TIZENNEGYEDIK FEJEZET • Új kísérletek
TIZENNEGYEDIK FEJEZET • Új kísérletek
Az erőteljes ifjúi életszervezet győzött a halálon: Trenk Frigyes öt nap múlva az öngyilkossági kísérlet után ismét talpra állt.
Ezalatt az asztalosok és lakatosok is elkészültek az új ajtókkal. Ezúttal vaspléhvel borított ajtókat hoztak. A kovács és szabó is elkészültek az új toalettel. A bilincseket, béklyókat és vasövet ezúttal a meztelen testére kovácsolták, s minthogy ezek miatt az öltözés és vetkőzés lehetetlen: úgy segítettek rajta, hogy a durva vitorlavászon inget rávarrták a testére: azt minden két hétben lefejtették róla, s újat férceltek rá; a lábravalója pedig kétoldalt gombolódott végig: azzal maga elbánhatott egy kis gyakorlat után.
A láncai, melyek a lábára voltak verve, megengedték neki, hogy az ágyától két lépésnyire eltávozzék, s arra felállhasson. Ilyenkor a fejével elérhette a bedrótozott ablakot a börtöne boltozatán.
Három hét telt el bele, míg ismét hangzott az ablakon át a neve: „Trenk!” Akkorra került oda őrnek a hű Gefhardt.
Éjszaka volt: elbeszélgettek egymással.
Gefhardt elmondá neki, hogy ebből a börtönből sokkal könnyebben ki lehet törni, mint a másikból. Ő látta ennek az építését. Az alapzat nem mélyebb két lábnál, s azon alul csupa fehér homok.
Első dolga volt pénzt szerezni, mert a pénz még a börtönben is nagy úr.
Frigyes levette a belső üvegablakot, s a drótrostán egy akkora lyukat tágított, hogy azon keresztül papírt, vékony viaszgyertyát, kénfonalat meg egy darab égő taplót dughatott keresztül a hű Gelhardt egy hosszú sodrony segítségével.
A tintáról megfeledkezett a jó lélek; pedig egy nádszálban azt is be lehetett volna juttatni; de hát mire való a vér? Frigyes beleszűrt az ujjába, s mindjárt volt tinta, azzal írt levelet Bécsbe Ruckhardt barátjának, egyúttal egy utalványt háromezer forintra a Trenk-féle hitbizományi pénztárhoz.
Ruckhardt derék, becsületes ember volt.
Frigyes azt adta neki utasításba, hogy ezer forintot tartson meg az útiköltségre, és maga jöjjön el Gummernbe, egy szász városkába, mely két mérföldnyire fekszik Magdeburgtól, ott sétáljon végig a főutcán, egy levelet tartva a kezében, augusztus 15-én. Szemközt fog rá majd jönni egy ember, aki egy csomó dohányt tart a kezében. Annak adjon át kétezer forintot aranyban. – Ugyanezt az utasítást közölte Gefhardttal is. Neki kellett annak a dohányos embernek lenni.
A kétezer forintból ezer neki lett ígérve.
Augusztus 15-e után nyugtalanul várta Frigyes nap nap után a hírmondást.
Nemsokára megszólalt a börtönablak.
– Minden jól ment… – hangzott Gefhardt szava. – Holnap délben én végzem a kalefaktor szolgálatot, a vizeskorsóban lesz a pénz.
Úgy történt. A másnap déli vizsgálatnál Gefhardt hozta a kenyeret (kettévágva, nehogry valami tilos szerszám abban lehessen elrejtve) meg a vizeskancsót.
Amint a börtönajtók ismét bezárultak, Frigyes a korsójába nyúlt. Ott volt az arany. Kimarkolta. Több volt, mint képzelé. Az egész kétezer forint. A becsületes Gefhardt nem tartotta meg a neki ígért részt, csupán öt aranyat vett el útiköltségül.
Egyelőre a szalmazsákjába rejté el a pénzt Frigyes.
De az aranyakon kívül még valami mást is kapott, ami még az aranynál is drágább érc a börtönök országában. Egy pár finom acélráspolyt. Ezek meg a kenyérbe voltak sütve. Úgy lett a kenyér kétfelé vágva, hogy azok világra ne kerüljenek.
Most azután hozzá lehetett fogni a munkához.
Nagy praktikával ment az! Először a lábakról leszedni a béklyókat. Mégpedig úgy, hogy azok ismét visszatehetők legyenek, s a mindennapi vizsgálatnál senki se vehesse észre, hogy nem épek. A láncok szemei közül is egyet átfűrészelni, a másikat megvékonyítani, hogy amazon áthúzható legyen, s aztán a visszahelyezéskor a két láncszem hézagait rágott kenyérrel helyrepótolni, s vasrozsdával bekenni. Ez így ment mindennap.
A derékpántról pedig egy hosszú szeg segélyével csavarta le az összetartó srófokat, úgy szabadult ki belőle. A kezein levő bilincseket olyan könnyen le tudta már húzgálni, mint holmi kesztyűt.
Mikor a láncaitól megszabadult, első dolga volt a börtöne ablakát felnyitni. Üvegtáblák voltak rajta, ólom közé illesztve. Eddig azt praktikázta, hogy egy táblát kibontott az ólom közül, azon keresztül közlekedett Gefhardttal; de most már eszközei voltak hozzá, s elérte a kapcsokat, amik az ablaktáblát a falhoz tarták, s kihúzhatta. Így azután egész éjjel jöhetett a friss levegő a börtönébe: nem öldökölte többé az a gyilkos mészpára.
Most azután a menekülés munkájához látott.
Ez a börtön nem téglával volt kirakva, hanem kipallózva. Három sor tölgyfa deszka, egymáson keresztbe rakva, s egy lábnyi hosszú vasszegekkel összeverve képezte a padozatot.
Hát hiszen azok a vasszegek nagyon jók voltak arra, hogy azokat Trenk Frigyes kihúzogassa. Az a karjaira szánt vasrúd éppen alkalmas volt arra, hogy a fogantyúját a szeg fejének akasztva, kihúzza a kilenchüvelyknyi deszkából. Erő kellett hozzá. Akkor aztán Frigyes fogta azt a hosszú, vastag szeget, s a sírkövére térdelve vele, elkezdett abból vésűt köszörülni. Ahhoz meg a sírkő volt jó.
Ezzel a kezdetleges szerszámmal fogott hozzá a munkához.
A felső deszkát egy éjjel keresztülvéste, a faltól másfél lábnyi távolban. De ezáltal egy ujjnyi hézag támadt a deszkában. Ez azonban még két hüvelyknyire ment a falba. Frigyes kihúzta az egész darab deszkát, szépen hozzáilleszté az elvágott darabhoz, a hasadékot beragasztá kenyérrel, behinté porral. A felügyelők semmit sem vettek észre. Mikor délben megérkeztek, már akkor a fogoly ott ült az ágyán, kezeivel, lábaival derekával a falhoz láncolva, az ablaktábla a helyén volt, a padlóból kihúzott vésőszeg ismét a helyére verve. Semmi jel a gyanúra.
Azután keresztülvágta a második és harmadik deszkaréteget is, s rátalált a börtön alatti homokrétegre. Abból puszta kézzel kikapart egy köblábnyit, s azt elrejté az ágya fenekére.
Erre az üregre volt igen nagy szüksége.
Mikor ezzel elkészült, akkor már módjában lett nagyobb készülékkel dolgozni. Az ablakáról még a rostélyt is beemelte, s most már Gefhardt beadogathatott neki a földtúráshoz szükséges eszközöket, kést, fúrót; később még egy pár pisztolyt is, lőport és golyót hozzá. Azokat a deszkák alatti üregben mind elrejtheté a fogoly.
De a legfurfangosabb eszköze volt az a vászontömlő, amin keresztül a kiásott homokot az ablakán kitöltögeté olyankor, mikor Gefhardt volt az őrálláson. Ez volt a szabadulás munkájának a legnehezebb része. Egyéb napokon a kiásott homokot az ágyában rejté el, azt nem jutott eszébe a porkolábnak megvizsgálni.
Még egyebet is nyert ezzel az összeköttetéssel Frigyes. A hű gránátos az ablakon át annyi füstölt kolbászt dugdosott be neki, hogy az éléstárát megtölthette vele, a húsétel gyarapítá a testi erejét: jól élt már. Még arról is tudott gondoskodni, hogy a napos tiszt finnyás orra meg ne szimatolja, hogy ebben a börtönben fokhagymaillat van. Ki lehet találni, mi módon?
Néhány nap alatt elérte a börtön ftmdamentumát. Nem kétlábnyi volt az, ahogy Gefhardt hitte, hanem négylábnyi.
Akkor féltestével a padlón hasalva, a felső részével fejjel lefelé ereszkedve, kellett neki a fundamentum kövei alól a homokot kikaparni. S a fal széles volt.
Később az ásott lyuk tágult, egészen elfért benne; ekkor aztán könnyebben ment a munka. Ahogy a róka, a borz ássa a lyukát: a földet a hasa alá kaparva, s amit fél éjjel kikapart, azt a másik fél éjjel a lábaival hátratolva, s a tömlöcébe felhordva.
A pénzének az elrejtésére is talált ki valami furfangot.
Gefhardttal hozatott egy olyan vastag fúrót, ami egy arany kerületének megfelel; azzal lyukakat fúrt az ajtóragasztóba. Oda dugdosta be az aranyait; a fúrt lyukat beragasztá kenyérdegeccsel. Reggelre az egész ajtót be szokta lepni a csillogó pincezúzmara; semmi fúrást nem lehetett észrevenni rajta.
Aztán mikor kifáradt a munkában, akkor meggyújtá a viasztekercset, elővette az írószereit (volt már tintája is) , s írt verseket, írt szatírákat. És mikor azokat elolvasta magának, akkor elkezdett nevetni nagy hahotával. Kinevette a zsarnokait!
Aztán fölvette megint a bilincseit – és akkor is nevetett.
Egyszer aztán nagy baleset történt a fogollyal.
Reggel, mikor az őrt álló katonát felváltották (minden hatórai időközben más jött), Frigyes ismét helyére akarta illeszteni a levett ablakot, de a kapocs kicsúszott, s azzal együt az egész ablak leesett a földre, három üvegtábla összetörött.
Ezzel kiesett a világ feneke!
Ha délben a vizsgálók jönnek, rögtön meglátják a hiányzó ablaküvegtáblákat, erről rátérnek a szigorúbb vrizsgálatra: minden fel lesz fedezve. Gefhardt pedig már akkor tovament: helyette egy öreg gránátos állt az őrhelyen.
Frigyes, kétségbeestében megkísérté a veszedelmes merényletet: megszólítá az ablaka alatt fütyörésző strázsát.
– Pajtás uram! Tégy nekem egy csekély szolgálatot, amiért én teneked harminc aranyat fogok adni.
Az őr eleinte megdöbbent. A katonáknak halálbüntetés alatt tiltatik a rabokkal szóba elegyedni. Hanem a pénz varázsa győzött.
– Micsoda? Hát kendnek van harminc aranya?
Frigyes markába fogta a harminc aranyat, s a kettős rácson keresztül kiszórta azt a katona lábai elé.
Az sohasem látott annyi pénzt életében.
– Hát aztán mit tegyek én ezért?
– Szerezz nekem, de rögtön, három darab ablaküveget a városban, olyan nagyságban, mint ez a papírdarab.
Azzal kidobta eléje a mértéket Frigyes.
A pomerániai veterán kedélyes fickó volt. Felszedte az aranyakat, s azzal átballagott a kamerádjához, aki a börtön ellenkező oldalán lévő ajtónál volt felállítva: annak átadta a puskáját, felkérve, hogy vigyázzon addig a fogoly ablakára is, amíg ő hazaszalad az otthon felejtett pipájáért.
A pajtás helyesnek találta az indokolást: neki nem kellett egyebet tenni, mint folyvást körüljárnia Trenk extrabörtönét, azalatt a cimbora a pallizád ajtaján kiosonhatott a csillagsáncból, leszaladhatott a városba, beszerezhette az ablakosnál a kimért üvegtáblákat, s visszaosonhatott velük még a déli vizitáció előtt. Át is adta azokat az ablakon át Trenknek. Trenk még újabb tíz arannyal jutalmazta meg e szolgálatot.
Délben aztán már helyén volt az ablak. Az üvegcserepek szépen eltakarítva.
Ekkor aztán vígan folyt tovább az aknamunka.
A megkezdett föld alatti vakondjárásnak az egész börtönt át kellett aknázni, ami egy tömör épület volt, s még a körülvevő sáncot és pallizádát is. Ez a munka eltartott nyolc hónapig.
Már ekkor annyira haladt előre a fogoly a föld alatt, hogy kiszámíthatta, miszerint még egypár heti turkálás után elő fog bukkanni a sánc túlsó oldalán.
És ekkor másodszor is elkövette azt a nagy hibát, amiben az első szökési kísérlete megzápult. Nem elégelte meg azt, hogy egy éjjel, mikor Gefhardton van az őrködés sora, a föld alól kitörjön, s akkor ezzel a hívével együtt átcsónakázzék az Elbán, s aztán fusson, amerre világot lát maga előtt; hanem újból levelet írt bécsi barátjának, Ruckhardtnak, hogy jöjjön eléje Gummernig, s őt a kijelölt határidőn és azután még hat napon át várja a bergeni monostor mellett két felnyergelt paripával.
Ezt a levelet átadta Gefhardtnak. A gránátos rábízta a feleségére, hogy vigye el a levelet a gummerni postára.
Az asszony nagyon is jól akarta csinálni a dolgot, s midőn a gummerni postamesternek átadta a levelet, tíz tallért nyomott a markába, hogy annál bizonyosabban elküldje azt Bécsbe.
A postamesternek ez szeget ütött a fejébe. Tíz tallér viteldíjat nem fizetnek egy levélért. Felbontja a levelet, a tartalmából megérti a szökési tervet, s rögtön siet fel vele Magdeburgba a kormányzóhoz. Ekkor éppen Braunschweigi Ferdinánd herceg volt a kormányzó.
Szép meglepetés lehetett Frigyesre nézve, mikor egy délután három órakor újból hallotta a börtönajtókban a kulcsokat nyikorogni, s lámpafény mellett betoppant hozzá maga a herceg, egész fényes kíséretével.
– Maga írta ezt a levelet? – kérdezte a herceg Trenktől; felmutatva neki az elfogott iratot.
Nemesember ilyen esetben nem tagadhat.
– Az írás az enyém –felelé elszántan.
– Ki által küldte ön ki a börtönéből ezt a levelet?
– A nevét nem tudom. Valamelyik őr volt, akinek az arcát én innen meg nem láthatom.
A herceg fenyegetőzött.
– Hát lőjenek főbe! – monda Frigyes. – Jobban meg nem láncolhatnak, mint most vagyok.
A herceg ácsokat, kőműveseket, lakatosokat hívatott; apróra felkutattatá a börtönt. Legkisebb nyomát a kitörési kísérletnek nem bírták felfedezni.
Mindössze annyit tehettek, hogy a börtön ablakát bedeszkáztatták, csak egy arasznyi szelelőlyukat hagyva rajta.
Ekkor aztán a herceg szelíd hangra fordította a beszédét. Elkezdett Frigyesnek a szívéhez beszélni. Megígérte neki, hogy amit kívánt, miszerint rendes bírák elé állíttassék, s magát megvédhesse, ki fogja a számára eszközölni, hogy béklyóit rögtön levéteti: csak azt az egyet tegye meg, hogy nevezze meg a cinkosát, aki a tervezett szökésben segíteni akarta, s a levelet átvette.
De Frigyes szilárdul megmaradt az állítása mellett.
– Nem ismerem azt az embert. És ha mindjárt ismerném is, a nevét meg nem mondanám. Én a jó barátaim veszedelmével nem akarok megszabadulni, inkább magam vesszek el.
Ezt a mondását a herceg kíséretében idejött gránátosok is meghallották, s ezek elbeszélték a többi pajtásaiknak, s attól fogva nagy lett a becsülete a fogolynak, aki a cimboráit el nem árulja semmi biztatásra és fenyegetésre.
Annyit azonban már tudott a herceg, hogy Trenk sok pénzzel rendelkezik, s azt bőkezűen osztja a katonák között.
A herceg elhagyta a börtönt. Rá egy óra múlva zűrzavaros kiabálás támadt a börtön ablaka előtt. Kis időre ismét kinyíltak a börtönajtók. Egy tiszt jött vissza. Egy lámpást ottfelejtettek a börtönben, azért jött. Elmentében odasúgott Trenknek:
– Önnek a cinkostársa felakasztotta magát a sánckaróra.
Azzal kiment az ajtón.
Az első vasazott ajtónak körülzáró ablaka volt. A hasadékon átszűrődő világosságból megtudhatá Frigyes, hogy az imént itt járt tiszt a gádorban maradt.
Végiggondolt a helyzetén.
Ha az a katona, aki a merénylet kipattanása miatt felakasztotta magát, Gefhardt volt, akkor már annak a megnevezése által nem lehet ártani. Kopogtatott az ajtaján.
A figyelő tiszt felnyitá azt, s kérdezé, mit akar?
– Adjanak írószereket. Megvallok a hercegnek mindent.
A tiszt gyorsan eltávozott.
Trenk Frigyes nagy lelki szorongattatások között törlé homlokáról a halálverítéket. Elárulja-e a legjobb barátját? Legnemesebb szívű hű emberét? Hogy magának könnyebbülést szerezzen? Hátha nem az volt az öngyilkos?
E nagy lelki küzdelmek közepett még egyszer felkapaszkodott a láncaival együtt az elzárt ablakhoz. Hangos szóval kiálta ki rajta:
– Légy Istennel, akárki vagy itten! Mondd meg, igaz-e, hogy egy katona felakasztotta magát énmiattam?
– Igaz! – hangzott fel onnan kívülről.
Azzal Frigyes egy papírba csavart öt aranyat, s azt kidobta az ablakon.
– Fogd ezt a pénzt! Aztán mondd meg nekem, hogy hívják azt az öngyilkos katonát? Verjen meg az Isten, ha engemet megcsalsz, s más pajtásodat megrontod.
Kevés vártatva felhangzott a válasz:
– Schütz volt a neve: a Ripsz kompániájából.
Ugyanaz a fickó, aki a másik börtönben elfogadta Frigyestől a gyémánt mellgombot, de semmit sem tett érte. Ez olyan gondatlan volt, hogy az ilyen könnyen szerzett pénzt kocsmákban prédálta el, s mikor gyanúba vették, kérdőre vonták, nem tudta urát adni, hogy honnan jutott hozzá. Ijedtében felakasztotta magát.
Trenk Frigyes aztán a herceghez írt levelében kikoholt valami furcsa mesét, s a segélyére vállalkozó cinkostársul megnevezte Schützöt, a Ripsz kompániájából.
A herceg nagyot káromkodott erre a levélre.
– Már most hát kergethetjük a Schützöt a másvilágon!
Hanem Frigyes sem nyert semmit a levelével. Semmiért nem adnak semmit. Maradt, ahol volt: a láncai között, amikor azokat le nem vetette. Ezentúl két strázsa volt az ajtaja és ablaka elé állítva.
Három esztendőt töltött el már a magdeburgi börtönökben Trenk Frigyes.
Ekkor ismét új változat állt be a balsorsában.
Odakünn a nagyvilágban súlyos nevezetességű korszak indult meg.
Ő azt itt a börtönében előre látta, régen értesülve volt róla. A koalíció létrejött Poroszország ellen. Megindult az a hadjárat, melyet az utókori históriaíró „hétéves háborúnak” nevez, de amelynek Frigyes király a kezdetén (amikor még nem tudhatta, hogy az hét évig fog tartani) nagyon furcsa nevet adott, a három szoknya elleni háborúnak nevezte azt. (Mária Terézia, Erzsébet, Dubarry.)
S ugyanannyi esztendeig tartott a háborúja egy láncokra vert rabnak, Trenk Frigyesnek, a hatalmas, nagy király ellenében.
Valóban, amilyen erős tudott lenni Nagy Frigyes a világ három legnagyobb hatalmával szemben, éppen olyan erőt tanúsított egy lába alá gázolt, vonagló féreg ellenében.
Maga az az ember, akinek a király megparancsolta, hogy Trenk Frigyest megőrizze de az életét megtartsa, megőrült, dühös bolonddá lett feladata mellett.
Az az eltemetett ember újból meg újból kezdte a kiszabadulási kísérleteket.
Az egész helyőrséget megváltoztatták Magdeburgban. A gránátosokat, akik között résztvevő cimborája lappangott a fogolynak, elvitték a csatatérre; várőrségül néphadat hoztak, kimustrált tisztekkel.
A változatosság azzal kezdődött, hogy Bork várparancsnok berohant Trenk Frigyesnek a börtönébe, s elkezdte a bilincsekbe vert embert lepocskondiázni. Ahogy durva emberek szokták egymásnak apját, anyját, utoljára a Máriáját szidalmazni, úgy szidta Bork Trenknek a Mária Teréziáját.
Trenk sem maradt adós. Minden szidalmat még élesebben adott vissza, úgy, hogy a várparancsnok dühe az őrjöngésig fokozódott.
A szóharcban a fogoly maradt győztes. Borknak a torka szorult el a dühtől.
No, de hát módjában volt, ha szavakkal nem tudott, tettekkel replikázni. Hívatta a lakatosokat. – Most aztán Trenknek még a nyakára kovácsoltak egy vasörvet melyet egy láncnál fogva a falba erősített vasgyűrűhöz, más kettőnél fogva a lábain levő béklyókhoz kötöttek.
Akkor azután elvették alóla az ágyat: a puszta padlón kellett feküdnie, s ha aludni akart, az övéhez kötött láncot kellett a fél kezével a falhoz szorítva tartania, hogy a vasnyakló meg ne fojtsa.
Minden tagja el volt már látva béklyókkal, láncokkal.
Ebbe az embertelen kínzásba belebetegedett, forrólázt kapott. S úgy feküdt elhagyott állapotban orvos nélkül, gyógyszerek nélkül, a hideg, meztelen padlón.
Nincs kegyetlenebb állatja az Isten világának az embernél! Nem volt egyéb enyhítőszere a cserépkorsójában levő víznél. Egyszer aztán, a láz miatti elgyengüléstől, ezt a korsót is kiejté a kezéből: az összetörött. És akkor huszonnégy óráig ott feküdt, a láz szomjától eltikkadtan. Mikor újra bejöttek hozzá a börtönvizsgálók, félhalott volt.
Ez az eset köztudomású lett a városban. A magdeburgi hölgyek egész lázadást csináltak emiatt: rajtarontottak a zsarnok várkormányzón, s addig könyörögtek neki, míg rábírták, hogy adassa vissza a beteg fogolynak a nyoszolyáját.
És ismét győzött a csodálatos életerő. Trenk újból felépült. Fél évig tartott ez a nyavalyája.
Ezalatt megismerkedett a vizsgálattevő tisztjeivel.
Azok mindannyian szegény, éhenkórász fickók voltak, kiket Frigyes király a harcoló seregéből kipécézett, s a várakba eldugdosott, vagy pedig a hitelezőik üldözték.
Frigyesnek még volt pénze. A deszkák között fúrt lyukakban elrejtve. Segített a szegény cimborákon.
Volt közöttük egy vén kapitány, akinek a fiát kártyaadóssága miatt elcsapták a tisztikarból. Ennek írt Frigyes ajánló levelet Bestuseff kancellárnőhöz Szentpétervárra. A hajdani kedves az ifjú embert hivatalba szerezte be, s Frigyesnek küldött kétezer rubelt, amit a fogoly a kapitánnyal megosztott. A többi tisztek is részesültek belőle.
Ennek azután az lett az eredménye, hogy a jól megajándékozott tisztek csináltattak suttyomban Trenk Frigyes számára más béklyókat és más bilincseket, amiket kényelmesen levethetett és felhúzhatott, hordtak be neki tápláló húsételeket, aztán gyertyát, írószereket, papírt, még hírlapokat is; verselhetett, és gúnyolhatta a világot.
Csak Bork, a várparancsnok és a térőrnagy, Bruckhausen nem voltak ebbe beavatva. Ezt az utóbbit Trenk „Major Mops” név alatt örökíté meg egy szatírájában.
Ekkor aztán ismét kezdett Frigyes a megszabadulás tervén dolgozni.
A három cimborázó tiszt felvilágosítá, hogy az a csatorna, melyet eddig a börtönéből kifelé ásott, rossz helyen fog kilyukadni; ott rögtön észreveszi az ajtaja előtt őrt álló strázsa.
Ahelyett kimérték neki, hogy ha oldalvást fúrna magának egy másik rókalyukat a börtönfal alapja alatt, harminckét lábnyi messziségre, akkor egy folyosón bukkanna elő, melynek nyílt ajtaján keresztül észrevétlenül szökhetne meg.
Hozzáfogott az új alagútvájáshoz. A padlózat alatti rést még eddig nem fedezték fel a zsarnokai.
A munka eleintén könnyen ment.
Amint a láncaitól megszabadítá magát, egész pucérra vetkőzve (nehogy az ingét besározza), lebújt a földodúba, s elkezdte az új üreget vájni. A kikapart homokot áthordta a régi üregbe. Így egyszerűsítve volt a munka.
Rettenetes egy munka volt! Minden marék homokkal vissza kellett kúszni hasmánt az új üregből a régibe, úgyhogy egy nap alatt Trenk kétezer ölnyi utat tett meg a föld alatt, a hasán csúszva.
Azt lehet legjobban csodálni, hogy meg nem fulladt levegőhiány miatt abban a szűk föld alatti csatornában.
Vége felé azonban már megtelt a régi üreg, az új sokkal hosszabbra nyúlt, ámbár szűkebbre volt szabva; úgyhogy utolja felé Trenk kénytelen volt a kiásott homokot az ágylepedőjéből készített zsákokban a tömlöcébe felhordani. A vizsgáló tisztek szemet hunytak előtte, és nem látták.
Egyszer azonban, mikor már a kiszámítás szerint egészen közel volt ahhoz a folyosóhoz, amelyben ki kellett törnie, az őrt álló katona figyelmessé lett a föld alatti zsúrlódás hangjára, s jelentést tett a felügyelő tisztnél, hogy a fogoly ugyancsak dolgozik ám a föld alatt.
Az a tiszt jóakarója volt Trenknek. Azt mondta a katonának: „Szamár vagy! Bizonyosan valami vakandokot hallottál túrni.”A dolog abban maradt.
Trenk folytatta a munkát.
A leszamarazott katona azonban most már becsületkérdést csinált a dologból, s azontúl minden éjjel ott leskelődött a folyosóban. Trenk egyre közeledett onnan alulról fölfelé.
Mikor már csak egy lábnyi réteget kellett átlyukasztania, a leskelődő katona sietett a térparancsnokhoz, észlelését közölni vele.
Mikor aztán Trenk az utolsó földréteget fölemelte a fejével, nagy rémületére ott látta maga előtt állni a katonatiszteket lámpásokkal a kezeiben.
Nagy hirtelen visszabújt csatornájába, de előbb gondosan elrejté a padozat alá a szerszámait, a pisztolyait és íróeszközeit, s azzal visszatért a börtönébe.
Ez a terve már semmivé volt téve.
A meglepő tiszteknél azonban nem voltak a börtönajtó kulcsai: azokat négy különböző személyeknél kellett előkeresni. Ezalatt ideje maradt Trenknek a béklyókat ismét felölteni, a láncszemeket bemázolni.
Mire kinyitották az ajtókat, már akkor ott ült a homokos zsákok tetején. A padlót sem igazította helyre. Nem volt mit tagadni.
A tömlöcébe rohanó Bruckhausen ordított, mint egy víziló.
– Hogy tudta ön a tömlöcét keresztülásni, ördöngös fickó?
Trenket elővette ekkor az akasztófahumor.
– No, hát hogyan? Ön maga mondta meg. Az ördög segített. Az nekem igen jó patrónusom.
– Hogy tudta ön a padlót keresztülvágni? Hogy tudta ön a láncait levetni? Ki adott önnek szerszámokat?
– No, hát kicsoda? Mondom, hogy az ördög; az én cimborám.
Erre levetkőztették, minden öltönydarabját összekutatták, semmit sem találtak. A szobában is hasztalan firtattak; nem jött elő semmi.
Trenk nevetett, azok meg dühöngtek.
Végre azt a bosszút állták rajta, hogy megint elvették az ágyát: a szalmazsákját széttépték, a nyoszolyát széthasogatták, az eszközeit keresve. Most már azon is nevetett.
– Kereshetik azt! Az ördög ül rajta. Nem látják meg. Ő szokott velem éjjelenként pikétezni.
Azonban rögtön kőművest s asztalost hívattak: az ásott csatorna nyílását befalaztatták, a keresztülvágott felső padlódeszka helyébe újat szegeztettek.
Mikor aztán eltávoztak, s rázárták az ajtót, utánuk kiáltott, visszahívta őket.
– Nézzék csak, uraim, valamit itt felejtettek.
Azzal egy finom acélráspolyt adott át nekik.
– Hát ezt már hol vette?
– Mondom, hogy az ördög hoz nekem ide mindent.
Fejcsóválva mentek odább.
Mikor a külső ajtót zárták, ismét utánuk kiabált:
– Uraim, jöjjenek vissza.
Visszatértek.
– Nézzék csak, azóta mit hozott nekem megint az ördög.
S egy éles pengéjű kést húzott elő a vasöve alól.
– De már ez nem megy Isten hírével! – kiabált elszörnyedve Bruckhausen.
– Mondom, hogy az ördög hírével megy. Akarnak önök még egy kis aranyesőt is látni?
Azzal fellökte az öklét magasra, s perc múlva tíz louis d’or esett alá a semmiből.
– Ördöngösség! Boszorkányság!
Másnap már megint keresztül volt vágva az új padlódeszka: a frissen rakott fal kibontva, s az aknaásás más irányban megkezdve.
Hogy az ördöngösségnek nyitjára találjunk, meg kell tudnunk, hogy a négy felügyelő tiszt közül három jó barát volt. Jámbor, eladósodott falusi gavallérok, kiket Trenk pénzzavaraikból kisegített. Ezek készítettek a fogoly számára olyan vésőket és késeket, amiknek lecsavarható szegfeje volt. Ezeket dugták a padlószegek helyébe. Mikor használatra került sor, a szegfejet lecsavarták, s a helyére illeszték, a vizsgáló nem tudott meg semmit.
Trenk egész nap dolgozhatott az új aknán, melyet most már a pallizádok alá irányzott.
Csak amidőn Bruckhausenre került a vizsgálat sora, akkor maradt a fogoly veszteg egész nap.
Egyszer aztán megtette azt a tréfát, hogy amint a sánctúrás alkalmával egy, a földbe fúródott huszonöt fontos bombára talált, azt felhozta a börtönébe, s odatette az ajtóba.
Mikor aztán Bruckhausen benyitotta az ajtót, a meglökött bomba nagyot gurult a tömlöc faláig, ott megütődve, ismét visszagurult a tiszt lábához.
– Hát ez mi az ördög csodája? – kérdé elszörnyedve a tiszt.
– Látja az úr: egy bomba.
– Hogy került ide ez a bomba?
– Ezt is az ördög hozta! Holnap elhozza az ágyút is, s akkor én leágyúzom önöket.
Ennek az esetnek híre futamodott a városban. Minden ember az ördöggel cimboráló Trenkről beszélt, akinek a Belzebub bombákat hord a négy ajtóval bezárt börtönébe. Egy jámbor polgárt, akinek sok pénze volt, arra vett a kíváncsiság, hogy a felügyelő őrnagynak ötven tallért ajánlott fel, ha őneki megmutatja a Belzebubot.
Holzkammer őrnagyra ráfért az ötven tallér; a pénzt zsebre dugta, s aztán Trenk Frigyesnek hozatott egy farsangi ördögmaskarát, abba öltözteté fel. Ilyen alakban mutatta meg a tömlöcbe vezetett nyárspolgárnak.
A farsangi tréfának híre ment a városban, a kormányzó is megtudta, s szörnyen feldühödött érte. Az őrnagy szobafogságot kapott. Trenk Frigyes ellen pedig egy új mortifikálást gondolt ki a várparancsnok. – Elvetette már az ágyát, el akarta vetetni még az álmát is. Az ablaka előtt őrtálló katonának meg volt hagyva, hogy éjjel, ahányszor a toronyóra negyedet üt, bekiáltson az ablakán:
– Héj! Trenk! Itt vagy-e?
S arra neki felelni kellett: „Itt vagyok!”
Ettől az embertelen kínzástól egészen megtört a fogoly testi ereje.
Panaszkodott a barátságos tisztnek miatta.
Az igen egyszerű jótanácsot adott neki.
– Tudod mit? Hagyd az őrt kiabálni. Ne felelj neki. Ki kényszeríthet rá? Te aludjál tovább.
Trenk úgy tett. Az őrök jelentést tettek Borknak, hogy a fogoly nem hederít az ő kiabálásukra. S ez annyira dühbe hozta a kormányzót, hogy megőrült bele. Mint dühös bolondot az őrültekházába kellett zárni, ott is halt meg.
Ez volt a legfurfangosabb párviadal egy láncra vert fogoly meg a porkolábja között, életre-halálra. A porkoláb maradt halva.
