TIZENHETEDIK FEJEZET • A lélektani bilincs

Teljes szövegű keresés

TIZENHETEDIK FEJEZET • A lélektani bilincs
Tehát minden béklyót, bilincset, láncot le tudott már vetni magáról Trenk Frigyes; ki tudott nyitni minden závárt, lakatot; előtte állt a szabadulás útja, tárva-nyitva. Csak az alkalmas napot kellett bevárnia.
Csak egyet nem tudott levetni, saját lelkének a skrupulusait.
Hát aztán mi fog történni vele, ha innen megszökhetik? Oroszországba nem mehet. Nincs már ott se Erzsébet cárnő, se Bestuseff kancellárnő: senki a régi pártfogói közül. Tízévi börtönélet nem arra való volt, hogy délceg alakjának varázsát növelje. Nem lehet azt a diadalutat már folytatni, amiben ily szörnyű hézag szakadt.
Vagy hát Bécsbe menjen vissza? Halálos ellenségei közé: a kapzsi irigyek, a birtokain osztozó főurak, az üldöző papok, a gyanakodó ügyvédek, a lenéző katonák, a furfangos diplomaták világába, ahol őt mindenki veszedelmes elmeháborodottnak tekinti, s ahol előbb-utóbb valóságos őrültté kell lennie?
Legjobb esetben ott lesz Kecskemét. Testhizlaló egyhangúságával!
Aztán feltűnt előtte a jövendő ragyogóbb képe.
Ha össze lehetne azt kötni a legfényesebb múlttal, amikor még hazája szolgálatában hordozta fegyverét! Ha ki lehetne engesztelni Frigyes királyt, akinek már a kortársak a „Nagy” melléknevet adták! Ha meg lehetne őt győzni törhetetlen hűsége felől! Hisz tíz esztendő a sírban csak elég egy halottnak, hogy mint új ember támadjon fel egy új életre! Valami vakmerő gondolatja támadt.
Most, mikor már a megszökésre kétféle út is nyílt előtte, arra határozta el magát, hogy önként felfedezi a tervezett merényletet; mégpedig a nehezebbiket. A föld alatti utat.
Cimborájától értesült felőle, hogy a braunschweigi herceg Magdeburgban időzik – az ő régi jóakarója.
A vizsgáló őrnagynak ekkor azt mondá:
– Kérem, őrnagy úr: én megtudtam, hogy a nagylelkű Ferdinánd, braunschweigi herceg jelenleg Magdeburgban van; ő énnekem jóakaróm, régi pártfogóm. Legyen szíves őrnagy úr a hercegnek átadni ezt az üzenetemet. Tűzzön ki a herceg tetszése szerint egy napot, amelyen én, az általa választott órában, fényes nappal előtte megjelenjek, a bergeni kolostor kapuja előtt, lóháton, karddal az oldalamon; és csak azért, hogy ezt a kardomat az én királyom, a „Nagy” Frigyes szolgálatára felajánljam.
Az őrnagy retteneteset bámult.
– Megbolondult ön, Trenk?
– No, csak mondja ön el ezt az üzenetemet Ferdinánd hercegnek. Komolyan beszélek. Én innen akkor török ki, amikor akarok.
Az őrnagy eltávozott, s néhány óra múlva visszatért a kormányzóval és több főtiszttel együtt.
– Közöltük önnek az üzenetét a herceggel. Serenissime azt válaszolja önnek, hogy ha ön képes lesz azt megtenni, amire fogadkozik, biztosítja önt nemcsak a pártfogásáról, de a király kegyelméről is.
– No, hát tessék kitűzni a találkozás napját és óráját.
– Ne bolondozzon ön, Trenk – monda a kormányzó. – Amire ön fogadkozik, az tiszta lehetetlenség. Ha nem elég önnek a börtön őrsége, beállíthatunk a csillagsáncba egy regementet. Innen ki nem bújhatik. És ha mégis sikerülne önnek minden erős rendszabály dacára ebből a börtönből kitörni, az olyan arculcsapás volna minekünk, mindnyájunknak, akik az őrizetével meg vagyunk bízva, hogy azt a király nekünk nem engedné el. Önt kegyébe fogadhatná; de mink esnénk ki a kegyéből. Legyen önnek esze. Ha csakugyan képes ön ezekből a bilincsekből magát kiszabadítani, ebből a tömlöcből kitörni, elég ha ön felfedezi előttünk annak az útját, módját: nem szükséges azt végrehajtania, s elöljáróit felcsúfolni vele. Én jótállok róla, hogy ön kegyelmet kap. Ön ismer engem. Reichmann tábornok szavával nem játszott soha.
– S tábornok úr szavát adja nekem, hogy ha a szökésem lehetőségét bebizonyítom, szabadságomat visszanyerem?
– Katonai becsületszavamat kötöm le rá, s bírom ehhez a herceg beleegyezését.
– Az ön katonai szava nekem szentírás! – szólt Trenk Frigyes. – No, hát nézzenek ide az urak!
S azzal egyenként lehúzogatta a bilincseket a kezeiről, a béklyókat a lábairól, s láncostul odadobta az urak lábaihoz.
Azután előhúzogatta a padlóból a vésűket. A kettévágott padlódeszka hasadékából eltávolította a kenyérragacsot, mely azt észrevehetetlenné tette, s azzal kiemelte az elvágott deszkadarabot az üreg fölül.
Aztán leszállt abba az üregbe, s egyenként kiadogatta a dugaszban tartott földvájó eszközeit, az egyenruhája darabjait, a kardját.
A két pisztolyát, melyek meg voltak töltve, kilőtte az aknába.
– És most fáradjanak el a tiszt urak a második számú folyosóra, s ahol egy márványlapot fognak találni, melynek szélein átszűrődik a lőporfüst, azt emeljék fel.
Két tiszt odament, s bámulva látta a kékes füstöt felpárologni a kő alól. Azt kiemelték, s ott látták az akna feljárónyílását; harminchét lábnyi távolban a börtönszobától. Csodálkozással eltelve jöttek vissza ezt megállapítani. Az akna kész.
– De hogy akart ön kijutni a bezárt folyosóból? – kérdezé a kormányzó. – Hisz annak két erősen zárt ajtaja van!
Ekkor aztán előadta Frigyes a folyosóajtóhoz való kulcsokat is.
Onnan aztán csak egy ugrás kell, s kinn van a sáncokon kívül.
A kormányzó kezét nyújtá Frigyesnek.
– Ön igazat mondott. Meggyőzött bennünket. Most már nincs szüksége az aknájára, kijöhet az ajtón keresztül. Öltse fel az egyenruháját.
Trenk Frigyest a hideg lelte ideges felindulásában, mikor a szurtos rabdarócot levetheté, s újra felöltheté a tiszti egyenruhát.
Azzal karonfogva kivezették a börtönéből. Átvitték a felügyelő tiszt szobájába, ahol a tisztek mind siettek neki gratulálni.
Estefelé a kormányzó is odajött, pompás vacsorát adott az egész társaságnak: számos poharat ürítettek Trenk Frigyes szerencsés megszabadulására. Az volt a legboldogabb, aki barátságot köthetett vele.
Egy hétig tartott a vigasság. Az egész garnizonból alig volt már tiszt, aki Trenkkel együtt ne lakomázott volna. Csak az a bizonyos cimbora, aki a szökésre összebeszélt vele, látszott őt kerülni. Egyszer mégis, mikor keresztülment a szobán, odasúgott Frigyesnek:
– Szegény bolond, te ugyan pórul jártál.
Nyolcadnapra aztán megint odajött hozzá a kormányzó, ismét karonfogta, visszavezette a börtönébe. Az most már deszkapadló helyett szép nagy gránitkockákkal volt kikövezve.
– No, most próbáljon ön már innen kitörni!
És aztán ismét lehúzták róla a tiszti egyenruhát, feladták a régi szurtos darócot; béklyót csak az egyik lábára vertek, de az olyan vastag volt, s minden láncszeme olyan tömör, hogy azt át nem fűrészelheté.
Trenk Frigyes dühöngött: „Hát ez a katonai becsületszó?”
A szeme közé nevettek. Mentől jobban szidta a tiszteket, annál jobban nevettek a dühösködésén; csak a várparancsnok tűrte nyugodtan a szidalmait: „Legyen ön jó reménységben: minden jóra fordulhat még.”
Azzal magára hagyták.
Trenk Frigyesnek most már a lelke volt megtörve. Elhagyta a hite. Búskomor lett, nem írt, nem karcolt többet; ült mozdulatlanul az ágyán, folyvást egy pontra bámulva: arra a kis lyukra a börtön ajtaján, melyet azon a kis egér rágott. És arra gondolt, hogy az egérnek is van lelke, nemcsak az embernek: talán magasabb is, nemesebb is, mint némely embernek. Nem merte leírni: nehogy megégessék ezért a blaszfémiáért.
Hiszen csak játék volt, amit most vele űztek: egy királyi alaknak a játéka, aki meg akarta mutatni, hogy milyen hatalma van egy úrnak a kutyája fölött, akit meg kell korbácsolni, bezárni, koplaltatni, amíg annyira idomul, hogy lefekszik az eléje dobott csont mellé, s addig nem kapja be, amíg azt nem mondja neki az ura: „szabad!”
Őrangyala, bűntársa, a hajdan szép hercegasszony, kiimádkozta már egykori kedvesének szabadságát felséges bátyjauránál. Gyászruháját ott koptatta a hatalmas úr előtt, térdein csúszva utána.
– Legyen szabad; de kapjon még egy leckét!
Az a lecke volt az egyheti reménykedés, pajtáskodás, lakmározás után a gránitbörtönbe visszatérés.
Karácsony estéje volt (milyen gyöngéd figyelem!), mikor a szokatlan órában a börtön zárai ismét csörömpöltek. („Mit hoz a kis Jézus?”)
A kormányzó lépett be a fogolyhoz, kíséretében sok tiszt, akiknek az arcán őszinte öröm tündöklött.
– Édes Trenk! – mondá Reichmann. – Jó hírt hozok önnek karácsony estére. Őfelsége a király elrendelte, hogy önnek a bilincsei levétessenek, és más szobát kapjon.
De Frigyes annál többet olvasott az arcokról.
– Mondja ön ki egyenesen! Szabad vagyok! Nem fogok megbolondulni az örömtől!
– Igen! Szabad vagy! – monda a parancsnok, és megölelte őt. És a többi tisztek is sorba megölelték, vigasztalták, amíg a lakatos a lábáról lefűrészelte a nehéz vasat.
Akkor aztán átvezették a börtönéből a tiszti lakosztályba.
Ott le kellett neki tenni a szokásos esküt, melyet minden szabadon bocsátott államfogoly elé szabnak: hogy fogságáért senkin bosszút állni nem fog; hogy az ország határát többé át nem lépi, hogy mindarról, ami vele a börtönben történt, se mondva, se írva semmit közzétenni nem fog, és hogy semmi idegen hatalomnál se katonai, se polgári szolgálatot vállalni nem fog.
Ezt nevezhetni erkölcsi lenyakaztatásnak, örök fogságra ítéltetésnek! – Saját hazájába vissza nem térhet, s idegen országban nem szolgálhat. Rab marad, amíg él. De még csak beszélnie sem szabad!
No, hát itt van a szép természet! Itt az Isten napja! Aki mindent kipótol! Aztán ha emberekkel nem lehet beszélni: itt van a papiros, aki átveszi a gondolatainkat; csak olvasni nem szabad másnak, a papír jó barát: megőrzi még a ráhullott könnyeinket is.
Trenk Frigyes előkereste még a börtöne ajtajában elrejtett aranyait, s azokat kiosztá a börtönőrei közt; nagyobb részét átadta Gefhardt özvegyének, meg annak a nőnek, akinek a férje őmiatta öngyilkossá lett.
Frigyes király nagylelkűsége annyira ment, hogy a szabadon bocsátott fogolynak háromszáz aranyat küldött Schlieben gróf által, aki a kegyelmi levelet is meghozta a számára. Ugyanannak kellett őt elkísérni Prágáig.
Frigyes rögtön új egyenruhát varratott magának, amit a szabónak karácsony éjszakáján kellett elkészíteni, hogy másnap a látogatásokat teljes parádéban fogadhassa. Templom után valamennyi törzstiszt mind odajött hozzá gratulálni: ölelték, csókolták.
Mikor az új egyenruhájában odaállt a tükör elé, ismét kiborotvált arccal, maga is meg volt elégedve magával. Tízévi börtönélet, bűzös lég, föld alatti aknavájás, éhezés, nyavalya, lelki gyötrelem nem bírta megtörni életerejét. Még mindig szép férfi volt.
Szabad volt neki sétát tenni – a városon kívül, a szép hóban. Milyen derék dolog az a hó! Hogy ropog az embernek a Iába alatt! Tíz évig bezzeg nem ropogott. Csak az ajtó kilincsén látta a zúzmarát.
De a városba nem volt szabad bemennie. Az népcsődületet okozott volna. Csak kívülről látta Magdeburgot, ahol tíz esztendeig feküdt.
Aztán következett a búcsúlakoma, víg adomák, felköszöntők. A lakoma végeztével előállt a négylovas hintó, abba felültették Trenket, Schlieben melléje ült. Szabad volt neki egyet dalolni a népszerű adagiót: „So lebe wohl, du stilles Haus!” – Isten hozzád, te csendes ház! Búsan tekintek vissza rád. Csak benned lehettem boldog. Azért rád visszagondolok.
Azt mondja, hogy sírt, mikor a börtönétől megvált.
A börtönból kiszabadulásával megszűnt Trenk regényalak lenni. Ezentúl már csak egy világtól elmaradt, nyughatatlan szellem, aki sehol sem találja helyét, szétszakított életét nem tudja összekötni többé. Régi pártfogói elmúltak, régi ideáljai megvénültek őt magát a rokkantak sorába helyezték. Kinevezték nyugalmazott főstrázsamesternek extra statum. Mária Terézia hűsége és szenvedései jutalmául kifizetteté neki tíz év alatt elmaradt századosi fizetését; de a Trenk Ferenc-féle örökséget csak azon föltétel alatt adatta vissza, ha a kezelő uraságokat fölmenti minden számadás alól. Azon aztán vesz magának egy földbirtokot, s éldegél csendesen, mint középbirtokos uracska. Közben verses és prózai műveket ír, azokat a könyvárusok megveszik, s kiadják németül, franciául. Sok poétai erő, filozófi világnézet nyilatkozik bennük. Az életírását szép acélmetszetekkel illusztrálva adták ki Párizsban.
Még egyszer feléje fordítá kegyelmes arcát a királynő, felhívatva őt magához Bécsbe. Meg akarta Trenk Frigyesnek a szerencséjét alapítani véglegesen: egy gazdag házasságkötés által. Előkelő udvarhölgy: grófi özvegy; ötvenezer forint évi jövedelemmel. Megmondta a nevét. Trenk holtra ijedt. – Egy hetedik évtizedében járó menyasszony: rút, fösvény és veszekedő. – Megköszönte a nagy gráciát; de nem kért belőle. A királynő aztán elkergette maga elől.
S nehogy hasonló szerencse érhesse, sietett Frigyes rögtön megházasodni: elvette az aacheni polgármester leányát, s azzal aztán élt tisztességes házasságban. Született tizenegy gyermeke. Azokat nevelte atyai szeretettel. Elsőszülöttét Józsefnek keresztelteté, s keresztapául József trónörököst választá.
Aztán nem gondolt többé hírre, dicsőségre, szépasszonyok közötti hódításra: legfeljebb dúvadakra való hajszában gyakorolta vitézségét, zsiványok ellen védelmezte magát: egy kicsit borral is kereskedett, abba természetesen belevesztett, megcsalták; s ahol csak tehette, ungorkodott a papokkal, barátokkal, azok meg ővele.
Mikor aztán már sok gyereke volt és sok könyvet megírt, akkor még egyszer odahívatta magához a királynő, s bemutattatá magának Trenk feleségét és gyermekeit. Azok megnyerték legmagasabb tetszését. S akkor aztán kinevezte őt a királynő – udvari fordítójának.
Tehát végre-valahára elérte, hogy rangfokozatot kapott-az udvarnál. A legelső munka, aminek lefordítását rábízták, Beaudrand apát egyházi szónoklatgyűjteménye volt; de azt Trenk erősen megkeverte a saját eszméivel. Így is tetszettek azok a királynőnek.
Ekkor meghalt a legszeretettebb királynő. S ezzel Trenk Frigyes dicsőségének is vége volt. Megint visszamehetett a kis uradalmába birkákat nyíratni, dézsmát behajtani.
Nemsokára követte Mária Teréziát ellenfele, Nagy Frigyes is a túlvilágra. Utódjának, trónralépte után, első tettei közé tartozott az igazságtalanul üldözött Trenk Frigyest rehabilitálni. Dekrétummal szünteté meg a száműzetését, s visszaadatá elkobzott ősi birtokát.
Ezzel az örvendetes fordulattal végzi Trenk Frigyes az életírását: siet nagy örömmel imádott régi hazájába vissza.
Már akkor hatvannégy esztendős volt.
S még mindig az az idealista rajongó, aki gyermekkorában.
Tíz vaskos kötet munkája hirdette nagy tehetségét: ismerték Német-, Francia-, Angolországban. Népszerű volt a neve mindenütt.
Két évig élvezhette a dicsőséget nyugalomban.
Ekkor kiütött a francia forradalom.
És az a hatvanhat esztendős ember otthagyta a nyugalmas házát, családját, elment Párizsba, a népszabadság mellett harcolni.
A girondisták voltak az ő eszményképei.
Robespierre aztán őt is leguillotinoztatta a girondistákkal együtt. Nem lett volna az élete tökéletes, ha nem így fejezte volna be. Vagy egészen másképp kellett volna neki azt elkezdeni.
Mikor ott állt a Héraklész válaszútja sarkán: a két hívogató géniusz előtt.
 
Ha Venus olyan nagyon nem pártfogolta volna: Mars nagy embert csinált volna belőle.
Sokat szeretett: – sokat szenvedett; a sors ki van egyenlítve.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik. Alapítója és tulajdonosa, Biszak Sándor.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages