Budapesti élet
Budapesti élet
Ugyanazokban a gyors változásokban, amelyek a fővárost magát átalakították, idomult át a várossal együtt a budapesti élet is.
Elmúlt a hajdani jurátus világhírhedett kávéházaival, a „Zrínyi”-vel és Két pisztoly-lyal együtt, a mokány táblabíró-alakok, a rendkívüliségeikről nevezetes főurak, kik közül egy Sándor Móricz gróf alakját egész lovas-legendakör emeli ki – aztán a haladással ellenséges lábon álló öreg nyárspolgárok meg azoknak az ivadéka: a céhes polgárhad, mely Úrnapján templomi zászlókkal, puskával, csákósan, egyenruhásan járta be a fő utcákat saját zenekarával, mely a pesti polgárindulót harsogtatta. Maga az induló is el van már felejtve, pedig egyike volt a legszebb harcias daloknak. A mai fővárosi képviselő-testület négyszáz és egynéhány tagjában senki sem találná föl az ötven évvel ez előtti típusokat.
Az új találmányok és intézmények korában egész, hajdan híres, néposztályok elmúltak. A hajósok, ezüst gombos mentéikben, kik az Alföldről szállíták föl a gabonát lóvontatta hajókon; a gyorsparasztok, kik négylovas szekereikkel tartották fönn Budapest és Bécs között a közlekedést; a gazdag görögök, kik a belkereskedést tartották kezeikben; a révészek, kik télvíz idején a két város közötti átjárást lehetővé tették mulatsághoz hasonló „luláj machen” jégsportjukkal, nyáron pedig az átjárást könnyítették meg a sietőknek; a „Donauwasser”-es emberek, kik a lakosságot hangos kiabálással figyelmeztették a friss dunai moslék beszerzésére; azután az ürmös borukról és gorombaságukról híres kocsmárosok- mind, mind eltűntek.
A gorombaság különben virtusszámba ment hajdanta, s a pálmáért több néposztály versenyezett. Ha a művelt körökben valakit figyelmeztetni akartak a nyers modorára, azt mondták neki, hogy „te vagy a harmadik!” Tudniillik, hogy az elismert leggorombább embernek volt följegyezve a 37-es fiáker – utána következett másodiknak a színház pénztárnoka – negyedik volt a Sauwirth – a közbenső harmadik hely fönn volt tartva a jó barátnak. Ez is elmúlt már. Fiáker, pénztárnok, kocsmáros mind udvarias már; csak a jó barát gorombáskodik még.
Volt azonban még egy superlativus is, mikor két veszekedő ember azzal tetőzte be a verbalinjuriát, hogy „Du Jurat!”
Maguk a híres pesti vásárok is elhalványultak már, melyek még harminc évvel ezelőtt is festői életképet alkottak a fővárosban. A város legnépesebb tágas utcái kétoldalt végig be voltak építve vásári bódékkal, melyeknek eszterhéja alatt a bel- és külföld kalmárai kínálták a portékáikat, ki-ki a saját nemzeti viseletében. Ma már minden nap vásár van, s a világ minden árucikke pompás kirakatú boltokban kínálkozik; utcai bódék nincsenek többé.
S nem sok idő fog beletelni, hogy Budapest elveszíti egyik legfestőibb sajátosságát: a Duna-parti gyümölcs- és baromfivásárt is, mihelyt az új közárucsarnokok életbe lépnek.
Az új intézmények átalakítják nemcsak a néposztályokat, hanem azoknak a szokásait és jellegét is; a „dame de Halle” egészen más lesz, mint a vitorlavászon ernyő alatt forró nyárban s csikorgó hidegben egyaránt viruló orcájú, mintatermetű kofaasszonyságok voltak!
Azt is meg kell említenünk, hogy még e század két első évtizedében Budapest lakossága nagy részben németvolt; Buda egy részében pedig rác is. A magyarságot csak néhány iparos s a megyei birtokosok és tisztviselők tették, meg a dicasterialis hivatalnokok; ezek mellett a nemes ifjúság, a királyi táblai jegyzők magyar ruhában s karddal az oldalukon. Csak a harmincas években kezdődött meg a magyarság élénkebb életjeladása. Az 1838-i árvíz halomra dönté a régi Pest legnagyobb részét. Az újjáépítésben azután már nagy része volt a nemzeti szellemnek, s ennek hatása alatt kezdett Pest is (Buda még nem) magyar jelleget ölteni. Az 1848-i politikai gyors átalakulás aztán egyszerre átidomítá az egész város szellemét, nemzetiségét. Mindenki magyarnak vallotta magát; egész Budapestnek minden osztálya versenyzett egymással buzgóságban, áldozókészségben a nemzeti ügy iránt. S ezt az általános hangulatot a bekövetkezett korszak sem tudta megváltoztatni. Az ötvenes években eszközölt népösszeírás szerint Pestnek 106 ezer lakosa közül 21 ezer volt magyar, 34 ezer német; Budának 50 ezer lakosából 28 ezer német, 7500 magyar, a többi más faj; de a 17 ezer mózeshitű lakosságnak legnagyobb részét is a némethez lehetett nyelv szerint osztályozni. És mindezen nyomott arány mellett is 1860-ban Budapestről indult ki az egész országra a politikai nyilatkozatul vehető magyar divat; ettől fogva néhány évig lehetett látni minden utcán, minden szalonban a népviseleteknek minden vidékről eltanult összes sajátosságait: a fodros, rezgős főkötőket, a gyöngyös pártákat, a csipkés kötényeket, dudoros ingvállakat, fűzött vállderekakat a hölgyeknél; az atillákat, bundákat, mentéket, sarkantyús csizmákat a férfiaknál; a darutollas süveg, a cifra szűr, a fürtös guba bejutott a szalonokba is, s azokkal együtt a magyar szó is mind írva, mind mondva, mind énekelve. Ez idő alatt Budapest minden néposztályában valóságos keleties nemzeti jelleget mutatott. Ez négy-öt évig tartott; akkor elmúlt. Divatnak hosszú volt; nemzeti lelkesedésnek rövid! Most már a magyar fővárosban minden osztály olyan öltözetben jár, mint Európa más fővárosi népe. Nemzeti népies ruhát csak ritkaságképpen láthatunk.
S a népmulatságok sem bírnak a hajdani eredetiséggel, aminek az okát majd kiderítjük.
A Svábhegynek a leírásánál megkísértjük egy pünkösdi búcsúnak a bemutatását, melyben Budapest egész népélete bennfoglaltatott, s mely még tíz évvel ezelőtt is nagyban divatozott és valószínűleg ismét újra föl fog elevenedni, mihelyt a főváros átadja a közönségnek mulatozó helyül az államtól megvásárolt 1200 holdnyi területű gyönyörű budakeszi erdőt.
Addig azonban a budapesti népkedélyre legélénkebb vonzó ereje továbbra is az eddigi látványosságoknak és rendezett mulatóhelyeknek lesz, milyenek: a színházak, a kiállítások, a múzeumok, a Városliget és Városmajor, a Margitsziget, az állatkert, a cirkuszok, lóversenyek, corsók, melyeket külön be fogunk mutatni. Sokakat elvon a klubélet. Az előkelőbb osztályok kaszinói, klubjai, a munkások egyesületei, olvasókörei, dalegyletei, tornázó és tűzoltó társaságai mind megannyi központjai a népéletnek, melyek aztán időszakonként megint egy közös nagy gócpontban gyűlnek össze: a képviselő-választások alkalmával. S egy ilyen nagy politikai mozgalom jelenete érdemes lesz arra, hogy mint Budapest népéletének is sajátossága, élethíven be legyen mutatva.
S végül koronáját képezi a Budapest fővárosi népéletnek az a felséges ünnepély, amely egy emberöltő alatt rendszerint csak egyszer fordul elő; de akkor aztán a magyar népéletnek minden pompáját és erejét egy napon, egy helyen összpontosítva mutatja be, aminőhöz hasonlót Európának egy fővárosa sem mutathat föl: – a magyar király koronázásának ünnepélye.
A SVÁBHEGY ÉS A ZUGLIGET
A VÁROSLIGET
A MARGITSZIGET
A DUNA-PARTI ÉLET
KÖZLAKOMÁK, MULATSÁGOK
ÁJTATOSSÁGOK
TÁRSADALMI ÉS POLITIKAI ÉLET
A KIRÁLYKORONÁZÁS
