VII. Flórenc. Az utolsó álomlátás
VII. Flórenc. Az utolsó álomlátás
Hajh, ha én Flórencet le tudnám írni! Hozzá sem fogok. Leteszem a fegyvert. Három nap Flórencet meglesni sem elég, nem hogy megismerni. S aztán az egész három nap alatt folyvást szakadt az eső. Lantolhat valaki a parapléval a kezében? Az egész ittlétem alatt folyvást azt éreztem, hogy agyonnyom ennyi gazdagság látása, amit bőkezű természet és emberi lángész együvé halmozott. Valahol azt írtam, hogy amidőn elveszett a régi paradicsom, azt mondá az ember az Istennek: „Mármost csinálunk újat!”, s ketten megalkották – Itáliát. – No, ha Itália a paradicsom, akkor Flórenc benne a „tudás fája”. Szabad volna a gyümölcseiből szakítani – ha tudnánk hozzá. Ez az érzés az, ami a lelket agyonnyomja. Ki bírja utolérni azokat az óriásokat, akik valaha ilyen magasan jártak a fejükkel az égben? Egyetlen terme a Palazzo Pittinek, mint például a Jupiter- vagy Venus-terem, olyan áhítattal tölt el, mintha az Olymp istengyülekezetében volnánk. Műremek itt minden, a plafond kariatidáin kezdve, ami csak márványból, fából vagy bronzból van alkotva, vakolatra és vászonra festve; az építész, a kőfaragó, a műkovács, szobrász, a festő mind istenszikra világítása mellett alkotott, az világít a művésznek örökké, s az egészben, annyiféle ellenmondó remeknek összességében, valami égi harmónia van, mely mellett jelenkorunk minden pompája csupa nevetség. Egy-egy spanyol festőnek a képe előtt, melyen nincs több egy férfialaknál, naphosszat el tudnék bámulni, találgatva, hogyan lehetett, mondhatnám kétféle színből, ilyen csodaerőt kidomborítani? Ki bírja ezt csak utánozni is? Nem is próbálgatják. Szegény másoló piktorok ott ülnek egy-egy bronzkemence mellett, és csinálják kicsinyítve a Cytheréket és Danaékat. Azokra még akad vevő. – Asszonyi húst most is tudnak még festeni, de istennőt nem: azok meghaltak. – Aztán még jobban elmélásít, ha hazámra gondolok. Hiszen igaz, hogy húsz év alatt nagy utat tettünk a művészet terén, de mégis úgy kell éreznünk magunkat, mint a tengerésznek, akit kiküldtek zárt paranccsal az óceánra, s mikor már azt hiszi, hogy jó messze elhaladt, talán célhoz is ér, akkor azt olvassa a felnyitott levélből: „Vitorlázd körül a földet”.
Ha festő, szobrász, vagy építész volnék, kétségbeesve kellene elhagynom Flórencet. Olyan érzés ez, mint mikor valaki egy szép, bűbájos idegen asszonyba belészeret, akiről tudja, hogy sohasem lehet az övé.
Az eső dacára is folyton bejártuk Flórenc virányait. A rózsák ott nyíltak a kerítéseken kihajolva. Egy nagy, pompás rózsabokrétát ötven centesimeért vesztegettek, mi huszonöt krajcár a mi pénzünkben.
Végre még helyre kell hoznom egy elkövetett tévedésemet, amire most figyelmeztet a leányom. Az a Ponte vecchio, az a régi fedett híd a két sor ékszerbolttal nem Veronában van, hanem Flórencben. De én most is azt mondom, hogy sokkal jobban illenék Veronába, a régiségek nagy múzeumába. Ezúttal a fantázia úgy rakta el, amit az emlékezet összegyűjtött, ahogy neki jobban tetszett. Erről én nem tehetek.
Flórencben már okos világ van: a vendéglőkben kandallók vannak, s azokra itt is nagy a szükség. Hotelünk ablakai az Arnóra nyílnak, mely most a sok esőzéstől rendkívül meg van áradva, s harsogó robajjal vágtat a zuhatagon alá, mely éppen az Hôtel de ville előtt törik meg. Első éjjel alig tudtam hozzászokni e morajhoz; de később már igen jó álomringató harmónia lett belőle. Flórenc levegője, még esős időben is, pompás, nem sérti a tüdőt és a gégét.
A Flórencben töltött utolsó éjszakán ilyen álmom volt.
Otthon voltunk, én és leányom, a svábhegyi házunk előtt, ahonnan a nagy alföldi rónára széltében, hosszában végiglátni. Csakhogy most a róna helyett a tenger volt előttünk. De nagyobb csoda volt ennél az ég. Az alkonyodó nap a távozó zápor firmamentumán egy szivárványt vont körül, s az első szivárvány fölött következett a második, mind feljebb a zenit magasáig, míg a belső, körülzárt félkör belseje olyan volt, mint az a sápadt arany, aminőt a középkori festők képeik hátteréül választottak. Aztán a tengeren végig repültek előttünk a vitorlás hajók; a fehér vitorla, amint a szivárvány színein keresztülvonult, majd kék, majd zöld, majd sárga, majd veres lett, s mikor a középre ért, fényes tündöklő lett. Egyszer egyike a vitorláknak odafordult felénk. Nemsokára kikötött ott a szőlőfedte dombunk lábánál. Az álomképek gyorsan utaznak. És belőle kiszállt megint „ő”, az eltemetett nőm. Feljött hozzánk a kőlépcsőkön. Hozott a kezében egy olajfaágat. Csak akkorát, mint az a kis májusfagally volt, amit oda az ablakom alá ledugott valaha. És ekkor azt mondta: „Nézzétek; én ezt a kis olajfa ágat ledugom ide a földbe; nagyra fog nőni; megemlegettek róla”. – Én úgy megörültem annak. – Tudtam, hogy most már búcsút fog venni tőlem örökre. – Könnyeim fölébresztettek. – Csak az Arno zúgása töltötte be az éjt.
És ez éjtől kezdve soha sem látogatta meg álmomat többé.
Amint haza jutok, első dolgom lesz azt az olajfát elültetni oda, ahová mutatta.
