XXXIII. Az újra kihúzott kard
XXXIII. Az újra kihúzott kard
A német seregek teljesen birtokában voltak már Erdélynek, a török mindenütt visszanyomva, elgázolva; a bajor választófejedelem, Miksa, Nándorfehérvárt ostrommal megvevé, a várat védő tizenkétezer jancsárt kardélre hányatva. Ezzel Törökország kapuja volt bedöntve; a győztesen előrehaladó birodalmi seregek a badeni herceg vezetése alatt a török seregek maradványait Nisszánál tönkreverék, Viddint elfoglalák; onnan behódoltaták Bolgárországot, az arnótságot, le egészen a jóni tengerpartokig, Sztambult nem védte más többé, mint a Haemus havasai.
A kiöntött ár semmit sem hagyott elfoglalatlan, még a kis Havasalföld is meglátta a hódító zászlókat, melyet pedig szerencsés helyzete, vad vidékei s fölséges rossz utai eddig mindig megőrizének seregjárásoktul.
Még mindig az öreg S*a volt a fejedelem, s ezúttal gyönyörű példáját adá az oláh politikai ügyességnek, mely másrészről az ő egyszerű észjárását is kereken jellemzi.
A birodalmi seregeket Oláhországba vezetni Heiszler tábornok volt megbízva; ez tehát előre írt S*a hercegnek, hogy ő tízezer emberrel Bukarestbe menend az erdélyi havasokon keresztül, tehát előre gondoskodjék hadainak szállásáról és élelmezéséről, miután a téli táboridőt ott akarja tölteni.
Ugyanakkor a tatár kám is tudósítá a herceget, hogy ő negyvenezer emberrel szándékozik Oláhországot megszállani, miután az erdélyi seregek mozdulatait a közelből akarja figyelemmel kísérni.
A hercegnek az egyik ígéret éppúgy nem tetszett, mint a másik; fogta tehát, és a tatár kám levelét elküldte Heiszlernek, tudtára adva, hogy óvakodjék, mert nagy erővel jönnek ellene; a Heiszler levelét pedig elküldte a tatár kámnak, barátságosan figyelmeztetve rá, hogy ne sokat mozogjon, mert Heiszler majd a háta mögé kerül.
Ilyenformán mind a két sereg visszavonult az országból, s Havasalföldre sem a német, sem a tatár nem ment telelni.
Ez az apró státusok diplomáciája.
*
A Libanon vadregényes hegyei között van egy kies völgy, már magától a természettől különös előszeretettel alkotva; az óriási bérctömegek között, melyek nagy tág öblöt kerítnek körüle, emelkedik ki egy gömbölyű domb: – síkságon hegynek is megjárná, de ez óriási havas bércek között csak úgy tűnik fel, mint egy kicsiny halom, maig sem terem rajta egyéb, mint cédrus, a legszebb, a legsötétebb, terebélyesebb törzseit e nemes, illatos fának itt lehet találni. Egy tajtékzó hegyi folyam zuhogva rohan el mellette kétfelől, keskeny fahíd köti össze az átelleni bérccel, a híd közepe egy a vízből kiálló szikla hegyére támaszkodik. Távol a kékülő erdők közül elővillannak Éden város fehér, tetőtlen házikói, melyek a hegyoldalba építve úgy tűnnek elő, mint valami rakott kártyavár, s távol a hegyek nyílásai a szíriai tengeröbölt engedik láttatni.
E szép helyen van jelenleg Lady Stanhope Eszter, a regényes szellemű angol hölgy európai komforttal épült lakása; hajdan itt állt a magányba vonult Feriz bég költőien regényes kioszkja.
Az ifjú makacs kitartással élte le a magányban lefolyt éveit a körülhangzó csatazaj közepett.
Azon jóslat, melyet egykor a dívánban tett, kiszivárgott a nép közé, elterjedt a hadseregben, s amint egyenkint bekövetkeztek egyes mondatai, annál leverőbben vert gyökeret a babonás tudat a harcosok szívében, végre általános hitté kezde válni a török nép között, hogy amíg ő fegyvert nem ragad, addig mindenütt veszteni fognak, és mihelyt újra megjelenik a csatamezőn, meg fog fordulni a hadiszerencse, s újra kedvező lesz az ozmán fegyvernek.
E vakhitet régóta hasznára akarta fordítani a díván, s szüntelen küldözte követeit az ifjú remete magányába, tudósítva vezérek elestéről, elvesztett csatákról, szorongatott várak veszélyeiről.
Ferizt meg nem indítá semmi. Mindezekre azt felelte: „Úgy kelle történni mindennek; – a kígyó tojásából nem kelnek ki galambok; – eltemettétek jó barátaitokat, hogy szolgálhassatok ellenségeiteknek; hallgattatok a bolondokra, és bíztatok a hitszegőkben, és táncoltatok az igaz emberek sírjain. Énekszóval fogadtátok, aki megrontott benneteket, és börtönben öltétek el, aki meg akart szabadítani. Most álljanak elő azok, akik le tudták törülni a szent esküvést egy türelmes lapról, kik megszaggaták, megégeték, szélnek szórták az isten előtt tett fogadás lapját, most törüljék le a történet lapjáról a rajtatok esett gyalázatot; mondják azt: volt! nincs! ne legyen! mi úgy akarjuk! Támasszák fel az elesett hősök seregeit, vegyék vissza az elfoglalt várakat, és keressenek tanácsot ott, ahol találtak eddig. Ti pedig tanuljátok meg, hogy Allah nevével játszani veszélyes, s bár oly magasra nőjön is valaki, hogy fejével az egeket érje: – ember ő, és lábai alatt ha megmozdul a föld, menten összeomlik.”
Az emberek átlátták, hogy nem oly őrült szavak ezek, minőknek látszanak, s minden újabb harci veszteség után több-több régi ismerője látogatá meg, kérve, unszolva, hogy vegye fel újra kardját, s vállaljon vezérséget a hadseregnél.
Ő minden ajánlatot szigorúan visszautasított. Semmi kecsegtetés sem volt képes őt határozata megváltoztatására bírni.
– Majd ha az én kardom aratásának kalászai megértek, nem várom, hogy hívjatok: önkényt megyek. Ám az idő senki kedvéért sem siet; de el sem marad…
Lőn azonban, hogy ezen idő eljövetelére nagy szükség lenne már az ozmán birodalomban: a német birodalmi zászlók Törökország belsejében lobogtak; a lengyel visszafoglalta Podóliát; a velencések a török szigeteken voltak, s végre Erdély is elszakadt a portától, s a vele ellenkező hadaknak nyitá meg várait.
Az új szultán hadseregek, vezérek és dicsőség nélkül vette át az uralkodást, de a hosszú börtönélet megtanítá, mint kell kitartó erővel évekig egy cserépdarabbal kőfalakat keresztülvájni, s nem esni kétségbe a jövendő vigasztalanságán.
Rögtön új hadakat gyűjtetett fel; jutalmakkal buzdítá a harci érdemet; megnyeré szövetségeseit, kik közül legtöbb bizalma volt Thökölyhez; őt kinevezé Erdély fejedelmének, s parancsot adott ki a tatár kámnak és moldvai vajdának, hogy őt hadaikkal Erdélybe betörni segítsék.
Thököly nyugtalan, hír- és dicsszomjú lelke örült az új munkának, s csak akkor búsult el, midőn meglátta a hadat, mellyel neki Erdélyt elfoglalnia kellene. Rabolni, gyújtogatni jók lehettek azok, számra is elég sokan voltak; de minő harcot lehete víni ily rendetlen néppel, melyet semmiféle erő nem bírt valami alakú tömegbe állítani; kik nem ismertek semmi más haditudományt, mint előrefutni és hátrafutni; kiknek legokosabb fegyverök volt a nyíl, s kik, ha puskaropogást hallottak, bedugták füleiket, és szétfutottak, mint az egerek?
És ezekkel induljon ő a birodalmi, jól rendezett, fegyelemtartó, fegyverforgatásban gyakorlott hadak ellen, országot foglalni?
Hirtelen egy gondolat ötlött eszébe. Leült, és levelet írt, s azt gyorsfutárjának adta; lelkére kötve, hogy még pihenni se állapodjék meg sehol, amíg azt kézhez nem adta.
E levél Feriz béghez volt intézve.
Benne tudatá vele Thököly az erdélyi eseményeket, s a levél végére tevé:
„Íme, amit megjósolál, bekövetkezett; akik velünk egy sorban kezdték a harcot, most ellenünk fordulva folytatják azt. Emlékezzél meg, hogy fogadást tevél azon időre, és a fogadás teljesítésre vár.”
Feriz bég korán reggel kapá e levelet, s amint végigolvasta azt, egy pillanatig sem gondolkozott rajta, hanem parancsot adott lovászainak, hogy rögtön nyergeljék fel harci paripáját; kardjai közül kiválasztotta, amelyikkel legsúlyosabb csapásokat szokott osztani a harcban; leveté szürke palástját, s fényes, drága öltönyt övedzett magára; pincéjében megnyittatá az évek óta meg nem érintett tömlőket, s csatlósait, válogatott szolgáit, kik ott együtt laktak vele, megvendégelé, és együtt ivott velük, mit évek óta nem cselekedett már, s mondá nekik, hogy vígan legyenek, mert egy óra múlva indulni fognak a hadba.
A birodalmi seregek egészen otthon tevék már magukat Arnótországban. Szép vidékek, szép asszonyok mosolyogtak a győzőkre; pénz is volt, amennyi kellett, minden arnót férfi fejenként egy aranyat fizetett adóba, s meg sem érezte azt. De hogy az arnót asszonyok is fejenként egy-egy csókot kezdtek fizetni, azt már megérezék.
És nemsokára jött a hír, hogy roppant tatár had közelít az arnót hegyek felé, számuk többre megy hatvanezernél.
A birodalmi had nem volt több mint kilencezer, de ők csak nevették a harci hírt; nagyobb seregeket is láttak ők már futni maguk előtt; a török hadsereg színe, válogatott hősei, a szpáhik, a janicsárok ezrével omlottak le fegyvereik alatt, ott ölettek meg bevehetlennek híresztelt váraik piacán; mit félhettek e rendezetlen tatár csapattól, melyet sohasem használtak egyébre, mint a megszállott tartományokat fölégetni? Még csak arra sem tarták méltónak a hírt, hogy Magyarországból segítséget vonnának maguk mellé, hol a badeni herceg Nándorfehérvár alatt feles számú sereggel táborozott.
Az arnótországi hadak vezére volt a hannoveri fejedelem.
Ő váltá föl a nemrég meghalálozott bölcs Piccolominit, s bár öröklé is annak vitéz szellemét, de aligha bölcs elővigyázatát. Azon hírre, hogy a tatár sereg közelg, kiállt a fejedelem a síkra kilenc ezredével, s elfogadta a közelgő ellenséggel a harcot. Mi volt ez az ellenség? A régi gyülevész, amely az első sortüzelésre hátat szokott fordítani s megfutamodni a harcból, mert csak azért járt lovon, hogy nehezebb legyen utolérni.
Igen, a régi gyülevész volt ez most is, de új szellem lelkesíté azt most, új vezér állt előtte, kit soha futva, soha megverve nem látott az ellen; a halottaiból feltámadott Feriz bég.
Thököly levele után rögtön sietett az ifjú bajnok Szíriából, az új szultánnak kardját és eszét felajánlani. A szultán az első szók után megismeré, hogy nem ez ifjú az őrült, hanem azok voltak őrültek, kik ellenkeztek vele, s rögtön reá bízá a legelső tatárcsordát, hogy vezesse azt a birodalmi seregek ellen.
A török hadakba új lélek látszott szállani azon hírre, hogy Feriz bég ismét kardot emelt, mert ez volt a jóslat vége: a harci kocka megfordulása, a győzelmek újra kezdődése. Mindenünnen seregestül tódultak zászlói alá, és az sokat tesz: azon vak meggyőződés, hogy a diadal Istentől van ígérve.
És Feriz bég nem volt az csupán, amik török vezérek szoktak lenni: vitéz katona, ki bátran mer elöl rohanni a harcban, ő egyúttal eszes hadvezér is volt, ki minden mozdulat hatását ki tudta számítani, ki emberei életét eredménytelenül nem kockáztatá soha, ki minden legjelentéktelenebb erőnek hasznát tudta venni, fel tudta fogni a tér és helyzet előnyeit, ismeretes volt minden egyes nemzet harcolásmódjával, s kit a véletlen soha zavarba nem hozott. Emiatt katonái határtalan ragaszkodással voltak hozzája; mert tudták, hogy ha elvesznek is, haláluk nem vezérük gyalázatának, hanem a győzelemnek leend pecsétje.
Amint Feriz a hannoveri fejedelem felállított hadait egy dombról végignézte, melyek emelkedett szabad téren álltak előtte, megbonthatlan tömött harcsorokba verve, mint egy eleven gép, mely egyszerre mozdítja irtóztató karját: hirtelen visszaküldé a vele levő tatárokat a fenyveserdőkbe, hogy ott a fenyőkből kifolyó lágy szurokkal és terpetinnel vonják be nyilaikat, s ez megtörténve, elküldé őket, hogy lovagolják körül a fejedelem táborát, s fogják minden oldalról egy nyíllövésnyire körül.
A fejedelem látta e mozdulatokat, s engedett történni mindent; többször megpróbálták már a törökök a német sereg ellen ez együgyű fogást; körülözönlék máskor is baromsokaságukkal a kisded, rendezett tábort, s úgy rohanták meg minden oldalról; ezek engedték őket szépen egész puskáik végeig jönni, s akkor egyszerre kilőttek rájuk minden fegyvert – és rendesen ez volt vége az ütközetnek.
De Feriz nem intézett ellenük rohamot, hanem körülállítva a tatárokat, azt parancsolá nekik, hogy nyilaikat meggyújtva, úgy lövöldözzék fel a levegőbe, hogy azok a német táborra visszahulljanak.
Ily módon sokkal távolabbról lőhettek ellenfeleikre, mint azok őreájok, mert az ívben repülő nyíl sokkal távolabb ér, mint az egyenesen kilőtt puskagolyó, s bárhova esik, hegyével sebet ejt, a fáradt golyó pedig lepattan.
Egyszerre lángoló nyilak özöne borítá el az eget, s minden oldalról hullottak a birodalmi seregek tömött soraira az égő gyantás nyílvesszők, mintha pokoli tűzeső viharzanék le fejeikre; a nyilak hegyeikkel beleakadtak a lovak hátaiba, égő cseppjeiket a harcosok arcára hullaták, ruháikon, kalapjaikon keresztülfúródva égető sebeket ejtének rajtuk; a lovak szilajul kezdtek hánykódni e szokatlan támadás rémületében, a katonák káromkodva kezdék el puskáikat kilődözni ellenfeleikre: elébb egyenkint, majd összevissza, egy-egy hadsor, egy különálló csapat; a vezér szavára senki sem hallgatott, a rend felbomlott egészen, az égő nyilak kárhozatossá tevék a tömött hadi rendet, mert sehova sem lehete menekülni előlök, s minden nyíl emberére talált.
Ekkor megfúvatta Feriz bég a trombitákat, s egyszerre minden oldalról megrohanták a birodalmi seregeket: azok nem voltak képesek a támadást szokott hadi renddel visszautasítani többé, hanem összeelegyültek megtámadóikkal, férfi férfi ellen vívott, a jó válogatott német hadak nem adták meg magukat gyáván, egy sem ment el anélkül, hogy magával valakit ne vitt volna a másvilágra; de a török végre is több volt, s midőn a fejedelem hada már kifáradt a tatárokkali viadalban, Feriz bég akkor hozá elő a pihent tartalékhadat: a jancsárokat, a szpáhikat, kik égtek mind a vágytól, a neveiken száradt gyalázatot valahára lemoshatni.
A hannoveri fejedelem elbúsultan látta végveszélyét, még egyszer keresztül akarta magát törni ellenfelei sokaságán, de egy erdőt látott maga körül mindenütt felemelt dárdákból, s kétségbeesetten rántva kardot, ott esett el a csatamezőn, és a többi is mind elhullott. Az egész hadból hírmondó sem jutott haza.
Ez volt az első győzelem, mely annyi veszteség után még egyszer megfordítá a török had szerencséjét, s mint a jóslat és a közhit tartá, e fordulat Feriz bég kardjától támadt, mely el volt átkozva Allahtól addig hüvelyben maradni, amíg a harci veszteségek tartanak, s csak akkor támadni elő, midőn a diadalok napja újra kisüt.
A hír rögtön elterjedt az ozmán birodalomban, s új erő, új lélek szállta meg egyszerre annak harcosait, a gyászbúcsújárásokat megszüntették, az elcsüggedt, szétszaladt népek újra zászlóik körül kezdtek gyűlni, s Sztambulban ez volt az első szabad lélegzet: a veszély nem függött feje fölött többé.
