V. Verona

Teljes szövegű keresés

V. Verona
Verona maga egészben egy teljes múzeum, hol minden utcafordulónál egy-egy régmúlt század képével találkozunk. A kövek beszélnek: régi nagyságról, dicsőségről; tartogatják az emlékeit a világtörténetbe vérrel beírt nevű nagy uralkodóiknak, s az emlékek kőből, ércből megörökítve, még a fejedelmeknél is nagyobb hírű művészek remeklései.
Ott áll a szobor még a piac végében, mely Velence szárnyas oroszlánját hordozta; a régi paloták homlokfalán még elevenek a nagy mester freskó-festményei, a másik oldalon Berengár király kútja Verona ős-szobrával, a piac közepén a négy márványoszlopon nyugvó tribuna, hajdan törvényszolgáltató hely; most zöldséget árulnak alatta.
Elmélázhatnánk fél napig a Scaligerek emlékszobrainál, amelyeken a művész vésője, a lakatos kalapácsa, s az egészet kigondolt építész ízlése versenyez az elismerésért. A Scaligerek címere, a lajtorja, minden motívumaiban az emlékcsoportnak ügyesen van alkalmazva. Hová vezettek a lajtorja-fokok? – Ki járt ez óriás lépcsőkön fel s alá, melyek a roppant nagy amfiteátrum köröndjét alkotják: a nagy Diocletian emlékét, mely húszezer nézőt fogadott be, akik a vérmámor pillanataiban kéjszomjasan lesték, hogy emeli fel a császár ott az erkélyen az öklét, hüvelykével felfelé vagy lefelé fordítva, a legyőzött gladiátorra élet vagy halál jeléül. Az egész kőtömeg most saját magának a kriptája; a császári nevek feliratai mellé odafaragja a magáét „Kiselak”, a cirkusz legszebb díszét, a magas dóriai gránitoszlopokat Berengár király a főtemplomnak ajándékozta, most annak az apszisát emelik.
Másfél ezer évvel későbbi emlék a dicsőséges Loggia, a hajdani Palazzo del Consiglio hosszú oszlopos tornácai, híres nagy emberek márványszobraival rakva. Megannyi remekmű. Künn a piazza dei Signorin Dante legszebb szobra, mely Itáliában található. Minden fehér márványból, a drága kövek legremekebbikéből. Ma már nem faragnak márvány emlékszobrokat megöntik a nagy emberek alakjait cinkből, vasból, s bekenik bronzpatinával; magának Viktor Emanuelnek is csak ilyen jutott a saját piacán, azelőtt Piazza Bra: „mezőtér”.
A templomok mindegyike a műkincsek és emlékek tárháza; minden egyes palotának századokra visszaborongó története van itt, s alakítóiknak a jellemét lehet felismerni magán az építészeti stílen. Veronát úgy lehetne tanulmányozni, mint egy archívumot. De azt, aki csak egy napot tölt benne, a látott nevezetességek tömege agyonnyomja. Ez a sok megszólaló kő valóságos kísértettábor.
S maga a városnak az összes képe, a Castello san Pietro udvaráról nézve ugyanazt a benyomást erősíti meg: az elmúlt nagyság fényes gyászát. A hegytetőkön a roppant váracsok, melyeket az osztrákok építettek, mikor még Verona volt a bevehetetlen várnégyszög egyik sark-fundamentuma. Most már jelentéktelen kőhalmaz valamennyi. Az újabbkori lövegek előtt egy napig nem állhatnának meg. Az Adige kétfelé osztja a várost; de több kő- és vashíd köti össze a két partot; azok között a Pante Vecchio a legemlékezetesebb; ódon, tömör bolthajtásai egész hosszában be vannak építve házakkal, melyek befelé fordulva végtül-végig ékszerészboltoknak szolgálnak helyiségül. Ezekbe igazán nem lehet betörni: a híd négy öl magas, s az Adigén nem lehet csónakázni a zuhatagai miatt.
Még egy régi római korbeli színházhoz is elvezetett a ciceronénk, melyet nemrég ástak ki a többi háztömeg alól. Ez is érdekes tanulmány volna azoknak, akik a hajdani színházépítés titkaival meg akarnak ismerkedni. Mily óriási és merész mű e színháznál maga az a sziklába vágott csatornázás, mely azt az áradások és forrásvizektől megvédte! Még most is látható benne egy úri páholy, homlokzatán a tulajdonos nevével; a díszítés természetesen nem papírmaséból van, mint mai nap, hanem márványból.
Ami legjobban megmaradt az emlékemben a műemlékek Dárius-kincstárából, az a Santa Maria in Organo egyház sekrestyéjének az intarsiatura kincse. Egy egész templomi padsor, melynek támlányai fenn a magasban famozaikból alkotott képeket mutatnak, a kartámasztói pedig mítoszi sárkány-alakokat, melyeknek mindegyike egy-egy hírhedett veronai kortárs fejét viseli. A képek remekei a perspektívának, ezernyi apró szilánkból összerakva. Az egész munkát egy ember végezte, Fra Giovanni Bartolomeo, a papi nevén, születésére egy Capuletti; ötvenhárom esztendeig dolgozott rajta. A sárkány-alakok fejei között ott látjuk Rómeónak és Júliának a képmásait is, mellettük az öreg Capulettit; Rómeónak az arca olyan, mint egy leányé. Emlékül elhoztuk a fényképeiket.
Hanem azt tanácsolom mindenkinek, aki szereti az ábrándjait, hogy ha Veronán keresztülutazik, ne legyen kíváncsi Júlia lakházát és sírját fölkeresni. Az a palota, melyben a nagy brit költő tragédiája lefolyt, most egy foltozó csizmadiának szolgál lakásul, az erkélyről, melynek rostélyán Rómeó és Júlia ölelkezett, talpatlan csizmák és papucsok lógnak alá; a teremben, hol a szép tetszhalott ravatala állt, most öszvérek számára vannak jászolok felállítva; az udvar tele szeméttel; a falakon nyirok és piszok, csak az ősi címer, a „Kalap” kőből kifaragva, bizonyítja még, hogy ez a hatalmas Capuletti palotája.
Hanem azért a veronai most is büszke a maga Rómeó és Júliájára. Egyáltaljában a veronai nép a magatartásában a legbüszkébb minden olasz városok népei között. Minden ember kerek köpönyeget visel, s azt a vállán áthajtva hordja úgy, hogy a szája el van takarva, csak a szemei villognak elő a széles kalapkarma alól. Itt még nem kezdődik el a koldulás, s a boltossal nem lehet alkudni.
Júlia házától sietünk a sírboltjához. Vezetőnk nem enged addig Veronától megválnunk, amíg a Tomba di Giuliettát meg nem láttuk. Egy szűk, sáros sikátoron át, a legnéptelenebb városnegyed végén eljutunk végre egy zsákutcába, melynek oldalát egy düledező franciskánus kolostor falai képezik. A csöngetésre kinyílik a kapu (két garas a belépti díj), s belépünk egy nagy kaputornác alá, mely kétfelől meg van rakva vasekékkel, boronákkal és rostáló gépekkel. Ez egy gazdasági gépgyár rakó helye. Ezeken átlépegetve, találunk magunk előtt egy nagy kertet, melyben nincs virág; saláta, laboda az egész ékessége. Az út nyirkos a zöld penésztől, amelyen a fal mellett körüljárva eljutunk egy kis melléképülethez a ház hátuljában, az ott a Júlia sírboltja. Éppen csak akkora, hogy az a kőkoporsó elfér benne, szerény, kis szarkofág minden ékítmény nélkül. Most sem üres: tele van otthagyott névjegyekkel, amiket átutazó látogatók hagytak ott p. p. c. Mi is közédobtuk a többinek a magunkét. A falon lóg egy penészes száraz mirtuszkoszorú, melyet állítólag egy mister Shakespeare – rá van kötve a névjegye – hagyott ott emlékül.
Nem ilyennek képzeltem én azt a helyet, ahol Rómeó vágytársával haláltusát vívott alvó kedvesének koporsója felett, s ahol a világ leghíresebb két szerelmese a halálban egyesült. Menjünk tova! Itt nagyon realisztikus világ van.
Hanem azért mégis képviseli valami az ideált: egy szép régi rozmarinfa. Ezt még talán a jó álomital-keverő barát ültethette a szeretők emlékére, a rozmarin sokáig él. Törjünk le róla egy ágat, s vigyük magunkkal – illúziónak.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages