III. Álmok és nem-álmok
III. Álmok és nem-álmok
Volt egykor (a harmincas években) egy híres bölcsészeti tanár Pápán: Márton József, aki azt mondá, hogy „Mind bolond, aki az álmát elbeszéli; de még bolondabb, aki meghallgatja”. Ennél még erősebbet mondott Miklós cár, mikor kiadta az emlékezetes hatalomszót, miszerint „A lengyeleknek nem szabad többé álmodni!” Én azonban ily nagy tekintélyek ellenére is bátor vagyok azt állítani, hogy az álmoknak joguk van az élethez, s mindaz, amire visszaemlékezünk, hozzátartozik az életünk történetéhez.
Előrebocsátom, hogy én valami álomszuszék nem vagyok, aki azért álmodik, hogy lutriba rakja. Nem is igen érek rá. Naponkint öt-hat óránál többet nem alszom. És akkor alszom mélyen, testem, lelkem együtt. Az olyan álmokat nem számítom az emlékezésre méltók közé, aminőkkel a humorisztikus álomtündér szokta megbüntetni a restelkedőt, aki az első fölébredés után mindjárt fel nem ugrik, hanem újra elszundikál: aminő az, hogy a színpadra kell lépnem, színész vagyok s egy szót sem tudok a szerepemből; jogász vagyok, rigorozálnom kellene, s nem tudom a leckét; fényes bálba vagyok híva, ott állok teljes parádéban, s akkor veszem észre, hogy nincs a lábamon csizma. A lázas álmok szörnyeit is a nem-lények sorába számítom, miket a kínzott idegek idétlenül teremtenek, zűrzavaros érthetetlen képek, kuszált meséikkel. Azonban vannak álmok, amik csak folytatásai annak, amivel ébren foglalkozunk, ami egész lelkünket eltöltötte, a nappali gondolatfolyamnak.
Megtörtént rajtam többször, hogy mikor egy regény kidolgozásánál nagyon beleéltem magamat a mesémbe, éjjel álmomban folytattam a félbehagyott munkát, úgyhogy mikor fölébredtem, csak le kellett írnom a hozzá álmodottat, s nem ez volt a munkának a legrosszabb része. Máskor a gyötrelmes álommese folyamán eszembe jut, hogy hisz ez csak álom, s nekem teljes akaratszabadságom van rá, azt, ami engem bánt, kiigazítani, s ráparancsolni magamra, hogy álmodjam jobb kimenetelt; s ha nem akar a hippogriff engedelmeskedni, azt mondom: nem nézem azt tovább, és fölébredek. Tudom provokálni, tudom legyőzni az álomtündért.
Az álom nem igaz: de igazságos. Álmában a zsarnokot nem védik a testőrei: áldozatai odaléphetnek hozzá, s meg kell hallgatnia, amit fülébe suttognak, s reszketni előttük; álmában a kéjenc összetalálkozik a hóban didergő árva gyermekével, akit elfelejtett, s kénytelen azt az ölébe felvenni; álmában a világ szép asszonya látja büntetését: ráncos képű banyának látja magát, rongyászputtonnyal a hátán; álmában a parlament szónoka miniszteri karszékek során nyújtózik végig, s a miniszter bárányokat legeltet otthon. Álmában a rab leveti láncait, s elhagyott családjával ül az otthoni tűzhely mellett; álmában a szegény dúsan lakomázik, a kopasz szögfürtöket kap, a bukott kincsekre talál, a gyönge vitéz lesz; álmában a beteg leány menyasszonynak látja magát. S hogy tud az álom utaztatni! Villany, repülőgép mind semmi az ő rendszeréhez képest: ahány perc, annyi város. S milyen nagyszerű az időszámlálása! Öt perc alatt egy nap történetét végigmutatja, benne van virradat, alkonyat, dél és éjszaka.
Hanem hiszen, akinek nem tetszenek az álmai, könnyen segíthet rajtuk. Verje ki a fejéből azt a gondot, ami azokat dajkálja. Különösen minek a bánatot még üvegházban tartani, és tenyészteni?
Tökéletes igaz. Az élőknek joguk van az élethez. S aki él, az örülhet.
S hála társadalmi intézményeinknek, az örömöket és gyönyörűségeket úgy árulják úton-útfélen, mint az eau gazeuse-öt; akinek tetszik: citrommal, akinek jobban tetszik, vaníliával. Ha nincs „otthon”, van „walhalla”. A paradicsom tiltott fája nincs már tilalom alatt.
S ugyan mit mondana a világ, ha egyszer csak azt hallaná, hogy az öreg „ideálista”, hogy fájó álmait kerülje, az éjszakákat végigdőzsöli, víg pohár és dévaj társaság közt? Hát mit mondana? Azt, hogy vénségére megjött neki az esze. Végre-valahára ő is rátért az egyedül idvezítő realizmusra. Ez a mai kor igazi vallása, melynek mindenki hódol. Megtért végre ő is. Most lesz már az igazi úton. Hej, milyen mulatságos lesz, ha majd elkezdi mindazt, amit eddig dicsőített, ezentúl kiszatírázni!
Azonban arra sincs szükség, hogy a haza és az ismerősök glosszákat csináljanak afelől, hogy egy gyászoló hitves mivel vigasztalja magát? Az a fátyol ott a kalapon nagy privilégium. Elég széles a világ. S a világvárosok Argusz-szeme csak lát, de nem ismer. Végigjárhatom fél Európát, s mikor visszakerülök, írhatok a templomokról és múzeumokról: ki tudja a többit, hol jártam!
Én azonban útitársat is vittem magammal: a leányomat. Megcsalhatja valaki az anyját, megcsalhatja a feleségét, de a leányát nem.
Ketten tettük meg együtt azt az utazást egy sírdomb körül. Az első vasúti futamodás Budapesttől Bécsig nem sok eszmecserére ad alkalmat. Százszor látott vidék; percnyi pontosságú megérkezés, ugyanazok a cigányok Érsekújváron, ugyanaz a mákos kifli Pozsonyban. Pozsonyig „mehet!”, Marcheggen túl „fertig”. Hozzá vagyok szokva, hogy a vasúton, ha másodmagammal utazom, féltő gondosságból zsémbeljek vele: „Vigyázz, hogy meg ne hűlj! Ne rontsd a szemed az olvasással, nem vagy éhes? Ne nézz ki az ablakon!”; csak az lep meg, hogy ezúttal mindenre olyan rögtön szót fogadnak. Bécsben megszállunk a megszokott régi hotelbe, a Szent Péter-templom mögött, ahol annyiszor szedegették fel a galambok az ablak párkányára hintett morzsákat. Mikor a szobáinkban elhelyezkedtünk, úgy jön, hogy leüljek az íróasztalhoz, ahogy szoktam, megtáviratozni haza, hogy baj nélkül megérkeztem. Kettőt lépek felé, ott megállok: hiszen nincs már kinek?
Azután elköltjük az egyszerű vacsorát, s hogy jobb legyen az álmom, lefekvés előtt a magammal hozott olvasmányt előveszem, gondolva, hogy ezen csak elálmosodom. Szépműtani értekezés: Haraszti műve a „realisztikus regényirodalom”-ról. Azt hiszem, ez majd elálmosít: de az ellenkezőt tette velem. Figyelmemet egészen lekötötte. Kényszerített a vitatkozásra. Képes lettem volna reggelig fennmaradni fölötte. A kályhában újra felszítottam a tüzet; s ismét nekiültem a végtől végig érdekes olvasmánynak, mely hatalmasan kidomborítja a realisztikus regényirodalom műalkotását, úgyhogy annak minden hibái kifelé fordulnak, majd meg széjjelszedi darabokra, belepillantatva annak legbelsőbb zsigereibe. Az ember a boncoló teremben hiszi magát.
Végül aztán, midőn a mű szerzője engem is fölemlít, mint „nagy idealistánkat”, ez végképp elvette a szememről az álmot; úgyhogy a mint a gyertyát eloltottam, s a szemem lehunytam, akkor is kénytelen voltam az olvasott tárggyal foglalkozni.
Hát miért volnék én idealista? S miért volnának realisták csak azok, akik Balzac és Zola iskolájához tartoznak? Hiszen igaz, hogy furcsa dolgokat is írtam össze, amelyeket csapongó képzelet hozott elém; de a munkáim összes tömege egy egész nemzet népéletét igyekszik híven, a valótól ellesetten visszaadni. Én egész hajlamom szerint realista író vagyok, s azt mondom, hogy ilyen a valódi élet. Csak egy különbség van közöttünk. Megmondom, hogy mi? Én ezer ember közül, akinek az élettörténetét ismerem (pedig annyiét ismerem), találtam ötven olyan alakot, aki képviselője volt a rossz szenvedélyeknek; de találtam ötszázat olyant, akinek jelleme a mindennapin felül emelkedett. Hát ha az ötvennek a történetét írtam volna meg csupán, most magasztalnának, hogy milyen derék realista író vagyok; de mert azok mellett a többséget alkotó magasabb jellemeket választottam vezéralakokul, azoknak a történetét vettem tanúságul: azzal szidnak, hogy idealista vagyok. Én nem tagadom el a regényírónak azt a jogát, hogy az élet árnyoldalait élethűen részletezve csoportosan adja az olvasó elé; de követelem, hogy az élet fényoldalai is el legyenek fogadva realizmusnak. Hát csak a korcsmai dulakodás képe jogosult faj; a csatatér leírása már nem az? A részeg, a kéjenc csak a valódi emberalak? A hős, a mártír már csak képzelet? A városok szennye, a kloakák förtelme, a lebujok maszatja csak a realizmus? A virágos mező, a háborgó tenger, a falusi magány már csak idealizmus? A kéjvágy, az állati ösztön a valódi emberi attribútum; az erény, a hűség csak tettetett külmáz? Minden asszony, leány, ifja, véne, szépe, rútja veszendő és esendő, csak a kísértés, a csáb alkalma jöjjön eléje? Ez az igaz? Nincsen erény? Ha van, bolond, aki tartja? De hát aki ezt állítja, az nem ismert-e soha anyát, feleséget, leányt? El tudja-e ítélni a saját szülőit is? Akik par excellence realistáknak szeretik magukat hívatni, erőszakosan kiválogatják a társadalomból a romlott kivételeket, alakokban úgy, mint helyzetekben: s azokat csoportosítják mesterségesen; hanem azért, mert híven van leírva, a kórház, a fegyenctelep, a tébolyda nem képviseli az igazi világot. Nekem a világ szebb fele jobban tetszik, de azért nem vagyok idealista.
Félig-meddig megnyugtattam magamat, hogy hát nem vagyok idealista. Hanem azért csak nem tudtam elaludni.
Pedig hiszen olyan távol voltam már azoktól az áloműző szobáktól – otthon!
Úgy szoktam leginkább elaludni, hogy az egyik kezemet a fejem alá, a másikat a homlokomra teszem. Ez sem használt.
Kérlek: ne nevessetek ki. Elalvás előtt szoktam imádkozni. – Bevallom, nem szégyenlem.
Magamnak nem kérek semmit Istentől, megköszönöm azt a sok jót, amit velem tett életemben; csupán azt kérem, hogy őrizze meg minden rossztól azokat, akiket szeretek: nőmet, leányomat, testvéreimet, királyomat és családját és aztán (most nevessetek már!) és aztán Tisza Kálmánt …
Sok év során át így megy az. Egy nap sem felejtettem őt ki soha.
Miért? Azért, mert legjobb barátom. Nem azért, mert nagy ember. Akkor is megtartom szívemben, amikor nem lesz miniszterelnök, hanem geszti szántóvető, vagy netalán szibériai útitársam? Hányszor utaztunk együtt hasonló vidékeken keresztül! Azt csak az Isten tudja: megírni nem fogja senki.
Mikor a nőm meghalt, ő volt a legelső, barátaim közül, aki meglátogatott. Sándor öcsémmel együtt ültünk a szobában hárman, közel fél óra hosszat, s a nagy, okos, ember, aki minden nehéz kérdésben kész szónok, ebben a nehéz fél órában egy szót sem tudott hozzám szólani. És ez az ő nagy hallgatása több volt előttem a bölcsek minden ékesszólásánál.
Tehát elkezdtem imádkozni. Az első szónál megakadtam. „Nőmet!” Hiszen nincs már. Ennél a nagy hézagnál mindennap meg kell állanom.
Végre mégis elnyomott az álom; és aztán aludtam olyan mélyen, mint egy csatából fennmaradt, akinek mindegy: vetett ágyon fekszik-e, vagy fagyos rögön.
Egyszer egy nagy rémület riaszt fel. Kiáltottak talán? Föltekintek, s szemközt az ágyammal látok egy hosszú tűzvonalat. Mi az? A szomszéd szobában fekszik a feleségem; a gyertyáktól meggyulladt a szőnyeg, a szobában tűz támadt. Felugrom az ágyamból, hogy átsiessek a mentésére, megyek a tűzvonal felé, nem találom az ajtót, mely a szomszéd szobába nyílik, hanem a helyett a kezeim érzik, hogy a fal már egészen át van hevülve a szobatűztől. Kiáltok a cselédek után, a másik ajtót keresem, mely szobámból a folyosóra kivezet; azt megtalálom, felnyitom, s csak akkor térek helyes eszméletemhez, hogy hiszen nem otthon vagyok most, hanem Bécsben a Wandl fogadóban, s az a tűzvonal ottan, a kályha alsó rekeszébe hullott parázs, s az átmelegült szobafal maga a kályha. Én tehát körüljártam az egész szobát, egyik végétől a másikig, látó szemekkel, teljesen ébren, és mégis álmodva.
Ha ez így tart, ennek nem lesz jó vége!
