TIZENÖTÖDIK FEJEZET • A lélek, aki nem fogoly

Teljes szövegű keresés

TIZENÖTÖDIK FEJEZET • A lélek, aki nem fogoly
Négy év telt le ezalatt a megindult világháborúból. Ehhez hozzáadva azt a hármat, melyet előzőleg eltöltött Trenk Frigyes a börtöneiben, az ő balsorsának hetedik esztendeje járta.
Hét esztendő a boldog fiatalság tündér korszakából! Folyvást láncok között! Nappal a vasakban, éjjel a föld alatt.
És eközben mindenről értesíték, ami a külvilágban történik. A változatos hadiszerencséről. Neki egyik változat sem volt szerencse. Csak a békekötéstó) remélhette megszabadulását. Az pedig minden új diadal után még messzebbre távozott.
Egyszer mégis történt valami a hadjáratban, ami a fogolynak enyhülést hozhatott. A kollini ütközet után, melyben a lotharingi herceg Frigyes király fölött fényes diadalt aratott; egy hadtest, Hadik tábornagy alatt, egész Berlinig nyomult előre. Vele jártak az új szabadcsapatok, akik vitézségben még Trenk pandúrjain is túltettek, vezetőjük volt Beleznay. (Kinek nevét a Conversations Lexiconok szerkesztői, még a magyarok is, ignorálják. Az utóbbiaknak jó volna Nagy Iván Magyar családok névtárát figyelembe venni, s a kiváló magyar tipikus alakokat az őket megillető helyre beiktatni.) (Megtörtént 1898.)
A merész haditett fényesen sikerült. Berlin hársfasétányai megismerkedtek a magyar huszárok tollforgóival, a berlini udvar pedig hanyatt-homlok menekült Magdeburgba. A királyné a királyi herceggel, Henrik őrgróf – és Amália hercegnő, mind ide futottak.
Trenk Frigyes önéletrajzában először találjuk ezt a nevet kiírva: „Amália hercegnő.”
Szívbeli titkát ekkor sem árulja el.
De a következményekből lehet találgatni.
Azt írja, hogy a zsarnok Bruckhausen egyszerre nyájas lett iránta, mert az udvarnál azt hallá, hogy Trenk nincs elhagyatva.
(Pedig csak nemrég akarta azt keresztülszúrni – megláncolt kézzel – egy karddal, melyet a segédtisztje oldaláról rántott ki.)
És ugyanekkor felváltá a várkormányzóságban a dühöngő Borkot Reichmann alezredes: egy emberszerető, becsületes katona, akinek a legelső ténye az volt, hogy feltáratta Trenk Frigyesnek a két belső börtönajtaját, hogy a tornác ablakából betörhessen hozzá a napvilág és a friss lég.
Trenk Frigyes visszakapta hét év múlva a napot és a levegőt.
Ki eszközölte volna ezt ki, ha nem egy forrón szerető szív, mely a szerencsétlennel még most is együtt érez? Még annyi hűtlenség, még a hazaárulás után is?
Itt voltak ismét egymáshoz oly közel. Érezhette a „napjának” közellétét a tavaszfuvallatról börtönében. Adtak neki kályhát a börtönébe, tűzcsináló szerszámot – nyolcévi fogság után először. Aztán egy cinpoharat, amiből igyék. Azt a poharat ő teleírta versekkel; allegóriai képeket, bibliai történeteket vésett belé, egy kiélesített szeg volt hozzá a szerszáma. Remekművek voltak azok! – A felügyelő tisztek bámulták a fogoly művészetét. Amint egy kelyhet telerajzolt, hoztak neki másikat, azt vette művészi vésűje alá. Az ércbe vésett betűsorok olyan aprók voltak, hogy azokat más ember csak nagyítóüveggel tudta elolvasni; amiket ő a tört fénynél, a kályha tüzénél felkarcolt a csillámló fémbe. Csoda hogy meg nem vakult bele.
Ezek a Trenk által cizelozott cinserlegek egész királyi kincstárakig elhatoltak, s élő szószólói lettek a nyomorult fogolynak, ki azokat keserves napokon át kivéste.
Egy ilyen cinpohár Lobkovitz herceg kezébe jutott, ki akkor mint fogoly osztrák tábornok került Magdeburgba. A herceg a kelyhet kiszabadulása után Bécsbe vitte, s a császárnak ajándékozta. A királynő abból a kehelyből tudta meg először, hogy Trenk Frigyes porosz börtönben ül. Addig eltitkolták előtte.
Ezalatt felhagyott a vakondokmunkával.
Őrangyala, amíg Magdeburgban volt, arra is talált módot, hogy Frigyesnek egy tiszt által hatszáz aranyat küldjön.
Csodaereje van a napsugárnak, csodább ereje a szerelemnek! Hogy életre tudják költeni azt, ami a föld alá van temetve!
A napfény tette-e, vagy a szerelem emléke? Vagy talán mind a kettő? Trenk Frigyes most még türelmetlenebb lett a láncviselésben.
Emlékeiben, álmaiban kísérték az egykor átélt boldogság csalképei. A gyönyör kútforrása, melyben egykor fürdött, istenesült; most egy cseppjét is szomjaztatá, amennyitől egy ember állattá lesz.
Nyolc év óta nem látott asszonyi arcot, csak álmában. Pedig a szíve tele volt vele.
S ami még jobban gyötörte a lebilincselt vágyaknál, a dicsőség szomja! Ennyi tetterővel leláncolva, eltemetve lenni! – Éppen most, amidőn a világ reng a csatazajtól.
Egy napon, a börtöne falához támaszkodva, megdöbbenve érzé, hogy a fal reszket. Mitől reszket? Talán ágyúdörgéstől?
A vizsgálótiszt elárulá neki, hogy a francia sereg itt áll Magdeburg alatt, diadalmasan előrenyomulva.
S az ellenséges ármádiával szemben nem állt más Magdeburgban, mint kilencszáz főnyi népfelkelő had: elégedetlen, kimustrált tisztek vezetése alatt.
Frigyes király szerencsecsillaga aláhanyatlott: a franciák Magdeburg alatt, a magyarok Berlinben voltak, az oroszok egy döntő ütközetben megverték a porosz hadsereget, de ha a szerencse elhagyta is, saját nagy szelleme megmaradt, s visszahódítá a szerencsét.
Felmentő sereget nem küldhetett a franciák ellen Magdeburg alá, de küldött felmentő szekereket, megrakva pénzzel. Megvesztegette a francia hadvezért, hogy az diadalmas előnyomulásából megforduljon, s otthagyja Magdeburgot, az érett pálmagyümölcsöt, mely oda akart hullani az ölébe.
Trenk Frigyes gyűlölte már a hazáját. A szülőföldjét! Hogyne gyűlölte volna azt a földet, melyet a tíz körmével kellett vájnia, hogy alóla kiszabaduljon; mely minden kövével és vasával az ő fején fekszik. S ha ennek az egész hazának darabra kell is törnie amiatt, hogy ő a fejét ebből a sírból kidughassa!
Hazaárulást tervezett!
S terve könnyen kivihető volt!
Magdeburgban volt azon idő szerint tizenhatezer hadifogoly berekesztve. Azok a kaszamátákban tanyáztak. Közöttük volt hétezer horvát. A csillagsánc őrsége a tisztjeivel együtt meg lett nyerve Trenk által az összeesküvési tervre.
Egy éjjel szabadon bocsátják Trenket, tiszti egyenruhát adnak rá, kardot a kezébe; a csillagsáncból kitörnek a városba: Trenk a horvátok kaszamátájába rohan, tud a nyelvükön; fegyverbe kiáltja őket: a fegyvertár ott van ugyanazon kaszamátában. A Trenk név varázzsal bír a horvát katonák előtt. Azoknak az élén felszabadítja a hadifoglyok többi ezreit. A milícia nem fog ellenállni, s ha megkísérti, leverik. Reggelre el lesz foglalva Magdeburg az egész élelmezési raktárral, s a királyi kincses kamarával, s megszállva tizenhatezer főnyi osztrák sereggel.
Ennek a tervnek a sikere annál valószínűbb volt, mert a néphad kapitányai aratás idején kikölcsönözték a parasztoknak a legmarkosabb legényeket napszámra, fejenként egy forintért.
Hanem az volt a nagyobb kérdés, hogy hát azután mi történik? Magdeburgot összeesküvés útján elfoglalni csak egy magában álló haditény, amit ha nagyobb hadművelet nem követ, az egész a torkára forrhat az összeesküvőknek.
Trenk Frigyes még mindig bízott az emberekben. Sőt még a diplomatákban is.
A tervébe avatott tisztek közül egyet elküldött az orosz hadsereghez, a másikat Bécsbe, írott és szóbeli megbízásokkal, hogy nyerjék meg a két szövetséges hatalom közreműködését azon terv előállítására, mely a porosz hadjárat gócpontját, Magdeburgot, kezükre juttatja.
Az orosz hadsereg azonban már akkor visszavonulóban volt, a győzelmes Aprakszint visszatéríté Bestuseff, ki a cárnő halálát lesve, árulójává lett a szövetségnek, s ezért a nagyhamar felgyógyult cárnő által száműzetett. Trenk küldönce már a szibériai útban találta a hatalomvesztett pártfogónőt.
A bécsi diplomaták pedig egyenesen elárulták Trenket.
Miért? Azért, hogy a kezükben levő vagyonán megosztozzanak.
A hozzájuk írt levelet elküldték Berlinbe.
Egy napon szokatlan órában nyílt meg a börtönajtó.
Trenk Frigyes megdöbbenve látta belépni A. Z. herceget, kíséretével együtt. Azt, akinek annyi oka volt őrajta bosszút állni.
– Édes Trenk! – mondta a herceg jóságos hangon. – Ön megint valami ostobaságon töri a fejét, ami önnek nem válik üdvére. Ön el akarta foglalni lázadás útján Magdeburg várát, s az osztrákoknak kiszolgáltatni. No hát ne fáradjon vele. Én már megérkeztem egy hadosztállyal, s minden ponton biztosítottam a várat.
Trenk halálra volt ijedve.
Itt csak a merész tagadás segíthetett.
A herceg azonban nagy nyugodtan elővette Trenk Frigyes levelét, melyet ő a bécsi urakhoz írt, s odatartá a szeme elé.
– Hát ki írta ezt a levelet?
– Papirosom sincs, amire írjak.
– Hát a szóbeli üzenetet ki küldte Kempf udvari tanácsoshoz Bécsbe, Kemnicz hadnagy által?
– Esküszöm az Istenre és becsületemre, hogy soha Kemnicz hadnagyot nem láttam.
Megesküdhetett rá. Bécsbe küldött cinkostársának volt annyi házi esze, hogy nem mondta ott meg az igazi nevét.
A herceg jegyzőkönyvet íratott Trenk Frigyes vallomásáról, aki minden öisszeesküvésről tisztára mosta magát.
– Hát jól van – mondta a herceg. – Ez az ügy el van intézve. Önt a bécsi rosszakarói rágalmazták. Ön azonban itt csakugyan rosszul van ellátva. Nem volna csoda, ha mindenáron meg akarna menekülni a börtönéből! Mennyi vasat raktak rá! Még az ablakát is beszegezték!
Trenk azt hitte, hogy a herceg gúnyt űz belőle.
Nem úgy volt. A herceg parancsára azonnal leszedték a fogoly nyakáról, derekáról a nehéz vaspántokat, kezeiről a vasrudat, börtönablakáról lefeszítették a deszkákat. A falhoz sem láncolták többé.
A herceg még itt sem állt meg.
Majd még tisztességes öltözeteket is hozatott a fogoly számára: fehér vászoninget, mosdómedencét tiszta vízzel, törülközővel. (Nyolc évig nem volt benne része Trenknek! Mennybéli Isten! Hogy nyolc esztendeig a könnyein kívül más víz ne mosdassa meg az embernek az arcát!) Trenk sírt, mint egy gyermek.
– Aztán, hogy a szemeit el ne rontsa, ezentúl egész nap nyitva lesz a börtönének mind a négy ajtaja, két őr fog előtte járkálni csupán. Az éjszakai hívogatást is abbahagyják: alhatik csendesen. És azután, hogy legyen mire írnia, kap egy konc tiszta papirost és írószereket; hogy ne a vérével írjon.
Trenk a kezét csókolta a megbántott öregnek, akinek nagyobb oka volt rá, hogy őt gyűlölje, mint a királynak, azért a bűnéért – amiért soha vallatóra nem fogták, s amit ő állandóul elhallgat az életírásban, mintha sejtelme sem volna róla. Tán éppen virtusának tartotta?
A herceg tovább beszélt hozzá:
– De hogy megtudjam, mit fog ön erre a papirosra írni: amint egy ív megtelik, azt fel fogják hozni nekem, s a feleségem fogja felolvasni előttem annak a tartalmát.
Hát mindazt, amit Trenk ezentúl kigondol, írásba foglal, mindazt, amit szenved, amiért vágyódik, legelőször Amália hercegnő fogja elolvasni!
Trenk Frigyes erre a szóra visszaképzelte magát abba a boldog korszakba, amit a magyar közmondás így határoz meg: „Ez akkor volt, amikor még a kő is lágy volt, s a szív is kemény volt.”
Neki is – a börtöne megtágult, s a szíve összeszorult.
Nem tudott szavakat találni, hogy háláját kifejezze.
Így nem beszéltek hozzá, így nem bántak vele nyolc év óta soha. És éppen az az ember teszi ezt, aki ellen ő annyit vétett. S akinek tudnia kell azt, hogy mit vétett ellene.
– És már most csak egyet kérek öntől – monda a herceg. – Se börtönajtó, se vasbilincs nem fogja önt lezárni ezentúl. De adja ön becsületszavát, hogy amíg én Magdeburgban főparancsnok leszek, addig ön semmiféle szökési merényletet nem fog megkísérteni.
Trenk Frigyes azon vette észre magát, hogy kezét nyújtá a hercegnek.
Ezzel a kézszorítással aztán jobban le volt bilincselve, mint mikor a nehéz vasak voltak ráverve a kezére.
A herceg azonban, még azalatt, hogy Trenk Frigyes kezét markába szorítva tartá, így szólt hozzá:
– És már most én is ígérem önnek, hogy mindent el fogok követni, hogy a király szívét ön iránt meglágyítsam, és szabadságát visszaadassam. Ha előbb nem, a békekötés alkalmával ez bizonyára meg fog történni. Addig legyen ön türelemmel: emlékezzék a múltakra, s bízzék a jövendőben.
Ezzel otthagyta a foglyot, eltávozott minden kíséretével együtt, tárva-nyitva felejtve minden ajtót maga után.
Trenk Frigyes most érezte aztán már magát igazán fogolynak.
Az eddigi vasbilincsek helyett oda volt láncolva a börtönéhez egy lekötött becsületszóval; a nehéz láncok helyett egy asszonyi hajszállal. – Ezt tépje el, aki tudja!
Megvolt már mindaz a kényelme, aminek egy fogoly a börtönében örülhet. Emberi étellel tartották, emberi szót beszéltek hozzá. Kimehetett a napvilágra egész a börtöne küszöbéig. Azon a küszöbön nem feküdt más, mint Trenk Frigyes becsületszava. – Az a Mont Blanc! Azon nem lehet keresztüllépni.
A testi szenvedések nem bírták letörni életszervezetét. Ez a szellemi tortúra lassanként elsorvasztotta azt. Ágynak esett: ideglázt kapott, halálos beteg lett a lelki rabság miatt.
És ezalatt A. Z. herceg a saját orvosát küldte oda a gyógyítására; rendes ápolót tartott mellette, a tulajdon asztaláról küldte neki az ételeket; míg újra győzött az életerő a betegségen: Trenk Frigyes ismét felgyógyult; elhagyhatta az ágyat.
De ez a betegség annyira elcsigázta, hogy fellábadozva alig hasonlított hajdani magához: olyan volt, mint egy csontváz. Ha akart volna, sem gondolhatott volna a megszökésre. Hideg volt már odakinn. Fázott a friss levegőn. Maga kérte, hogy zárják rá a börtönajtókat.
Hiszen volt már egy kályhája, s a tűz egy házibarát, akivel el lehet beszélgetni naphosszat.
Most már nem gondolt egyébre, mint hogy verseket írjon, s a cinpoharakat allegóriai képekkel telekarcolja. Egyébhez nem volt ereje. Aztán álmodozott, ábrándozott és várt.
Ebben a várásban tizennyolc hónap elmúlt.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages