I. Az íróasztaltól a beteg ágyáig. Álmatlan álmok
I. Az íróasztaltól a beteg ágyáig. Álmatlan álmok
…Futottam önmagam elől. „Ő” üldözött: az „Én”.
Azok a bölcsek, kik tagadják, hogy a teremtés csodája, az ember, két részből áll: lélekből és testből, hallgassák meg az én történetemet, aki végig küzdöttem e kettőnek a túlsúlyát egymás ellen, s láttam, éreztem, mint törik össze az az egyedül (?) hatalmas anyag, a test, ama „semmi”, ama láthatatlan fogalom, a lélek előtt.
Éppen azon a napon, amelyen megbetegedett, kezdtem hozzá egy új munkához, melyből az első kötet elkészítését ez év végeig megígértem a kiadónak, Ráth Mórnak.
Nem regény ez; hőse nem regényalak, hanem a való élet és az igaz szabadság utáni vágy csodatetteinek hőse, Benyovszky Móric.
Kicsiny gyermek korom óta rajongok érte.
Mikor legelőször az iskolába felvittek, gyáva gyerek voltam, minden pajtásom kifogott rajtam. Szokás volt gúnyneveket adni egymásnak. Nálam nem volt rá szükség, elég volt a keresztnevem csúfolódásnak. „Móó-ric!” Sírva kerültem haza. Panaszt tettem az apámnál, hogy miért kereszteltek engem Móricnak, hogy csúfol vele minden gyerek. Akkor aztán az apám térdére vett, megmondá, hogy azért választotta a számomra ezt a nevet, mert ezt a legvitézebb magyar hős viselte, akinek története még akkor élénk emlékezetben volt: Benyovszky Móric, és aztán elmesélte nekem e csodaember történetét. Nem szégyelltem aztán többé a keresztnevemet; aki csúfolt érte, az üstöke bánta.
Később aztán, mikor Rontó Pált olvastam, majd Benyovszky élettörténetének kivonatait, mikor regénynek, színdarabnak feldolgozva láttam, mindinkább megszerettem, hogy véteknek tartottam volna a történetét regénynek feldolgozni. Akár vázlatban elmondva, akár költői fikciókkal felcicomázva úgy tűnik fel ez a történet, mint az ellenmondások, az át nem hidalt hézagok, a véletlenek és lehetetlenek tömkelege, melyből a vezéralak jelleme, mint egy megoldatlan szfinxtalány jön elő.
Tehát ezt a jellemet magát kell kitalálni, akkor megértünk mindent, s az ellenmondások szépen kibékülnek az alapeszmével.
Ez az én feladatom azzal a művel, amihez hozzákezdtem. Igazságot szolgáltatni e rendkívüli élettörténet alakjának, költői hozzáképzelés nélkül, pusztán a valónak összeállítása, a vezérelv követése s a körülmények megvilágítása által. Nehezebb munkám még nem volt soha.
Legelőször is Benyovszky saját maga által följegyzett emlékiratait angolból lefordítani. Ezt sem bízhatom másra. Mert a szerző (ki a magyaron kívül Európa minden nemzetének nyelvén beszélt, eszmejárásában, frazeológiájában mégis mindenütt elárulja, hogy magyarul gondolkodott) eszméit francia nyelven írta le, az eredeti kiadás franciából lett angolra lefordítva; és így kétszeri fordításból kell kitalálni az eredeti magyar szöveget anélkül, hogy hozzá adnánk, vagy változtatnánk rajta. Aközben pedig fel kell jegyezni az irányadó mozzanatokat, a magyarázatra váró helyeket, a futólag vázolt érdekes alakokat, a homályosabb helyzeteket, s az egész lélektani kifejlődést, melyet az emlékíró maga gyöngéden sejtetni enged.
Ehhez a munkához kezdtem hozzá november hatodikán. Szomorú dátuma lett egész életemnek.
Ettől kezdve tizennégy napig nem volt rám nézve se éjjel, se nappal. A nappal is olyan sötét, az éjjel is olyan álmatlan. Egész nap utaztam: az íróasztalomtól a betegem ágyáig, és onnan vissza. Pihentem, mikor dolgoztam. Nehéz, fejtörő munkát. Számláltam, hány lap van már meg? Hány van még hátra? Aztán ismét amoda vissza: számlálni, hány érütés, hány lélekzetvétel egy perc alatt? Aztán megint újra kezdődik a futás. Az a futó pokróc ott a szobában végig de sok mértföldnyi útról beszélhetne, ha tudna! Teltek az alkonyatlan napok, a virradatlan éjszakák. Szaporodtak a megírott lapok az íróasztalomon. Tízszer is levetettem magamat a pamlagra, de ami a szememre jött, az nem volt álom, csak kínzó kábulat. Fölkergetett az a rém! Nem is gondoltam az evésre. Egy kanál leves délben, este, időnkint egy gyűszűnyi konyak tartotta fenn a testemet. Hanem a lelkem nem volt kifáradva. Pedig én azt akartam, hogy fáradjon ki, hagyjon elnyugodnom. A tizennegyedik napon este a tizenhetedik ívet írtam a munkából.
A lelkem kétfelé volt szakadva. Az előttem fekvő mű leköté egyfelől Szibéria virradatlan téli éjszakájához; összeesküvés, árulás, kétségbeesés, nyomor, rideg pusztaság, viharos jégtenger változó képei, s ha félrenéztem az írásból, ott feküdtek mellettem a receptek halommal, s eszembe jutott, amit naponként kétszer a nagy tudományú orvosoktól megtudtam a kórtünetekről, a válság közeledtéről, s oda volt láncolva a lelkem másik fele.
Hiszen nem volt rá szükség, hogy magamat kínozzam: igen jó ápolói, kitűnő orvosai voltak. Ott volt mellette a leányom, rokonaim; derék, hű asszonyok, s akinek hálámat soha eléggé le nem róhatom, sógorom, dr. Huray, mint orvos kitűnő és nagy tapasztalatú ész, mint ember aranyszívű; ott volt éjjel-nappal a betegem mellett, én pihenhettem volna, unszolt is mindenki.
Egyszer aztán közbejött egy örömnap! A válság napja. A baj jobbra fordult. A veszélyes lob egyszerre elmúlt, a láz megszűnt, a tüdő felszabadult. Az orvosok üdvözölték a beteget, nekem azt mondták, csoda történt. Ezen a napon tudtam vacsorálni. A lélek megadta magát, nem harcolt ellenem többé. Elálmosodtam. Mindenki azt mondá, hogy jó lesz lefeküdnöm, ma nyugalmas éjszaka következik. Huray is hazament. Én azonban be akartam fejezni azt a tizenhetedik ívet, s vacsora után leültem ismét dolgozni. Hanem már ekkor az anyagé volt a hatalom. Egyszer csak lehúzott a fejem az íróasztalomra, a toll kiesett a kezemből, az utolsó szó ez volt: „azonnal”. És most negyven nap után, mikor újra előveszem a félbehagyott munkámat, még mindig ez az utolsó szó benne: „azonnal”, és én nézem a félbeszakadt sort, és töröm rajta a lelkemet, mi következik e szó után!
Éjfél után két órakor ébresztettek fel azzal a szóval, hogy a „végek vége” előtt állunk. A halál angyala hív. Így végezte az Úr! Őrangyalomnak vissza kell térni az égbe. Pedig valóban meg volt gyógyulva nagy veszélyes bajából. Az ő hatalmas tüdeje, melynek minden hangjára most is emlékszem: legyőzte a cudar halált, azt a fojtogató rémet, s akkor küldött le neki az Úr egy szebb halált. Megölte a szíve, hirtelen, gyorsan, fájdalom nélkül. Az az ő „jó szíve”, amely soha nem vétett senkinek, hogy tudott oly rossz szív lenni!
Mikor átmentem a szobájába, egészen nyugodt volt, azt mondta, hogy semmi fájdalmat sem érez, több gyertyát kért gyújtani, mert sötét van, s kért, hogy a ruháit készítsem oda, mert fel akar kelni. És aztán nézett rám azokkal a nagy, fekete, mindent mondó szemeivel, hogy én ahhoz hasonló sötétséget nem tudok álmodni. A túlvilág volt abban. Ő már látott abban, de ajkai nem mondhatták el, mit? Dr. Huray ott volt már az ágya mellett: éjfélkor, nyugtalanságtól, előérzettől ösztönözve, visszajött. Nem segíthetett rajta többé.
Az érverés sebes volt, de alig érezhető. Kezemben tartott keze jéghideg.
Aztán szép csendesen elaludt, egy jajszó, egy sóhajtás nélkül – örökre.
Olyan szép halál volt, hogy meg kellett szeretni.
Hiszen mindezt nem azért mondom én el újra, mintha azt akarnám, hogy a sebeimet gyógyítsa a részvét. Megnyugodtam már benne, hogy jó volt ez így. Hosszú, boldog, dicsőséges életnek szép befejezése. Koszorúkon nyugszik, koszorúkkal van betemetve. S az egész nemzetnek a szeretete nyilvánult a ravatalánál. A legmagasabb uraktól a legszegényebb koldusnőig mindenki küldött utána egy „légy üdvözült”-et. Háladatlan volnék, ha el nem ismerném, hogy az általános részvét egy piramis ahhoz a kis darab kőhöz mérve, ami az én bánatom.
De mikor az a kis darab kő fekszik éppen a szívemen, s nem akar másutt feküdni.
Hiszen én is tudok filozofálni, nevetséges bolond sem vagyok, aki gyógyíthatatlan fájdalmat affektál; de oda akarom adni egész énemet azoknak, akik a lélektant az emberi szív boncolásából akarják kitalálni, akik minden szenvedélyt, indulatot, magát a jellemet annak a kis darab húsnak a szövevényéből akarnak kimagyarázni, magyarázzák meg hát, mi történt velem? E naptól fogva nem vagyok költő többé.
A testem ép, erős, mint azelőtt; étvágy, álom visszatért, még kacagok is vidám társaságban, hanem mikor az íróasztalom mellé leülök, itt nézem naphosszant az utolsó szót, amit akkor leírtam; „azonnal”, és nem tudom, mi következzék utána?
Egyszer olvastam egy francia regényt, melyben egy férj a haldokló felesége ágya mellett alkudozik a nővérével, aki egy kerítőné, hogy amint a neje meghal, azonnal nőül vegyen egy leányt, aki gazdag és előkelő, de akinek sürgetős szüksége van egy férjre, hogy botlásának következményei el legyenek vele takarva, s a férj rááll. Hát én megengedem, hogy ilyen emberek is lehetnek a valóságban. De énnekem viszont engedjék meg az újkorszak bölcsei, hogy beszéljek nekik egy olyan boldogtalan emberről, aki a feleségével együtt a múzsáját is eltemette.
S ez is valóság.
Pedig ez nekem mesterségem, életmódom, mint a kovácsnak az üllő és kalapács. Keresem, és nem találom.
Azt mondják, hogy nagyszerű temetése volt. Én nem láttam belőle egyebet, mint a koporsó födelét, s nem emlékezem egyébre, mint arra, hogy milyen mély volt az az üreg, amibe lebocsátották, s hogy milyen hideg volt az a marok föld, amit utána dobtam, sehogy sem akart a két tenyerem között megmelegedni.
Milyen nagy volt az üresség körülöttem, mikor hazakerültem! Pedig ott voltak rokonaim, barátaim mind.
És az íróasztal!
Sok nagy baj ért az életben! Ez az íróasztal mindig menedéket nyújtott; ez védelmezett, megsegített, megvigasztalt, meggyógyított sok nagy nehéz sorsban.
És most meggyűlöltem azt az íróasztalt; undorral, iszonyattal közeledtem hozzá, mint egy bűntárshoz, aki hűtlen lett, és áruló. Pedig mégis le kellett hozzá ülnöm: a nagy halmaz vigasztaló levél ott hevert, azok közül sokra felelni kellett azonnal, meg kellett köszönni a közönség részvételét. Képzelem, hogy akik november 23-iki kelettel kaptak tőlem levelet, hogy mondták magukban: „Micsoda ferde sorok, micsoda kuszált betűk, mi töredezett, mi értelmetlen kifejezések!” Óh, ha tudnák, mibe volt mártogatva az a toll, amivel ama leveleket írtam!
Aztán megint újra kezdtem a futást. A gyűlölt asztaltól őhozzá. Csakhogy most már kissé messze volt tőlem a fekhelye. Mindennap kimentünk hozzá a leányommal, vittünk neki egy-egy ibolyacsokrot, s mikor hazaértem, egy kis idő múlva megint úgy jött, mintha újra vissza kellene mennem!
Minden ember azt mondaná, hogy bolond vagyok… Talán így is – gondolnak már ilyesmit.
Hiszen, az Isten szerelmeért, annyi becsületes, szerető férj temeti el nejét, akit imádott, megsiratott s aztán lát a dolog után, nem veszti el az eszét. Másnak is drága volt az, ami mindene volt. Tanult feledni és megnyugodni. Csak a te veszteséged több, mint másé?
Több!
Rám nézve nemcsak szerető hitves volt az, akit elvesztettem, hanem egész valóm kiegészítő része, ami az én jellememben hiányzott, megvolt az övében, s azt kölcsönadta; ő volt a lelkemben az acél. Őtőle jött költői munkálkodásomhoz a világosság és a melegség. Fogok én még ezután is írni, de hévtelenül, sugártalanul.
Aztán a mi egész életünk is rendkívüli volt. Nem fogja annak a részleteit megírni toll soha, mert azokat csak mi ketten tudtuk, s előttem szentebbek ezek a titkok, minthogy profanálni tudjam. Kitalálni pedig nem lehet, mert azok a mesék rejtélyeihez hajaznak. De nagy vonásaiban mindenki ismeri. Szerelmünket ugyanazon szikra gyújtá meg, mely egy nemzetet új életre költött, s annak lángját a sors minden viharai próbálták ki elejétől végig, egy hosszú életen át. Az volt a nászutazás! Véres csatatéreken keresztül, ostromolt városok égő romjai közt, bombák mennydörgése alatt; majd nekivágni a havas sivatagnak, ellenséges nép lakta vidékeknek, tűrve nyomort, éhséget, fáradalmat, nekirohanni a vész közepének, a kétségbeesés erélyével; keresztültörni az ellenség győzelmes táborán egyedül, kettecskén, s aztán elrejtőzni mély erdők sötétjében, egymásnak találkozót adni farkasordító tanyák viskóiban, s azokon betegen is, félholtan is, százmérföldnyi távolból is, halálveszély fenyegetései közt is megjelenni! És éveken keresztül! Hányszor elveszhettem volna nyomorultul, ha nincs valaki, aki megszabadításomra ki tudja gondolni azt, ami lehetetlen, és aztán lehetővé tudja azt tenni! A végveszély, a kétségbeesés utolsó perceiben láttam őt mindig megjelenni nevetve, derülten, diadalmas arccal: eltitkolva a saját szenvedését! S ezt felejteném el valaha?
S ha én elfelejteném is őt, nem felejt ő el engem. Mindennap felkeres álmomban, s beszél arról, ami volt és arról, ami lesz. És nappal nem tudok egyébről gondolkozni, mint arról, amit az álom félbenhagyott…
Ezt mégsem vihetem sokáig. Megöli a testemet a lelkem.
Rokonaim, barátaim mind azt tanácsolák, hogy menjek el rövid időre utazni, valahová, ahol melegebb a napsugár, ahol még a szabadban nyílnak a virágok, nemcsak a halotti koszorúkon; dolgozni úgyis képtelen vagyok, majd talán az út gyönyörűségei visszaadják a testi erőmet, az út bosszúságai vágyamat az „itthon” után.
„Itthon?” Ez nagy kérdés.
Eddig három helyen is volt. Ahová együtt letelepedtünk. Hol lesz ezután?
Valóban úgy el voltam azon napokban gyöngülve, hogy csak végig-végig estem hosszában a földön, mikor gyorsabb járáshoz kezdtem: az utam kezdetén éppen alája estem a kocsinak; úgy szedett fel a leányom.
Van egy jó leányom, akinek én a művészi pályát szántam: a festészetet tanulta. A vészhírre, hogy anyja nagy beteg, hazasietett. Senkinek a koszorúja, amit a ravatalra tettek, nem volt olyan drága, mint az övé, mert ő azt a babért adta oda, amit saját maga remélt a jövőtől kiérdemelhetni. A művészpálya ezzel félbeszakad. Meddig? A jó Isten tudja. Okos és jó volt a mondása, amivel elhatározását kifejezte: „Minden életnek van célja, az én életcélom eddig a művészet volt, ezután az lesz, hogy az apámnak gondját viseljem”. S itt most egy nagy üres lap következik, amire hasztalan töprengek, nem tudom kitalálni, hogy mit írjak? Hát érdemes az én hátralevő életem arra, hogy azért valaki a múzsája csókját elfelejtse? Talán jő valami váratlan fordulat? A sors leleményes. Az a nagy költő, nem mink!
Tehát legelőször is megyünk Münchenbe, elbúcsúzni a derék tanárunktól, a lángeszű Liezenmeyertől, s összecsomagolni a tanulmányokat, és hazaküldeni, aztán el abba az országba, ahol meleg a tenger. Mert ez az egyedül hű elem. A lég egyre változik, hol izzaszt, hol dermeszt; de a tenger, ha egyszer meleg, mindig az.
De vajjon azért, hogy azt a koszorúkkal fedett sírt messzire elhagyom, az álmok nem jönnek-e utánam?
Erre a kérdésre adott válasz odafenn az a cím: „Utazás egy sírdomb körül.” Kezdjünk hozzá.
