XXXI. Üdvös csalatkozások
XXXI. Üdvös csalatkozások
A szultán parancsai kiadattak mind a fővezérnek, mind a végbeli basáknak, hogy hadaikat felvevén, induljanak meg a római császár ellen való harcra, s a viszály megkezdésére ürügyet szolgáltatott helyeket, Fülek várát, Böszörményt és Nagykállót vegyék ostrom alá.
Ugyanekkor az erdélyi rendek is megkapták az engedélyt hadaikkal Magyarországra mehetni, amint a szamosújvári országgyűlésen elhatározák.
Roppant készület tétetett mindenfelé; a magyar faj, bármilyen nehezen rávehető arra, hogy ok nélkül harcot keressen: ha már egyszer bele van hozva, nem bölcselkedik többé. Az okoskodó emberek végképpen elültek, vagy átcsaptak a győzedelmes párthoz, s hadnagyságot, hadi tisztséget vállaltak az összehítt hadaknál. – Akkor az volt a világ sora: hogy akik békesség idején főispánok, főkapitányok, királybírák voltak, harcos időkben ők lettek a katonaság hadi vezérei, s akik szántottak, vetettek, azok lettek a katonák; a lófőszékely volt a lovas, a pixidárius a gyalog, s a legelső tanácsúr a fővezér.
Teleki is megérte, amiről teljes életében álmodozott, ami fáradalmainak célja, törekvéseinek koszorúja volt, amiért öntudatot, lelki nyugalmat s annyi jó hazafivért áldozott: – ő lett az erdélyi hadak tábornoka.
Az Erdélybe futott magyar menekültek őt üdvözlék mint megszabadítójukat, s ő egy nagy lépéssel tovább látta már magát: Esterházy helyén. S miért ne? Nem tarthatta-e magát oly bölcsnek és magas lelkűnek, mint az? Bár Esterházy korának és nemzetének első státusférfiai között állhatott.
Egész táborútjában Fülekig folytonos hízelgés, elbízató remények fogadták mindenütt, a magyarság seregestül gyülekezett zászlói alá, hadnagyok, kapitányok őt uralták. A jámbor fejedelem nem is igen mutatta magát, csak sátorában ült, és olvasott, vagy ha megunta magát, az óráját szedte szét, hogy ismét összerakhassa.
Fülek alatt találkozék az erdélyi had Kara Musztafa táborával.
Teleki, felöltöztetve a fejedelmet legszebb köntösébe, vele és udvari kíséretével együtt a fővezér sátora elé lovagolt, s nőttön-nőtt büszkesége, amint tapasztalá, hogy közeledtökre trombitát fúvatnak az őrséggel, s a fővezér különös kegyességgel bocsátja őket maga elé, s kézcsókjára eresztve, maga elébe ülteti a főurakat, s megdicsérve őket hűségük és buzgóságukért, mindegyikre egy új kaftányt adat, s ekként felöltöztetve, egy aga és egy dragomán s tizenkét csausz kíséretében elbocsátja őket, hogy nézzék meg az egész török tábort, amerre nekik tetszik.
Teleki igen jó előjelt vélt látni ez engedélyben; a török hadvezérek e pontban igen féltékenyek szoktak lenni, s az nagy kegynek volt tekinthető náluk, ha egy idegennek meg hagyták tekinteni táborukat.
A dragomán mindenütt meghordozá a magyar urakat; elmondva nekik, melyik dombon melyik aga serege táboroz, hányan vannak egy lovasezredben, mennyi puskás, mennyi lándzsás van egy-egy dandárban. Megmutogatta nekik azon hosszú deszkasátorokat, mikben nagy hordókra rakva állt a lőpor, s nagy piramidokba felhalmozva a roppant golyók, mellettök százával egymás mellé sorozva s szurkos pányvákkal leterítve a kerekes ágyúk, a roppant csatakígyók, a tág öblös ostromlövegek, a fahengereken álló vastarackok. A felhalmozott hadkészlet elég lehetett egy világrészt meghódítani.
A körüljárt urak nagy bizakodással tértek vissza sátoraikba, s a látott készületek örömére a fejedelem nagy lakomát adott, melyre a vele levő magyarországi urak is mind hivatalosak lőnek. Egy nagy, rögtönzött deszkaszín alatt voltak megterítve az asztalok, melyek körül, kivált ebéd vége felé, vígan kezdtek lenni a lakmározó urak; ki-ki teljesedőfélben látta immár reményeit, de senki sem annyira, mint Teleki Mihály.
Egyik áldomás a másikat követte, s mindannyiba bele volt fonva a fejedelem és Teleki Mihály egészsége; úgyhogy utóbb a jó Apafi maga is kezdte hinni, hogy biz az jeles állapot volna, ha ő magyar király lenne. Hogy Teleki már képzeletében a nádori magas széken gondolja magát, azt fejetartásából is ki lehete venni.
Mi akadály állhatott többé előtte? Az egyesült magyar, erdélyi és török seregeknek nem volt lehetetlen többé a minden oldalról megtámadott Leopold kezei közül kivenni az országot, vagy legrosszabb esetben olyan békét kötni vele, melynek nyereményei, ha az országra nézve nem is, de a vezérekre nézve fölérnek egy királysággal. Végiggondolta a legrosszabb eseteket; a hosszúra nyúló harcot – seregeik megveretését – a forgó hadiszerencsét, de mindazok mellett is célt kellett érnie: Magyarországban örök nevet, a hatalmasságok előtt tekintélyes állást vívhatott ki magának… Csak egyre nem gondolt… és az volt a legrosszabb eset rá nézve, és éppen az teljesült be rajta.
Mert a sors leleményességéhez képest csak árnyék a költők igazságtétele, a sors nem büntet pallossal, méreggel, hanem gyümölcsöt növeszt az elvetett hibának magvából, s csodás következetességgel éppen a legkedvencebb bűnéből támaszt büntetést a vétkezőnek.
Telekit az eddig történtekből ismerve, bátran úgy ítélhetjük meg, mint egy nagyeszű férfit, kinek uralkodó vonása a nagyravágyás, ki örömest számíttatta volna magát a magyar történet hősei közé, és tudott volna is az lenni; de e nemes vágy lassankint bűnévé fajult, s éppen azért, mert annyit áldozott érte, kellett neki megszégyenülni benne.
Midőn legvígabban poharaznának az asztalnál, egyszerre harsogó tábori zene szólal meg a síkságon, s nagy lárma hallik, mintha a török hadak valami érkező fejedelmet üdvözölnének.
A vigadó urak rögtön felugráltak székeikről, s kicsődültek a sátor elé, meglátni, minő öröm érte a szövetségeseket, s a bámulat és meglepetés kiáltása hangzott fel ajkaikról, amidőn az előttük álló látvány szemükbe tűnt.
Thököly Imre érkezék meg tízezer főnyi magyar sereg élén. Hadai mind pompás, válogatott lovas vitézek voltak, aranyos zsinóros dolmányú huszárok, farkas kacagánnyal, csákós, kerecsentollas süvegekkel. Maga Thököly fejedelmi pompától környezve léptetett hadai élén; kísérői mind Magyarország első főnemesei: bogláros, bársonyos, hattyúprémes lovagok, kik közül Thököly csak kiváló férfiúi daliás szépsége s fejedelmi tekintete által tűnt ki.
Teleki arca elsötétült e látványra, míg a körüle állók arcain kimondhatlan öröm villáma gyulladt egyszerre ki, s oly egyhangúlag, oly átható lelkesüléssel kiálták egyszerre éljeneiket a meglátott ifjú elé, hogy Teleki szédülést érzett bele.
Ah, ez egészen más hang volt, mint aminővel az imént őt éltették, az arcoknak egészen más volt a mosolygása, mint amilyet őelőtte szoktak mutatni.
Thököly eközben a felállított török seregek elé ért, melyek két sort képezve a fővezér sátoráig, közöttük hagyták ellépdelni az ifjút és kíséretét, üdvözlőleg hajtva meg előtte lófarkas zászlóikat. Alig ért az ifjú vezér a sor közepéig, midőn szemközt jöve rá maga a fővezér, hat fehér paripától vont díszhintajában ülve.
A dombról, melyen Teleki állott, mindent jól lehete látni.
Amint Thököly a fővezér hintajához ért, hirtelen leugrott lováról, melyet látva, Kara Musztafa is leszállt hintajáról, s az ifjú vezér elé sietve, azt kitárt karokkal átölelte, tág palástjával többször betakarta, s homlokát megcsókolgatá, azután felülteté hintajába maga mellé, s úgy vitte őt sátorába, nagy örömriadal közt.
Telekinek mindezt látnia kellett! Ez egészen más fogadtatás volt, mint aminőben ő és Erdély fejedelme részesültek.
Körülnézett: – vidámság, derült mosoly ragyogott mindenfelől az arcokon. Óh, e mosolygás megannyi gyilokdöfés volt az ő szívének!
Fél óra múlva kilépett Thököly a nagyvezér sátorából. Fejét azon gyémántos diadém köríté, melyet a szultán Nándorfejérvárról küldött számára, s kezében hozá a fejedelmi zászlós botot. Amint ismét lóra ült, s az erdélyi sátorokhoz közel ellovagolt, a Telekivel levő magyarországiak nem bírták tovább tartani magukat, odarohantak hozzá, kezeit, lábait, ruháját csókokkal boríták, levették lováról, s vállaikon, karjaikon vitték seregéhez vissza.
Teleki nem nézhette tovább; elfutott sátorába, s levetve magát tábori ágyára, sírt, mint egy gyermek.
Tehát mindazon építmény, melyet hosszú élet fáradalmaival, annyi veszéllyel, annyi kitartással összeállíta – amiért barátait, rokonait, az ország bölcseit és nemeseit feláldozá – amiért lelke nyugalmát adta zálogul, semmivé legyen puszta megjelenése által egy ifjoncnak, kinek semmi egyéb érdeme nincs, mint nehány szerencsés ütközet nagyított híre? – Tehát, amit Erdély leghatalmasabb férfiai kezéből ki tudott ragadni, amit nem féltett többé sem háborútól, sem békekötéstől: leendő nagysága alapját, szétleheli egy tekintet… Ez volt a legsúlyosabb büntetés a tanácsúrra… Óh, a sors oly leleményes…
Teleki estig ki nem jött sátorából; estefelé maga a fejedelem látogatta őt meg. Teleki nem akart semmi felől tudakozódni; de a fejedelem elmondott neki mindent.
– Hallja kegyelmed, Teleki Mihály uram: a magyar urak nem jöttek többet vissza hozzánk; hanem ott maradtak Thökölyvel. És Thököly úgy látszik, hogy nem sokat akar rólunk tudni, mert nem csatlakozott hozzánk; hanem átment a török tábor túlsó oldalára, ott ütteté fel sátrait.
Teleki nyögött a kín miatt, melyet lelkében a szavak facsaró mérge okozott.
– Úgy látszik, Teleki Mihály uram, hogy mi aranyhegyekkel álmodtunk – beszélt tovább Apafi joviális nyíltsággal. – Magyar királyság és magyar palatinusság nem a mi számunkra érett meg a fán. Eszembe kezd jutni a mesebeli macska, melynek körmével más szedte ki a parázsból a gesztenyét.
Telekit a hideg kezdte törni a visszás érzésektől.
Apafi a neki sajátságos cinizmussal folytatá:
– Bizony, édes Teleki Mihály uram, jobb szeretném, ha otthon volnánk, és Bánfi Dénes, Béldi Pál és a többi okos urak ott ülnének mellettem, és hallgatnám, hogy mit beszélnek.
Teleki ökleit összeszorítva, lábával a földre dobbantott, mintha mondaná: „Azért sem fogok engedni!”
Azután fanyar mosolygással tekinte a sátorában fel s alá száguldó fejedelemre, s hideg, érckemény hangon monda:
– Egy fecske nem csinál tavaszt; hogy az a tíz-tizenkét léhűtő úr átment Thökölyhez, nem irigylem tőle; – haszontalan szájvitézek voltak, csak költségeinket szaporíták; – a magyarországi igaz bajnokok serege nem fog utánok menni, s mikor egy fejedelem zászlói alatt harcolhat, nem fogja magát egy hazátlan kalandor kezeibe vetni.
– Akkor jó lesz, ha mindjárt beszél velök kegyelmed; mert tartok tőle, hogy az éjjel mind hátat fordítanak.
Telekit meg látszott lepni e szó, tüstént parancsot adott drabantjainak, hogy járják el a magyarországi csatlakozott seregek hadnagyait, kik Apafival együtt jöttek Fülek alá, s hívják őket össze sátorába rögtön.
A meghívottak nagy ímmel-ámmal felgyülekeztek Teleki sátorába, s ott a tanácsúr két óra hosszat beszélt beléjük, elmondva: mennyi jót várhatnak, ha Apafihoz ragaszkodnak, s mennyi rosszat, ha Thökölyhez találnak átcsábulni; úgyhogy az emberek már utóbb megunták az álldogálást, s rákiáltották, hogy éljen, csakhogy már eressze őket.
Még azon éjjel mind átszöktek Thököly Imre táborába. Apafival nem maradt más, mint az erélyi atyafiak.
De Teleki még most sem akarta magát megadni azon gondolatba, hogy ők itt csak másodrendű szerepet játszanak, hanem még egy utolsó kétségbeesett merényletre veté fejét; – elment a nagyvezérhez. Bejelenté magát, és bebocsáttatott.
A nagyvezér egyedül volt sátorában a tihájával; amint meglátta Telekit, kellemetlen ábrázatját még lehetőleg visszataszítóbbá iparkodott tenni, s nagy mérgesen kérdezé:
– Ki vagy? Hogy hínak? Mit akarsz?
– Én az erdélyi hadak generálja vagyok, uram; Teleki Mihály – jól ismerhetsz; csak tegnap voltam itt, fejedelmemmel együtt.
(Minthogy a két beszélő egymás nyelvét nem értette, a tihának kellett mindig a kérdéseket és válaszokat tolmácsolni.)
– Tán nem kívánod tőlem – válaszolt a vezér –, hogy minden kis fejedelmecskét, generálisocskát, akit valaha láttam, színről színre felismerjek? Az én uramnak, a hatalmas szultánnak annyi jobbágy fejedelme van Európában, Ázsiában és Afrikában, hogy számukat sem lehet tudni, és azok mind különb emberek tenálad, hogy tudnálak én tégedet annyi közül kiismerni?
Teleki eltette a gorombaságot, s látva, hogy a nagyvezér kitérésekkel akar rajta kifogni, egyenesen a tárgyra indult.
– Kegyelmes uram, igen fontos beszédem lenne veled, ha szíveskednél négyszemközött meghallgatni.
A nagyvezér dühbe látszott jönni erre a szóra.
– Hát megőrültél-e, vagy édes bortól vagy ittas, hogy velem négyszemközött akarsz beszélni, holott én magyarul nem értek, te pedig törökül; vagy tán azt akarod, hogy én tanuljak meg a kedvedért magyarul? Ugye, diákul meg tudtatok tanulni, melyen pedig semmi élő nemzet nem beszél? Ugye, németül is meg tudtatok tanulni, meg franciául, görögül – csak törökül restelltek tanulni, aki uratok és védelmezőtök? Százötven esztendő óta járják hadseregeink az országot: tanult meg azóta valaki közületek törökül? Igen bizony! Megtanultak a mi katonáink magyarul, mert ragadós a nyelvetek, mint a fákon termő macskaméz. Azért, ha énnekem ilyen bolondokat akarsz mondani, hogy beszéljünk négyszemközött – eredj haza, és tanulj meg törökül.
Teleki meghajtá magát, hazament, és megtanult törökül; – tudniillik, hogy bekötöztetett egypár ezer darab tallért zsacskókba, s azokat maga után vitetve, úgy tért vissza újonnan a fővezér sátorába.
Ezúttal megérte a vezér mindent, amit a főúr mondani akart A tolmácsló tiha mindent megmagyaráza szépen; elmondá, hogy a szultán jégre épít várat, amidőn oly könnyelmű ifjúra bízza a magyarok sorsát, mint Thököly Imre, ki saját jószágainak is rossz gazdája volt, hát még egy egész országnak; s annyira nem szeret magán kívül urat ismerni, hogy inkább száműzeté magát Erdélyből, s veszni engedte ottani javait, mintsem akaratát a törvényes fejedelemnek alárendelte volna; – aki két uralkodó ellen fellázadt, bizonyára a harmadiknak sem lesz híve; míg ellenkezőleg Apafi teljes életében hűséges jobbágya volt a magas portának, s minthogy szerény, alázatos ember, sokkal több hasznára fog válhatni, mint Thököly; – ennek mindig a porta lesz kénytelen pénzzel és hadakkal segítségére lenni, míg amaz maga segíti haddal és pénzzel a portát és az érdemes vezéreket, uti figura docet.
Musztafa meghallgatá a hosszú beszédet, elvevé a pénzt, s azt válaszolta, hogy majd meglátja, mit cselekedjék.
Teleki nem volt egészen tisztában a hatás felől, melyet szavai előidéztek, de nem sokáig maradt bizonytalanságban, mert alig ért a fejedelem sátorába, jött utána egy defterdár tizenkét lovas csausszal, s jelenté: miszerint neki a nagyvezértől parancsa van Teleki Mihályt menten elfogatni s vasra verve a basák tanácsa elé kísérni.
Teleki Mihály elsápadt e szóra. A hűtlen tiha minden szavát elmondta Thökölynek, s ez most elégtételt követelt a nagyvezértől, ki legkisebb lelkiismeretet sem formált belőle, akitől egy órával elébb ajándékot fogadott el, ugyanannak a fejét ismét elajándékozni másnak.
A főúr elveszett embernek tartá magát.
De a fejedelem odalépe hozzá, s vállára téve kezét, így szólt:
– Ha én most az az ember volnék, akinek kegyelmetek engemet oly örömest hisznek, amilyennek elhíreszteltek – gyáva, minden kényszerűségnek engedő: egy óra múlva nem volna kegyelmednek feje a vállai között. De ám lássa meg mindenki, hogy csalatkoztak bennem.
Azzal a defterdárhoz fordult, és szilárd, határozott hangon monda:
– Eredj uradhoz vissza, és mondjad neki: hogy Teleki Mihály uram az én hadaim generálisa, és az én oltalmam alatt áll; most is az én sátoromban tartózkodik, aki tehát valami bűnét tudja, jelentse meg nekem, és én tudni fogok ítéletet tartani fölötte; senki pedig az én sátorom deszkáin belől az ő kezeit rátenni ne merészelje, mert fogadom annak a Szentháromság egy Istenre, hogy ezzel az én buzogányommal töröm össze a koponyáját; sőt készebb vagyok az előttünk álló ellenséghez minden seregeimmel együtt rögtön általmenni, hogysem azon gyalázatot meg engedjem történni, hogy az én sátoromon belül csak egy idegen macska is egy házamhoz tartozó egeret elfogjon, nemhogy hadaim generálisát ki hagyjam innen húzni!
A defterdár megvivé a felbosszontott fejedelem izenetét a nagyvezérnek; éppen jelen volt Thököly Imre nála; a két úr meghallva az erős mondásokat, fejeiket hajtogatták rá, és azt felelték, hogy „deiszen Apafi Mihály mégiscsak derék ember”, s újabban visszaküldve a defterdárt, azt izenték neki, hogy igen helyesen mondta, amit mondott, és fejedelemhez méltóan, s ha Teleki Mihály az ő sátorában vagyon, ott egy hajszálának sem szabad meggörbülni; de úgy vigyázzon magára, hogy ha ki talál lépni a sátorból, a rá vigyázó csauszok legottan elkapják, s úgy elbánnak vele, mintha soha Erdély generálisa nem lett volna; most is csak fejedelme kegyének köszönje, hogy életben marad.
Teleki semmivé volt téve; nagyratörekvő lelkét semmi sem sérté oly mélyen, mint annak öntudata, hogy őt a fejedelem védi; hogy azon ember, kit országszerte gyávának, lelki tehetlennek tartottak, nagy tudott lenni akkor, amidőn ő egyszerre kicsiny lett; kit még tegnap úgy képzelt magának, mint egy királynak öltöztetett alakot, kit ő kénye-kedve szerint igazgat, az ma egyszerre szerepet cserél vele, s midőn őbenne a bátorság utolsó szikrája kialudt, midőn ő elvesztette edzett, kipróbált szívét, az megtartá lélekjelenlétét, s most az ő oltalmára van szorulva.
Teleki önmaga előtt volt semmivé téve. A bölcsesség, hatalom, bátorság nimbusza eloszlott önhite körül; látta, hogy egy ember – kivel ő csak aláírás végett szokta közleni tanácsait – bölcsebb, hatalmasabb és bátrabb, mint ő.
A sátor nyílásain kitekintve, láthatá, hogy az izenet fenyegetőzéséhez híven a csauszok ott ólálkodnak a sátor körül, s beszélik az ácsorgó katonáknak, hogy amint Teleki a sátorból kilép, menten megfogdossák. A székelyek nevetnek, és ujjongatnak rajta.
A főúr azon kezdett gondolkozni, ha ne húzzon-e kardot, s kirohanva addig vagdalkozzék velök, míg össze nem aprítják.
Mily nevetséges vége lett volna!
Estefelé meglátogatta a fejedelmet Thököly Imre. Gyermeki tisztelettel járult a tisztes öreg elé, lehajolt, meg akarta kezét csókolni. Apafi nem engedé, hanem megölelte, megcsókolgatá homlokát, s leülteté maga mellé medvebőrös tábori ágyára.
Az ifjú vezér érzékenyen kért bocsánatot az öregtől azon szomorúságokért, melyeket neki okozott, s melyek utóbb annyira vitték Apafit, hogy Erdélyből számkivesse.
– Nekem kellene ezért kegyelmedtől bocsánatot kérnem – szólt Apafi engedelmes hangon.
– Korántsem, nagyságos fejedelmem, édesatyám; én tudom, hogy te mindig szerettél engem, de gonosz tanácsosaid oly dolgokat sugdostak felőlem untalan, mikért meg kellett gyűlölnöd – de megfizet nekik az Isten érte, ha én meg nem fizethetek is.
– Légy nagylelkű irántok, én édes fiam, és ha bántottalak én őmiattuk, bocsáss meg te nekik énmiattam.
Thököly elhallgatott. Tudta, hogy Teleki a sátorban van, látta is őt, de nem akarta észrevenni. Végre, anélkül, hogy tekintetét felé fordítaná, a legszenvedélyesebb fenyegetés hangján hozzá szólt:
– „Hidd el Teleki, sokat praktikáltál mindig ellenem, de ki ne kaphassalak a fejedelem sátora mellől, mert soha bizony több kenyeret nem eszel. Most is kezemben volnál; ha a méltóságos fejedelmet, kit atyám helyett tartok, nem nézném, itt üttetném el a fejedet, ilyen s ilyen áruló fia.”
Teleki Mihály hallgatott; hogy szíve mit beszélt, az a következésekben van megírva.
Amint Fülek várát feladták a töröknek, az erdélyi urak hadaikkal együtt visszamentek hazájokba, s Teleki Mihály, amidőn hazaért, meglátogatta a bethleni templomot, hol Bánfi Dénes hamvai porladoztak, és annak sírkövére borulva megsiratá keservesen a nemes hazafit, kit nagyravágyó terveinek feláldozott.
