IV. Még mindig az álmok
IV. Még mindig az álmok
Másnap este már Münchenben voltunk.
Az ismerőseim kedveért megjegyzem, hogy nem a geográfiai ismeretekben való tökéletlenség ejtette velem útba az Izár melletti Athenaet Olaszország felé. Ámbár ez nálam megbocsátható volna: ha mellém állítom a nápolyi fővasút-állomás pénztárosát, aki visszatérett minden módon arra kapacitált, hogy ha Budapestre akarok utazni, váltsak jegyet München felé, ez a legegyenesebb útja annak. Hanem azért kellett odamennünk, hogy búcsút vegyünk egy időre leányomnak második otthonától: a komoly, nyugodalmas bajor fővárostól, melynek Magyarország, művészeti felvirágzásáért, oly sokat köszönhet; a zseniális művész, magyar hazánkfia, Liezenmayer tanártól, ki irányunkban oly igaz baráti szívességet tanúsított, és a derék magyar családtól, a jó Ungeréktől, kiknél leányom, mintha saját családi körében volna, olyan gondos ápolást és jóízű magyar étekfogást talált. Azután összecsomagolni mindent: tanulmányt, atelierfölszerelést, mannequint, s útnak indítani Budapest felé.
Egész Münchenben létem alatt ködös, esős idő volt, ami alig engedett pár órát a képtárak, végignézéséhez; a többi részét a napnak „Buchholzék Italiában” olvasásával töltöttem. Egészséges, jó humorú olvasmány, különösen appetitoriumnak az olaszországi úthoz. Közbe egy kis Bädekker-tanulmány. Azután meg egy zsebbeli könyvecskében való búvárkodás, mely olasz kifejezéseket tartalmaz: mivelhogy annyit tudok olaszul, hogy a hírlapi újdonságokat megértsem; hanem az megeshetik azért rajtam, hogy forró vizet hozatok, mikor hideget akarok kapni az olasztól.
Ezek ugyan elég prózai napi foglalatosságok; reggeli gyertyagyújtástól, amíg éjjel a gyertya csonkig leég.
Sehogy sem értem, hogy függ ezzel össze, ami következik. Még olvasom az olasz társalgó könyvet; még hallgatom a fejem fölött hangzó zongorakalapálást, amidőn egy fájdalmas hang a mellékszobából kiszólít. Felállok, kimegyek. Ott találom ágyban fekve a betegemet. Azt mondja, hogy nagyon hideg volt odakinn; mégis jobb itten. Tudom, hogy ez igaz. De hát lehetséges-e azt változtatni? Az ágya mellett állnak leghívebb rokonaim: Hegedűs, Huray orvos; két gyertya ég az asztalon, ernyővel takarva, hogy a beteg szemébe ne süssön. És ő arra kér, hogy írjak nehány sort annak az úrhölgynek, aki a fejünk fölött zongorázik, hagyná abba: ő nem tud tőle aludni. Én kétkedve fordulok a két rokonom felé, s suttogva kérdezem, hogy írjam én a házban lakó szomszédomnak azt, hogy ne zongorázzék éjjel, nőm nem alhatik miatta; hisz az jól tudja, hogy ő nagy álmot alszik már; hisz látta, mikor eltemették; hallotta, mikor elsiratták.
A rokonaim erre azt felelik, hogy „Álmodtad ezt, édes bátyám”.
„Mit? Hát az mind álom lett volna? A betegség rossz fordulata; az a hideg kéz a kezemben; az a túlvilági rámtekintés; az a ravatal itt a szobában, aztán a színház csarnokában; azok a koszorúk; a gyászdal; a tolongó néptömeg, amit csak a fiatalság által képezett lánc tart vissza, hogy el ne sodorjon bennünket? Aztán a táviratok, részvétlevelek halmaza? Maga az a mély gödör, amelybe lebocsáták? Aztán az a babérral és virágokkal tetézett halom? Ez mind csak az én álmom?
„Bizony, álmodtam azt, édes bátyám”, szól az orvos, megszokott, jóságosan komoly tekintetével. S aztán elmondja, hogy vannak ilyen eleven álmok, amikről az ember azt hiszi, hogy ébren látta. A beteg jobban van, íme, most hozták meg számára az új gyógyszert.
Én egészen megnyugszom benne, hogy úgy van.
Akkor hát mégis kell levelet írnom a szomszédomnak, hogy hagyja abba az álomrontó zenegyakorlatot. Visszamegyek a dolgozószobámba, s leülök az íróasztalomhoz, hogy levelet írjak.
Hát ez mi? Hisz ezeknek a levélpapíroknak gyászszegélyük van? Hát miért van a levélpapírjaimon ez a gyászszegély? Minek ez a fekete keret itt? Felugrom, hogy ezt megkérdezzem a mellékszobában levőktől; de már akkor nincs ott sem az ágyban fekvő beteg, sem az ápoló rokonok, sem az égő gyertyák; hanem van helyettük valami megnevezhetetlen alak: a megtestesült sötétség, mely elevenné vált; nem látom az arcát, nem tudom a nevét, mégis jól ismerem. Úgy közelít felém, mintha meg akarna áldani, mintha meg akarna félemlíteni, mintha el akarna valamit mondani, amit még nem tudok, amit még nem értek, s mikor egészen odaér hozzám, minden idegemet valami kimondhatatlan, jólérző zsibbadás fogja el, ami több, mint az álom, jobb, mint az álom. Valamerre szállok; gyorsabban, mint a felhő. A földteke messze elmarad alattam; már csak olyan, mint a hold, utoljára már csak egy kis kék csillag, szivárványos ködudvarral, s még mindig szállok tovább a felséges űrben, ahol nincs többé „idő”; a perc vagy ezredév, a nap vagy éj mindegy…
Reggel ott találtam az éji asztalkámon, az ágyam mellett, nőmnek azt a legutolsó arcképét, ami oly elevenen, híven tünteti őt fel élete legutolsó hónapjaiból. Igaz, hogy magam tettem azt oda az este. Nem vagyok még hozzászokva, hogy egyedül aludjam…
Azután egy vágtatással leutaztunk Veronáig. Ez a nap kivételesen szép volt, gyönyörű derült idő kísért bennünket a szép Tirol havasain keresztül. Az olasz vámhivatalnokok ellen sem lehet semmi panaszunk, igen udvariasak voltak, s nem turkálták fel a bőröndünket, amelyben mindkettőnk egész útikészlete elfért. A gyász toilette-je nagyon szerény.
Csillagos éj volt, mire Veronába megérkeztünk, éjfélre fordult, mikor a hotel-omnibus megállt a Grand Hotel de Londres előtt.
Nagyszerűségben nincs hiány a Grand Hotel-nél; fehér márványból van a lépcső; hanem a szobákban dermesztő hideg, egy ablakot sem lehet bezárni: mind valamennyinél hiányzik a zárhoz való ütköző. Odakünn pedig jégdara esik, s fütyül a szél. Hanem azért az olasz tagadja, hogy őnála tél is van. A tagadás látható jelvényei a láthatatlan kályhák: ezt az állatot itt nem ismerik. Az egyik szobában volna valami kandallóforma; de az egész hozzávaló fűtőszerszám mindössze egy szóló fújtató; különben is jobb a vasajtót zárva hagyni, mert ha ezt is kinyitjuk, a gyertyát elfújja a szél. Ágyak vannak, olyan magasak, hogy tornagyakorlat kell beléjük felkapaszkodni; kengyel kellene hozzájuk; hanem aztán a nagy, széles ágyhoz van „egy” akkora kis vánkos, aminőt nálunk fogfájós ember ábrázatjára szoktak felkötni bodzavirággal megtöltve; ha az éjjel elveszti az ember a feje alól, soha rá nem talál; a derékalj, tapintás szerint ítélve, faragott márványból van, s takaró egy szál piquet-paplan.
Szolgálattevő lélek természetesen sehol sincsen. Éjfélkor minden becsületes ember aluszik.
Szerencsére magyarok vagyunk, akik ha útra kelnek, megtartják a szabályt, hogy „Télen kenyeredet, nyáron bundádat el ne hagyd!”, s tudnak magukon segíteni.
Hanem egy dolgot csakugyan mégis meg kellene tudni, amely minden emberi létnek a végcélját képezi. Más európai vendéglőkben az ilyennek az ajtaja két nagy zérussal szokott megjelölve lenni; itt más szokás dívik: az ajtó ki van tárva, s kilincsénél fogva madzaggal egy ablaktáblához hozzá kötve, s midőn azon belép az éjjeli vándor, gyertyája egy nagyszerű csarnokot világít meg, egy tágas porticust, melynek hátteréből méltóságteljesen emelkedik ki egy magas zsámolyon nyugvó trónus, körülszárnyalva félkörben alacsonyabb ülőhelyekkel, melyek közül nem hiányzik az a gitár alakú lovagló szék sem. Egész társaság számára van itt berendezve. Table d’hôte a posteriori. Igazán praktikus egy intézmény! De hogy a díszes localitás üres óráiban is a közcélra szolgáljon, egy része függönnyel el van rekesztve; s az ott a pincérek alvóhelye. Hogy semmi sincs új a nap alatt, azt már tudom, hanem árnyékban még találni néha meglepő dolgokat.
Éjszakára csakugyan minden bundát, köpönyeget fölszedtem, hogy meg ne fagyjak a szép Itáliában. Talán ennek köszönhetem a következő álmomat.
Azt álmodtam, hogy már köztudomású dolog volt felőlem, hogy meg vagyok bolondulva. Úgy kezdtem magamat viselni. Nem szükség azért az embernek mezítláb kiszaladni az utcára, székeket összetörni, templomi beszéd alatt felkacagni. Van annak más csalhatatlan jelensége is. Elkezdtem mindenfelé igazat mondani. Tegyünk különbséget a szó között. Igazat mondani becsületes ember dolga mindenkor; az igazat megmondani: erős jellemű ember feladata, kellő alkalommal; hanem az igazat elmondani, akár kívántatik, akár nem: ez a bolondság. S én megtettem azt, hogy összejöttem egy barátommal, akinek milliomos apja akkor halt meg (azelőtt nagyon szűken tartotta a fiát), s azt mondtam neki, hogy „Sietek neked gratulálni, kedves barátom, azon szerencsés esemény fölött, mely téged ért!”, ahelyett, hogy azt mondtam volna neki: „Engedd meg, kedves barátom, hogy részt vegyek azon mély fájdalmadban, melyet a sors rád mért”. Ez aztán mindjárt egy volt, aki azt mondta, hogy bolond vagyok; azután összejöttem egy írótársammal, aki egy ostoba darabot adatott elő a színpadon, de ami elég külső sikert aratott; ennek meg azt mondtam: fogadd őszinte részvétemet azon szerencsétlenség fölött, hogy ilyen fejtetőre esett szülöttel vert meg a balsors szeszélye. Ez volt a második, aki elhíresztelte, hogy az eszem tisztul. Azután összejöttem egy jótékony egyleti védasszonysággal: „Láttam nagysádnak az árváit; szegények, bizony nagyon el vannak hanyagolva!” „Hogyan? Ön a mi árvaházunknál tett látogatást?” „Nem! A nagysád saját házánál tettem.” Ez sem fog engem többet okos embernek nevezni soha. Még odahaza is eltértem a meggondolás ösvényéről: elmondtam, hogy biz én nekem jobban tetszik a fiatal hölgyek társasága, mint a tisztes matrónáké! Megbámultak érte. Itt zavar van az agyban! Jöttek hozzám a választó polgárok s fölkértek, hogy tartsak programbeszédet: „Nem tudok, barátim; ostoba vagyok!” Az már csak nagy bolond, aki elismeri saját magáról, hogy ostoba! De végképp bekötötte a koszorúmat, mikor egyik-másik jó cimborámnak, aki odajött hozzám, hogy szokás szerint írjam alá a váltóját, azt feleltem: „Nem írok többé semmit alá! Éljünk meg, ahogy tudunk, adósságcsinálás nélkül. Éljünk kenyéren, vízen inkább; de több váltót ne írjunk alá!” Ezzel végképp ki lett tárva mindenki előtt, hogy elvesztettem az eszemet. Hisz aki ilyesmit ki mer mondani, az bolond! Futóbolond! Azt meg kell kötözni. És én már tudtam jól, hogy ki van adva ellenem a rendelet, hogy szépszerével szállítsanak el a Lipótmezőre. Elérkeztek értem. Betoppan hozzám két martiális konstábler, s tudatja velem lapidáris gorombasággal, hogy odalenn vár a kocsi, hát ne sokat teketóriázzak, hanem kövessem őket. Az egyik rendőr felgyűrte kabátja ujját a karjáról, hogy megmutassa azokat a sámsoni izmokat rajta, ha netalán kedvem találna lenni az ellenszegülésre. Én átláttam, hogy most védtelen vagyok. Ravasz voltam; úgy tettetém, mintha magam is bele volnék nyugodva az elszállításomba: nyájasan, szelíden beszéltem fogdmegeimhez. Csupán arra kértem őket, hogy engedjék meg, hadd üljek le egy percre az íróasztalomhoz, megírni a lemondásomat a mandátumomról a képviselőházhoz. Voltaképpen pedig az volt a szándékom, hogy juthassak csak egyszer az íróasztalomhoz, ottan hever az én jó cserkesz kindzsálom, ez az a tőrforma fegyver, amivel a kéztusában a pikkelypáncélt keresztülütik, hogy markolatig meg nem áll. Csak egyszer az a kindzsál a kezembe kerüljön, majd egyszerre helyreáll az egyenlőség a sámsoni és a daemoni erő között: akkor aztán majd megmondom, hogy ki lakik bennem. Az öldöklés pokolvágya lüktetett az ereimben.
Odacsalogattam a kísérőimet az íróasztalomhoz. Már rajta függött a szemem a kindzsálon, csak egy ugrás még, s folyik a vér itten, mint a szökőkút. Ekkor egy szelíd kéz megfogta a kezemet – a feleségem állt előttem.
Olyan szép, olyan kedves volt, mint aminőnek menyasszony korában láttam. Hízelgő szóval beszélt hozzám: dehogy enged ő engem elvinni; hiszen én nagyon okos ember vagyok, szeret engem mindenki a háznál. Ime, milyen szép hálókabátot varrt a számomra, születésnapomra. Próbáljam fel mindjárt.
Addig-addig cirógatott, míg rá hagytam magam vetetni; hogy felöltsem az öltönyt. S mikor aztán felöltöttem, akkor vettem észre, hogy a kabát két ujja össze van varrva: hisz ez a kényszerzubbony! Minden vérem a fejemnek tódult. „Hát te is áruló vagy, vesztemre esküdtél! Azért sem engedem magam megköttetni, széttépem a zubbonyt!” S az őrültek csodaerejével nagyot szakítottam a kínzó Dejanira-köntösön, s azzal – majd szétrúgtam magam alatt azt a tizenhat markos vas ágyat; bunda, köpönyeg, paplan repült rólam ki jobbra, ki balra; a kis bodzavirág-vánkos meg úgy elveszett, hogy sohasem találtam rá többet.
A vér lüktetett a halántékaimban, a verejték csorgott a homlokomról. – Most már aztán igazán haragba jöttem!
Hát ki parancsol itten? Én-e, vagy ezek az ostoba idegek? A hús, a sejtszövet, a vértekecs, meg a fehérnye az én uram, vagy én az övé? – No, megállj, te édes fantáziám hippogriffje, ha te neked olyan kedved van nyargalászni, majd befoglak én téged a szekérbe: húzzad azt!
Felkeltem, felöltöztem. Az óra éjfél utánra járt. A veronai nagy vendéglő két nagy campanile között fekszik, s azok egymás után ütik bömbölő harangszóval az órák folyását.
Legjobb idő! – Tudom én, hogy mitől döglenek a rémek! Ide veled, kalamáris!
Otthon, még a boldogabb időkben kezdtem meg egy humorisztikus novellát a „Magyar Salon”-ban; én bizony annak a folytatását nagy szomorúságomban elmulasztottam otthon nyélbe sütni; a fejemben megvan: csülökre, Pegazus! Most muszáj írni! Most, éppen most. – Nem ismerek irgalmat! – Tessék leülni ide az íróasztal mellé. Hol hagytuk el? „Lenci fráter szerelmes a zöld kakas leányába, s annál fogva mind megeszi a csirkemájat!” – Folytasd! A hippogriff rúgott, harapott; nem használt, szájába kellett vennie a zablát, és húzni az ekét a barázdában. A nyitott ablakokon át bedúdolt a szél, zápor és jégdara cimbalmozott az üvegtáblákon, s az öt körmöm összegémberedett, alig foghatta a tollat. „Fújj a körmödre meleget a szádból! Van ott több, mint elég.” Eleinte nem tetszett a szárnyas lónak ez a mulatság: ütöttem ostorral, vágtam sarkantyúval, míg megadta magát. A campanilék órái hat órát ütöttek reggelre, s én még mindig diktáltam a didergő kezemnek, hogy mit írjon. – A fejezet készen volt a bohókás, tréfás novellából. – Már most tudod, édes testem, hogy mi vár rád, ha megint neki akarsz indulni a kalandozásnak, akaratom nélkül? Felköltelek, és dolgozni fogsz. Már most ismersz.
Reggelre olyan friss voltam a bevégzett munka után, mintha a legüdítőbb álmot aludtam volna.
Mikor néhány hét múlva itthon találkoztam a kiadómmal, azt mondá, hogy még olyan nagyokat nem nevetett életében, mint az én „Lenci fráterem” legutolsó kalandján.
… Magam sem …
