ELSŐ FEJEZET • Pályátlan csillag
ELSŐ FEJEZET • Pályátlan csillag
Mikor Trenk Frigyest a kahlenbergi kolostor ajtaján kibocsátották azzal a kötött utasítással, hogy huszonnégy óra alatt Bécs városát elhagyja: ott állt a világban, üres szívvel, üres fejjel és üres zsebbel, ami legrosszabb.
A három spadassinnal vívott párbajánál a kabátját leveté, s odadobta az inasának, annak a Jankónak, akit lengyel Borussziából hozott magával. Annak a kabátnak az egyik zsebében volt az erszénye, ötven arannyal, a másikban a drága két pisztolya. Mikor az ellenfelét keresztülszúrta, annyi ideje sem volt, hogy az inasát fölkeresse a kabátjáért: első dolga volt a futás. És aközben a kardot is eldobta. Egy futó embert, véres karddal a kezében, mindenki siet lefülelni. Eszerint kabátja sem volt, meg fegyvere sem volt.
Elgondolkozott a világ állása felől. Filozófiát végzett: nagy hajlama volt a meditációkra.
Ez a Bécs rossz iskola volt rá nézve, de a megelőző iskolái is előkészületi preparandiák voltak hozzá.
Itt az erény a bűn, s a bűn az erény. Itt a rablót nem azért büntetik meg, mert rabolt, hanem azért, mert pénzt szerzett; a gyilkost, gyújtogatót nem azért üldözik, hogy ölt és égetett, hanem azért, hogy a hazájának jó szolgálatokat tett, s hogy a jutalmat megtakarítsák. Itt a jótettért hálátlanul, orgyilokkal fizetnek. A bíró maga is veszteget, s magát még inkább megvesztegetteti, s ez a vesztegetés megy felfelé, magasba: az ember beleszédül! A bűnnek jó dolga van, az erény szenved.
Vagy ne mondjunk ilyen ostobaságokat: „bűn és erény!”, hisz ez a megkülönböztetés már maga idealizmus. Nevezzük idealizmusnak és realizmusnak.
Trenk Frigyesnek módjában volt szépen disztingválni mind a kettőt a saját eddigi tapasztalatalból.
Hogy a királyát rajongón szerette, eszével, karjával védelmezte, az idealizmus volt; azért kapott sebeket, szenvedéseket, rágalmakat.
Hanem hogy a király szép húgát is szerette: az már realizmus volt; megcsalta a becsületes férjet, a csatamezők hős vezérét, botrányt csinált; ezért jutalmat kapott: édes pásztorórákat, pénzt bőséggel és pártfogást.
Hogy a beneschaui varázsló tündér édes ölelése között elfelejté katonai kötelességét, az realizmus volt. Azért jutalmat kapott. Katonai érdemrendet: „pour le mérite”. Előléptetést, fejedelmi magasztalást.
Hanem, amidőn ugyanazon tündérnővel egyedül hagyták a király sátorában, hogy azt őrizze, és mulattassa reggelig, s akkor ő elfutott a szerelemszomjas hölgy elől, lóra kapott, a csatába rohant: hát ez idealizmus volt. Ezért aztán becsukták, megkínozták, megkergették.
Hogy menekülése közben a pajtását is a hátán cipelte, átúsztatta a jeges folyón, védelmében embert ölt, táplálta, ápolta: hát ez idealizmus volt. Ezért kapott ütlegeket, éhezett, fázott, rongyoskodott; egyik veszedelemből a másikba esett. Büntetése lett.
Hanem, hogy a jótevőjének a feleségét elcsábította, annál a régi szerelem emlékeit fölelevenítette: ez már realizmus volt. Ezért megkapta a jutalmát. Anyai szeretet, fejedelemnői kegy újra gavallérrá tette koldus csavargóból.
Folytathatta volna. Előtte volt a kitárt varázsmappa a megjelölt úttal, a fényes állomásokkal. Degesz erszénnyel áttérni a muszka cárnő seregébe, ott fényes állást foglalni. Magával szöktetni a csábító szépasszonyt, aki más úton, de paralell irányban a kedvesével, szerez számára sikert, diadalokat: ez lett volna a realizmus. Ha ezt teszi, azóta ezredes volna Oroszországban, csillagot hordana a mellén – s a holdat mégsem a homlokán. Az a férjé. Ez volna a realizmus.
Ehelyett otthagyta a szépasszonyt az öreg férjének hűségesen, visszatért a sebesülten elhagyott barátjához, azzal megosztotta az erszénye felét: hát ez idealizmus volt. Ennek az lett a büntetése, hogy most itt áll az ég alatt, kabát nélkül, fegyver nélkül, egy garas nélkül. Ez volt a preparandia!
Hát aztán a bécsi nagy univerzitás! Itt tanulhatta azután ki alaposan, hogy mi a különbség a realizmus és az idealizmus között.
Azok a bírák, akik törvényt tartanak egy vádlott fölött, azért, hogy annak a vagyonán megosztozzanak: azok a főurak, akik bérbe adják a metreszeiket a törvényszéknek hamis tanúkul; az a vádlott maga, aki a bírákat megvesztegeti, a védelmezője ellen orgyilkosokat fogad: az mind a valóságos realizmus tipikus alakja.
Hanem az a hóbortos szeleverdi, aki az igazságot ki akarja deríteni, a nagybátyjának segítségére siet, s ezzel magát ezer bajba keveri: ez az idealizmus kóbor lovagja. Ezt háromszor becsukják, négyszer meg akarják gyilkolni, s utoljára egy ingben dobják ki a város kapuján. Ez az idealizmus jutalma!
Hányszor volt alkalma a realizmus útjára megtérni! Szépasszonyok, víg cimborák csalogatták a gyönyörűségek útjára. Magas urak, hatalmas emberek kínálták fényes katonai ranggal, a dicsőség útja is nyitva volt előtte. Okos emberek, törvénytudósok felfedezték előtte Trenk Ferenc apjának a végrendeletét, melyben az öreg magyar mágnás elzüllött, elátkozott fiát kitagadja minden vagyonából, s összes magyarországi birtokaira nézve az unokaöccsét, Trenk Frigyest teszi általános örökösévé. Íme, itt van a gazdagság a kezében, törvényes alakban felkínálva. Nem kell érte senkit megcsalni, senkinek hízelkedni. Elég a magyar indigenátusért folyamodni, s azzal a pergamennel együtt megkapja a nagybátyja várait, uradalmait, amiket Ferenc atyja végrendelete ellenére bitorol. Ez lett volna a realizmus.
Ahelyett Frigyes ennek a kitagadott nagybátyjának fogta pártját, annak a peres irataival zárkózott be egy szűk szobába, írt, dolgozott, kutatott: utazott az ország egyik szélétől a másikig, elköltötte annak az igazságára a saját vagyonát, elrontotta a saját hivatását. Ez volt az idealizmus. Ezért is megkapta a büntetését. A saját bátyja, védence bérlett ellene orgyilkosokat, s kiűzte a világba. Még megköszönhette, hogy nem a „világból”!
Rossz gondolatoktól üldözve bandukolt előre. Egy útfordulónál nyílást engedett a sűrű erdő, mely a hegyet fedi, s ott látta maga előtt a nyugvó óriást: Bécs várost, zegzugos vörös bástyáival, közepéből kimagasló felséges tornyával. Visszaborzadt tőle. Neki ettől a jeltől, amint meglátta a földhatáron, el kellett volna futni.
S most még egyszer bemenjen? Végigkoldulni a kegyelmes patrónusokat s a kegyetlen jó barátokat? – Inkább hajót vontatni kötéllel napszámba!
A szép fasorok között kőpadok voltak. Ott látott magában üldögélni egy öregurat, zöldbe csavarodó szőke parókában. Megszólította.
– Ugyan, édes úr, nem tudná ön nekem megmondani, merre találok én egy olyan utat, mely a Kahlenbergről a Spinnerin am Kreuzhoz vezet, anélkül hogy Bécsen keresztül kellene vándorolnom?
– Fiatalember – mondá neki az öregúr –, üljön le ide mellém. No, csak üljön le. Mert lássa, ön egészen tévúton jár. S én önnek a tévedését helyre akarom igazítani. Ön még fiatal: megjavulhat. A germán fajnak a sajátsága az, hogy fiatal korában hajlítható, vén korában merev. Tehát tanulja ön meg, hogy helytelenül ejti ön e hegynek a nevét Kahlenbergnek, éppen úgy, mint az egész bécsi nép helytelenül ejti, mert az nem kopasz hegy: ellenben erdőkkel fedett. A régi okiratokban ezt úgy nevezik, hogy „Kallenberg”. A „kallen” régi germán szó; így nevezték az ős teutonok az ugatást; s mivelhogy itt volt a főhercegeknek, s még mai nap is itt van a kutyásháza, tehát azoknak a „kallen”-je, ugatása szerint neveztetett ez a hegy Kallenbergnek…
– Szent Isten! – riadt fel Frigyes. – Hová jutottam? – S azzal kettőt ugorva egy helyett, iparkodott a tudós filológus körme közül kiszabadulni. Csak akkor mert hátranézni, amikor már nem láthatta.
De egy hasznát mégis vette a filologiko-archeologikus disszertációnak. Azt, hogy a kutyaugatásra figyelmes lett. Az úttól kissé befelé esett egy sárgára festett ház, az volt a főherceg kutyaistállója.
Itten megállt, azon gondolkozva, hogy bezörgessen-e? A kutyapecérek emberséges emberek szoktak lenni.
De alig állt meg a ház előtt, amint annak hirtelen kinyílt az ajtaja, s onnan egyszerre a nyakába esett – a jó bolond Jankó inas!
Ott volt az egyik kezében a felsőkabát, a másikban a kard. Sírt is, kacagott is a bolond fiú, úgy ölelte, csókolta a gazdáját, majd megette.
No, hát van mégis egy hű ember a világon!
– Csakhogy előkerültél, gazdácskám! – (a mazur mindenkit tegez). – Futottam én utánad, amikor a sáncból elszaladtál, de nem tudtalak utolérni; a klastromba meg nem eresztettek. Azóta folyvást itt leslek a kutyásházban, éjjel-nappal. Ide beszegődtem kutyaetetőnek, hogy rád várhassak.
Ezalatt feladta rá a kabátját, felkötötte a kardját.
– Aztán itt van a zsebemben az erszényed. Ötven arany van benne. Egy sem hiányzik. Dehogy nyúltam volna hozzá! A pisztolyaid is itt vannak.
No, hát van még egy becsületes ember is a világon!
– Ugye, nem megyünk többet vissza Bécsbe? Nem abba a tömlöcvárosba: a flaschenträgerek közé. Úgy elmegyünk, hogy hátra sem nézünk, amíg a Szent István tornya látszik.
– Szívemből beszélsz, szolgám. De hát merre? Hová?
– Merre? Hová? Hogy kérdezheted? Ahonnan idejöttünk. Vissza a drága jó mamához, Danczkába, aztán meg Elbingbe, ahhoz a nyájas, jóindulatú szép menyecskéhez, aki téged úgy szeretett, mintha édes testvére volnál. Sehol sem volt nekünk olyan jó dolgunk.
Ezzel most már útba volt igazítva Frigyes.
A bűbájos Miranda képe egyszerre mint egy vezérmentő lobbant fel előtte. A szenvedélyes hölgy, aki mindent ad, és mindent kíván. Hiszen most már nem is volt semmi oka rá, hogy ezt a lángra lobbanó szenvedélyt gyanúval, gyűlölettel hűtögesse. Akár ő volt az a rejtélyes női tanú, aki Frigyes király hírét rontotta, Trenk bátya becsületét eláztatta, akár nem ő volt: mi köze már őneki Frigyes királyhoz és Trenk bátyához?
Lengyel Borussziában találkozhatik az anyjával, testvéreivel és – Mirandával. Ezt jól mondá Jankó inas.
Tehát van még egy okos ember is a világon.
Jankó azonban még nem adta át az urának az erszényt az ötven arannyal.
– Tudod, uracskám; ha én ezt az ötven aranyat most mind neked adom, akkor ebből holnapután semmi sem marad, s mi mehetünk patrizálni: te hegedülsz, én furulyálok. Hanem azt tesszük, hogy kétfelé osztjuk. Huszonöt aranyat te süllyesztesz a zsebedbe, s azzal ficsúrkodol, míg benne tart; a másik huszonötből pedig én ellátom az utazásunkat egész hazáig, kocsiról, lovakról gondoskodom, szállást, étkezést fizetek: neked semmire sem lesz gondod; amit megtakarítok, az út végén kezedbe adom.
– Nagyon jó lesz, édes szolgám, Jankó – monda Frigyes, s szépen kétfelé osztotta a pénzét, felét átadta a buta, Jankónak, s azzal egészen meg volt nyugtatva a jövendője iránt.
Mert kell ahhoz bizonyos neme az áldott ostobaságnak, hogy az ember a pénzzel bánni tudjon.
No, most aztán szépen bele volt igazítva megint az életszekere a realizmus vágányába: gondtalan napok, könnyelmű élet, szép asszony mosolygó arca; semmi magas cél! Ez a szép élet.
Csak az az egy baj a realizmusban, hogy annak az életben van egy alkatrésze, ami a költészetben romboló hatást gyakorol: ez a véletlen. Hátha a realisztikus hőst, mikor éppen útban van egy realisztikus hőstettet elkövetni, egy még realisztikusabb fickó véletlenül főbe kólintja, mi lesz akkor a regényből? Pedig az életben ez így szokott lenni.
Egy ideig a véletlen szolgailag kezére játszott az ifjú kalandornak. Nürnbergbe megérkezve, ott találta az orosz hadsereg főhadiszállását, melyet Erzsébet cárnő Németországba – a békét helyreállítani küldött. A parancsnok Liewen tábornok volt, Trenk Frigyesnek anyai részről közel rokona. Előbb egy jó pajtásával akadt össze, Butskow őrnaggyal, akit bécsi orosz rezidens korából ismert. Ez bemutatta őt a tábornoknak. Liewen teljes rokoni szeretettel fogadta az ifjút: felszólítá, hogy lépjen orosz szolgálatba, amihez annak különben is nagy kedve volt, s azonnal kinevezte századosnak a tobolszki dragonyos ezredhez.
Volt tehát már rangja és egyenruhája. Az utóbbi ugyan nagyon megapasztá a Jankó erszényét, ámbár az orosz tisztek e tekintetben nem voltak olyan fényűzők, mint a burkusok. Kék kabátot viseltek rézgombokkal és szarvasbőr nadrágot.
Hanem hát még ez nem elég arra, hogy az ember egy szépasszonyt elszöktessen. Frigyesnek mindössze huszonkét arany ágaskodott a zsebében. A hópénze volt negyven rubel, de azt csak utólag fizették.
Hadakozásra nem került a dolog, egy kardcsapást sem mértek. A hadviselő felek megkötötték a békét, s az orosz hadcsapatok visszasétáltak.
A morvaországi Prosznitzban téli szállást tartott az orosz fővezér, ahol Erzsébet cárnő trónralépésének évfordulóját nagy fénnyel megünnepelték. Liewen tábornok fényes bált adott a cárnő tiszteletére.
A tánc után következett a játék. A tábori főorvos fáróbankot adott a tiszt urak kedvéért.
Csaknem hihetetlen, de mégis igaz, hogy Trenk Frigyes ekkor látott először életében szerencsejátékot. Frigyes király tisztjeinek szigorúan meg volt tiltva a hazárdjáték; a legkisebb áthágást várfogság, degradáció követte; Bécsben pedig ugyan nem volt alkalma rá. A börtönben csak társasjátékokat műveltek.
Itt most egyszerre garmadával látta maga előtt az aranyat. Az aranynak van a legnagyobb mágnesereje. Az asztalon csillogó arany képes odahúzni egy embert magához, a zsebében levő aranynál fogva.
Frigyes egyszer csak azon vette észre magát, hogy ő is ott ül a kártyázók között. Azt hitte, mint minden neofita kártyás, hogy Fortuna istenasszony örül, hogy szerencséje lehet egy új imádót tisztelhetni társaságában, s siet szolgálatára lenni.
Rövid félóra alatt elvesztette az utolsó aranyát is.
Vörösre pirulva a szégyentől és bosszúságtól kelt föl a kártyaasztaltól, s hazatámolygott a szállására.
Az üres zseb teli van lelkiismeret-furdalással.
Még megvolt a két drága pisztolya. Azokért kínált már neki Vojcsikov tábornok húsz aranyat.
Arra gondolt, hogy most rögtön eladja a pisztolyait, s aztán azoknak az árával visszamegy a bálba, s erőszakolja a szerencsét.
Ezen a szent napon azonban az volt a jó orosz szokás, hogy minden ember, akinek lőfegyvere volt, üdvözléseket durrogtatott az ablakából ki az utcára. Frigyest is magával ragadta ez a lövöldözési szenvedély. S ha már meg kellett válnia a szép pisztolyaitól, hát legalább a puskaporát el akarta lövöldözni a cárnő tiszteletére, s elkezdett az ablakából durrogtatni ki az utcára; a Jankó töltötte a pisztolyokat. Egyszer aztán az egyik pisztolynak a csöve szétszakadt a kezében, s egy szilánkja a Jankónak a pofájába fúródott, a másik a saját tenyerét sebzé meg.
A Jankó káromkodott; de még jobban Frigyes. Oda a húsz arany! Kevésbe múlt, hogy azt a másik töltött pisztolyt a saját homloka ellen nem fordítá.
De mégis okosabb bolondot gondolt ki.
– Mennyi pénz maradt még a zsebedben? – kérdé a jajgató inastól.
– Három arany.
– Ide vele!
Elvette téle az utolsó három aranyat, s azon módon vértől csepegő tenyérrel, visszarohant a bálba – kártyázni.
S úgy látszik, hogy a véres kézben van valami babona.
Nem vesztett már. – Rövid percek alatt visszanyerte a húsz aranyat. Azt azután, mint bölcs, takarékos gazda, eldugta a zsebébe: a fölösleggel tovább játszott. Egy óra múlva felrobbantotta a doktor bankját: az arany garmada őeléje halmozódott. Akkor másik bankadó jött: azzal is tusára kelt. Azt is levetkőztette tisztára. Reggel felé az egész társaság pénzét mind összeseperte. Mikor a játékot abbahagyták, hatszáz arany hevert előtte.
Ez volt Frigyesnek az első és utolsó szerencsejátéka életében! Hatszáz arany már pénz! Azzal már lehet kalandra kiindulni. Trenk Frigyes e hatszáz aranyas játéksikere után egy igazán megható disszertációt írt a játékszenvedély ellen, melyben inti az ifjú nemzedéket, hogy őrizze meg magát e romboló démon incselkedései ellen. Igaz ugyan, hogy valami harminc évvel később írta ezt a kegyes értekezést a megtörtént esemény után; de ami annak etikai értékéből semmit sem von le.
Akkor hevenyében nemigen jutottak eszébe ezek az erkölcsnemesítő kontemplációk.
Ellenben (német frázist használva) szertelenül magasra duzzadt a kakastaréja vakmerő vállalkozásokra.
Amint az idő kinyílt, az orosz hadsereg hazájába térésre készült. Száznegyven maródi volt közöttük, akik nem tudtak a maguk lábán masírozni.
Trenk Frigyes azt a gráciát kérte ki a nagybátyjától, a fővezértől, hogy bízza ezeknek a lázároknak a hazaszállítását őreá; ő különösen szereti az ispotályosokat ápolni.
No, majd meglátjuk ennek a szamaritánusságnak a minőségét!
Megkapta a komissziót.
Akkor aztán Krakkótól kezdve a Visztulán vitte magával hajókon a beteg orosz katonákat Danczkáig. Annak a kikötőjéből azokat Rigába kellett szállítani a tengeren át.
Danczkában pedig akkoriban éppen nem volt orosz hajó. Eszerint várni kellett, amíg a sors intézkedése egyet odahoz.
Ebbe egy kis idő beletelt; s ennek a haladéka alatt Trenk Frigyes ráért volna Elbingben kellemetes meglepetést okozni megjelenésével a szép Mirandának.
El is indult lóháton, a Jankó inasával – a kommandót átruházva Platen hadnagyra – az ermelandi püspökmegyébe, ahol egy faluban megállapítá a légyott színhelyét.
Ő ugyan Liewen tábornak előtt azzal indokolta ezt a félreugrást, hogy az édesanyjával, a húgával és az öccsével akar találkozni, akik mind ezen a tájékon laknak. Az előzményeket tekintve azonban, több mint bizonyos, hogy Miranda circei alakja volt az, ami őt idecsalogatta.
Ekkor vágott közbe aztán az a még realisztikusabb véletlen, amit fentebb jeleztünk.
Mikor már Frigyes a Jankóval együtt szépen megérkezék abba a faluba, ahol Mirandával kellett találkoznia, a fátum arra vette, hogy a szállását elhagyva, áttekintsen a szemközt fekvő kocsmába, ahol parasztlegények táncoltak nagy trombitaszó mellett.
Abban a faluban pedig az történt, hogy éppen a megelőző napokban jártak ott porosz verbunkosok, s azok egy jómódú mazurnak a fiát ravaszul leitatták, s aztán részeg fővel elvitték magukkal burkus rekrutának. Emiatt a polyák fiatalság fel volt dühödve az idegen katonák ellen. Mikor Frigyes belépett a kocsmaudvarra, azt hitték (a szarvasbőr nadrágjáról), hogy ez az a burkus toborzótiszt, s nosza, nekiestek fütykösökkel, anélkül hogy szót váltanának vele.
Trenk Frigyes kettőt nyakon kapott közülük, s ezeknek a fejét odaverte a falhoz; de a többi ütötte, ahol érte.
A Jankó inas ijedtében bebújt a sütőkemencébe. A két pisztoly is a táskájában volt.
Jó szerencsére maga a kocsmáros meg egy vadászlegény segélyére rohant Trenknek: ő is egy dorongot kapva a kezébe, egyesült erővel szétverték a garázda fickókat, s urai maradtak a csatatérnek. Azonban Trenk Frigyes úgy összevissza volt agyabugyálva (az orrát is betörték) , hogy alig maradt rajta emberi ábrázat.
Vérben, fagyban hagyva, nehogy a többi parasztok agyonverjék, hirtelen felkapott a lovára. S a kályhából előkerült Jankó inas támogatása mellett valahogy megmenekült ebből a kelletlen mulatságból, s nagy nehezen eljutott egy olyan helységbe, ahol kirurgust talált, aki a sebeit bekötözze. Ezt a tréfát azonban nyolc napig megfeküdte: a nyaka, a karja össze volt zúzva. Gyökeresen ki volt gyógyítva a szerelmes kalandvágyból.
Ilyenek ám a véletlenek, amik a realisztikus regényeket tönkresilányítják.
Azt mondja Frigyes úrfi, hogy ezen baleset miatt nem találkozhatott a találkozóra siető édesanyjával. Az meg útközben felfordult a hintajával, s karját törte. A húgának meg az anyját kellett ápolni. Ezért nem találkozhatott velük össze soha többé.
Hogy Miranda asszonynak mije tört el? Azt nem jegyezte fel a naplójába.
