TIZENKETTEDIK FEJEZET • A családi börtön
TIZENKETTEDIK FEJEZET • A családi börtön
A zsenialitást nem lehet megtagadni azoktól a hatalmas uraktól, akiknek feladatuk volt a Trenk családot megfenyíteni.
Frigyes kitörési kísérletének elárultatása után elrendelték, hogy az ilyen rendkívüli gonosztevő számára valami eddig még soha nem látott börtönt is kell építeni, csak őneki magának, a privát használatára.
A börtön tervrajzát ahhoz értő mesterrel elkészíttették, s aztán bemutatták Waldow grófnénak, hogy tetszik-e neki a „bátyja” számára építendő börtön? Mert ennek a költségét ő fogja megfizetni!
Ördögi humor! A nővérrel építtetni fel a bátyja kínzóvermét! S a börtönépítés költségei címén elharácsolták az egész vagyonát a grófnénak: ő maga megőrült bele, és bánatában meghalt, gyermekei elzüllöttek.
Trenk Frigyes csak a belsejét látta meg ennek a szomorú épületnek, amit hirtelen néhány hét alatt emeltek. Ott vették le a szeméről a köteléket.
Amit maga előtt látott, rosszabb volt a vérpadnál.
Egy szűk odú, minden bútorzat nélkül. Szék helyett egy téglából rakott ülőke; ágy helyett egy márványkő lap a padlaton; egy sírkő, dombormű-halálfejjel s keresztbe tett lábszárcsontokkal, alatta bevésve nagy betűkkel: „Itt nyugszik Trenk Frigyes!” – Remek egy tréfa! Fölötte nyugszik, amíg él, alatta, ha meghal.
Azonkívül is a meztelen fal sárga téglái közé vörös téglákból kirakva olvashatá a Trenk Frigyes nevet.
Igazán nagy megtiszteltetés érte!
De ha bútorai nem voltak az új börtönnek, voltak egyéb fölszerelései. Láncok.
Ott várt reá két kormos pofájú kovács, tüzes serpenyővel, pöröllyel. Legelőbb is a két lábára felnyithatatlan béklyókat kovácsoltak, amiknek a lánca egy a falba erősített vaskarikába volt akasztva. Azután a derekára egy széles vasövet vertek, melyet egy lánc kötött össze egy vastag vasrúddal, amelynek a két végéhez voltak erősítve a bilincsek, amikbe a fogoly két kezét szorították.
Akkor aztán otthagyták magára a sötétben: egy szót sem szóltak hozzá. Hallhatta, hogy négy börtönajtó csapódik be az eltávozók után. Azután mély csendesség támadt körülötte; még az őr léptének dobaját sem hallá, mint a másik börtönben. Csak két egymást felváltó vízcseppnek a koppanása szakítá félbe a csendet, melyek közül az egyik az ülőkéjére hullott, a másik meg a fekhelyére, úgy, hogy akár ült, akár feküdt, mindig áztatta a padmalyról alászivárgó mészvíz.
Mikor másnap reggel a porkoláb bejött a zárkájába, a lámpásában a gyertyát egyszerre eloltá a sűrű gőz, fáklyát kellett hozni. S előbb félóráig nyitva kellett hagyni a börtön ajtaját, mert becsütetes ember azt a bűzt ki nem állta.
Pedig nappal lett volna már, valami világosság derengett a boltozatba vájt ablakból alá, de az olyan homályosan hagyta ezt az odút, hogy rab kellett hozzá, akinek a szeme abban látni tudjon.
Idő jártával megszokta Frigyes ezt a félhomályt, télen azonban egész sötétség volt a börtönében.
Lépnie nem lehetett a bilincseitől, ha fel akarta a testét melegíteni, csak annyit tehetett, hogy előre-hátra forgolódott, az ugrálást tiltották a lábait kínzó béklyók.
Milyen nehezen tudott hozzászokni a láncaihoz!
Az első, kínosan átélt nap után meglátogatta a várparancsnok.
Meg volt elégedve a fogoly ellátásával.
Megkérdezte tőle, hogy hát ő meg van-e elégedve?
– Tökéletesen.
– No, ha meg van nyugodva, annak nagyon örülök. Csak erre a szóra vártam. Őfelségének a kegyelme rég itt van a zsebemben, amit azonnal foganatba vehetek, amint ön kinyilatkoztatja, hogy meg van nyugodva.
– Szabadon bocsát őfelsége? – kérdé örömrepesve Trenk.
– No, azt éppen nem. De megengedi, hogy önnek ágyat és pokrócot hozzanak a börtönébe, s aztán hogy ne panaszkodjék az éhségről, minden napra kap egy egész prófuntot.
Hát hiszen ez is nagy kegyelem volt! A nedves odúban meleg pokrócba takarózhatni! S aztán egy egész komiszkenyér! Tizenegy hónapi kegyetlen koplaltatása után. Tigris a prédájára, szeretők egymás karjába nem rohannak oly hévvel, mint Frigyes arra a dercéből sütött cipóra. Felfalta az egészet egy ülő helyében, s azalatt áldotta zsarnokait, akik egyszer valahára jóllakni engedik puha kenyérrel.
Pedig ez is csak rafinált kínzásul volt kiszámítva. A hirtelen felfalt puha kenyér a kiéhezett gyomorban nemsokára oly irtóztató görcsöket okozott, hogy a fogoly kínjában a láncait harapdálta. S egy élő lélek nem volt, aki a kínordítását meghallja.
Másnap a porkolábok kínoktól eltikkadtan találták a foglyot. Megint elhozták neki az egész kenyeret. Undorodva taszítá el magától. Látták, hogy nagyon szenved. Egymásnak mondogatták: „No, majd ennek is megkönnyíti az Isten az ágya szalmáját.”
Jobbat nem is kívánhattak neki, mint hogy minél előbb végezze be már ezt az elátkozott életet, ami neki is teher, de az őrizőinek is az.
Aztán megint rázárták az ajtókat, a mészcsepp jelezte a futó perceket. Más híres embernek van családi kriptája, mauzóleuma, Trenk Frigyesnek volt saját családi börtöne.
A szerencsétlen ifjú lelkén erőt vett a kétségbeesés. Ezek a láncok elviselhetetlenek voltak. Elhatározta, hogy meg fogja magát ölni.
Azt a kést, amit Esztertől kapott, valami csodálatos úton-módon úgy el tudta rejteni, hogy nem találták meg nála, mikor megvizsgálták. Ez a kés jó lesz megnyitni a túlvilág ajtaját.
A napot is kitűzte már, amelyen véget fog vetni az életének: az valami nagyon boldog emlékű életforduló volt.
De mikor aztán kezében volt az a nyitott kés, akkor ez a gondolat villámlott át az agyán:
„Ejh! Nem lehetne ezzel a késsel valami okosabbat kezdeni, mint az embernek az ütereit elvagdalni vele?”
A börtönnek négy ajtaja van, mind a négy fából, hátha ezekből az ajtókból ki lehetne faragni a zárakat?
Az embernek a szíve elszorul, mikor ezt hallja! Egy nyomorult kis zsebkéssel keresztülvágni négy ajtót, egy rövid júniusi éjszaka alatt. S akkor az őrizetlen börtönből futni a sáncokra, halálveszélyes ugrással a vízbe vetni magát, s kiúszni a partra.
De hát a láncok, a béklyók, a vasrúd meg a derékabroncs mit szólnak hozzá?
Megkísérté megszabadítani magát a vasaitól.
Már ez is egy herkulesi munka volt.
Legelőször is a jobb kezét erőszakolta keresztül a bilincsen. A vér kijött a körmei alatt, de sikerült a kísérlet. Akkor már az egyik keze szabad volt. – Hanem a bal kezén sokkal szorosabb volt a vasperec, semhogy keresztülhúzhatta volna rajta.
Ekkor aztán az ülőkéjéből letört tégladarabbal addig csiszolta annak a szegnek a fejét, mely a béklyót összetartá, míg lekoptatta róla, akkor a szeget ki lehetett húzni belőle, s a vaskösöntyűt szétfeszíteni. Most aztán mind a két keze felszabadult.
Következett a derekára vert vasöv.
Ettől meg oly módon szabadult meg, hogy a két lábát a falnak feszítve, addig erőszakolta a pántot, amíg az a forrasztásnál szétnyílt, s akkor kibújhatott belőle.
Hátra volt még a lábaira kötött lánc, mely a falhoz volt erősítve. Ezt a láncot a két markába szorítva addig csavargatta, amíg egyszerre két láncszem kitörött belőle.
Ekkor aztán már odamehetett az ajtóhoz.
A sötétben tapogatózva kitalálta, hogy a závár kívülről van az ajtóhoz szegezve, s ezeknek a szegeknek a visszahajtott hegyét csak ki kell egyenesíteni, s akkor a zár nem tart többé. Erre pedig jó lesz a letört láncszem.
Az éj azonban már nagyon előhaladt, a hátralevő idő nem volt elég a tervezett munkához.
Tehát ismét vissza kellett bújnia bilincsekbe.
Az elszakított láncot a hajkötő szalagjának egy darabjával összekötötte. A porkoláb sohasem vizsgálta a bilincseket. Ki jött volna arra a gondolatra, hogy egy ilyen erősen megvasalt ember ki tudja magát szabadítani? Tehát ismét felhúzni a karmantyúkat.
A vasabroncsot könnyű volt újra felölteni; a bal kézre is ráhajtani a szétnyílt bilincset; de a jobb kéz úgy meg volt dagadva, hogy sehogy sem tudta rá visszaerőszakolni a béklyóját.
Végre, nagy kínlódás után, valahogy ismét át tudta az öklét dugni a vasperecen.
Mikor a porkoláb jött a vizsgálatra, mindent rendben talált. Néhány napig azonban várni kellett a nagy munkával, amíg a feldagadt jobb kéz lelohad.
Július negyedikén, azon a napon, amelyet öngyilkossága idejéül kitűzött, hozzáfogott. megküzdeni a fátummal, s a halál helyett az életet kivívni erőszakosan.
Volt hozzá egy kése. Jó az egyikhez is, a másikhoz is.
Amint délben a vizitálók eltávoztak a lámpásaikkal, melyeknek percegő kanócánál semmit sem vehettek észre a fogoly előkészületeiből, az utolsó ajtó kulcsnyikorgatása után azonnal hozzáfogott Trenk a munkájához.
A vasbilincsek most már gyorsan lerakattak, az első ajtón, mely befelé nyílt, gyorsan keresztül lett vágva a deszka.
Itt egy gádor következett, ennek az ajtaja azonban kifelé nyílt, s a záváron kívül még egy lelakatolt keresztvassal is biztosítva volt. Ennél már most egy egész deszkatáblát kellett keresztülvágnia. Mind azzal az egy késsel. Sikerült neki. A deszka résén keresztül tudott bújni. Napvilágot látott. – A börtönének a pitvarában volt. – Egy nyitott ablak bocsátá be a világot.
Felmászott az ablakba, és széttekintett.
Onnan látta, hogy a börtöne a csillagsánc főárkában van építve. Onnan még a sánckarózaton kell átmászni, s a külső sáncra felkapaszkodni.
Ebből az ablakból már ki lehetett volna ugrani; de az volt a baj, hogy a pallisade előtt egy őr volt felállítva.
A hadmérnöki rajzokban jártassága rávezette, hogy neki az ajtókon keresztül lehet csak megmenekülni ebből a csillagsáncból.
Tehát hozzáfogott a harmadik ajtóhoz. Az is olyan becsületes, jóakaratú volt, hogy befelé nyílt. Ennek is csak a závára körül kellett átfaragni a deszkát, s aztán könnyedén kinyílt.
Mire ezzel a gyötrelemmel elkészült, akkorra beesteledett. Éppen odasütött az arcába az alkonyodó nap.
A szép tűzszínű nap! De régen nem látta fölséges orcáját! Hány éve már annak? Addig nézegette az ablakból, amíg csak le nem tűnt a láthatáron végképp, s aztán csak a hátramaradt zöld félgömbök táncoltak a szeme előtt.
Az utolsó ajtó átvágásához be kellett várnia a teljes éjszaka beálltát. S az ilyen nyáréji sötétség milyen sokáig várat magára.
Eszébe jutott az a tündérálomhoz hasonló éj a Morszkája-kertben, amikor éppen ily türelmetlenül leste a csillagok feljöttét, hogy egy isteni szép hölgyet ölelhessen.
Hajh, most egy még szebb istennő ölelésére siet, akinek neve „szabadság”, s akit a hatalmas zsarnoka éppen oly türelmetlenül őriz. Hejh! Ha ennek is szarvakat lehetne rakni.
Legalább addig kipihente magát.
Amint végre besötétedett, nekifogott a negyedik ajtónak. Az is kifelé nyíló volt, azon is keresztvas. Tehát az egész táblát ki kellett belőle vágni. A kivájt nyíláson kitekintett. Nagy volt az öröme. A börtönajtó előtt nem állt semmi strázsa.
Ekkor a késének a pengéje kettétört, s a hegye kiesett a hasadékon. Az egész munkája meghiúsult.
