XXX. Az őrült
XXX. Az őrült
A díván legtitkosabb termeiben voltak összegyűlve a vezérek nagy fontos tanácskozás felett. A megkezdendő harc volt a komoly határozatok tárgya. Mert amint Mahomed kimondá, hogy egy Allah legyen az égben s egy úr a földön, sokan eljöttnek hivék az időt, melyben az teljesülni fog.
Az ország bölcsei, a becsületes tanácsadók, Kucsuk és Küprili, halva voltak már, a fővezér Kara Musztafa, egy dölyfös, elbízott ember vezette a díván elméjét, és mindnyájan azt akarták, amit ő.
Maga a szultán is jelen volt. Szép, szabályos arcú férfi, de minden vonásán valami kimerültség, lankadtság terült el; nagy, szelíd metszésű szemeire bágyadtan ereszkedtek le hosszú, sötét pillái; sűrű, fényes szakálla hullámzatosan borult keblére, összefolyva tömött fekete bajuszával. Az egész tanácskozás alatt sem egy szót nem szólt, sem egy arcvonása meg nem mozdult. Úgy ült ott, mint egy holt alak.
Jöttek egyenkint a külországok követei: XIV. Lajos szószólója* előadva, miszerint a francia király teljes haderővel támadandja meg a római császárt; – ha a szultán is fölkél ellene, nemcsak Magyarországot, hanem Bécset is elfoglalhatja tőle.
Cserei oratornak nevezi a követeket.
A szultán hallgatott; helyette a nagyvezér felelt, elmondva, hogy Magyarország régóta a szultán tartománya, s bizonyára Bécs és Lengyelország is nemsokára osztozni fog annak sorsában. A szultán csak adófizető királyokat tűr meg a földön.
A követ egy kicsinyt furcsán nézett erre a szóra, elgondolva, hogy Franciaország is a földön van, és eltávozott.
Utána jöttek Thököly Imre küldöttei, a magyarországi elégületlenek vérét és kardjait ajánlva fel a szultánnak, ha nekik Magyarország visszafoglalásában segítségül leend.
A szultán helyett ismét Musztafa felelt:
– A nagyúr köszöni a szolgálatot, és kegyelmes leend hozzátok, ha neki Magyarország visszafoglalásában segítségül lesztek.
A követek hallák, hogy meg van fordítva a mondat; de nekik is voltak a török irányában utógondolataik; egymás szemébe mosolyogtak, és távozának.
Következett az erdélyi küldöttség: nyájas, édes képű urak, kiknek szónoka nagy ékesszólással adá elő: mily kész Apafi Mihály uram őnagysága és az erdélyi rendek mind, a nagyúr dicsőségére fegyvert vonni, hogy Magyarországra kirohanjanak.
Musztafa válaszolt:
– A nagyúr megengedi tinektek, hogy magyarországi társaitoknak segítségül legyetek.
A szónok szeretett volna még más egyebet is hallani; például: magyarországi koronát Apafi Mihály uram őnagysága részére, nádori hivatalt Telekinek, s más ilyenformákat, s csak állt ott az orrát vakarva, míg a vezér nem inte neki, hogy elmehet.
Hja, a török politika törökül van írva!
A külső követek után jöttek az egyes basák és várvezérek hírnökei Magyarországról.
Egyik nagyobb borzalmakat adott elő, mint a másik. Az egri, budai, érsekújvári basák panaszainak nem volt vége a füleki, győri és selmeci német őrségek pusztításai ellen. A nagyváradi basának egy éjjel az egész remonda ménesét elhajtotta Kökényesdi Feri Böszörménybe, másszor a nagykállói őrség vágta le a város alatt portyázó szarácsiakat, s a füleikkel számolt be a basának; sőt egy ízben a füleki várőrségből nehány vakmerő vitéz egész a budai hóstátig leszáguldott, aholott a jámbor Yffim béget fördőházában kapva, az üstben főzött vízzel úgy leforrázták, hogy minden bőre lement.
A vezérek szörnyűködve kiáltának fel minden újabb hírre, csak a szultán hallgatott.
Végre jöttek az ulemák.
Az ő határozatuktól függött a legtöbb. Ők mondhaták meg, vajon a béke felbontható-e a fegyverszünetre kikötött idő lefolyta előtt? E kegyes lelki kérdésben az ulemák tanácsa volt a legfelsőbb törvényszék.
Nagy ünnepélyesen járultak a díván elé; elöl lépdelt a főmufti, hosszú, sarkig érő talárban, fején méhkas alakú nagy süveg, fehér szakálla övéig folyt le rezegve; utána jött két imám, egyik nagy bíbortokba zárt levelet hozott, melynek függő pecsétje nagy aranyszelencében, hosszú zsinóron lógott alá; a másik egy rettentő vastag könyv alatt görnyedezett, ez volt az Alkorán.
Az Alkorán szép vastag könyv, nagyobb, mint a hajdani corpus juris, s benne is meg lehet találni mindent, amit valaki keres: vádló, elmarasztaló, felmentő és rászabadító mondatokat egy és ugyanazon tárgyról.
A mufti sorba hordoztatá az Alkoránt a szultán és a vezérek között, mindenik megcsókolá azt mély hódolattal; azután inte az egyik imámnak, hogy térdepeljen le a díván zsámolya előtt, s álljon ott négykézláb; ezzel hátára téve az Alkoránt, elkezdé abból a megjegyzett mondatokat felsorolni.
Úgy tudta már a járást e bölcs könyvben, hogy ha annak lapjain egy tűt keresztülszúrtak, meg tudta mondani, az első lapot látván, a többi lapokon mely sorok vannak keresztülszúrva. Hetven évig foglalkozott e tiszteletre méltó munkával, s ez idő alatt, mint maga mondá: hétszázkilencvenháromszor olvasta keresztül e szent könyvet. Tehát ismerte annak minden rejtekét, s egyszerre azon lapra tudott fordítani, melyen az elolvasandó mondat állt.
– Az Alkorán azt mondja – szólt kegyes áhítattal: – „amely csomó Allah előtt köttetett, az Allah keze által bontható fel”; – az Alkorán ismét azt mondja: „akárhol legyünk, és akármink legyen, mindenütt és mindenünk Allah kezében vagyon”. – Tehát e békekötés is Allah kezében van, és Allah keze mindent felbonthat. – Továbbá azt mondja az Alkorán: „ha valaki szenvedő atyádfiai közül segítségért folyamodik hozzád, hogy rajta segíts, ne feleld azt neki: majd holnap, mert ma fogadásod tartja nem kelni fel a földrül; – vagy ha alamizsnát kér, azt ne feleld: ma nem lehet, mert fogadásod tartja nem nyúlni érchez; – vagy ha előtted meg akarnak gyilkolni valakit, és te azt felelnéd: holnap segítségére leendesz, mert ma fogadást tevél, nem húzni ki a kardot: bizonyára fogadásod megtartása nagyobb veszedelmedre lenne néked, mint annak megszegése”. – Továbbá így szól az Alkorán: „a népek boldogsága legelső kötelessége a földi uralkodóknak, de Allah dicsősége még annál is elébbvaló”. – És végtére az vagyon megírva: „aki szövetséget köt a hitetlenekkel, háborút kötött magának Allah ellen; mert hiába szövetkeznek egymással a föld népei, hogy sokáig éljenek; Allah rájok küldi leheletét, s több elvész belőlök egy nap alatt, mint tíz esztendeig a háborúban: királyok és koldusok egyformán!”
A vezérek és ulemák minden újabb mondatnál földig meghajták fejöket; Musztafa nem bírta arcán visszatartani azt a vérszomjú mosolygást, mely azt minden újabb mondatnál jobban eltorzítá; az utolsó szóknál fanatikus felgerjedéssel veté magát arccal a szőnyegre, s örömtől ordítva csókolgatá meg a főmufti palástja szegélyét.
A mufti ekkor felkapcsolá a bíbortokot, melyben a békekötés oklevele tartatott, s kivéve belőle a négyrétbe hajtogatott pergament, azt nagy ünnepélyességgel felbontá, s kitártan a másik imám kezébe adta, úgy, hogy ez a pergamen két szélét fogva, a vezérek felé tartá az írást.
Hosszú, cifra írás volt az, a legelső kezdőbetű akkora, mint egy lefestett vár, körülfonva virágokkal és madarakkal, az első sor egészen ultramarinkék betűkkel rajzolva, a többi fokozatosan apróbb, s ahol Allah neve előfordul, az mindenütt nagy aranybetűkkel írva; a szultán neve pedig veressel, a római császáré világoszölddel. Alatta látszott a szultán kacskaringós névjegyzése, melyet ő nem győzött volna leírni, hanem egy az ujján levő gyűrűbe metszett formával szokott mindig odanyomni.
– Íme, itt áll a szerződés – szólt a mufti, a kitárt iratra mutatva –, melyről én a reá tett írást Allah parancsolatjára vízzel letörülöm.
Ezzel egy eléhozott vederbe mártott pamaccsal valami alkímiai ércnedvvel végighúzá az írott sorokat, s íme, egyszerre elkezdének azok halaványodni, a szultán neve, a veressel írt betűk az első pillanatban eltűntek a pergamenről, utána szemlátomást múltak el a feketével írott sorok, legmakacsabbul tarták meg a zölddel írt betűk színeiket a római császár nevén, végre azok is elfogytak egészen, s nem maradt más a fehér pergamenen, mint az Isten neve arany betűivel; azon nem fogott az ércvíz.
A dívánban mély csend uralkodott, minden szem áhítatos bámulattal volt az elfehérülő írásra függesztve.
Ekkor egy kivont kardot vőn kezébe a mufti, és azt égre emelve, szólt:
– Letörülve az írást, mely gyalázattal vevé körül Allah nevét, e levelet én kardnak élével négyfelé vágom.
S azzal, amint a pergament két kézzel kiterjesztve tartá az imám, a kezében tartott karddal négyfelé vágta azt a mufti, s darabjait egy serpenyőbe téve, egy kisded kristályüvegből repülő naftaolajat tölte fölé:
– Én megégetem azt Allah orcája előtt.
Ekkor egy égő viaszgyertyát tarta a serpenyő fölé; mire a nafta rögtön lángra kapott, s a támadt kék láng és fehér füst elborítá a szétvágott levél darabjait. Nemsokára veressé vált a láng, feketévé a füst, a pergamen porrá égett.
– És most elszórom ennek hamvait a semmibe, hogy oszoljon fel benne – szólt a mufti, s vevén a hamvakat, kihajlott a palota ablakán, s elszórta azokat szerteszét a légben; az égett papírrongyok, mint fekete pillangók, szálltak csendesen a szélben az alant zúgó Boszporuszra vissza.
Amint ez megtörtént, a basák, vezérek mind fölugráltak, és kardjaikat rántva, nagy lelkesedéssel megesküvének a próféta szakállára: hogy addig vissza nem dugák fegyvereiket a hüvelybe, míg a bécsi Szent István tornya tetején a félhold nem fog ragyogni.
E pillanatban félrehúzódtak az ajtó szőnyegei, s belépett a dívánba – Feriz bég…
Ifjú arcára alig lehete ráismerni, turbánja mélyen lecsúszott homlokára; szemei tompa búskomorsággal néztek maga elé mereven, ruhája ki volt gombolva mellén, s palástja hanyagul lógott vállain, kardja fel volt kötve oldalára, de le volt róla törve a markolat: úgy viselte azt hüvelyébe dugva.
Senki sem tartóztatá fel annyi szobán keresztül a dívánba léphetéstől, s amint belépett, az előtte álló ulemák szent irtózattal álltak félre útjából. Amint az ifjú a terem közepére jutott, s ott megállva, végignézett a vezéreken, karjait összefonva, oly módon, mintha számlálná, hányan vannak, egyenkint fölkeltek azok előtte, maga a szultán is, s remegve várták szavait.
Az őrültek iránt keleten szent iszonyattal viseltetik mindenki, s ha egy tébolyodott fakír megállítja a legelőkelőbb kalifát az úton, s azt mondja neki: szállj le lovadról, s cseréld meg velem köntösöd! nem mer neki ellentmondani, hanem teljesíti, amit kívánt; mert idegen szellem vagyon abban, és azt Isten küldötte bele.
Hát még, amidőn az őrültség rettegett szelleme egy oly bátor daliát, oly jeles hadvezért száll meg, mint Feriz bég, ki már huszonhat éves korában száz diadalmas csatát vívott, s bölcsességével gyakorta ősz szakállakat szégyeníte meg! S, íme egyszerre tébolyodva jár végig az utcákon, és akivel szóba ered, azt megrémíti beszédével úgy, hogy utána alunni nem bír.
Az ifjú csendesen, szelíd szemekkel, fájdalmas arccal tekinte végig a jelenlevők arcain, s lélekrendítő volt szavában az a mély bú kifejezése, amidőn megszólalt.
– Megbocsássatok, méltóságos urak, hogy közöttetek hívatlanul megjelenek, én, kinek semmi közöm sincsen földön végbemenendő ügyekhez mostan. Az a világ, amelyben én éltem, meghalt, eltávozott az égbe, messze van tőlem; mindazok, kik szívemet bírták, magasan vannak fejem fölött, s nekem most nincs szívem, és semmi érzésem, amit a szív tartogat magában: sem szeretet, sem bátorság, sem vágy hír, dicsőség után; ereimben összevissza foly a vér: hogy sokszor ordítva rohanok a körülem levő falaknak, és tépek szőnyegeket, vánkosokat, melyek nekem nem vétenek; majd ismét megáll bennem a vér, ereim egyet sem ütnek, hogy fekszem mereven, mint egy halott. Kérlek titeket, méltóságos urak, kik elmenendők vagytok rövid időn a paradicsomba, vigyétek el izenetemet oda.
Az urak borzadva hallák az őrült nyugalommal mondott szavakat, s egymást sápadni látták.
Feriz nem vevé észre az irtóztató hatást az arcokon.
– Mondjátok meg azoknak, akiket szerettem, s kiknél szívem vagyon: adják vissza szívemet; mert anélkül nagyon beteg vagyok. Nem érzem a rózsa illatát, ajkamnak a bor nem édes – nem melegít sem a tűz, sem a napsugár – s ami gyújtóbb mindezeknél: a harci kürt rivallása, a paripák nyerítése sem támaszt meleget bennem. Méltóságos urak, mondjátok ezt el odafenn, ha majd nemsokára elutaztok.
Jelen voltak pedig Musztafán kívül Rizlán basa, Ajász bég, Rifát aga, Kara Ogli, a kapudán s többen mások, kik hosszú életet ígértek maguknak.
A nagyúr különösen kedvelé Ferizt, s megszólítá nyájas atyai hangon:
– Kedves fiam, térj magadhoz, ne vesd el magadtól kardodat, vezéreim győzhetlen táborral készülnek világot hódító harcra: eredj velök; a harc tombolásai közt fel fogod találni bajnoki szívedet, és kigyógyulandsz ottan.
Feriz bég arcán csudálatos mosoly vonult el, kezével tagadólag inte, s fejét előre hajtogatá, ami török különös szokás szerint tagadást jelent.
– E harc nem lehet győzelmek harca, mert emberek szerezték azt, és Allah el fogja rontani; gyilkosok, cselszövők, hazaárulók javára vontatok kardot, én letörtem az enyim markolatát, hogy ki ne húzhassam azt, és elvetettem. Ők megölték azokat, akiket én szerettem, és én harcoljak azon hadban, mely értük kezdetett, és oka volt szeretteim vesztének?!
Az ifjú arcát e gondolatra elfutotta a vér, szemeiben az őrültség lelke lángolt, felegyenesedék magasra a szultán előtt, s vakmerő hangon kiálta:
– Elveszted e harcot, amelyet most kezdesz, mert vezéreid tehetetlenek – katonáid gyávák – szövetségeseid árulók – bölcseid bolondok – papjaid szentségtörők – és te magad esküszegő!
Azután mintha egyszerre megbánta volna, amit a szultánnak mondott, alázatosan lehajolt annak köntöséhez, s megfogva kaftánja szélét, azt felemelé és megcsókolta – s azután oly igazi szánalommal nézett rá, lassúdan suttogva:
– Szegény szultán – ily ifjan, ily ifjan – kell neked meghalnod.
S azzal lecsüggesztett fővel megfordult ismét, s kifelé kezde menni. Senki sem tartóztatá.
Az ajtóba érve, ott kardjában megbotlott, s amint hozzá kapna, érzé a markolat hiányát, s akkor még egyszer visszafordult, s csaknem suttogó hangon szólt:
– Ne véljétek, hogy hüvelyébe rozsdásodni fog. Jön idő, midőn ismét kihúzom azt, és megitatom vérnek italával; majd, amidőn azok, kik most benneteket felbiztattak a harcra, ellenetek fognak fordulni, majd ha azok, kik most egy sorban állanak veletek, zászlóitokkal szemközt fognak állni, akkor visszajövök én is, csakhogy akkor ti nem lesztek már jelen. De látni fogjátok onnan felyül a paradicsomból! Úgy van: látni fogjátok. – S ha nem hisztek azoknak, amiket mondtam, álljatok ki a temetőbe, s tapasztaljátok, hogy ahova egyitek áll, ott kijönnek a földből a sírok férgei, melyek sohasem keresik a napvilágot. Szegény fiatal szultán…
E látnoki szavakat suttogva, eltávozott az őrült ifjú, s a dívánban levő urak annyira meg valának zavarodva, hogy arccal a földre borulva imádkozának, hogy fordítsa el Allah fejeikről a jóslat gonosz szellemét, s ne engedje kettőbe törni az ő dicsőségének öregbítésére kivont fegyvereiket.
