XXXIV. Az utolsó nap
XXXIV. Az utolsó nap
Készen vagyunk már mindennel: csak a fizető nap van még hátra.
Ami fényes, ami derült volt történetünkben, azt mind szépen eltemettük: a kedves lyánkák, a deli hölgyek, a bűbájos odaliszkok – helyeiken vannak már: – az égben. Úgy látszik, hogy a sors csak azért tartá meg a legsötétebb alakot, hogy igazságot szolgáltasson népek és országok szeme láttára, Isten dicsőségére, emberek okulására.
Erdélyben jól tudták már, hogy a porta Thökölyt nevezte ki erdélyi fejedelemmé, s hadakat adott kezére, mikkel az országba betörve azt elfoglalja. E hírre Heiszler parancsot adott a vármegyéknek és a székelységnek, hogy az ország védelmére keljenek föl, amit azok meg is tőnek. Valóban az erdélyi népnek annyit kellett szenvedni mindenféle szövetségeseitől és pártfogóitól, miszerint éppen nincs mit csodálni rajta, ha egyszerre készen volt majd az egyiket, majd a másikat ütni, ha felszólították.
A magyar seregeket Macskási Boldizsár és maga Teleki Mihály vezérelte, a németek fővezére volt Heiszler, ki mellé még Norcher és Magni tábornokok voltak adva, s az ifjú hős Doria, főkolonell; csatákban edzett hős mindenik, kiket a hadiszerencse mindig tenyerén hordozott, s az a sereg, melyet vezérlettek, Bécstől Havaselig nem látott másforma törököt, mint elhullottat vagy szaladót.
Amint Thököly Havasalföldön keresztül hadaival közelített, Heiszler hirtelen elzáratá a szorosokat, három ezredet lerendelt a Vaskapuhoz, a marosszéki hadakat a törcsvári szorosba állítá, ő maga a bozzai szoroson állt derékseregével, s ott a hegyek között tábort ütött.
A német generálisok semmit sem szerettek olyan kevéssé, mint ha a magyar vezérek a hadvezér titkaiba belebeszéltek; Heiszler szüntelen rusztikus generálisoknak csúfolta őket, Telekinek pedig megvolt az a szokása, hogy a bölcsessége és fontossága bebizonyítása végett szüntelen ostromlotta tanácsadásaival a német vezért; elmondott neki egy csomó dolgot, amikre Heiszler kénytelen volt azt felelni, hogy mi haszna neki abból, hogy ezeket megtudta. Egész haditerveket készített neki, miket Heiszler kegyesen helybehagyott, de egy betűt sem hajtott belőlök végre.
Ott igen vígan mulatoztak a táborban levő hadak, sem enni-, sem innivalójuk nem hiányzott, a székelyek is közel voltak feleségeikhez, tűzhelyeikhez, tehát ők sem kívánkoztak haza; csak Teleki volt örökké nyughatatlan. Azt szerette volna, ha szüntelen sétáltatták volna a hadakat egyik szorostul a másikig, s az emberek éjjel-nappal fegyverben állva őrzöttek volna minden gyalogösvényt, mely az országba vezet.
Midőn már harmadik hete múlt, hogy Bozzán tábort ütöttek, egyszer megszólítá komoly, aggódó arccal a tábornokot:
– Uram, mit gondolsz: hátha Thököly azalatt, míg mi itt lesünk rá, az országnak valamelyik más kapuján talál megjelenni?
– Mindeniket zárva találja maga előtt – felelt Heiszler.
– Hátha kinyitja addig, míg mi odaérünk?
– Akkor nem az lesz a baja, hogy mint jöjjön be, hanem, hogy mint menjen ki.
Teleki meg akarta mutatni, hogy ő is ért a hadviseléshez, s komoly tanácsadásképpen monda:
– Én éppen nem találom célszerűnek, hogy a derékseregek az ország egyik szegletében tartózkodjanak; szerintem sokkal biztosabb volna némi helyőrséget hagyva minden szorosnál, oly közép helyen állapodni meg, ahonnan egyenlőn közel volnánk Törcsvárhoz úgy, mint Bozzához.
Most az egyszer igaza volt Telekinek, de Heiszlert éppen az bosszontá, hogy a diák generális oly dolgot mondott neki, amit nem cáfolhat meg.
Teleki, mintha valamit érzene, különösen nyugtalan volt ezúttal; azt sejté-e, hogy akik Erdélybe be akarnak törni, azok senkinek sem oly elkeseredett ellenségei, mint éppen őneki?
– Uram – monda, nem hagyva békét a tábornoknak. – Én itt semmi munkában sem részesülök, tégy velem valamit, parancsolj valami állomásra, és én betöltöm azt becsülettel, csak foglalkozást adj.
– Mindjárt adok – monda Heiszler, s karját Telekiébe öltve, bevitte őt magával sátorába, ott leültette a kerek tábori asztal mellé, s az ott ácsorgó őrök közül egyet elkülde, hogy hívja össze a tábornokokat; amint Norcher, Magni és Doria megérkeztek, azokat is leülteté Teleki mellé, végre maga is az asztalhoz ült, s akkor kihúzva a fiókból egy tucat kártyát, odaadá azt Telekinek, ezen szavakkal:
– Itt van a kívánt foglalkozás, osszon kegyelmed.
– De uram – pattant fel Teleki, egészen zavarba hozva e tréfa által –, kártyázni, midőn az ellenség előtt állunk?…
– Nem tehetünk okosabbat, amíg az ellenség nem áll előttünk. Tud kegyelmed landsknechtet játszani?
– Nem tudok, uram.
– No, majd megtanítjuk rá.
Meg is tanították, mert pár óra alatt elnyertek tőle pár száz aranyat, mire Teleki, azon ürügy alatt, hogy nincs nála több pénz, félrevonult a játéktól; nem e nehány arany vesztesége bántotta őt, hanem azon tudat, hogy bölcs tanácsait annyira semmibe sem veszik.
A többi urak folytatták a játékot; Heiszler egyre nyert bomlottul, elnyerte a többi tábornok minden kézi pénzét, úgyhogy utoljára garmadává nőtt előtte a tallér és arany, s a háromszegletű kalapját egészen színültig tölté meg vele.
A vesztes fél tréfákkal iparkodott magát vigasztalni.
– No, no, aki szerencsés a játékban, szerencsétlen a szerelemben!
– Ejh! – kiálta Heiszler, beseperve a vesztett tételeket. – Nekem csak egy szerelmem volt életemben, és az a harcmező; ott pedig szerencsés voltam mindig.
E percben sebes lódobogás hangzék kívül, s rövid szóváltás után a künn álló őrrel, belépett egy porlepte dragonyos hírnök a sátor nyílásán, s fulladozó hangon rebegé Heiszlernek:
– Thököly előcsapatai Törcsvár előtt vannak, a szorosba állított hadakat megtámadák és leölték, csak a székelység áll még ellent, ha sietve nem jöttök, elfoglalják a szorost.
Heiszler egyszerre lecsapta az asztalra a kártyát, s kifordítva a kalapjába töltött pénzt, hogy az szanaszét gurult a sátorban, hirtelen felcsapta kalapját fejére, s kardját kivonva, kiálta:
– Lóra uraim! Gyorsan Törcsvár felé. Még jókor érkezhetünk.
– Nem mondtam-e igazat? – dörmögé Teleki.
– Ejh, semmi baj. Fúvassátok meg a trombitákat, le kell a sátorokat törni; az őrtüzek hadd maradjanak égve, a harmadik trombitaszóra mindenki indul Törcsvár felé. Itt csak egy kornétás osztály marad két tarackkal a szorost őrzeni. Helyre, Teleki Mihály uram.
Ezzel lóra veté magát, Teleki is visszasietett a vármegyék hadaihoz, s nemsokára az éj sötétjében ügetve haladt előre az egész tábor Törcsvár felé.
Augusztus 19-ike vala; oly csendes, langyos nyári éjszaka, hogy egy falevél sem mozdult. A szép csillagos égre nagy méltóságosan emelkedtek az óriási havasok, melyek roppant láncolatban fogják körül Erdélyt; minden hallgatott, csak néha-néha hangzott fel a méla éjben távol csörtető hadak robogása, melyek Törcsvára felé siettek.
Itt a hegyek láncolata egy tág nyílást enged láttatni, mely később annyira összeszorul, hogy alig képes két szekér egymás mellett haladni. Az út mélyen visz el két sziklafal között, s ha szemközt nehány száz elszánt, kitartó férfi áll, e helyen képes a legnagyobb hadsereget feltartóztatni.
Túlnan Oláhország felől, ha a hegyekről letekintünk, látjuk Thököly seregének őrtüzeit égni, mely a havasok túlsó oldalán táboroz, roppant kiterjedésben.
Innen sötét minden. Az első meglepetés után, mely nehány száz dragonyos életébe került, kik áthatoltak Oláhországba, a székelység hirtelen levágott fákkal eltorlaszolta a szorost, s felvonult a hegytetőkre, s a szoroshoz közeledő tatárokat oly kőzáporral fogadta onnan, hogy azok kénytelenek voltak a továbbnyomulással felhagyni s visszavonulni.
A török táborban élénk sürgés-forgás látszott, a tatárok egész ökröt sütöttek nyárson, s metszették, ameddig megsült; nehány jókedvű oláh, borhoz jutva, táncolta a maga nemzeti táncát, a halmokon a magyar huszárok fúvatták maguknak a tárogatót, melynek elható hangjai gyakran a havas túlsó oldalára is áttévedeztek. De azért, hogy a tábor vigad, az előőrsök rendesen ki vannak állítva. A seregnek két oly ifjú vezére van, kiket a harci tapasztalás öregemberekké tett, ők virrasztanak valamennyi helyett.
A széjjel felállított előőrsöket két lovag látszik sorba látogatni. Ellenkező irányban haladva, egy helyen összetalálkoznak. A két vezér az.
Amint Thököly megismerte Ferizt, odalovagolt mellé, s kezet szorítva vele, együtt lovagoltak tovább.
Anélkül, hogy maguk észrevennék, félretértek a tábortól, a hegyi ösvényeken előrehaladva szótlanul.
Végre megtöré a csendet Feriz, búskomor hangon szólva Thökölyhez:
– Van-e kétségbeejtőbb, mint hegyet látni, és nem tudni repülni?
– Kivált akkor, midőn a vágyak a hegy túlsó oldalára vonznak.
– Mik a te vágyaid – szólt keserűen Feriz – az enyimekhez képest? A tied csak a dicsszomj, de az enyim a vérszomj.
– Még annál is erősebb, ami engem ösztönz – szólt búsan Thököly. – Nekem nőm van.
– Ah, értelek! És nődet akarod látni? Nekem is volna, ha meg nem ölik. És derék, hozzád méltó asszony e nő?
– Messze kellett laknod ez országtól – szólt Thököly büszkén –, hogy hírét ne halljad. Nem az én nevem adott kölcsön fényt Ilonám nevének, mint ő az enyimnek. Mikor mindenki elveté már a fegyvert Magyarországon, én magam is kijöttem az országból, ő maga maradt Munkács várában, és védte azt oly hősien, hogy egy férfi büszke lehetne rá. Az ellen megszállotta az erősséget, s éjjel-nappal löveté annak falait ágyúkkal, bombákkal. Ilona mint egy férfi állt az ostromlott falakon, golyók süvöltése, ágyúk mennydörgése között, a várba esett bombákat nagy áztatott bivalybőrökkel oltatta el, s az ágyúkat saját kezével sütögeté ki az ostromlókra, s éjjelenként felragadva a zászlót, rajtarohant a sáncaiban alvó ellenfélre, s levágatá katonáit, beszegezteté ágyúit, s sátorait felgyújtatá.
Ferizt egészen fellelkesíték e szavak.
– Meg fogjuk szabadítani e derék asszonyt; még most is védi magát?
– Többé nem. Legkedvesebb emberem, akire rábíztam, hogy viselje gondját, egy ember, kit koldusból én tettem úrrá; az árulta el, s most fogva tartják. Óh, hidd el Feriz, ha visszaadnák őt nekem, talán cserében örökre el tudnék felejteni dicsőséget, korona utáni vágyat; de amíg őt vissza nem vívtam, keresztültörök a poklokon is érte, s látni fogod, hogy keresztülmegyek e hegyláncon, mert bár keresztülrepülni nincs erőm, de átmászni rajta van türelmem.
Feriz bég búsan sóhajta fel:
– Óh, énnekem már nincs senkim, akiért úgy siessek a harcba.
Eközben a két ifjú ismét a legelső őrtűzhöz ért, s ott kezet szorítva, elváltak egymástól, és eltávoztak jobbra-balra sátraikba.
Másnap korán reggel belépett Thököly Ferizhez, mondva, hogy éppen most hozzák hírül, miként Heiszler megérkezett még az éjszaka, pihenéstelen nyargalva Nyén és Szentpéteren keresztül Törcsvárára, Teleki is vele van.
E név felvillanyozta az ifjú törököt.
Hirtelen felszökött fektéből, s kardját kirántva, azt az ég felé emelé, szavakat nem találó düh kifejezésivel arcán.
– Köszönöm neked Allah, hogy őt is előmbe hozád! – Azzal Thökölynek nyújtá kezét:
– Most már én is azt mondom, hogy ha röpülni kell is, át fogunk menni a hegyeken.
A két vezér ezután tovább egy óránál tanácskozott együtt titokban, mindenkit kiküldve a sátorból. Akkor előjövének, rendbe állíták a hadakat; Feriz kiválogatá a legjobb jancsárait és szpáhijait, Thököly a magyar huszárságot s a leggyorsabb tatárokat, s e kisded, mintegy hatezer főre menő sereggel eltávoztak, anélkül, hogy megmondanák, hová. A roppant tábor azalatt a moldvai vajdára bízatott, meghagyatva neki, hogy éjjel-nappal ellenkezzék a túlnan levő erdélyi sereggel, és helyéből meg ne mozduljon.
A két ifjú vezér ezalatt a kis, válogatott csapatot bevezette a hegyek közé, a sötét, erdős hegyszakadékokba, miknek kietlenét emberi láb nem taposta soha. Most ez ösvénytelen ősvilági vadonon keresztül ők egy hadsereget akartak átvinni. Ha valaki a magasból ez egymásra hányt bércek tömkelegére tekint, azt fogja mondani: őrült gondolat! Hanem hiszen az is volt mind a kettő. Egyiket élő szerelmének kiszabadítása, másikat a meggyilkolt szerelemérti bosszúállás ragadta magával, s ez mindkettő közel atyafi az őrültséghez.
Azon eszme, hogy e meredek sziklákon, vad folyam szaggatta örvényeken keresztül egy egész lovas hadsereget szállítsanak át, valóban nem születhetett más lélekben, mint ahol oly erős az akarat, mint Thökölynél.
Majd irtóztató meredek lejtő állt a sereg előtt, melyen térdeiken csúszva kellett egyenkint aláereszkedniök, a lovak farkaira pedig nagy fákat kötöttek, azok tartották vissza gallyaiknál fogva, hogy a mélységbe le ne hengerüljenek; majd ismét óriási sziklafal állta útjokat, mely egy szűk hegytorkolatba zárta be őket, ahonnan nem volt kijárás; itt nehányan a sziklahasadékokba s a falból kinőtt folyondárok gyökereibe kapaszkodva, kötelet vittek fel magokkal, s azokat kiálló fatörzsökre kötött vascsigákra téve, odalenn malomkorongot állítának fel, s úgy húztak fel egyenkint minden embert, minden lovat. Olykor hosszú sziklagerinceken kellett végigmenniök, melyek éppen csak oly szélesek voltak, hogy egy ló végigmehetett rajtok, jobbra és balra ezerlábnyi mélység, melynek a rajta fekvő ködtül fenekét nem látni, s mikor közepére értek, öles szakadások tátongtak előttük, melyek kettévágták a sziklaösvényt; aki át nem bírta ugratni, ott veszett, mert visszafordulni nem lehetett.
E helyeken sohasem jár egyéb a vadmadárnál, s a fészkéről felriasztott kövi sas bámulva nézett le a kőszálról, melyre felrepült, a nyüzsgő, iparkodó harci tömegre, hogy mit keres ennyi nép e kietlen hazában.
A két ifjú vezér mindenütt legelöl járt, merészségük példát adott a seregnek, kitartásuk buzdítá új erőre, s kifogyhatlan leleményességük minden újabb akadálynál új segélyt gondolt ki, mely nyomrul nyomra vitte őket elébb az ismeretlen havasokon keresztül.
*
Az erdélyi urak Törcsvár alatt egy jó magas dombtetőre állva nézték, mint ellenkezik egymással a szorosokra gyülekezett két ellenhad. Olykor a székelyek csapnak ki az erdőből a száguldó tatárokra, s bekergetik őket sátoraikig, majd ismét, mint a bolygatott darázsraj özönlik elő a tatár és oláh nép, megűzve amazokat az erdő széléig. Néha majd az egyik, majd a másik megkeríti vigyázatlanabb ellenfelét, azt azután ismét társai kivágják. Csupa mulatság mindezt nézni a dombtetőről, hol Heiszler, Doria és Teleki állanak, hosszú távcsöveken gyönyörködve a férfias játékban.
Egyszer az őrök egy oláhot hoznak Heiszler elé, ki az előőrsökön átjött, s azt állítá, hogy a vajdától küldetett a fővezérhez titkos izenettel.
– Bizonyosan megint azt izeni, hogy be ne menjek Havasalföldre, mert az ellenség megesz – mondá Telekihez fordulva Heiszler, ki nyomára jött a herceg elébbeni ravaszságának. – Hát mit izent urad? – kérdé az oláhtól.
– Tiszteltet és tudósít, hogy őrizkedjél nagyon Thökölytől, mert nagy haderővel van, és igen ravasz ember; azért ahelyett, hogy eléje jönnél Oláhországban, sokkal helyesebben cselekszel, ha vigyáztatsz, hogy Erdélybe be ne törjön, amitől annyival inkább kell óvakodnod, mert három nap előtt Feriz béggel, a főszerdárral együtt eltávozott a seregtől hatezernyi válogatott haddal, s azóta, mintha a föld nyelte volna el, úgy eltűnt.
– Hát nem mondtam, hogy ezt izeni? – szólt mosolyogva Heiszler. – Visszamehetsz, fiam, ahonnan jöttél.
De Teleki fejébe szeget ütött e tudósítás.
– Hátha mégis lehetséges volna, hogy Thököly azalatt, míg mi itt strázsáljuk, valahol a hátunk mögött bejön.
Heiszler a havasokra mutatott.
– Jöhet azokon egyéb keresztül, mint madár?
– Ember nem, de ha Thököly vezeti, igen.
– Kegyelmed nagyon sokra becsüli azt az urat.
– Valóban, tábornok úr, én tanácslanám, hogy a Vaskapunál levő ezredeket vonjuk magunkhoz, s hozassunk több ágyút.
Heiszler nem is válaszolt neki, csak a kezével inte, hogy hallgasson el már.
E pillanatban egyszerre vad ordítás üti meg a vezér füleit, s hátra tekintve Zernyest felé, nagy füstoszlopot lát az égnek emelkedni, míg előőrsei nyargalvást futnak a tábor felé.
– Mi az?
– Thököly átjött a havason! – hangzék a futók szájából a rémhír. – A tatárok felgyújtották Tohánt, s elrablák a tábori poggyászt.
– Lóra, fegyverre minden ember! – kiálta Heiszler felriadva, s maga kardját rántva, paripájára szökött; Doria, Norcher és Magni hirtelen rendbe állíták a csapatokat, Macskási összeterelte gyorsan a székelységet, s kiszállának a síkra.
Amint csatarendben álltak, akkor érkezék oda Balacsán boér, moldvai menekült főnemes, kit a vajda elűzött, s ki most saját költségén két zászlóalj magyar és oláh haddal jött Heiszler segítségére.
A rabló tatárok kiáltása már hallható volt a közel Tohán faluban, mely lángjaival az erdélyi hadak előtt lobogott; Balacsán harcszomjú katonái elkéredzének Heiszlertől, hogy kiverjék őket a faluból, s előrerohanva, nemsokára vad viadal közt nyomták vissza a tatárokat az égő utcákon keresztül, míg Heiszler a deréksereggel Zernyest felé vágtatott a legnagyobb sietséggel. Azt sikerült is elébb elfoglalhatnia, mielőtt Thököly odaérhetett volna.
Itt kissé megpihentek a hadak a nagy nyargalás után; Heiszler bort, pálinkát osztatott ki közöttük, azután rendbe állva, előjöttek a tábori lelkészek, két jezsuita, kezében feszülettel, megimádkoztatá szakaszonkint a német harcosokat; tisztelendő Gernyeszegi uram pedig tarta a reformátusoknak ilyen beszédet:
– Édes fiaim, ám lássátok, hogy a kardot hiába fel ne kötöttétek légyen. Harcoljon mindenki becsülettel; aki elesik, haza földébe, Isten kezébe jut: íme, én magam is kardot kötöttem, és megyek veletek.
Ezenben előtámadt Thököly hada Zernyesten felyül. Egyik oldalon a havasok voltak mellette, másikon egy nádas, csereklés rét terült, mely az augusztusi hő napoktól most ki volt egészen száradva, s könnyen meg lehetett gázolni.
Amint a székelyek megpillanták a törököt, a maguk jellemző agyafúrtságával rögtön kopját ragadtak, s rohantak volna neki, lelkesülten ordítva:
– Jézus segíts! Jézus! Jézus!
A vezérek erővel kardlapozták őket vissza, s minden tekintélyt, szidást, fenyegetést elő kellett venni ellenökben, hogy idő előtt meg ne kezdjék a harcot. Végre nagy durcásan visszasompolyogtak, magukban morogva:
– No, ha nem eresztettetek, akkor aztán ne küldjetek bennünket.
Teleki ezalatt előhívatá megbízott szolgáját, s amint fekete köntösbe volt öltözve, mert még mindig a fejedelmet gyászolta, úgysem sok ékszer levén rajta, azt is leszedte magáról, gyémántos forgóját, nyakláncát, s azokat ujjáról levont pecsétgyűrűjével együtt átadta neki, hogy még a csata előtt vigye meg azokat Gernyeszegre, s adja át leányának, Vay Mihálynénak.
A vén szolga kérdezni akarta, hogy miért ez; de Teleki csak elfordult tőle, s kezével inte némán, hogy távozzék.
Azzal eléhozatá kedves, Kálmán nevezetű paripáját, s megveregetve annak nyakát érzékenyen, kilovagolt a seregek elé, s ott megállva, e szavakat mondá nekik:
– „Jó vitézek, erdélyiek, most az ideje, hogy a mi felséges császárunk hűsége mellett harcolván, magunknak s maradékunknak állandó nyugodalmat s szabadságot nagy dicsérettel szerezzünk, s házunkat, feleségeinket, gyermekeinket a török rabságtól s annak a gonosz Thökölynek tiranusságától megoltalmazzuk, mert különben ha nem forgódunk, örökös jobbágyságba esik még a maradékunk is; soha a német a töröknek Erdélyt nem engedi, levén Magyarországban nagy, erős armadája, aki mindjárt benyomul, s a törököt kiveri. – Hogy pedig énrám senki ne panaszkodjék, hogy ország generálisa levén, elbúttam: ím, ezt a fehér szakállamat ide kegyelmetek közibe hoztam, s kész vagyok itt is meghalni.”
Ezt mondva, odajárult hozzá Macskási, s panaszkodni kezde előtte, hogy az erdélyi magyar hadakat a hátulsó sorba rendelék, s ezek zúgolódnak a mellőzés miatt.
Teleki ezt hallva, rögtön nyargalt Heiszlerhez.
– Uram, rosszul ismered a magyar természetét a hadban, amidőn azt a hátulsó sorba rendeled; különösen a székely nagyon alkalmas arra, hogy rohamra indítsd, de hogy a hátad megett várakozzék, vagy hogy ha első soraidat megbontották, megsegítsen, azt ne várd tőle.
Hadvezérek, igen természetes okoknál fogva, csata előtti percekben igen türelmetlenek szoktak lenni, kivált a csatarendjükbe avatkozó tanácsadások iránt. Heiszler is ezúttal kissé kíméletlenül találta visszautasítani a tanácsurat; mire az hallgatva lovagolt hadaihoz vissza, s egy szót sem szólt többet.
Később azonban engesztelésül utána ment a vezér, s latinul szólva, megbiztatá az erdélyi hadakat:
– „Majd kegyelmeteknek szép mulatsága leszen, meglátja kegyelmetek, a török mint elszalad, nem állhatván ki a mi tüzünket, kegyelmetek aztán isten hírével űzze, vágja, s ha vissza találják kegyelmeteket nyomni, ne jöjjön egyenesen a regimentek elébe, hanem oldalaslag, és én ismét visszaverem a törököt.”
Eközben a török had lassan meg kezde mozdulni; a balszárnyon egy ezred tatár megindult a nádasba lopódzva, s ott csendesen az erdélyiek jobbszárnyát kezdé megkerülni, de a tapasztalt vezér észrevevé a nádszálak hullámzásáról a közeledést, s hirtelen parancsot adott Doriának, hogy hat szakasz dragonyossal siessen ellenük; mire Teleki is elkülde tizenhárom zászlóalja székelyt Henter Mihály vezénylete alatt, s nemsokára lehete látni, mint találkozik össze a két lappangó sereg a sűrű nádasban, a székelyek vad ordítással rohantak a tatárokra, kik az első összecsapás után hátat fordítottak, s futottak még mélyebben a nádas közé. Doria mindenütt utánuk, a lövésektől több helyen meggyulladt a nádas, s égni kezde a harcolók feje fölött.
E pillanatban egyszerre megfúvatá Thököly a trombitákat, s harminckét zászlóval kiállva a síkra, egetverő ordítással rohanta meg az ellensereget.
Az állt a roham előtt, mint a vihar előtt az erdő! Amint a támadók közel jutottak hozzá, egyszerre dördült el a muskétások sortüzelése, s azon pillanatban kilenc zászló bukott le a harminckettő közül, s száz meg száz harcos hullott le lováról.
De a többi nem fordult vissza azért, mint máskor szokott. Feriz bég vezette őket ezúttal, annak kardját látták magosan villogni a seregek élén, s a diadal bizonyos volt előttük.
A lövés percében egy golyó hatott az ifjú mellébe, de ő észre sem vevé azt, csak Telekit látta maga előtt, fekete öltözetében: ráismert messziről, s feléje vágtatott egyenesen.
Az ádáz roham a német dragonyosokhoz érve, egy perc alatt szétbontá azoknak sorait, a karcsú szpáhik dárdája s a könnyű huszárság csákányai ellen rossz védelem volt az egyenes kard és a nehéz páncéling. Az első sor a másodikra vettetett, s amint Norcher generál egy hajítódárdától homlokon találva leesett, keresztültöretett a középpont.
A székelyek ott hátul csak nézték a harcot.
– Mit gondolsz, komé – mondának egymáshoz –, ha minket csak nézni hoztak ide, nem jobban meglátnók ezt onnan a túlsó hegyről?
Ezt mondva, vállaikra veték dárdáikat, s anélkül, hogy legkisebb kárt tennének a törökben, nagy zúgással megszaladtak.
A még folyvást elszántan harcoló lovasság, meglátva, hogy a gyalogság elfutott, egyszerre elveszté bátorságát, s nekieresztve a kantárt, rohant, ki merre látott.
Legvégig ott maradt Heiszler a csatamezőn, s az utolsó pillanatig megfeszített erővel törekvék a harc sorsát megfordítani. Mindhiába. A balszárny szeme láttára elesék Balacsán, s nemsokára eltikkadtan érkezék hozzá Magni tábornok, alig lehete ráismerni, fején egy irtóztató vágás volt keresztül, mely vérrel borítá el arcát, s bal karja keresztül volt szúrva dárdával. Még most sem magáért aggódott, hanem belekapaszkodott Heiszler lovának zablájába, s erőfeszítve ragadta magával.
Heiszler kétségbeesve küzdött most saját emberei ellen, kik erőszakkal vitték el a csatatérről. Amint azonban egy dombtetőre felért, s onnan visszatekinte, még egy küzdő csapatot látott a csatatéren. A különvált Doria osztálya volt az, ki amint a tatárokat űzve, különszakasztatott a seregtől, látva, hogy egyedül maradt, hirtelen összevoná kisded csapatját, s egyedül állt ki a minden oldalrul reárohanó győztes seregnek, s elszántan harcolt velük, magát meg nem adva.
Ezt látva Heiszler, kiragadta magát kísérői közül, s még egyszer visszafordulva, egyedül visszavágtatott a csatatérre; nehány hű vitéze száguldott utána, s a szembejövő huszárokon keresztül akarta magát vágni Doriáig.
Egy magas, daliás férfi állta útját.
– Add meg magad, vezér; nem válik szégyenedre: én Thököly vagyok.
Heiszler nem válaszolt, hanem nekinyargalt, s kardját megforgatva feje fölött, összecsapott a magyar vezérrel.
Thököly kiálta a körüle levőknek, hogy senki se nyúljon hozzá; egyedül vívott méltó ellenével, míg egy dühös csapásnál egyszerre markolatban törött ketté a német vezér kardja, s az kénytelen volt magát megadni neki.
Ezalatt Doria csapatjait is letörte a túlnyomó erő, ő maga lelőtt lova alá szorulva elfogatott; Thököly ott a harc színén magához váltá őt a tatároktól, s saját sátorába küldé.
A többiek elfutottak.
Futott Teleki Mihály is, biztatva kedves Kálmán paripáját; hallá háta mögött az üldözők kiáltását, különösen egy alak volt, mely nem akart mögötte elmaradni, s Telekinek úgy tetszék, mintha már látta volna ez alakot.
Maga volt az a főszerdár, Feriz bég. Halálosan megsebesülve bár, mégsem feledte el halálos bosszúját, s bár vére patakban omlott, még érze karjában elég erőt, ellenfeléét kiontani.
Egyszerre Teleki Mihály egy búzaföld felé vette futását, hogy az általános irányból félretérjen, s lova megbotlott egy kalangyában, s elbukott vele együtt, kengyelébe keverve lovagját.
Itt utolérte Feriz bég a tanácsurat, s kardját megsuhintva, kiálta rá:
– E csapást neked Bánfi Dénesért!
Teleki védelemre emelé kardját, de e névnél megrendült az kezében, s a vágás arcát érte; az első vérre kihullt a főúr kezében a kard, csak kezét tartá még elboruló szemei elé, s csak e szavakat hallá:
– E csapás neked Béldi Pálért! Ez Béldi gyermekeiért! E csapás Erdélyországért!…
Ez volt a legsúlyosabb.
Teleki holtan terült el a síkon.
Feriz bég feltekinte az égre, megdicsőült arccal, nagyot, nehezet sóhajtott, mintha az egész eget be akarná lélegzeni, s azzal holtan hanyatlott lova nyakára.
*
Másnap, midőn a holtak mezején Telekit megtalálták és Thököly elé vitték, felkiálta:
– „Hej, kopasz, kopasz! Ha te nem lettél volna Erdélyben, nem folyna annyi vér itten.”
Így teljesült be rajta Magyari jövendölése.
Azután felöltözteté Thököly a megfosztott hullát saját ruháiba, s úgy küldé el Görgénybe özvegyéhez.
Az elfogott Heiszler és Doriáért cserében visszakapta feleségét, Ilonát. Ez volt legnagyobb nyeresége a harcból.
Most mind a ketten távol Nikomédia völgyében alusznak.
