XIII. Egy kis régi mese. Csónakút a tengeren át
XIII. Egy kis régi mese. Csónakút a tengeren át
Másnap át akartunk menni a regényes Amalfiba. Hanem hát „ember tervez: – a magas kormány végez”. Most éppen az odavezető utat csináltatják: kocsival nem lehet rajta járni. Tehát tegyünk másfelé egy kis kirándulást: a „Deserto”-hoz. Ez egy magas, kopár hegycsúcs, melynek tetejét egy régi kolostor koronázza; jelenleg elzüllött gyermekek számára menhely. Hír szerint nagyszerű kilátás esik róla a vidékre. Nem mehettünk tovább a Santa Agatánál, az eső úgy előfogott: ez elrontott minden kilátást.
Az idáig vezető út is nagyon érdekes, hatalmas, hegyoldalba épített kőmellvédeivel, mély völgyeket áthidaló útcsarnokaival (viadukt); a hegyoldalban elterülő kertek jelzik az emelkedő talajjal együtt változó klímát növényzeteikben. San Agniellóhoz közel még folytatják a kertek a narancsfa-tenyészetet; de már a gyümölcsterhes fák be vannak takarva gyékényekkel fölül és az északi oldalaikon, ami olyan ízetlenné teszi a tájképet, mintha egy didergő szép asszony vállára egy rongyos szűrt dobnak; feljebb már elmarad a narancsfa; de még mindig kedvez az ég az olajfának és szentjánoskenyérnek; egész olívapagonyok fedik a hegyoldalt ezüstzöld lombjaikkal; azután felváltja az olajfát a szelídgesztenye, most már hullófélben levő sárga lombbal; feljebb az is vegyül az ilexszel, míg utoljára átengedi a tért az árvafenyőnek; – hanem magasra felfuttatott szőlő, az van mindenütt: ez minden magas faderéknak elválhatatlan társa. Még Olaszországban nem ismerik a filoxérát.
Tehát csak vissza kell térnünk ismét a barátságos Cocumellába. Amíg az ebéd ideje eljön, gyönyörködjünk a mi közös ideálunkban, a tengerben – odalenn a sziklabarlangoknál.
Ah, ezúttal mások is vannak rajtunk kívül, akik a tengert érdekesnek találják: csakhogy egészen más szempontból. Halászok húzzák a hálót a két barlang közötti öbölben. Tízen vannak: kettő a bárkában ül, mely a hullámokon táncol, orrával, farával fel- és lehánykódva, nyolcan a két hosszú kötelet vontatják kifelé. Izmos, festői alakok valamennyien. Nézzük el, mit fognak?
A bárka még jó messze jár; idő fog beletelni, amíg a hálót a zsákmánnyal a partra teremtik; azalatt mi leülhetünk ide a sziklára vagy akár a puha fövénybe. Időtöltésképpen neveket írhatunk a homoktáblára: – nem a magunkéit, hanem híres nagy emberek neveit, akiket megörökített a hazai népdal (már amíg a népdal maga is meg nem halt). – Vajon ezeket inkább tiszteletben fogja-e tartani a mindent nivelláló hullám? – Biz azokat is csakúgy elsimította az egy nyaldosással, mint a vezetéknév nélküli „Rózá”-kat.
„Hát hallgass ide, kedves leányom: hadd mondok neked valami mesét, amíg a halászok kihúzzák a hálót.
Régen… nagyon régen… huszonöt éve már, tehát emberemlékezetet kifárasztó idők előtt, ugyanazon a vidéken, ahol mi most járunk, széltében hangzott a vidám magyar dal, a körmönfont erős mondások, amiket az idegen csak eltanulni szeret tőlünk; de le nem fordíthat a maga nyelvére. Itt a közelben, Nocerában, volt a főhadiszállásuk a magyar vitézeknek, akik kijöttek idegen földre, hogy egy száműzött zászló körül csoportosuljanak. Magyar vezérük volt, s az parancsolt az egész Capitanatóban. Amott a hófedte hegyek mögött gyakorolta kegyetlen hatalmát Crocco, a félelmes rablóvezér, cimborája a reakciónak, a sötétség hatalmának hőse, pusztítva, égetve, gyilkolva a szabadságért lelkesülő olasz népet. Nápoly minden katonája nem bírta őt éveken át sziklaodúiból kipusztítani. Ekkor ideküldték ellene azokat a magyar vitézeket, s azok elkészültek a hírhedett rablóhadakkal két hét alatt. Olyan tiszta lett előttük, utánuk az Abruzzok hegysége, mint a színház előadás után. – Hej, de volt is becsülete a magyar fiúknak, innen is, túl is Appenninákon! Még Calabriából is jöttek hozzájuk küldöttségek, könyörögni, hogy csak „egy szál” magyar legionáriust küldjenek a falujukba: az jobban meg fogja azt védelmezni, mint egy egész csapat nápolyi sbirró. S ahová bevonultak, minden faluban, városban „éljen”-nel kevert „eviva” rivallás fogadta őket, szép leányok törülgették le homlokukról a verítéket; az öreg emberek fiaiknak hítták őket, az olasz vendégszerető lett a megérkezésükre. Nocerában mindennap eljátszották a színházban a Rákóczi-indulót, meg a Kossuth nótáját, meg azt a Klapka-rohanót s a színpadon, díszelőadásban Pannonia nemtőjének öltözött művésznő fűzte a koszorút ama bizonyos négy fehér folyó és három zöld halom címere körül. S aztán ha jött egy magyar e halmok, e folyók országából, nem kellett annak sehol bilétet váltani, vendéglőt keresni, azt ingyen szállítá minden olasz vasút és gálya, nem kellett neki más, mint egy magyar vezérnek az útlevele; kapott érte szállást, bő ellátást, még ölelést is szívesen. S mikor bevonult ez a hősök légiója harsogó dob-, trombitaszóval a büszke Nápolyba, még a vén bolond Vezúv is úgy kijött a lomha nyugalmából, hogy azon az estén a holdvilágig dobálta fel a tüzes köveit, az ő üdvözlésükre, s bevilágította éjjel az útjukat fölséges lángoszlopaival… Éppen most huszonöt esztendeje annak!… 1861. december havában… Tenger idő!…
S mai napság azt kérdezik tőlünk itt ezen a vidéken, mikor meghallják, hogy magyarul beszélünk, hogy „ugyebár, ti muszkák vagytok?”
Mit is írtunk erre a fövénylapra az imént? Kinek a neve volt?
Ezalatt kivontatták a halászok a nagy, hosszú hálót. Nem volt benne semmi. Csak itt-ott csüggött a bogok közé akadva egy-egy kis, ujjnyi hosszúságú bökle, amilyenből tíz megy egy garasra. – Hát még a tenger is tud megcsalni!
De sok ilyen üres hálót láttam én már – ekkora emberszakasztó munkával – kihúzatni a tengerből!
Föltettük a fejünkben, hogy másnap reggel átkelünk Capriba csónakon. Annyira lehet a Gocumellához, mint Siófok Füredhez – kétszer.
Lehetett volna ugyan kényelmesebb utat is választanunk; visszakocsizni Nápolyba, s onnan korán reggel a Santa-Luciából induló gőzössel átlapátolni Capriba; de hát nekünk kellett ez a mulatság – csónakút a tengeren.
Este (az ebédnél) még egypár utazóval megszaporodott a társaságunk: azok is németek voltak. Barátságos, szívélyes emberek.
Az egyik éppen most jött át Capriról a postavitorláson. (Az is csak olyan evezős bárka.) Mondta, hogy kemény útja volt: nagy volt a szél, magasan jártak a hullámok. Hátha a német meg merte tenni, mi ne tennők meg? Csak az a különbség, hogy a németnek a hátába fújt a szél, nekünk meg szemközt fog fújni; ha csak reggelig meg nem fordul.
Új asztaltársunk biztatott bennünket, hogy ha jó gyomrunk van, s a tengeribetegségtől nem félünk, nyugodtan rábízhatjuk magunkat az itteni hajósokra; mert ez a nép, amilyen bátor a tengeren, olyan gyáva a szárazon: ha azt látja az időjárásból (melyet jól ismer tapasztalatból), hogy nehéz vihar készül: akkor nincs annyi arany a világon, amennyiért vállalkoznék, hogy innen átvigyen valakit Capriba; ha már elvisz bennünket, akkor helybe is állít. Hanem a tengeribetegség ellen nincsen recept.
Mit nekem a tengeri nyavalya, aki jártam már négy viharban a mi Quarnerónkon (akinek onnan jön a neve, hogy „Carnivoro” húsevő, ember-elnyelő), majd az égbe dobálta a hullám a kis propelleres Syrénünket; fel se vettem. Hát még a „magyar tenger”, a mi Balatonunk! De nem kell azon nevetni. Jártam én már azon olyan viharban, hogy a Kisfaludy gőzös födelén nemcsak az utasok, de még a kutyák is mind tengeri betegséget kaptak, s egy jámbor kereskedő, mikor a tó közepén jártunk, hanyatt feküdt a födélzeten, szétvetve a kezét-lábát: „Herr Capitän! ich fahr nicht weiter! Setzen’s mich ans Land!” „Hát arra emlékszel-e, kedves leányom, mikor olyan kicsike voltál, hogy az ölemben vittelek a dereglyébe, mely a gőzösre szállított, milyen hullámokat vetett a Balaton? Még a gőzhajó kapitánya maga is beleesett a hajóról a vízbe. Egy derék kanonok is velünk jött a dereglyén, melyet előre-hátra forgatott a rendetlen járású torlat. „Szent atyám! kiálték; most mindjárt a paradicsomban leszünk!” – „Quod Deus avertat!” Erre te, pici kis leányom, kiejtéd a játékbábut a két kezedből, s összetetted azokat imádkozásra, s elkezdéd rebegni: „Miatyánk, ki vagy a mennyekben…, aztán a közepén megakadtál, s kétségbeesve fordítád felém az arcodat: „Hogyan van! Jaj, nem tudom tovább.” Én aztán megmondtam. Mennyire megtetszett ez a te kis imádságod annak a jó papnak; de meg a jó Istennek is: mikor a dereglyéből feladtalak a gőzhajó párkányán álló kapitánynak, hogy kiáltottad a kezeiddel tapsolva: „Jó a dolog! Jó a dolog!” No hát? Mi ehhez a Földközi-tenger?
Megrendeltük másnap reggelre a négyevezős bárkát.
Reggelre azonban nem hogy megenyhült vagy megfordult volna a szél, hanem még erősebb lett, s egészen keletinek nyilatkozott. Az a jó azonban volt benne, hogy az esőfelhőket mind elverte az égről a hegyek mögé.
Valami csodahatású világításban volt a táj; a hegyek felé futó felhőket megaranyozta a felkelő nap, a felhők visszasugározták az aranyfényt a hegyoldalra, a hegy átadta a völgynek; olyan volt az, mint egy aranyba mártott világ: aranyossá vált hóhegyekkel.
Hanem a tenger haragos zöld volt.
Ma nehéz utunk lesz rajta.
Azért mégis hozzá készültünk. A vendéglős (itthoni szokás szerint) útravaló collatiót csomagoltatott a számunkra, amire nagy szükség lehet ilyen nagy expedíciónál. Egy szép tízesztendős fiacskája gyönyörű rózsacsokrot hozott búcsú-ajándékul a leányomnak, s valamennyi zsebünket megtömték naranccsal. Ellenben a konyakos üveget sem feledtem el a zsebembe tenni. Így felkészülve neki indulánk az útnak, le a sziklabarlangokon keresztül, a fövényöbölig.
Innen nyúlik be messze a tengerbe egy cölöpökre vert híd, melynél a bárkák is ki szoktak kötni.
Ezúttal a tenger túlcsapkodott a hídon. Bárkánk a három hajóslegénnyel ott táncolt a híd közelében: szó sem volt róla, hogy itt ki tudjon kötni. A negyedik matróz, aki a cókmókunkat hozta, annyit meg tudott tenni nagy mesterséggel, hogy köpönyeget, táskát, kosarat egyenkint áthajigált a bárkába; de már mindent nem tudott áthajigálni. „Tempo inverno” dörmögé fejcsóválva. Derék, barnapiros arcú legény volt, igazi délolasz típus.
Már most mit csináljunk, hogy a tenger ő felségénél tiszteletünket tehessük? – Ma nem ád audienciát?
Dehogy nem ád. Megyünk a „Piccola mariná”-ba.
Újra fel kellett mennünk a sziklapartra, s aztán végig a narancskertek között Sorrentóba. Futólag üdvözölve Tasso márványszobrát, s a házat, melyben utolsó menedékét lelte, letértünk a meredek lépcsőzeten a sorrentói kikötőhöz. A bárkánk már akkor régen ott várt ránk, megelőzve bennünket a tengeren. Itt igen jól, széltől védett kőgát van, melyről a kisebb csónakokba szoktak szállani. A nagy kikötő a gőzösök és halászbárkák számára odább van a nyugati öbölben.
Volt egy derék jó bárkánk, kényelmes és tiszta, vitorlával és négy evezőssel. Beszálltunk, s elindultunk Isten hírével. Különösnek tűnt fel előttem, hogy itt az evezősök nem húzzák a lapátot, mint másutt, hanem tolják, szemben állva és nem háttal ülve a csónak orrával. Ezért aztán nincs is kormányosuk: az evezés módjával adják meg az irányt.
Minő fölséges kép bontakozott ki nemsokára előttünk! Sorrento képe, a tenger felől, beválik álomlátásnak. Egy kővé vált fantazmagória. Azok a palotasorok, melyek egyenesen a tengerből látszanak felemelkedni; mindegyikből zegzugos lépcsőtornácok vezetnek le egész e fövénypartig; udvaraik csupa Samiramis-kertek, némelyiknek a fundamentuma egész a tengerbe kiépítve, toronymagas bástyafalra könyökölő rotundával; s az őssziklában a természet alkotta barlangok. Amint a csónakunk végighaladt a part mentében, a mélyen átlátszó víz fenekén ott látjuk heverni a hajdani paloták ledőlt oszlopait. Beszédessé vált evezősünk azt mondja, hogy ez ott alant Torquato Tasso palotája volt, mely sziklaalapjával együtt ledűlt a tengerbe. Festői szép romok koronázzák a sziklákat itt-amott: istenek templomai, fényűző kéjencek palotái hajdan; oszlopfejeiket szépen megőrizte a tengerfenék, ahová lekívánkoztak. „Pollius Felix”, „Neptunus”, „Hercules” háza volt talán? Végtől-végig az egész kinyúló sziklanyelv, mely hosszú partot képez, egy mítosznak a kővé vált elenchusa. A bemélyedő barlangokba bejár a tenger: az egyiket a népajk Johanna királynő fürdőjének nevezi.
S a sziklaparton végtől-végig harsog a háborgó tenger hatalmas orgonája: a hullámok négyölnyi magasan csapkodnak fel a sima sziklákra.
Idáig csupa gyönyörűség volt a tengeri csónakút; a bárka himbálása olyan volt, mint a bölcsőringatás. Hanem aztán amint elhagytuk az előfokot, s elkerültük a szirének szikláinak nevezett bércszigetet, s kijutottunk a nyílt vízegyetemre, ott tudtuk azután meg, hogy mi az a tenger?
Fölséges egy látvány. Egy élő istenség, a maga országában. A legelső érzés, ami előveszi az embert, mikor ezt a láthatártalan világot látja maga előtt, a saját semmiségének az érzete. A tengeren nincs nagy ember. Hiába mondtad azt te, világ ura: „Caesarem vehis!”, azért a te arcod is olyan sápatag volt, mint a rabszolgádé.
Mikor látod magad felé jönni azt a hatalmas élő hegyormot, mely amint közelebb jön, eltakarja előtted a kilátást, átlátszóvá lesz, mint egy üveghegy: nincs előtte menekülés, csak az a védelem, hogy azt a te dióhéj járművedet az orrával kell a hullám dereka felé fordítani. Pillanat múlva már ott ülsz a nyergében a Leviathánnak, felkapott sebesen, s azután látsz magad előtt megnyílni egy homorú völgyet, mély, sötétkék örvényt, csónakod lesikamlik a fenekére gyorsan, s akkor egyszerre eltűnik előled a világ: börtönben vagy, melynek a fala víz. Aztán megint fel a magasba. Ez még csak a fia volt a hullámnak, de amott jön az anyja! Héj, milyen fodrot tett a kontyára! Ez már nem vízhegy, hanem hegylánc, tajtékból a gerinccsompói: a nagy fekete-fehér sirályok vijjongva repkednek előtte. Ez már nemcsak felhajít bennünket, de ágaskodtában fényes, zöld boltozatot emel a fejünk fölé, s keresztülcsap rajtunk.
Hahaha! Ez jól esett. A sirályok visszakacagnak.
S így jön egyik torlat a másik után.
Hát mikor egy felhő támad fel a láthatáron! Az olyan, mintha a tenger mélyéből szállna fel s jönne felénk, hogy, mint két malomkő, a két elem szörnye összemorzsoljon bennünket.
A hajósok teljes erejükkel nekifeküsznek a lapátnak, s nyomják, törik a hullámot, egymást biztatva, meg az utasokat: „Corragio per voi, maccaroni con formagio per me!” („Bátorság nektek, sajtos makaróni nekem!”)
Hát hiszen meglesz az a makaróni con formaggio, csak a corragio kitartson odáig.
Hanem hát, szó ami szó, mégiscsak előveszi az embert lassankint valami szokatlan megszontyolodás, mikor az a hullám hátán való tánc huzamosb ideig kezd tartani. Csak mégsem Balaton ez.
Egyszer csak elkezd az embernek a gyomra gondolkodni. De mi a patvar szüksége van a gyomornak arra, hogy ő gondolkozzék? Az ő dolga az, hogy emésszen, a fej dolga a gondolkozás. Lássuk, hogy tudják-e kapacitálni egymást?
Már közel három órája volt, hogy a tengeren eveztünk, folyvást szél ellenében. Capri oldalvást északnak esett, s még olyan távol volt, hogy a kék sziluettjéből a házakat nem lehetett kivenni. Egész odáig fel kellett eveznünk, amilyen magasan a sziget áll; amikor aztán a hajósok abbahagyták az evezést, kifeszítették a vitorlát; a legvénebb beállította a csónak farába a kormányt, s akkor aztán oldalt fogva el a szelet, vitorlával haladt a sajkánk felfelé, Caprinak. A hullámok aztán most már oldalt táncoltatták a hajónkat. Ez még alávalóbb mulatság. Meggyőződésem szerint a tengeribetegségnek a bacilusa a félelem. Amint megijed valaki, már benne van! Tehát nem félni, ez a prophylacticum.
De hát hogy is lehetne félni a tengeren? Mitől? A haláltól? Hát nem vagyunk-e filozófusok? Aminek meg kell történni, az megtörténik. Ha így volt predesztinálva abban a nagy könyvben, abban meg kell nyugodni.
A haláltól félni! Hát nem vagyunk-e költők? Hányszor magasztaltuk fel a halál dicsőséges ábrázatát; s most, mikor magunk előtt megjelen, megrettenünk-e tőle?
Egy percre használt a filozófia és poézis: az idegek elcsendesültek. Hanem aztán később már a fej is kezdett kóvályogni. A tatárba is! Hát elhagyott bennünket a humorunk? Nem tudunk-e tréfálni ilyen helyen? Hát mit mond a magyar közmondás: „a cigány nem hal a vízbe” (nem lesz belőle hal), s hát mi nem tartozunk-e a dicső bohème-hez? Megálljatok! Egy adoma jutott eszembe éppen most. Ezelőtt negyven esztendővel történt az, hogy a budapesti Lánchíd oszlopaira felhúzták a tartóláncokat Széchenyi István jelenlétében. Tömérdek nép nézte e látványt a két partról. Még akkor a pesti oldalon sem volt a mai kőrakpart, hanem szemétlerakó dombok. Ezeknek az egyikén állt Csernus, később 1849-ben a debreceni képviselőház jegyzője. Egyszer csak egy nagy roppanás hangzik; a vontató gép kereke eltörött, mikor már a nagy emelőlánc egészen fel volt vontatva a középoszlop magasságáig, s akkor ez az egész roppant érctömeg egyszerre alázuhant a Dunába: s ezáltal oly óriási hullámcsapást idézett elő, hogy a kétfelé csapó folyam lesodorta a medrébe a parthoz közel álló nézőket; többeket úgy kellett mentőcsónakokkal kiszabadítani. Ezek közt volt Csernus is. Mikor partra húzták, tréfára vette a dolgot, idézve a latin mondást: „Quem dii pendere jubent, non mergitur aquis” („Akit az Isten akasztani szánt, nem fullad a vízbe!”) Minő végzetes prófécia volt ez! Hát nekem elévült-e ez a prerogatívám?
No, ez az anekdota nem volt éppen alkalmas arra, hogy a gyomor nyugtalanságát megszüntesse.
Éreztem, hogy az orrom meg a fülem kezd hideg lenni.
No, hát mi ez? Félelem talán? Soha nem ismertem azt (az élet miatt). Hát nem vagyunk-e keresztyének? Nem hisszük-e a túlvilágot? Nem tartjuk-e szépnek, kívánatosnak? Lám, most csak egy átlátszó ablak választ el tőle. Egy percig tart csak a hullámsírban lefelé, s azontúl fölfelé az égbe! Hát nem derék dolog volna az: „Utána” sietni; „Lásd, itt vagyok már; nem maradtam el sokáig!”
Aztán a fölséges nemzetemnek is megtakarítanék egy temetési pompát; az én utolsó járatomnál nem taposnák le a lovasrendőrök a tisztelt publikum tyúkszemeit.
Olyan szép sír a hullám…
No, ezzel ugyan megkönnyebbítettem a szívemet; hanem egyúttal a gyomrom is vágyott a megkönnyebbülésre. Kezdtem az eget sárgának látni, a tengert pedig veresnek.
De azért sem hagyom magam legyőzni.
Ha nem használt apellálni a filozófiára, a poézisre, a humorra, a hitre, még van egy erősség.
Mit? Hát nem vagyunk-e magyarok? Hát ezek az idegenek nevessenek énrajtam, hogy gyöngének láttak!
Egyszer hallottam egy öreg huszárőrnagytól azt az adomát, hogy a francia háborúban egy magyar huszár összeakadt a viadalban egy francia lovas chasseurrel. Keményen attakírozott a huszár, de a francia is vitézül ellenállt; nem bírta legyőzni; ekkor végső nekitürkőzéssel elkeríti a huszár nagy cifrán; „Tarka kutya kurta karikára kunkorodott farka!” De már ezt nem tudta a francia parírozni sehogy: kapitulált, átadta a kardját. No, hát nem tudom-e én is azt a huszár-tempót?
Tarrrka! etcaetera.
Probavi et successit.
A sovinizmus használt. Azzal, hogy nemzeti becsületkérdést csináltam a dologból, csakugyan szerencsésen elvertem magamtól a tengeribetegséget.
Ajánlhatom ezt a receptet mindenkinek, aki hasonló helyzetbe jut. Csak „azt” a fentebbi huszármondást kell jó erősen elkeríteni. Azonban hozzáteszem, amit a falusi kuruzsló feljegyzett a hideglelés-gyógyító töltött káposztáról: hogy ez „kovácsnak: orvosság, szabónak: halál”.
Éppen delet harangoztak Anacapriban, mikor a Capri-sziget kikötőjében partra segítettem a leányomat. No, úgy-e, hogy „Jó a dolog, jó a dolog!”
