X. Az aquarium. A rákok komédiája
X. Az aquarium. A rákok komédiája
Jég esik, villámlik, mennydörög: miként nálunk otthon júliusban. Itt pedig december 8-ikát írtunk. „Leányom, már ma nem tehetünk máshová kirándulást Nápolyban, mint a katakombákba.”
Hiszen szép innen az erkélyről elnézni, hogy csapkodnak keresztül a hullámok a Castello d’ovo magas bástyafalain, s hogy állanak meg a szamarak az utca közepén, amíg a jég hull, füleiket lefelé konyítva, hogy bele ne hulljon, s semmi nógatásra meg nem mozdulnak, amíg a zegernye tart; hanem egész napra ez mégsem lesz jó mulatság. – Dolgozni pedig nekem most nem akaródzik.
Még az öregemtől hallottam, hogy „Ahol legnagyobb a veszedelem, ott legközelebb a segedelem”; íme, midőn már az unalom szörnyetege az életünket kezdé fenyegetni, megszólal egy hang az ajtóban, mely a világ minden zenéjénél szebb (énnekem) – magyar szó – a népek sivatagjában.
– Adjon Isten jó reggelt.
Az én kedves öcsém, a fiatal természettudós, Apáthy, keresett föl bennünket szomorú elhagyatottságunkban.
… Eszembe jut, amit egyszer Kemény Zsigmondtól hallottam, hogy amidőn «Forradalom után» című politikai munkáját megírta, melyben erős analízist gyakorol Kossuth ellen – ugyanazon évben beutazta Svájcot. Egyszer egy hegymászó kirándulásban egész véletlenül összetalálkozik Kossuthtal: szemközt jöttek. Hogy rohantak egyszerre egymáshoz! Hogy borultak egymás nyakába! Hogy felejték el azt, hogy politikai ellenfelek! Még az itthoni ellenfél is kedves egymásnak, az idegen világ nagy kietlenében!
Hát még a jó barát! A balatonfüredi kirándulások társa. Én dilettáns, ő pedig szaktudós az én kedvenc világomban, a csigák országában.
Mikor az ősszel búcsút vettünk egymástól Füreden, akkor sem hittük volna, hogy Nápolyban találkozni fogunk még az idén. Az én ifjú tudósom itt a magyar kormány megbízásából malacológiai és osteológiai tanulmányokban búvárkodik, s én még a nyáron kétkedő fejcsóválással hallgattam, hogyan metszi ő kétszáz felé egy milliméter nagyságú puhánynak a porcikáit, egy öreg késsel.
No, hát lássuk azt a hajszálhasogató öreg kést!
Meg is látjuk, csak sétáljunk el az aquariumba.
Az ott van a Castello d’ovo mögött, a szép villa Nationale sétány közepén; tőlünk egy pár nyíllövésnyire. (Mi, szittyák, tudvalevőleg ezt használjuk távolságmérőnek.)
A nápolyi aquarium nem csupán a publikum mulatságára való vízi menageria, hanem az első és egyetlen tudományos intézet Európában, mely a tengervilág csodáit, rejtélyes életét gyakorlati tanulmány tárgyává teszi. Egy magányos tudós, Dohrn Antal építtette a kis palotát saját költségén, tizenöt év előtt, s jelenleg van az intézetnek saját gőzjachtja, gőzbárkája, egész flottillája vitorlás és evezős bárkákból, számos hajós- és halász-személyzete, búvár-készülékei, s kísérleti termeiben Európa minden nemzetének ifjú tudósait ott találjuk analisáló asztalaik előtt, angolt, németet, hollandit, oroszt, magyart: csak franciát nem. (Az igazgató burkus.)
Furcsa tudósok ezek! Ezeknek nemcsak penészes könyvekben kell búvárkodniuk, hanem fel kell ölteniök a búváröltözetet, s leszállni a tenger fenekére, s bekalandozni a korallok és hínárok berkeit, aztán meg felülni a táncoló csónakba, s nekiindulni a hánykódó hullám tetején, tengeri szörnyeket halászni. Mikor egy ilyen fiatal „táncos” elbeszéli a legutolsó kalandját, ami oda alant volt, Bajae mellett, az elsüllyedt városban, hatölnyi mély tengervíz fenekén: felöltözve szép tengeri táncruhába, rézsisakkal a fején, melynek két nagy üvegablaka van; a fejből két tömlő megy fel a csónakig, az egyiken friss levegőt fújtatnak alá, a másikon a romlottat szivattyúzzák vissza, s a lábán harmincfontos ólomtalpú tánccipők vannak; s azokkal is akkora szökéseket tesz, hogy azt nem csinálja utána semmi balett-táncos (a vízben nincs az emberi testnek súlya); a bálterem, egy elsüllyedt város palotái, gyönyörűen feldíszítve korallokkal, tengeri csillagokkal; a tengerfenék kertjei a kinyílt kagylók, vízi tulipánok, kökörcsinek ragyognak a zafirkék világításban, amit a tenger fölött delelő nap vet rájuk, s az árkádok közül szemközt úsznak a belépő vendég elé a csillogó pikkelyű, aranyszemű, tüskés tengerlakók, elsikamlanak mellette a tekergő kígyó alakú csodák; meghátrálnak előle a fertelmes óriási pókok, nyújtogatják feléje a karjaikat a félelmes polipok, körültáncolják a ficánkoló delfinek; míg a tündéri korallugas bozótjában feltalálja, akit keresett: talán egy új faját a pézsma-sepiának, mely, ha megijesztik, színét változtatja, egy percben rózsaszínű lesz a háta, másikban ércszínű zöld, mint a kolibritoll: azt el kell fogni ügyesen, hogy prédáját meg ne sértse, s a saját széllel bélelt búvárköntösét fel ne hasítsa a korallok élében, mert akkor el van veszve, s ha a távolból közeledik az emberevő cápa sötét alakja, hirtelen jelt adni odafenn a csónakosoknak, hogy húzzák fel. Hát mikor egy ilyen jelenetét elbeszéli az a tengeri tudós, az egy kicsit más hatást tesz, mint mikor a szárazföldi gavallér elhistórizálja a kisasszonyok előtt, hogyan fogatta el a „Cickével” a „tapsifülest”.
S ez mind valamennyi ilyen legény. Különösen a burkusok atléták. Köztük maga az igazgató, Dohrn, egy Wodán-alak. És amellett a szívélyesség és előzékenység megtestesülése.
A németek különösen nagy barátsággal fogadtak bennünket a zoológiai intézetben. Dohrn megmutatta azokat a praeparatumait, amelyeknek elkészítési módja egyedül az ő titka. Eddigelé a múzeumokban a gyöngédebb puhányokat csak összezsugorodva láthattuk meg; mert amint a spirituszt rátöltik az élő állatra, az behúzódik, s elmállik. Dohrn találmánya szerint még a legfinomabb zoophiták, az állatnövények (mikben az, ami növényi = kő, ami állati = kocsonya), azok a pávatoll finomságú puhányok is úgy megmaradnak épen, mint élő korukban.
Az én fiatal magyar tudósom is megmutatta gyakorlatilag, hogy egy nagy, papírvágó forma borotvával el lehet egy milliméternyi nagyságú puhánynak két század részét szelni, s aztán az mikroszkóp alá téve, magyarázatot ád a sejtszövetek titkairól.
De hát beszéljünk magáról az aquariumról.
Az a földszint helyiségeit foglalja el, szakaszokat képezve, melyek a nézőtér felé vastag tükörüveggel vannak elzárva, felülről kapják a világosságot, s alulról csöveken a megújuló tengervizet.
Kifogyhatatlan élvezet azt elnézni, milyen élet van a vizek alatt? Hogy iparkodnak a vízlakók magukat fenntartani, és ellenségeiktől megvédelmezni. Virágok, melyek húst esznek; állatok, melyek gyökeret vernek a földbe, s ha nem tetszik a helyük, kihúzzák a gyökereiket, lábbá teszik, tovább mennek; a korallok, ágaik hegyein körfény (aster), kökörcsin (anemone), szegfű (dianthus) alakú eleven virágokkal, az ezüstszín, rózsa és smaragd minden változataiban. Egy actiniának a kinyílt állatrésze tökéletes pávatoll, alakjában, színeiben. A leggyöngébb érintésre egyszerre behúzódik valamennyi. Közben egy-egy heverő kagyló (pecten) felkerekedik, s két teknőjét szárnynak használva, elkezd repülni, mint a pillangó. A talajt képező kavicsos homok egyszer csak megmozdul, s tovaúszik egy darab belőle, az a „tengeri nyelv”. Jóízű hal, lapos, mint egy tál, s a háta éppen olyan, mint a tengerfenék, homok, kaviccsal hintve, úgyhogy mikor lefekszik a földre, az ellenségei észre nem veszik. Amott tengeri pókok társaságában gunnyaszt az aplisia depilans, a tengeri nyúl, a római császárkor hírhedett méregtermesztője; puszta kézzel megfogni is nyavalya. Majd egy virágágy olyan növényekből, melyek sűrűn egymás mellett, mint idefenn a spenót, díszlenek bokorban, állatokkal, amik rajtuk legelnek. Külön medencében a villanyos rája, melyet a kurázsis látogatónak szabad a kezébe venni: olyan elektrikus ütést kap tőle, mint a legjobb Volta-oszloptól. Két egymásba nyíló szakaszból összevissza látogatják egymást az ártatlanabb halfajok, melyek egymást meg nem eszik, igen szép példányokban; némelyik olyan, mintha az én köpönyegem kezdene el magától úszni, a másik, mintha egy kulacs kelne útra; fel-fel ugrik közülök a repülő hal, s kirándulást tesz a levegőben, mint a madár; helyet szorít magának idomtalan testével a tengeri teknőc, első ideálja a páncélos hajónak; nagyot bámul ránk a szörnyeteg, amely csupa fejből áll, végig fésűforma pikkelysertével, meg az a másik, körös-körül fogpiszkálókkal teletűzködve. Van közöttük egy tengeri angyal is; emberevő cápa; de ez még csak akkora, hogy Borsszem Jankó kellene hozzá, hogy nevének megfelelhessen; hanem azért már ott van a három sor fog a hasán levő csúnya nagy szájában, amivel hanyatt fordulva kapja el a prédáját. Addig mi nem élünk, amíg ez elkap bennünket.
Hanem a murénáknak már maguknak kell egy külön medencerekesz, mert ezek megesznek mindent, ami húsnak nevezhető. Gyönyörű állatok! Testük, mint a kígyóé, és bőrük, mint a legszebb márvány: tarka erezettel, zöldesbarna virágokkal rajzolva. Különös szenvedélyük telik benne, hogy ócska edényekbe bújjanak. Korsók, törött amphorák vannak a számukra ledobálva. Egy közülük csak a fejét dugta bele egy ilyen kancsóba, s az egész karcsú teste egyenesen felfelé áll, a farkával kígyószerű csavargást mívelve.
Bámulatos szép látvány a quálok szakasza. Ezek olyan puhányok, melyeknek a teste finomabb a csipkénél, átlátszó, mint a cukorfonál; minden hártyánál vékonyabb, nem látszik rajta se szem, se száj, se gyomor; semmi életműszer, alig lehet kitalálni, hol a teste? Egyik olyan, mint egy csipkefőkötő, másik, mint egy széles szalag. (Venus-öv a neve.) És ezek az átlátszó lények képesek elfogni a halacskákat, s azokat megemészteni; akkor kifordítani a belsejüket, s az emésztetlen részt kidobni; az a csipkefőkötő egészen gyomor, némelyik oly mérges marást gyakorol, hogy aki megfogja, hólyagot kap tőle a kezén. Ezek a medúzák, melyek összecsappanás és kitágulás által úsznak kitanulhatatlan mechanikával. A laikus szeme csak a láthatóvá lett semmit bámulja rajtuk; hanem a tudósok górcsöve már felfedezte, hogy ezeknek a hártyalényeknek van 4 gyomruk, 4 tüdejük, 16 szívóedényük, 8 mirigyük, 64 csápjuk és 8 szívókarjuk. Rettenetes állatok.
Venio nunc ad fortissimum virum. Itt van a polypus maximus barlangja; a Hugo Victor által regényben megörökített igazi hydráé, aki az eleven embert megfogja, megeszi és megissza.
Hanem ennek egy új fejezetet szentelek; fenntartva pièce de résistance-nak „a rákok komédiáját”, aminek a megírásával ugyan sietni fogok, nehogy P. Sz. K. barátom elkapja előlem az ideát.
Ott gunnyaszt a tenger mesés szörnye egy külön medencében. Senki más nem lakik együtt vele; csak két kisebb öccse. Ő maga, az öreg, derék, kinőtt példány, ha kinyújtja a karjait, másfél métert átér. A szárazföldnek minden szörnyetege együtt nem adná ki azt a rémet, amit ez egymaga képvisel; csörgőkígyó, hiéna, keselyű és madárevő pók, mind szeretetre méltó csecsebecse ehhez képest.
Először csak egy csúnya, piszkos barna bőrkötényt látunk; a szörnyeteg alszik, s betakarózott a köpönyegébe; de amint fölülről hosszú zsinegen lebocsátunk a vízbe egy tengeri pókot, egyszerre megmozdul, a csuklyáját hátraveti, s kifordul a feje a nyolc tekergő karjával, míg a vastag test, a bendő, guggon ül, nagy lomhán. Az egész állat tökéletesen hasonlít ekkor egy sallangos dohányzacskóhoz. A feje olyan, mint egy halálfő, mely nagy papagájcsőrben végződik, amivel az áldozatát összemorzsolja; két oldalt ülő, ijesztőleg meredt szem egészíti ki igéző tekintetét. S a rémfej körül tekereg nyolc hosszú, kígyó alakú pányvakar, mindegyiknek a hasán száz szívó köpöly, két sorban. Amint megragad velök valami élő állatot, embert, a köpölyök egyszerre odacuppannak a bőréhez, s hozzátapadnak erőszakosan, s még e gyilkos eszközein kívül van egy félelmes fegyvere: egy hosszú, szívós nyelv, megrakva szipolyokkal és két sor éles foggal; minden fogának három hegye van, s azokat előre-hátra tudja mozgatni, ezekkel őrli apróra megölt zsákmányát.
Eleinte egész nonchalance-szal, mint valami hitvány ellenséggel szemben a gyakorlott vívó, csak egy szál karját nyújtja ki a libegő tengeri pók felé; hanem aztán, amint azt a zsinegnél fogva elrántják az orra elől, egyszerre felugrik a helyéből, s mind a nyolc karját előremereszti; a száját felnyitja, s dühösen rohan a menekülő préda után; egy perc alatt körüle tekerőzik egyik karja, s arra hirtelen befelé göngyölődik valamennyi. A zsákmány el van temetve. Akkor aztán széjjelnéz a szörnyeteg, s szerteszét terjesztgeti a csápjait, hogy mi volna még? Az étvágy fel van költve.
– Vajon volna-e kedve belénk kötni? – kérdi a laikus néző.
– Próbáljuk meg – mond a mi thüringi tudósunk. – Menjünk fel a rekesz mögötti karzatra, ahonnan közvetlen érintkezhetünk vele.
Hogyne kapnánk az ilyen ajánlaton? Felmászunk a szűk hágcsón a színfalak mögé, a suffiták közé, s odamegyünk a fölül nyitott medencéhez. A nagy octopus meglátja az emberi alakokat, s barátságosan felemelkedik. Olyan szeretetre méltóan tud mosolyogni ránk.
A fiatal thüringi beledugja a kezét a vízbe; abban a pillanatban elkapta a mutatóujját a szörnyeteg, s vinné egyenesen a papagáj szájához, ha a másik kezével hirtelen le nem szakítaná róla. Olyan cuppan utána a szívó köpöly, mintha dugót húztak volna ki a palackból.
Erre aztán a csalódott polypus durcásan száll vissza a szögletébe, s kifordítja magát, mint a csizmadia a sarut, s ismét elbújik saját magába.
Ez a tragikus előadás.
Most következik a komédia. A „rákok komédiája”.
Van egy rákfaj a Közép-tengerben, melyet remeteráknak hívnak; ő ugyan magát „paguri”-nak híja; de a tudósok inkább nevezik Dioltenes-ráknak. Ennek az a sajátszerű ösztöne, hogy a farkát üres csigahéjakba dugja bele; a természet mostohasága ugyanis nem adott neki e kényes testrészre szilárd takarót, mint a többi rákoknak; azért kénytelen rá csizmát húzni, hogy járás közben meg ne sértse. Leginkább szeretnek a turbókban lakni. Van két erős nagy ollójuk, amellyel a diót fel tudják törni (felmásznak a kókusz-pálmára, onnan szedik le), s azonkívül minden lábukon van egy kisebb ollócska. Ha üldözik őket, behúzzák magukat a csigahéjba, s csak a kinyújtott két ollóval védelmezik a pozíciójukat. Egyébkor pedig szépen sétálnak alá s fel a kölcsönzött cul de Paris-val a hátulsó részükön. S hogy tökéletesen meg legyen adva a módja a mostani divatnak, a tournure-nek használt csiga hátára oda van nőve rendesen egy, néha két, három actinia: tengeri kikirics, hasonló egy kinyílt bogáncsvirághoz; a paguri még zsellért is tart a házában. A kettő együtt valóságos közkeresetre alakult consortium: az actinia odacsalogatja a könnyen hívő halacskákat a rák közelébe, amiket az ollóra kerít, s a rák elhordja az actiniát a puhányok és ázalagok közé, amik annak a „vevői” (Kundschaft). Itt látjuk őket szép példányokban a tengeri boulevard-on parádézni. Ez a három kikiricses ugyan elegáns dáma lehet! A fürgenc tengeri pókok, mint megannyi gommeux-k, táncolnak körülötte; egy-egy kis pók, mint valami kéregető gamin szalad a nyomában.
A színpad hátulját és két oldalát tengeri sziklák képezik, búvólyukakkal, melyekből csak a kinyújtott ollók és csápok látszanak elő. A színpad előterében van felállítva egy antipathes-korall, mely fekete színű és hajlós, mint a halcsont, kutyatej-forma ágakkal.
No, most csengetnek, kezdődik az előadás.
Egy kis, már élettelen halacskát eresztenek le onnan fölülről a vízbe.
Zsuppsz! Egyszerre ott terem két kisebb tengeri pók; az egyik megkapja a fejét, a másik farkát: huzakodnak rajta, egyik sem engedi a maga jussát.
Meglátja a perpatvart egy paguri, s odasiet igazságot tenni. Ő itten a békebíró. Az egyik lábával az egyik pókot üti pofon, a másikkal a másikat, a nagy constabler-ollójával pedig megragadja a halacskát, s megtartja magának.
Az árvák futnak panaszra.
S megérkezik a nemezis. – Rák úr még hozzá sem fogott az igazságtalanul elkobzott zsákmány elköltéséhez, amidőn jön nagy fúriával rákné ténsasszony, a felesége. Hogy asszonyság, azt világosan lehet látni az előrészén felfűzött gyöngyökből, melyek nem annyira ékszerek, mint inkább tojások: ez az „ewig weibliche” a rák-nemzetségnél.
Az asszonyság a rákoknál rendesen kétszerte nagyobb az uraságnál, s annálfogva erősebb is.
– Hát ön uram, nálam nélkül ebédel? Illik ez? – förmed rá a hölgy a hímre, s egyúttal olyat kommant a fejére az ollójával, hogy az meghunyászkodva bújik be egyszerre a csigahéjba, és elejti a martalékát.
Ekkor rákné nagyasszony szépen nekiül; a négy első kezével az elfoglalt martalékot szájához emelve, a négy hátulsó kezével a feldöntött rák urat tartja hanyatt fekvő állapotban.
Nem lehet annál kecsesebbet képzelni, mint mikor rákné asszonyság diníroz. Milyen ügyesen majszol, hogy billeg a két hosszú bajusza hozzá, mily méltóságos tekintély honol az arcán; a szájáról lelógó csápok mintha tilinkót billegtetnének.
A szegény jámbor rák úr ezalatt többször megkísérli előbújni az ágy alól; de egy gyöngéd legyintés a hitvestárs ollós kacsójától mindannyiszor visszavonulásra kényszeríti a csigakalodába.
Eközben egy szemtelen tengeri pók (dacára annak, hogy nyolc szeme van, mégis így kell neveznünk), bizonyosan valami protezsált kegyenc, odatolakodik a családi szcéna közé, s míg rákné asszonyság fél szemével a kordában tartott majsztramra vigyáz, azalatt ez a vakmerő cicisbeo odalopózik, felmászik az ölébe, s ugyanazt a halat, melynek felső végét rákné asszony majszolja, elkezdi az alsó végén panisálni.
Ez a jelenet a frivol nézőket hangos kacagásra indítja; de nem ugyan rák urat. Amint meglátja ezt a flagrans meggázolását férfibecsületének, elfelejti, hogy ő hidegvérű állat, felforr ereiben a vér, s mint a természettudósok bizonyítják, a paguri dühös fenevad lesz, ha megharagszik; nem törődik a pofonokkal, kirohan a sámfával a csigaházból, s olyat lök a mancsaival az ifjasszonyon, hogy az felfordul csigástól, actiniástól, s akkor aztán a földön henteregve folytatják ollóikkal a hitvesi eszmecserét.
A vitatott pecsenye, a drága hal, eközben a porba esik.
S a perfid udvarló, a tengeri pók (láttuk, hogy csak a vagyonáért tette a szépet!) megragadja az elejtett prédát, s tovafut vele.
A rákházaspár azonban menten észreveszi, hogy a két veszekedő fél között a harmadik örül, s rögtön békét kötve, rohannak boldogságuk elrablója után.
De íme, mit gondolt ki a ravasz imposztor! Felfutott a prédájával az antipathes-korall tetejébe.
Oda pagurik, a maguk csigaházukkal nem tudtak utána mászni erre a vékony, hajlós ágra – a nagy pálmára igen – csak onnan alulról fenyegetik a felemelt ollóikkal, s öklelnek feléje bajuszaikkal; de amit az arcátlan tengeri pók mind csak gúnyosan nevet, szorongatva a karjai közé az egyre fogyó körömfaladékot.
Hát nem derék operettszöveget lehetne ebből csinálni?
Úgy hiszem, hogy ez a tárgy még nincsen elkoptatva.
Minket legalább nagyon mulattatott ez az előadás; – jobban, mint – – – no, de „exempla sunt odiosa”.
