejts kétségbe engem! – kiálta a nő erőszakos reszketéssel. – Én félek, én irtózom a börtöntől. Kétszer lepett meg a láz a fojtott, nedves légtől, nem volt senki, aki betegségemben ápoljon, mindig nevedet kiáltottam, és te távol voltál, láttam képedet, és nem ölelhetélek meg. Óh, Béldi, én meghalok nálad nélkül! A halál legirtózatosabb neme öl meg: a kétségbeesés!
Béldi lehajolt nejéhez, felölelé, megcsókolá. A nő elalélt karjai közt, a törökök beléptek a börtönbe. Béldi odahívá Kucsuk basát. Arcán valami halálos ónszín kezde elterjedni, alig látta már, akivel beszél. Odafektette elájult nejét a basa karjaiba, s alig érthető szavakkal hebegé:
– Köszönöm – jóakaratodat. – Íme – itt van nőm – vidd őt – vissza börtönébe.
A törökök a bámulattól szótlanul fogák fel az alélt asszonyt, s anélkül, hogy Béldit több kérdéssel unszolnák, eltávoztak a börtönből.
Béldi csak állt elmerevülten, míg elmentek, nyitott ajakkal, fénytelen szemekkel; midőn az utósó török is kilépett, s nejét nem láthatá többé, feje nehézkesen kezde aláfelé hanyatlani, s azzal egyszerre arccal a földre esett.
Körtövély, a vén eb, szomorúan, kísértetiesen kezdett el vonítni.
E pillanatban lépett be a börtönbe Zülfikár a megmérgezett levéllel.
Későn jött. Béldi Pál már akkor kiszenvedett.
*
Székely László uram Béldi Pál halálának hírére pompás lakomát rendezett, s midőn legvígabban volna a társaság, akkor lépett be Zülfikár.
– Ide azzal a száz arannyal – súgá Székely László uram fülébe.
– Hogyhogy? – szólt ez, bortól fölhevült arccal – Béldi Pált a guta ütötte meg, köszönd meg, amit eddig kaptál.
– Ejnye, te hitetlen gyaur kutya! – kiálta fel fennhangon a renegát, úgy, hogy az egész társaság hallhatá. – Hát így csalsz te meg engem? Kialkuszod velem Béldi Pál halálát, kétszáz aranyba, s most felét lehúzod; te hóhérnak való gazember, hát így szeded te rá a becsületes embert! Majd ölök én neked máskor embert, ha előre meg nem adod az árát, te hitetlen rabló!
A társaság kacagott e jeleneten. Székely László uramat azonban mégis keseríteni látszék a tréfa:
– Mit beszélsz, te félbolond? Ki bízott terád valamit? Én nem is láttalak soha.
– Ejnye! – kiált fel Zülfikár – bár még azt is eltagadnád, hogy ezt a levelet te írtad Béldi Pálnak – s azzal odaveté Székely Lászlónak a megmérgezett levelet. Ez felkapta azt, s feltörve pecsétjét, leüté róla a port, s végigfutva rajta, odaveté a renegát lábaihoz:
– Sohasem volt ez az én írásom.
Azzal inte szolgáinak, akik Zülfikárt galléron ragadván, kivetették az utcára. A renegát azonban akkor az ablak alá állt, s az összecsődült nép előtt kezdte el szidni Székelyt, hogy nem fizette ki neki a méreg árát.
Odabenn a vendégek hangosan kacagtak rajta, utóbb maga Székely is tréfának vette a dolgot, s úgy kacagott, mint a többi, hanem amint hazaérkezett Erdélybe, elkezdé gyomrát fájlalni, nem tudta, mi baja. Hallása elveszett, enni, inni nem tudott, belei kezdtek megrothadni.
Senki sem bírta kigyógyítani irtózatos nyavalyájából, végre egy német borbély akadt, aki elhitette vele, hogy ő jóféle gyémánt- és zafírporral ki tudja őt gyógyítani. Székely László átadta a kuruzslónak drágaságai gyűjteményét. Az kiszedte belőle a becses köveket, de helyettük hitvány kavicsot tört meg az orvosságkészítő mozsárban, s maga elszökve a drágaságokkal, Székely Lászlót ott hagyta meghalni iszonyú kínok közt, ugyanazon méreg által, melyet ő szánt Béldi Pálnak.
*
Béldi Pált eltemették az idegen földön, sírját nem látogatta senki. Hű kutyája ült csupán mellette. Hat napig sem evett, sem ivott. Hetednapon megszűnt élni urának elhagyott sírja mellett.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages