ÖTÖDIK FEJEZET • Szép Jelvira

Teljes szövegű keresés

ÖTÖDIK FEJEZET • Szép Jelvira
Trenk Frigyes maga bevallja őszintén hátrahagyott irataiban, hogy a hölgyek kegye volt hódításainak legmagasabb célja, s azok között is mindig a legbájolóbb, a legnemesebb, a legszebb alakokat választá.
„Elsőrendű hölgyek idomítottak mint ifjút, az ő szerelmük tartott vissza a kicsapongásoktól. Nők tanítottak férfiúi erkölcsökre, finomított ízlésben. Nők segítettek balsorsomban. Életemnek kevés boldog napját mind nőknek köszönhetem. S még most is, éltem alkonyán, a szép és vidám hölgyek képesek feléleszteni öregségtől, világgyűlölettől, búskomorságtól lankadó lelkemet.”
Egy fényes ebédnél, melyet lord Hyndford adott a diplomáciai kar tiszteletére, Trenk Frigyes is hivatalos volt.
Egyenként ismert már mindenkit: a nagyköveteket és feleségeiket, az orosz minisztereket, az udvari főméltóságokat, ifjú és vén életpárjaikkal. (Pardon! Az asszonyok sohasem vének: csak hosszan tartó ifjak.) Csak egy garçon volt a miniszterek között: a tengerészet főnöke, herceg P…ff. – No, ennek jobb is volt már nőtlen fővel maradni. Úgy meg volt hízva, hogy az asztalnál külön vasszéket kellett alája tolni: minden más összetörött volna alatta. Köztudomású volt az a különcsége, hogy hajóskapitány korából annyira hozzászokott a hajó hánykódásához, hogy nem tudott másként elaludni, mint egy szánkós zsöllyében ülve, melyet egy gépezet folytonos ringó mozgásban tartott. – Aztán túl is volt már a hatvanon, akárhogy festette is feketére a bajuszát meg a szemöldökét.
Kollégái állandóan tréfáltak vele: „Mikor házasodol már meg?”–„Még nagyon gyönge vagyok hozzá!”
Még egy kellemes tulajdonsága volt a miniszternek: az, hogy rendkívül nagyot hallott. Ezt a fogyatkozását azonban pótolta a megfigyelőtehetségével. A szemeivel tudott hallani. A szájára nézett az embernek, s annak a mozdulataiból találta ki, hogy mit beszél, úgy, hogy gyakran a színházban az átelleni páholyban ülőknek a beszélgetését kihallgatta – a szemeivel. Ez a tudománya természetesen kárba veszett, hogyha ismeretlen nyelven beszéltek, például angolul.
A nagykövet vendégeit a gyülekezőteremben az udvarmester fogadta, ki a férfi vendégeknek egy aranyos bilétet adott át, melynek egyik oldalára a saját nevét találta ki-ki felírva, a másikra pedig az asztalnál szomszédjául kijelölt úrhölgy nevét, akit megelőzőleg is kötelessége volt karnyújtva az asztalhoz vezetni.
Trenk Frigyes levélkéjére ez a név volt írva: „Asturovna Jelvira.”
Még eddig nem hallotta ezt a nevet.
Asturov: nem hangzik oroszosan. Elvira sem található a görög naptárban. Az oroszok a lágy magánhangzón kezdődő neveket szeretik egy jottával megtoldani: Jelizabet, Jeugén. Így lett Jelvira.
– Kinek a neje ez a hölgy? – kérdezé az udvarmestertől.
– Nem tudom. Princessz.
Nemsokára megtudta hát.
A keleti fénnyel és angol komforttal ellátott társalgóteremben lady Hyndfordot kézcsókkal üdvözölte Frigyes, s átadta neki a magával hozott bukétot. Milady rögtön karonfogta, s odavezette a kereveten ülő kancellárnéhoz. – Az már régi ismerős volt.
A hercegnő kerevete oldalán azonban „állt” egy hölgy. Mit hölgy? Egy tünemény! Hogy állt, és nem foglalt helyet, abból lehetett tudni, hogy még leány.
De hát hogy kerül egy hajadon egy diplomáciai ebédhez? Csupa miniszterek és nagykövetek feleségei közé?
Karcsú, gyönyörű termetű leány volt, fényes, délorosz nemzeti viseletben: vállfűzője drágakövekkel hímzett, ingvállának a boglárja gyémántrózsa, a nyakát ölelő násfa igazgyöngy. Arca halvány, rejtett pírral, gömbölyű ajkai sokatmondó hallgatásra nyílva, nagy fekete szemeiben szétsugárzó igézet, szénfekete haja, mint egy korona, a feje körül csavarva, átfonva gyöngyfüzérekkel, melyekről a ferronière karbunkulusa a domború homlokra csüng alá.
Lady Hynford bemutatta a leánynak is Trenk Frigyest.
– Az ön cavalier servant-ja az asztalnál.
Tehát ez a Jelvira? Ez a tündér?
Trenk észrevette, hogy a halvány arc elpirul: az ajkak valami suttogó szóra nyílnak, s az a szó angolul van mondva.
De tovább nem találgathatta azt a rejtélyt, mert egyszerre eltakarta a napját egy közbetolakodó sötét tömeg. P…ff miniszter rengeteg alakja. Csak annyit láthatott, hogy a nagy hájkolossz egy rózsacsokrot nyújt át a szép tündérnek, amit az bal kézzel elfogad, s a jobb kezét olyanformán meghajlítva emeli fel, mint aki kézcsókot provokál. És a miniszter valóban kezet csókol a leánykának.
Frigyes egyszerre olyan ostoba lett, mikor ezt meglátta.
Nem bírta a felindulását eltitkolni.
– A hercegnő a miniszternek a menyasszonya? – súgá a kancellárnőnek.
A magas úrnő hideg, változatlan arcot mutatott.
– Igen. A cárnő kívánja ezt a házasságot.
Frigyes látta, hogy sietnek kezet szorítani a magas uraságok, s gratulálni a boldog vőlegénynek, míg az triumfáló arccal fogadja az üdvkívánatokat.
– No, eredj, gratulálj te is a vőlegénynek – mondá lord Hyndford a támolygó ifjúnak.
– Szeretnék neki gratulálni – a kardommal a hasába… – dörmögé a fogai közül Frigyes.
– Legyen eszed! Hiszen nem neked baj az, hanem neki. Hát mióta járnak a farkasok vadászati engedélyért?
A major domus jelenté, hogy az ebéd kezdődik. Minden úr sietett a hölgyét felkeresni, s az udvari etikett rendje szerint az étkezőterembe vezetni.
Az asztalnál azonban ez a rang szerinti sorrend merészen meg lett változtatva. Trenk Frigyesnek, a kapitánynak, valahol az asztal végén lett volna helye. Semmi jogcíme nem volt hozzá, hogy negyedik helyen üljön a kettős elnökségtől, melyet lady Hyndford és Bestuseffné képezett. Látszott, hogy őtet nem tekintik valóságos orosz tisztnek; mert így nem ülhetne szemközt egy admirálissal; hanem a cárnő kegyencének. Ezen a jogon kerülhetett a szép menyasszony oldalára átellenben annak a vőlegényével.
A kövér csoda, amíg evett ivott (pedig nagyon sokat) szüntelen a két szemközt ülő ajkait leste, kiülő cápaszemei folyvást – hallgatóztak reájuk. Csakhogy ezek meg tudtak színjátszani.
Ez a kis fiatal tündér, a tizenhat éves princessz, jól tudva azt, hogy vőlegénye nem ért angolul, folyvást ezen a nyelven beszélt Frigyessel. A miniszter szemei semmit sem tudtak meg a szájmozdulatokból. S nehogy az arckifejezésekből lehessen neki valamit megsejteni a mondott szavakkal egészen ellenkező arckifejezést mutatott. Mikor a szomszédja által teletöltött tokaji boros poharakat ajkához emelte, azt mondá Frigyesnek.
– Bár volna méreg ebben a pohárban, hogy szabadulnék meg egyszerre ettől a szörnyetegtől.
De a szavak alatt igéző mosollyal fordult a vőlegényéhez, a félig kiszürcsölt poharat annak nyújtva át, hogy a maradék bort az hörpintse ki. S azzal együtt a menyasszonya szerelmét.
– Kétségbe vagyok esve – mondá Jelvira Frigyesnek. – A cárnő kényszerít. Atyám Szibériába van száműzve. Attól függ a megkegyelmeztetése, hogy én e borzasztó embernek a feleségévé legyek. Fejedelmi vagyon birtokosa vagyok; de azt csak akkor kapom meg, amikor az oltártól visszatérek ezzel a hippopotamussal.
S ezalatt dévaj kacérkodással hajigált kenyérgalacsinokat a kedves jövendőbelije rézvörös pofája felé.
A vőlegényi rózsacsokorról egy levél leesett. Azt Frigyes felkapta. Jelvira visszakövetelte. Arra Frigyes a rózsalevelet a szájába vette. Jelvira erre méltóságteljes arcot csinált, szemöldeit összehúzta, s kemény, parancsoló hangon mondá Frigyesnek:
– Adja ön vissza azt a rózsalevelet azonnal. Holnap délután jöjjön el Poklonnája-Górán levő nyári kastélyomba: ott megkapja az egész bukétát.
E szigorú rendreutasítás után Frigyes előadta a rózsalevelet, bocsánatot kért, s aztán egy szót sem szóltak többé egymáshoz. Láthatta mindenki, hogy a fiatal hercegnő szigorúan tudja fenntartani a tekintélyét.
A boldog vőlegény, teljesen meg lévén nyugtatva a látottak által menyasszonyának szigorú elvei felől, egész igyekezettel láthatott a gasztronómiai tanulmányai után. Más rendes embernél is élvezetszámba megy az étkezés; de őnála ez valódi tanulmány volt. A világ minden nemzetének kedvenc ételeit ő honosította meg az orosz szakácsműtermekben.
Az orosz lakomákat befejező spiritiszta charadák is az admirális herceg szerzőségével dicsekednek. Spirituszról lévén szó, disztingválni kell azon spirituszok között, amelyeket a lélekidézők, és azok között, amelyeket a dugóhúzók idéznek elő rejtekeikből. Ez utóbbi spiriruszokból telt ki a charáda, olyanformán, hogy egy hosszú nyakú, át nem látszó pohárba többféle likőröket töltöttek gondos lassúsággal, hogy össze ne keveredjenek. Azokat aztán a kihörpintőnek ki kellett találni az ízük, zamatjuk, aromájuk után, hogy melyik micsoda? S végül a kitalált neveknek az előbetűiból összekerült egy szót készen perdülő nyelvvel kimondani.
Ebben volt P…ff herceg virtuóz.
Mikor a hosszú poharat a körömpróbáig kiszürcsölte, rögtön kiteremtette utána a kitalált betűrejtvényt:
– Chragamabár!
– Bravo, bravisszimo! – hangzott az asztaltársaság tapskísérte riadala. – Helyes a megoldás.
 
Ch artreuse
R hum
A bsinth
G in
A nisette
M arasquino
A rac
B orovicska
A llasch
R ostopschin
együtt
„Chragamabár”
 
Mikor már erre került a sor, a hölgyek odahagyták az asztalt, s kivonultak a háziasszony teázótermébe. Oda pedig, orosz etikett szerint, férfiaknak nem volt szabad belépni. Ezt a szokást még nem ismerte Frigyes, s azt gondolta, hogy a szomszédnéját, ahogy karján vezette az étkezőbe, akként kell innen kieskortálni is; de a miniszter rákiáltott:
– Ülve maradni! Aki legény, annak az asztal mellett a helye – vagy az asztal alatt!
Trenk Frigyes ezt a kihívást is elfogadta, s szembeszállt az orosz lakomák minden hőstetteivel.
A vitézi tornának az lett a vége, hogy P…ff herceget nyomta el a buzgóság, azt kellett négy inasnak karszékestül kicipelni az étkezőből; Frigyes (annyi elhullott hős között) fejjel maradt az ég felé, s vezető nélkül talált ki a vestibulba, ahol a kardját meg a sisakját letette.
A sok bor és pálinka nem ment a fejébe. Hanem annak az egy rózsalevélnek az illata, amit a szájába vett, az megrészegíté.
A hölgyek már mind hazamentek; meg lehetett tudni a kapu alatt végiggördülő hintók morajából.
Mikor a sisakját fel akarta tenni Frigyes, olyan öröm lepte meg, hogy megijedt bele. Az a rózsacsokor oda volt téve a sisak belsejébe. Ez kegyelemdöfés volt a józan észnek! Amit a borszeszek meg nem tudtak tenni megtették a rózsák.
Frigyes rohant egyenesen az istállóba a lovához. Mind a Jankó, mind a Brankó holtrészegen feküdt az alomszalmán. Magának kellett a paripáját felszerszámozni. Felkapott a nyeregbe vágtatott ki az utcára.
Még ma fel akarta keresni a Poklonnája-Górát.
Moszkva pedig nem olyan város, ahol könnyű volna az idegennek kalauz nélkül tájékozni magát.
Azonban volt egy térképe a nagy város helyrajzáról, melyet maga másolt le, barátja, Oettinger eredetijéről. Ennek a révén indult el keresni azt a kastélyt, amely után fennhangon nem volt szabad kérdezősködnie.
Moszkva még akkor az egész régi barbár pompájában fennállt, görbe utcái, festett, aranyozott úri palotáikkal s mohos tetejű házikóikkal csodás összeillésben sorakoztak a szokatlan építészetű őstemplomok mellé, melyeknek négy, öt, hat tornya van, egymás fölé emelkedő, jácinthagyma alakú kupolákkal, melyek közül az egyik vörösre, a másik zöldre van festve, a kék zománcú aranycsillagokkal behintve, a másik ezüstkagylókból felhalmozva, a legmagasabb csupa arany! Egy templom teteje olyan, mintha ötven oltár volna egymás mellé rakva három emeletben. A piacokon a nemzeti hősök, dicső cárok ősemlékei. És maga a dicsőséges Kremlin! Egy város – csupa tornyokból, palotákból, emlékekből: egy nagy nemzet történetének kőből és aranyból alkotott könyve!
Az idegen elszédül ennyi őspompa közepett, melyet megszakítanak a tömör bástyák, melyeknek körvonala jelzi a város fejlődését: minden kapujuk egy hőskölteménynek a táblája. A népajk maga elbeszéli, hogy ennél a kapunál esett el sebektől elborítva a hős Bojárszky, Moszkvát védelmezve a hódítók ellen. De megint föltámadt halottaiból, s azon a másik kapun kergette ki a hódítókat a szent városból.
Amíg a népmondákat hallgatta Frigyes, lassanként feltisztult az agya a mámorból, s a szerelem varázsköde is kezdett oszladozni belőle. Oroszországban oroszul kell élni.
Itt rövid a nyár; de annál forróbb. A napok hosszúk. A hajnal és az alkony csaknem összetalálkozik. Itt gyorsan kell használni a nyarat és a szerelmet.
Még egészen világos volt, amikor a Poklonnája-Góra halmos tájékára eljutott. Ez volt még a napóleoni nagy hadjárat előtt az orosz bojárcsaládoknak kiváltságos nyaralóhelye; itt volt a híres Troicka-kert is, melyben az örök fenyőfákon kívül még délszaki fák is díszlettek, amiket télire faházakkal takartak be, alájuk fűtve.
A kert ajtajánál le kellett szállni a lóról: a főúton csak hintóval, az útvesztőkön gyalog vagy zsellyében volt szabad járni. Trenk kérdezősködés nélkül rátalált a kastélyra.
Ott az útját álló udvarnoknak átadta a rózsacsokrot azzal az üzenettel hogy ezt a miniszter úr küldi a menyasszonyának.
Trenk Frigyes élt azzal az elővigyázattal, hogy a fényes tiszti egyenruhája fölé a lovásza zubbonyát ölté fel, s a sisakja helyett hegyes süveget viselt. Cselédnek nézték. A bukétot közvetítő udvarnok rövid időn visszakerült egy papírba takart tallérral mint borravalóval.
Frigyes, midőn a kastélyt elhagyta, kibontá a papírt, s e szavakat találta benne, angol nyelven:
„Holnap, mikor besötétedik, a kertben.”
A kastély azonban körös-körül volt véve cirkáló őrökkel, s minden padnak a végén ott bóbiskolt egy rendőrkém.
Milyen hosszú volt az a következő nap.
Ezúttal gyalog sétált ki a Troicka-kertbe, egy nagy könyvvel a hóna alatt: az egyetemi diákok jelmezét viselte, a bő talárral, a hátracsüggő zacskós süveggel. A Troicka-kert tekervényes útjai különösen alkalmasak voltak arra, hogy az egzamenre készülő diákok, azokon végigbandukolva, penzumaikat fennhangon bemagolják.
A leskelődő rendőrkémek mondogatták magukban: „No, ez ugyan szorgalmatos egy diák! Mind megeszi azt a kutyabőrös könyvet!” Amíg a görög szavak peregtek a nyelvén, szívében ezer indulat váltakozott. Átkozta ezt a hosszú napot. Hogy olyan soká akar besötétedni! Még tíz óra után is nappali világosság, még mindig látni a betűket a könyvben. Egyszer aztán mégiscsak elkezdett egy-egy csillag felragyogni a sárga égen, s a betűk elhomályosultak. Az esteli pillangók is megjelentek: azok is, akik a levegőben repkednek, azok is, akik az útvesztőn sétálnak. A diák most már betett könyvét hátratéve, hadarta a görög penzumot. Egyszer aztán egy afféle szfinx útját állta, azzal szóba állt, s aztán karonfogva eltűntek együtt a bokrok sűrűjében.
– No, megtalálta már a diák, akinek a leckéjét felmondja – dörmögék egymásnak a szemfüles rendőrök.
Az az éjjeli lepke pedig Jelvira hercegnő szobaleánya volt. Delifa, georgiai némber. A találkozásnál nevén szólítá Frigyest.
Az éj leszállt, a városi moraj elcsendesült; a paradicsom ajtaja megnyílt: a kastélynak egy hátulsó ajtaján át, egy rejtett lépcsőn a szép Jelvira szobájába vezette a rabnő a szerelmes ifjút – aki azután megkapta az egész rózsabukétot.
Az ifjú hölgy szívében az örménnyel rokonos orosz vér lángolt, az első szerelem pusztító emésztésével; s ez a láng még több táplálékot talált a vőlegénye iránti gyűlöletben. Az utálat fokozta a vágyat, az undor az epedést. S az átadó gyönyört eksztázissá magasztalta föl a bosszú kéje.
Három óráig voltak együtt: a három sötétóráig. Ezalatt egy egész életre kiható tervet koholtak ki egymással. Megszökni innen az utált házasság elől: nem törődve a cárnő haragjával, az élet mostoha viszonyaival, az üldöztetéssel; nem a száműzött apával, s az elvesztett kincsekkel.
Éjfél után két órakor már ismét világosodik az ég.
Jön a gyűlölt hajnal! Vannak, akik a hajnalcsillagot átkozzák. Mikor a varjúk újra elkezdtek károgni, fészkeiket elhagyva, már akkor ismét ott járt a diák a zöld labirintban, leckéjét fenn hangon hadarva.
S ez így ment minden éjjel. S a nyári éjjelek olyan rövidek.
Azt tervezték a szerelmesek, hogy amint a cárnő udvarával együtt átköltözik Szentpétervárra, akkor együtt egy angol hajóra szállnak, s átvitorláznak Nagy-Britanniába. Moszkvából lehetetlen volt szökniük. Akkoriban már voltak telegráfok fölállítva Moszkvától egész a kikötőig. Az első kezdetleges optikai telegráfok tornyocskákkal, mozgatható lécgépezettel. Ezekkel hamarább hírt lehetett adni, mint a szökevények hajóra szállhatnának.
Azonban nagy kétségbeesésükre a cárnő megváltoztatta a szándékát, s elhalasztotta a szentpétervári utazást késő őszre, amit Oroszországban télnek hívnak.
S már közeledett a menyegzőre kitűzött nap: augusztus elseje. A cárnő nem engedte azt tovább halasztani.
A szép Jelvirának le kellett törülnie a könnyeit, s felvenni a menyasszonyi ruhát. A cárnő, a vőlegény, a főméltóságok elhalmozták a bájos arát nagybecsű ajándékokkal: a móringot idei veretű aranyakban, jáspisládába zárva tették le kincses asztalára; a cárnő ajándéka egy remekművű ereklyetartóba volt helyezve. De a szép menyasszony szeme nem látott meg mást, mint egy talizmángyűrűt, melyet szerelmese csúsztatott a kincshalmaz közé.
A házassági ceremónia korán reggel kezdődött, hogy délre véget érjen. A cárnő azt a kegyetlen gráciát gyakorolta, hogy Frigyest nevezte ki vőfélynek, aki a menyasszonyt az oltárig vezeti.
A pompás szertartásokat befejezte a pazar fényű lakoma, mely csillag feljöveteléig tartott, a vőlegény palotájában.
Amint a pipagyújtás ideje elérkezett, a menyasszony a saját lakosztályába vonult vissza; a hölgyek hazamentek. Az urak azonban ottmaradtak, szerencsét inni a boldog vőlegénynek. Ez már így szokás.
A vége az lett, ami rendesen, hogy P…ff herceg elaludt az asztal mellett; akkor aztán a szobájába vitték: ott volt az a gép mozgatta hintaszéke, amelyben aludni szokott, abban elhelyezték, s aztán hagyták horkolni.
Azonban a vőlegénnyel együtt Trenk Frigyes is el volt ázva. Megadta magát, s engedte, hogy az inasok kivezessék a kertbe. Nem tudott már a lábán állni: káromkodott, kergette az inasokat, hogy hozzanak neki opopanákszot. Azok letették egy gyepágyra, s aztán vagy mentek, vagy nem mentek opopanákszot keresni; vagy találták visszajövet Frigyest a gyepágyon, vagy nem találták; ezt bizony nem jegyezte fel senki.
Egy kertre nyíló ablak azonban szép csendesen felnyílt, s azon egy kötéllajtorja aláereszkedék: az ablakfüggöny mögül kikandikált a georgiai nő csintalan arc. Az ittas lovag egyszerre kigyógyult a mámorából, egy perc alatt fenn volt az ablakban; a táblák bezárultak; éjlepke, denevér repkedett tovább.
A boldog vőlegény aztán álmodott a paradicsomról, himbálva az automata széke hajóingásától; a menyasszony is álmodott a paradicsomról, ki tudja, minő álmokat? Ki tudja, minő csoda által ringatva?
Ezzel a szerelmi kalanddal nagy hivatalt vállalt magára Trenk Frigyes. Nem múló gyönyör volt nála e szerelem, hanem romboló szenvedély, mely egész lelkét elhódítá. Meg volt őrülve! Nem látott maga előtt se veszélyt, se életcélt: kockára tett mindent, ami egy ifjúnak drága.
Mindennap akarta látni szerelme tárgyát. S az már akkor férjes nő volt. S a férj egyike az ország minisztereinek, kinek palotája előtt egész várta tengerész strázsált, körülötte rendőrök ácsorogtak. A lakosztályokhoz külön lépcső vezetett, s mindegyikét egy ajtónálló őrzé, aki igazolás nélkül senkit be nem bocsátott. Ha Jelvira ki akart kocsikázni, két lovasrendőr kísérte a hintaját, akik értesítést hoztak a miniszternek, hol járt a felesége.
Mégis mindennap tudott vele találkozni Frigyes. Övék voltak a sötét órák. S az őszi hónapok alatt a szerelmesek világában megfordított asztronómia van. A „napok” hosszabbodnak.
Két lekenyerezett cseléd: a kapus és a belső fraj egyetértésével, mindennap más meg más álca alatt hatolt keresztül a jól őrzött ajtókon Frigyes. Egyszer matróznak, másszor örmény aranyművesnek, majd szabónak, cipésznek volt öltözve; majd amikor a fűtés szaka elkezdődött, minden másodnap jöhetett, mint bekormozott képű füstfaragó. A kapus bebocsátá a kertbe, ott elrejtőzött a kerti lakban, s aztán sötéttel kinyitották előtte a kertre nyíló ablakot.
Ha egyszer rajtakapják: senkinek sem szólnak, rávernek kétszáz kancsukát, szánra dobják, s viszik Szibériába.
Mindennap azon kellett törnie a fejét, hogy másnap milyen furfanggal jusson be a P…ff palota szentélyébe.
Ez a szerelem annyira elfoglalta a lelkét, hogy minden dolgáról megfeledkezett. A katonai szolgálatot sehogy sem teljesíté. Minden foglalkozása abból állt, hogy Oettinger barátja irodájában segített a mérnöki terveket rajzolni. Egy megemlítésre méltó művet hozott létre: Bestuseff kancellár úr palotájának haránt perspektívából fölvett építészeti rajzát, mellyel nagy telentumát kimutatta, s obligát dicséretet kapott érte a – kancellárnétól. Még az udvarhölgyeket is elhanyagolta, ami már öreg hiba!
Három hónapig tartott már ez az őrülettel teljes kaland. Mindennap új merényletet kigondolni, mindennap keresztülkúszni az örvény fölött, s aztán meglopni a paradicsomot.
Mind a két szerető elvesztette már az eszét. Elhatározták, hogy ennek a kínos helyzetnek véget fognak vetni: megszöknek együtt Moszkvából. Nem várnak rá, hogy mikor tetszik a cárnőnek Szentpétervárra átköltözni.
Tervüket arra építék, hogy Jelvira atyjának megkegyelmezett a cárnő: ez volt az ára a miniszterrel kötött násznak. Az öreg bojár már útban van. Nagy idő kell ahhoz, amíg Irkutszkból Moszkvába érnek. Akkor aztán a cárnő kegyelméből meglátogatják a visszakapott uradalmaikat, amik Kijev tartományban feküsznek. Együtt utaznak Jelvira, az apja és a férje. A tengerészeti miniszternek lehet télen utazni, az orosz kikötők be vannak fagyva. Az egész írt mentén előre meg vannak rendelve a friss fogatok az előkelő utasok számára. – A kitűzött nap előtt aztán a szerető pár éjjel megszökik a kerten keresztül, s ugyanazon előre megrendelt fogatokat felhasználva vágtat lóhalálában, s meg sem pihen a lengyel határig. – A rónát köd borítja, a telegráfok nem működhetnek.
Ezt a tervet szépen kidolgozva, még az útiköltségről kellett gondoskodni.
Jelvira átadta Frigyesnek minden ékszerét drágaságát móringba kapott aranyait. De ezt még mind nem tartá elégnek. Ő a kedvesének még anyagi kárpótlást is nyújtott elrontott életpályájáért.
Azt a furfangot találta ki, hogy előbb a cárnőt vette körül hódoló színleléssel. Lábaihoz borult megköszönni az atyja iránt gyakorolt kegyelmet. Előfuttatott tatár lovas meghozta neki a levelet, melyben a kazáni kormányzó tudósítja, hogy atyja már oda megérkezett, s néhány napot pihenve, egy hét múlva Moszkvában fog lenni.
Jelvira ez örömhírt egy jótékonysági tettel kívánja megörökíteni.
A cárnő ez évben készítteté el a himlőbetegek kórházát. Ebbe a kórházba kíván Jelvira tíz ágyra szóló alapítványt tenni, hétezer arany erejéig, mely összeggel atyja visszaadományozott birtokait terheli meg. Erre kéri a cárnő engedelmét.
A cárnő kegyesen fogadta a nemes keblű ajánlatot, s kiadatá a kancellárral az erre vonatkozó engedélyt Jelvirának.
Jelvira aztán először elment a kórházigazgatóhoz, s annak átadá a hétezer arany értékig tett alapítványlevelet, mely minden törvényes formaság szerint volt szerkesztve.
De ugyanezzel az úttal felkeresé a moszkvai bankárok egyikét, s felmutatva a cárnő által kapott felhatalmazást, attól megint törvényes alakban fogalmazott, tanúk által aláírt, megpecsételt kötelezvényre felvette készpénzben a hétezer aranyat.
Ezt az összeget is odaadta Trenk Frigyesnek. Ötvenezer rubelt értek a kincsei, amiket rábízott. Most már lehetett szökni.
És Frigyesnek nem jutott eszébe, hogy ez lopás, csalás, alacsony bűn, amit ő most elkövetni készül.
Nem súgta a fülébe a jobbik esze hogy ennek a büntetése az ólombánya a Koliván tó mellett, vagy a „holt ház”!
Milyen sűrű köd a szerelem!
Trenk Frigyes még az évtizedekkel később megírt önéletrajzában is ifjúi naivitással, egészen jogosult boldogságnak nevezi ezt a szerelmet; siránkozik a szöktetési terv nem sikerülte miatt; panaszkodik a fátum kegyetlensége fölött.
Pedig, ha tanúbizonyságot keresünk a gondviselés csodaszerű intézkedéseire, úgy éppen Trenk Frigyesnek ezen sorsfordulatában találjuk meg azt szemmel láthatóan.
A szökésre kitűzött nap előtt megbetegedett a szép Jelvira. Megkapta a feketehimlőt.
Ugyanaz a titokteljes rém, mely láthatatlanul, nesztelenül jár az emberek között, számlálva a fejeiken a tizenharmadikat, s melyet a szép bűnös a maga cselszövényéhez tréfás cimborának hítt meg: az fogta a szaván. Az a kórházlátogatási komédia.
Hetednapra a szép Jelvira a ravatalon feküdt.
Az utolsó forró kézszorítás után csak a koporsóban látta őt meg ismét Trenk Frigyes. Mivé lett az a szép tündérnői arc!
A koporsó fejénél egy öregember sírt: az volt Jelvira atyja.
A férj csak az ajtóban állt, száját otkolonáztatott kendővel takargatva.
Trenk Frigyes Jelvira ravatalától régi barátjához, Hyndford lordhoz sietett. Egyedül ő ismerte veszélyes szerelmi kalandjának minden titkát.
– Ha a sors elszakított bennünket egymástól, én dacolok a sorssal – mondta Frigyes. – Ha együtt nem mehettünk a nagyvilágba, együtt megyünk a túlvilágba.
– Csak nem akarod magadat a kedvesed sírján főbe lőni! – riasztott rá a higgadt jó barát. – Azáltal meggyaláznád a nevét örökre. Légy erős! Uralkodjál az érzéseiden! Ezzel tartozol a megholt kedvesednek.
Ezzel észre téríté az ifjút.
Az a nyugalom, melyet Frigyes magára erőszakolt, a kedves emlékét őrzé a rágalomtól.
Ő maga vezényelte a cárnő által kiküldött katonai kíséretet a pompás temetési szertartásnál, ő vette át a kriptaajtó kulcsát a sekrestyéstől, s maga vitte azt fel a gyászoló férjhez a temetés után. A miniszter a cárnőtől fölmentést kapott, egészségi tekintetből, a gyászmenetben való kíséret alól. Orosz szokás szerint a gyászolók fedetlen fővel tartoznak kísérni a halottjuk koporsóját, s a miniszter, kopasz fejével, halálos influenzát kapott volna a huszonöt fokú decemberi hidegben.Megengedtetett neki, hogy szobájában maradjon a nagy harangzúgás alatt, a kandallója előtt.
Ez a harangzúgás még akkor is ott zsongott Frigyes agyában, ami kor a P…ff-palota lépcsőin felment, kezében tartva levett sisakját, a hosszan lelógó fátyollal.
Itt is meg tudta őrizni nyugalmát.
Az özvegy miniszter előtt katonás pozitúrába állva elmondá száraz fennhangú szavakban a rapportot a gyászszertartás részletei felöl.
Egyszer sem akadt a torkán a szó, egyszer sem csuklott el a hangja egész a kriptakulcs átadásáig.
A miniszter maga is felállva hallgatá végig a tudósítást felesége temetése felől, hallótülkét fülébe dugva, s szemeivel a beszélő ajkait ügyelve.
Mikor azt a kulcsot átvevé, azt mondá Frigyesnek:
– Köszönöm, édes fiam, hogy engem e szomorú alkalommal is helyettesítettél.
Frigyes nagyot bámult. Bár a szája nem mondta, de a szemei kibeszélték, hogy az „is” szó nagyon megdöbbenté.
– Mindent tudok, édes fiacskám – mondá a miniszter. – A megdicsőült angyal a halála előtti éjszakán odahívatott a kórágyhoz. Addig folyvást fantáziált, delíriumban beszélt: ekkor már eszméletéhez tért. Amit beszélt, azt nem hallottam. Én nem tudom, minő volt a hangja. Bizonyosan olyan szép csengő lehetett, mint azoké a kerubinoké Szent János Látások könyvében. A szemeinek a beszédjét sem lehetett már megérteni. Hanem azt meg tudta velem értetni, hogy a nyakán levő zsinórról vegyek le egy kis acélkulcsot, s nyissam fel vele azt a jáspisládikót, amit te is láttál egyszer a nászkelengyéje között. Abban volt egy marokinba kötött könyvecske. Mutatta, hogy nyissam fel, és olvassam el a tartalmát. Itt van a könyv. Ez az én örökségem. Ebben fel van jegyezve napról napra minden, attól az órától kezdve, amidőn temelletted ült a lord Hyndford lakomáján, addig a percig, amikor utoljára megszorította a kezedet. Őszinte, igaz lélekkel van megírva minden. Miket szenvedett az ő szörnyetege miatt (ez én vagyok), s minő gyönyöröket élvezett az ő szabadító angyala karjai között (ez te vagy!).
Trenk Frigyes azt érezte, hogy forog körülötte az egész terem, ódon bútoraival, kandallójával együtt, s a padlat emelkedik fölfelé.
A miniszter csendesen folytatá, neje naplóját kezében tartva.
– Az is meg van írva az utolsó lapokon, minő tervet állapítottatok ti meg az együtt megszökésre. Amire mellesleg megjegyzem, hogy az igen kába terv volt, mert akár Lengyelországba, akár Mária Terézia országaiba menekültök, onnan titeket a kormányok kiadatnak; mivelhogy elég gondatlanok voltatok még idegen vagyonhoz is hozzányúlni, ami közönséges gonosztett lesz vala. Ebben a naplóban minden fel van jegyezve.
Trenk Frigyes átlátta, hogy el van veszve. Kész a zárt szánkó, mely őt elviszi Szibériába.
A miniszter tovább beszélt.
– Mikor én ezt a naplót végigolvastam és becsuktam, az a mi haldokló angyalunk összekulcsolta imára a kezeit, s úgy nézett rám könyörgő tekintettel, ahogy egy kétségbeesett mártír nézhet a megváltó messiásra. Én elértettem a néma beszédet. Egyik kezemet az ő összekulcsolt kezeire tettem, a másikkal ezt a naplót az ég felé emeltem, s aztán a kandallóra mutattam vele. Erre ő mosolygott. Ha te ezt a mosolygó arcot láttad volna, fiú! Meg kellene bolondulnod bele, s a fejedet összezúznod a kriptája rácsajtaján.
Trenk Frigyes melle úgy zihált, mint akit álomkísértet nyomása kínoz.
– Amit én a haldoklónak ígértem, azt én beváltom – monda a miniszter, s azzal a Jelvira naplóját az izzó kandallóba vetette.
Azzal odalépett Frigyeshez, s megfogta a kezét.
– És most köszönöm neked, hogy az én angyalomat rövid világi élete alatt boldoggá tetted! S minthogy úgy kívánta, mindazokat a kincseket, amiket ő terád bízott, neked ajándékozom. Távozzál Isten hírével.
 
Hogyan jött ki Trenk Frigyes a miniszter palotájából? Azt maga sem tudta. Az agyára támadó visszás érzések rohama alatt ájultan rogyott össze.
 
Ilyen mesés nagylelkűségre is csak Oroszországban találni példát. Pedig ez igaz történet.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages