TIZENHATODIK FEJEZET • Az utolsó kísérlet
TIZENHATODIK FEJEZET • Az utolsó kísérlet
Tizennyolc hónap telt el a várakozásban! Fél év híján tíz év múlt már, hogy Trenk Frigyest élve eltemették.
Télen rázárták a börtönajtókat, nyáron nyitva hagyták. A tisztek odajártak hozzá nézni, hogy rajzolja vésűvel a cikornyákat a kehelyre.
Meghallgatták a szatírát, s azokból egész könyvet írt: gúnyolta a copfot meg a rozáriumot, az udvaroncokat meg a fiskálisokat.
Egy őszi napon reggel ismét kinyitották az ajtait; de csak azért, hogy egy óra múlva megint bezárják. De azért a börtön ablakán keresztül is betört hozzá a nagyváros beszéde. A harangok beszéltek egymással, versenyzett velük a trombitarecsegés, dobpörgés belebömböltek az ágyúk, a sortüzelés. Frigyes megértette az óriások beszédét. Valami nagy halott van Magdeburgban.
Nemsokára megtudta azt. A vizsgálótiszt, aki délben érkezett a börtönbe, azzal nyitott be hozzá:
– Bajtárs, visszahoztam a becsületszavadat. A herceget most temettük el. Ezentúl zárva a börtönöd. Tudod a többit.
Tudta a többit.
Most már fel volt szabadítva, hogy folytassa a menekülési munkáját. Az új kormányzó is emberséges ember volt (Reichmann). Megengedte Frigyesnek, hogy hírlapokat olvasson. Azokból megtudta, hogy Erzsébet cárnő meghalt, utódja, Péter cár, fordított az orosz politikán, s békekötésre ösztönzé a harcoló feleket. Mind a kettő ki volt már merülve, s adósságokba süllyedve.
De Trenk Frigyesnek a béke sem hozott szabadulást.
A leggonoszabb ellenségei Bécsben voltak. Azok, akik még a megmaradt Trenk-féle örökséget kezelték, s azt is el akarták harácsolni. Ezek a dögkeselyűk!
Trenk Frigyes újra felbontá a börtöne padlatát, kiszedte a téglákat, amikkel a borzlyuka be volt falazva, s ott találta az első csatornát, melyen keresztül ki akart törni, rátalált az eszközeire, pisztolyára és aranyaira is.
Segítségére volt ezúttal a vaskályhája. A börtönének hármas rétegű deszkapadlata volt, azokból a két alsót kifűrészelte, s azt darabonként elégette a kályhában, az így támadt üregben aztán elrejtheté a homokot, amit a csatorna folytatásában kivájt; nem kellett annak az eltávolításával bajlódnia.
Egyszer azonban majd rajtavesztett ezen a munkán.
Mikor már annyira haladt a föld alatti csatornájával, hogy a bástyának a külső faláig eljutott, annak az alapzatából egy nagy kő levált, s elzárta a háta mögött a visszatérés útját.
Elevenen volt eltemetve!
Előtte állt a legrettenetesebb halál: a föld alatt megfulladás. E kétségbeejtő helyzetben sem hagyta el a lelkiereje.
Legelső feladata volt a csatornát annyira kitágítani, hogy megfordulhasson benne. De a kivájt homokkal megint csak az eddig tört rést zárta be, úgy, hogy folyvást az arcával túrta a földet.
Ezalatt a bezárt üregben úgy fölemészté a levegőt, hogy fuldokolni kezdett. A homokot harapta kínjában, abban még volt valami éltető lég.
Végre meg tudott fordulni a borzlyukában. De akkor még csak az útját elzáró nagy kőig jutott el.
Azt visszaemelni a helyére, ahonnan leesett, lehetetlen volt, sőt attól is lehetett félni, hogy még több kő is hegyibe esik.
Hát neki kellett fogni az emberölő munkának.
A fullasztó légben gödröt ásni a kő alá, s ezt abba lesüllyeszteni. Elájult, meg újra föléledt, s kaparta tovább a földet. De amennyit a kő alul kivájt, annyival magát temette be. A homok az ajkáig ért, mint a hullám a vízben úszónak.
Amint végre a kő megcsúszott, legalább friss levegő jött be a nyíláson. (Amilyen friss levegő van a föld alatt.)
Hosszú ideig tartó keserves munka után annyira vitte, hogy a nagy követ belehúzhatta az ásott gödörbe, s azon keresztül ismét átbújhatott a csatornába. Sietett kimászni belőle.
Mikor a börtönébe visszakerült, úgy üdvözölte azt a szomorú odút, mint a paradicsomot. Leveté magát a padlatába helyezett sírkövére, és megcsókolta. A sírjából kimenekült halott áldotta sírkövét, hogy megcsókolhatja az abba vésett nevét.
S ott elnyomta a fáradtság, a kín, elalélt.
Nappal volt már. Ha föl nem ébred délig, a vizsgálótiszt itt találja a felnyitott üreget, minden el lesz árulva.
Jó szerencse, hogy volt egy jótevője, aki fölébreszté, a heves köhögés. A bűzos légben megkínozott tüdő nem engedte soká aludni. Akkor aztán, a nagy köhögés, krákogás közepette elvégzé a rejtegető munkát, helyreilleszté a kivágott pallót, s ágyára veté magát. A felügyelők ott találták lázban és fuldokolva.
Mégis folytatta a munkát. Ismét visszatért abba a rettenetes üregbe, ahol már egyszer élve eltemetett kínjait átszenvedte.
De előbb azt a veszélyes pontot, ahonnan az alapkövek lehullhattak, a börtöne alsó padlójából kifűrészelt deszkákkal felpóckolta. Ezalatt megköttetett a béke Hubertsburgban. A harcoló felek hadifoglyaikat kicserélték. Frigyes hallhatta a csillagsáncban elhelyezett horvátok víg danolását a börtön ablakán keresztül. Az ő börtöne azonban zárva maradt. Senki sem vette figyelembe, hogy ő Mária Terézia dragonyoskapitánya.
És azalatt, amíg Trenk Frigyes ásta a föld alatti csatornát, hogy börtönéből kiszabaduljon, egy más élőlény meg egy ellenkező lyukat fúrt, mely az ő börtönébe vezetett: egy kis egér.
Két éven át volt ez a parányi állat Frigyes állandó lakótársa, mulattatója, aki ott táncolt a térdein, a tenyeréből evett, a füttyentésére előjött a lyukából.
Ha indusok volnánk, akik a lélekvándorlásban hisznek, azt kellene elfogadnunk, hogy a kis állatkában a szép Jelvira lelke lakott, aki szerelmesét ily alakban jött fölkeresni.
Frigyes csak minden harmadnap folytatta az aknaásást, a közbeeső éjszakát pihenésre kellett fordítani. Az ilyen „otthon” töltött éjszakákon az egérke folyton ott szaladgált a börtönében, s rágicsálta az ajtaját, mintha ő akarná azt a fogoly számára keresztülfúrni.
Egy éjjel az őrök figyelmessé lettek a rágicsálásra, s jelentést tettek róla az őrnagynak.
A tiszt azonnal sietett a porkolábbal Frigyes börtönébe.
Az ajtó alja csakugyan keresztül volt fúrva, a fűrészpor nagyságú forgácsok ott hevertek.
– Mit csinált ön itt? – kérdezé az őrnagy.
– Én nem. Hanem az egér.
– Hát honnan jön ide az egér?
– Én nem tudom.
Nosza, rögtön kőművest, lakatost hívattak, összevissza kutatták a börtön minden zegét-zugát: nem találták meg az egérlyukat. De sokkal nevezetesebb az annál, hogy Frigyes aknanyílását sem találták meg, amire az egér könnyen rávezethette volna őket.
Új emberek voltak mind. Az eddigi ismerős arcokat mások válták fel. A néphad tisztjei helyett, akik már meg voltak Trenk által nyerve, rendes katonák jöttek, akik még nem tudtak semmit a fogolynak tíz év óta tett szökési kísérleteiről.
Trenk Frigyes kinevette őket a kutatásukkal.
Egyszer aztán egyet füttyentett, s arra rögtön előugrott az egérke, s felfutott a vállára. Ott volt elbújva az ágya szalmájában.
Frigyes könyörgött az őrnagynak, hogy ne pusztítsák el az egérkét. Az őrnagy azt ígérte neki, hogy haza fogja vinni a feleségének, s azzal zsebkendőbe takarta a picinyke lázadót, s elvitte magával az őrszobába.
Ott kibocsátá az asztalra, hogy majd a tiszttársak előtt produkálja a kis szörnyeteget. Ez azonban egyszerre leugrott a földre, s úgy elbújt az őrszobában, hogy semmi hajszolással nem bírták előteremteni.
Másnap, mikor az őrnagy a porkolábbal együtt jött a börtönt megvizsgálni, hát már akkor a kis egér megint ott volt Trenk Frigyesnek a vállán. Hogyan tudott az őrszobából észrevétlenül ideosonni? Azt nem találta ki senki.
Az őrnagy azután ezúttal egyenesen hazavitte a bohókás állatot a feleségéhez. Az kalickába tette, diót, marcipánt adott neki. De a kis egér nem evett semmit, s három nap múlva bevégezte egéréletét. Valószínűleg ismét visszaköltözött egy szép dauriai princesszbe. Elég annak egy egérkelélek! Mit csinálna egy oroszlán lelkével?
Egy napon tűzveszély támadt a városban: a napos őrnagy kötelessége volt a csapatjával a vész helyszínére sietni: a Trenk börtönkulcsait rábízta egy hadnagyára. Délben az jött el a börtönvizsgálatra.
Mikor a porkoláb s a tisztogató fegyenc eltávozott, a tiszt hátramaradt. Mikor egyedül voltak a börtönben, a hadnagy maga ajánlotta fel Frigyesnek, hogy miként Schell a glatzi fogságból, kész vele együtt megszökni a magdeburgi csillagsáncból. Őneki úgyis dezertálni kell az adósságai miatt, amik a fején túlnőttek.
Frigyes rögtön átadott a cimborának ötven aranyat. Ezzel az meg volt nyerve.
Szó sem volt a föld alatti csatornán keresztülbújásról. A terv sokkal egyszerűbb volt.
A cimbora csináltat a városban egy lakatossal négy hasonló kulcsot, aminőkkel az ő börtöne lakatjai nyílnak. Ezeket megkaphatja azalatt, míg az őrnagy Walrabénál, egy foglyul bezárt, de gazdagon ellátott tábornagynál ebédel.
Azon a napon, amelyen az őrnagy hazamegy a feleségéhez a városba, a hadnagy az őrségen levő gránátosokat különféle megbízásokkal kiküldözi a csillagsáncból.
Akkor odajön a börtönéhez a jó barát; a két őrt álló gránátosnak azt parancsolja, hogy menjenek be a fogoly börtönébe, az ágyát kihozni. Ekkor Frigyes, amíg a két katona az ággyal piszmog, hirtelen kiugrik a börtönből, rájuk csapja az ajtót, a kulcsot elfordítja a zárban. Azután a másik három ajtót is belakatolja, s azzal a csillagsánc kapuján kifut a hadnaggyal együtt; ott vár rájuk két fölnyergelt paripa: fél óra múlva túlvannak a porosz határon.
