TIZENEGYEDIK FEJEZET • A szép Eszter
TIZENEGYEDIK FEJEZET • A szép Eszter
Trenk Frigyes többször figyelmessé lett a börtönében, hogy kinn az udvaron valami csengő, siránkozó női hang hallatszik, vegyülve az őr durva elutasító szavával. Némelykor aztán az őr mérges hangja halk dörmögéssé enyhül, s akkor a női hangból gyors suttogás lesz.
Ilyenkor mindig a jó öreg Gefhardt áll a strázsán.
Egyszer az ablakon át megkérdé Frigyes az őrt:
– Micsoda nő jár itt?
– Hát az a zsidóleány: a Heymann Eszter, akinek az apja itt van bezárva az átelleni kaszamátában. Az jár ide az apjával az ablakon keresztül beszélni. Messziről jár ide. Dessauban lakik.
– Szeretnék én azzal a zsidóleánnyal beszélni.
– Az meglehet; mihelyt az apja ablakától visszajön.
És Trenk Frigyes onnan a börtönablakból meg tudta nyerni a fiatal leánykának a hajlandóságát: pedig az nem is láthatta az arcát, csak a szavát vette be. A leány kész volt minden veszedelembe rohanni érte.
A legközelebbi alkalommal, mikor ismét a barátságos katona volt az őrhelyen, a szép Eszter megjelent a fogoly ifjú börtönablaka alatt, s elhozta neki mindazt, amit kívánt: írószereket, ráspolyt.
Hogy azokat átvehesse, Trenk a nyoszolyából hasogatott le szilánkokat, azokat egy hosszú pálcává összekötözte, s azt a sodronyhálón keresztüldugva húzta fel magához.
Akkor aztán leveleket írt.
Egyet a húgához. (Ugyanahhoz, akinek a férje, Waldow gróf, őt a glatzi kitörése alkalmával a házából kikergette.) Most már özvegy volt. Azt kérte tőle, hogy adjon háromszáz tallért Heymann Eszternek, amit az el fog hozni a számára, útiköltségül.
Útiköltség a megszökéshez!
Ez még nem volt elég a bolondságból; azonkívül a berlini osztrák nagykövethez is írt egy levelet, amelyben gavalléros nyíltsággal elmondá, hogy ő most innen a börtönből meg fog szökni, két gránátos segítségével. A levélhez pedig mellékelt egy ezerforintos váltót azzal az utasítással, hogy annak az értékét a nagykövet fizettesse ki Bécsben a tömeggondnokával, s a pénzt adja át Heymann Eszternek.
Ha a szép zsidóleány ezt az őrült megbízatást a börtönben ülő apjának elmondta volna, az bizonyosan átok alatt tiltotta volna meg a leányának ezt a gonosz üzletet. De hát nagyon meg tudta nyerni a szívét az a szerencsétlen ifjú. Elvállalt mindent. Felkereste Frigyes húgát messze földön: attól átvette a háromszáz tallért. Azután bejutott az osztrák nagykövethez, Puebla grófhoz, annak is átadta a levelet és a váltót. Ez aztán titkárjához utasítá, Weingarten úrhoz. Ahhoz a bizonyoshoz, aki a porosz kormány által fizetett áruló volt az osztrák nagykövetség szolgálatában, akinek a hűtlensége által Frigyes király az osztrákok egész haditervét előre megkapta.
Ez aztán mindent rendjén elmondatott magának a szép Eszterrel. Hogyan készül Trenk Frigyes a börtönéből kitörni? Mikor egyszer az a két gránátos fog az ajtaján strázsálni, akik meg vannak vesztegetve. Azoknak a neveit is megmondá. Jó szerencse, hogy az öreg Gefhardt nevét elhallgatta.
Weingarten úr azt mondta a leánynak, hogy nagyon jól van; csak vigye el Trenk Frigyesnek Magdeburgba a nővére által küldött pénzt, aztán majd jöjjön vissza őhozzá a maga ezer forintjáért; akkorra ő azt a váltót kifizetteti Bécsben.
S azzal ez a pribék egyenesen fölment a porosz miniszterhez, s elárulta neki az egész szökési tervet.
Heymann Eszter sietett Magdeburgba.
Jó szerencséje, hogy a fellegvár hídja előtt szembetalálkozott az egyik gránátos feleségével, aki jajveszékelve panaszolta neki, hogy azt a két bizonyos gránátost elfogták, az egyiket akasztófára ítélték, az ő urát pedig hétszer alá, hétszer fel vesszőfutásra.
A zsidóleány egyszerre megértette a veszedelmet, s megfordult, meg sem állt a határig.
Trenk Frigyes pedig türelmetlenül várta a galambja visszatértét. Egy napon ismét az öreg Gefhardt állt őrt az ablaka előtt.
– Uracskám. Cigányutcára ment a dolgod. A két gránátost elfogták, akik be voltak avatva. Az egyik az akasztófán, a másik a vesszőzés alatt halt meg. A zsidóleány elfutott. Az apját bot alatt vallatóra vették, hogy a leánya hollétét mondja meg. Nem vallott semmit. Az is belehalt a botozásba.
Trenk Frigyes elszörnyedt e hírre. – Három ember esett áldozatul az ő hebehurgyaságának.
Még következtek többen is!
Az őr folytatá:
– Most már, uracskám, ha menekülni akarsz, csak törd magad keresztül a falon, s aztán ússzál át az Elbán. De ne soká várj vele. A király éppen itt járt, mikor a dolgod kitudódott. Ő erősíté meg az ítéleteket. A te számodra pedig elrendelé, hogy egy egész külön tömlöcöt kell építeni a csillagsáncban, mely olyan erős legyen, hogy még őrizni se kelljen, hogy az őröket meg ne vesztegethesd. Már hozzákezdtek az építéshez; sebesen megy a munka. Ne sokat várakozzál.
Trenk Frigyes erre a rossz hírre kétségbeesetten fogott hozzá az aknafúrás befejezéséhez. A puskavessző már keresztültört a téglarétegen: csak egy taszítás kellett még, hogy a rés járható legyen.
De akkor úgy ki volt már fáradva az erőfeszítő munkában, hogy nem merte a folyamon átúszást megkísérteni. Egynapi megpihenést engedett magának.
Hiszen még csak vasárnap volt. Szerdánál hamarább nem jönnek a börtönt megvizsgálni.
Másnap, hétfőn estefelé, nagy rémületére nyitogatják a börtönajtókat. Alig volt ideje a kését elrejteni.
A térparancsnok és a segédtiszt lépett be hozzá, lámpással a kezükben.
– Öltözzék fel gyorsan – monda az őrnagy.
Erre felölté az egyenruháját: a Cordua vértesezredét.
Akkor a segédtiszt egy béklyós láncot adott neki, azzal az utasítással, hogy azt maga csatolja az egyik kezére és lábára. Azalatt az őrnagy beköté szemeit kendővel, azzal karon fogták, s kivezették a zárkájából.
Nem tudhatta, hova viszik. A szabad levegő megütötte az arcát. Azután feltolták egy kocsiba, mely nyitott volt. Az egyik tiszt melléje ült, a másik átellenébe.
A kocsi keresztülgördült a hídon. Az eső hullani kezdett. Jólesett az arcának a friss májusi permeteg. A rabok nem mosdanak. Most legalább megmosdatja a zivatar.
A szekér kövezeten döcög végig: a városon viszik keresztül, aztán a piacon. Nagy népcsődület van. Hallja, hogy a nevét kiabálják, s egyes mondásokat: „Ez a Trenk! Szegény fiú! Hová viszik? A csillagsáncba fejét venni!” Egy-egy női hang irgalmasan kiált fel: „Isten legyen kegyelmes szegény lelkének!”
– Az vigasztal; hogy ártatlanul halok meg – monda nyugodtan Trenk Frigyes. – Íme, az ég maga is tisztára mossa az arcomat.
S büszkén fordítá az arcát a szakadó zápor elé.
