TIZENHARMADIK FEJEZET • A halál országába – oda és vissza
TIZENHARMADIK FEJEZET • A halál országába – oda és vissza
Ennél a balesetnél Trenk Frigyes elvesztette a lelkét.
A félbetört késpenge nem volt többé elég, hogy az utolsó ajtót keresztülvágja vele. – Hanem arra, hogy a legeslegutolsó ajtót betörje vele, még elég alkalmas volt: azt, amelyik a túlvilágra nyílik, az öngyilkos számára befelé.
A börtöngádor ablakán át odasütött rá a telihold.
Búcsút vett az egész szép világtól. S aztán visszatért a börtönébe. Egyet fohászkodott, Istennek ajánlva lelkét, s azzal keresztülvágta az ereit a bal karján és lábán a félbetört késsel.
Akkor aztán végigfeküdt azon az előre elkészített sírkövön, s hagyta a vérét folyni, míg az álomszerű zsibbadás el nem kábítá.
Reggelig szépen meghalhatott.
Egyszer aztán arra ébredt fel, hogy a nevét hallotta hangoztatni.
Felnyitá a szemeit. Újra hangzott a szólítás a magasból:
„Trenk Frigyes!”
Honnan jön ide emberi hang?
– Ki szól itt?
– Gefhardt.
– Hol van ön?
– Itt vagyok a börtön tetején, az ablakon át beszélek. Hogy van ön?
– Haldoklom. Itt úszom a véremben. Elvágtam az ereimet.
– Ne bolondozzon! Ki gondolna meghalásra? Állítsa el a vérzést. Én ki tudom önt szabadítani. Innen sokkal könnyebb kimenekülni, mint a másik börtönból. Az egész csillagsáncban csak egy strázsa van belül, a másik kívül a sorompónál. Most én vagyok a belső őrálláson. Bízzék Istenben! Én hozok önnek mindent, amire szüksége van, hogy a börtönből kiszabaduljon. Minden két hétben kerül rám az itteni őrtállás. Ezen az ablakon át mindent beadogatok.
Ez a biztatás visszaidézte Trenk Frigyest a halál országából.
Ha néhány órával hamarább jött volna Gefhardt, más kést adhatott volna neki, amivel a külső ajtót keresztülvágja. De most már a nagy vérvesztés miatt nem lehetett gondolni erre.
Hirtelen széthasogatta az ingét, s annak a foszlányaival bekötötte a vérző sebeit a karján és a lábszárán.
Akkor aztán gondolkodott rajta, hogy mit tegyen tovább?
Ha másnap délben jön majd a porkoláb és a felügyelő tiszt, no, azokra szép meglepetés fog várni.
Védeni fogja magát. Nem a megmenekülés reményében, hanem hogy tisztességes kapitulációt csikarjon ki az ellenségtől.
Azzal a vasrúddal, ami a láncait szétfeszíté, lerombolta a téglából rakott ülőkét, s a téglákat odarakta a börtön közepére. A láncaival pedig a második ajtót, mely félig volt keresztülvágva, erősen odakötötte az ütközőhöz, hegy azt nem lehetett felnyitni kívülről: aki be akart jönni rajta, annak azon a résen kellett bebújni.
Akkor aztán várta nyugodtan a sorsát.
Délben, a szokott órában megérkezett a felügyelő őrnagy a porkolábbal, a vizet és kenyeret hozó katonával s a tisztogató fegyenccel. Szép kis ijedelmük lehetett, mikor a második ajtót tárva látták maguk előtt, de még inkább, mikor a gádorajtóhoz értek, s annak a kivágott tábláján keresztül bevilágítottak a lámpásukkal, s ott látták a nyitott börtönajtóban azt a rémalakot, övig meztelen, a többi ruhája vértől ázott, az egyik kezében egy tégla, a másikban az eltört kés.
– Vissza, őrnagy uram! – rikácsolt a fogoly. – Mondja ön meg a várparancsnoknak, hogy nem akarok tovább bilincsekben élni. Lövessen agyon. Ide élő ember be nem jön! Ahány az ajtón bebújik, mind agyonütöm; s ha elnyomnak: itt a kés, elvágom vele a torkomat.
Az őrnagy megszeppent, rohant rögtön a várparancsnokhoz; Trenk azalatt leült a téglahalmazra.
Nemsokára jött maga a várparancsnok a térparancsnokkal, tisztekkel és gránátosokkal. Nagy volt az elszörnyedés, mikor meglátták a három keresztülvágott börtönajtót.
A várparancsnok imponálni akart a tekintélyével.
– Nyissa ön fel az ajtót! – parancsolá a fogolynak a gádorajtónál megjelenve.
Válasz helyett Trenk felkapott egy téglát, s ugyan gyorsan kellett ugrani Bork úrnak, hogy meg ne kapja a feje, amire rászolgált.
– Be kell törni az ajtót! – parancsolá Bork a gránátosoknak.
Egy gránátos serényen keresztül is bújt a résen, de azon aztán példát szolgáltatott Trenk: úgy vágta fejbe a téglával, hogy menten lebukott. Akkor aztán odarohant a beláncolt ajtóhoz, és folytatta a bombardozást téglazáporral kergetve ki a gádorból a pitvarba katonákat, tiszteket hanyatt-homlok.
– Lőjetek agyon! Élve meg nem fogtok! – ordítozott rájuk.
Ekkor aztán tanakodtak, hogy mit csináljanak?
A király határozottan megparancsolta, hogy Trenk Frigyest úgy kell megőrizni, hogy öngyilkosságot el ne követhessen, megölni pedig éppen nem szabad, még ha szökésen kapják is. – Elhívatták hozzá a papot.
A jó lutheránus lelkipásztor megjelent az ajtaja előtt, azt nem fogadta kődobással. Az elkezdett neki a lelkére beszélni, a túlvilágról.
– Hagyjon nekem békét, tiszteletes úr, a mennyországgal! Ha ezek az én ellenségeim is ott lesznek, akkor én megyek a pokolba, ott különb pajtásokat találok!
A lelkész elszörnyedve vonult vissza.
Ekkor aztán a vizitáló őrnagy lépett oda az ajtóréshez, az beszélt könnyező szemmel, reszkető hanggal a rebellis fogolyhoz.
– Látod, édes fiam, ez a te makacsságod engemet tesz tönkre. Ha a király megtudja, hogy én téged olyan hanyagul vizsgáltalak meg, hogy egy kés maradt nálad, akkor engemet is infám-kasszálnak, sáncfogságba küldenek, apró gyermekeim mind koldussá lesznek.
– Jól van hát – mondá Frigyes –, az őrnagy úr kedvéért megadom magamat. De csak az ön kedvéért. Ha becsületszavát adja a várparancsnok hogy erről az egész esetről jelentést nem tesz, s engemet az eddiginél súlyosabb láncokkal nem terhelnek.
Erre becsületszavát adta a várparancsnok.
Akkor aztán felnyitotta Trenk az ajtót. Azzal ki is volt merítve az ereje, félájultan rogyott össze.
Az egész esetről csakugyan nem tettek jelentést. A nagy vérvesztéstől elalélt Trenket ágyára fektették; felcsert hívattak hozzá, az összevarrta a sebeit. Bort, húslevest adtak neki, ha egy-egy pillanatra fölébredt napokig tartó halálos álmából.
