A KIRÁLYKORONÁZÁS
A KIRÁLYKORONÁZÁS
A magyar királykoronázás ünnepe a legfényesebb nyilvánulása a magyar nemzeti életnek, s mivel ennek színhelye most már Budapest, a fővárosi életnek is.
Maga az alapeszme, mely a koronázáshoz van kötve – mióta a választott német császárság megszűnt –, egyetlen a népek életében. Más országokban a koronázás ünnepén a király esküszik hűséget a nemzetnek, a király tesz fogadást, hogy az ország törvényeit meg fogja tartani s másokkal is megtartatni, Szent István birodalmát pedig a világ bármely részéből jövő ellenség ellen meg fogja oltalmazni.
A magyar király jelvényei: a korona, a palást, a kormánypálca, a pallos, az ország almája; mind ősi szent ereklyék, melyeknek varázsát a sok százados alkotmányos és létért való küzdelem biztosította.
A szertartás rendjét az országgyűlés határozza meg, miután maga a koronázási ünnepélv is egy országos ülésszámban megy. A parlament pedig ennél megtartja szigorúan a hagyományt. Már a koronázást megelőző napon megkezdődnek a szertartások. Az ország zászlósai fölnyittatják a korona és egyéb jelvények szekrényét, s azoknak rendben találtatásáról jelentést tesznek a felségnek. Valamennyi vármegyéből felgyülekeznek Budapestre a megyét képviselő lovas bandériumok. A Lánchíddal szemben, a pesti Duna-parton van emelve a koronázási domb, melyhez az ország összes vármegyéi küldtek föl földet.
Most uralkodó dicső királyunk koronázása napján már reggel öt órakor talpon volt az egész város, s reggel hét órakor a díszfogatok sokasága s a pompába öltözött lovagok mind együtt voltak a királyi vár udvarán. Fél óra múlva harsogó trombitaszóval jött ki a várkapu alól egy csapat huszárság, utánuk az udvari apródok, a testőrség, a miniszterek és országnagyok, a császári és királyi ház tagjai s azután a király, magyar tábornoki egyenruhában – mind lóháton. A bandériumok és a közönség lelkesült éljenzése üdvözölte a királyt. Utána jött a királyné ugyanabban a koronás üveghintóban, melyben felséges elődje járult a koronázás elé. A hintót nyolc fehér ló vonta lassú lépésben. A királynén fehér selyemruha volt, csipkékkel és gyémántokkal díszítve s a fején brillantoktól ragyogó korona. Utána hat pej lótól vont hintón a főudvarmesternő és azután a császári és királyi főherceg és főhercegnő s a palotahölgyek. A menetet a magyar testőrség másik csapata zárta be. Az egész menet a budai plébániatemplom elé vonult, ahol a lépcsőzetnél a püspöki kar fogadta a királyt. Maga a koronázási szertartás egy óráig tartott. Az esztergomi hercegprímás kente föl a király homlokát a szentelt chrysmával, s a nádort helyettesítő miniszterelnökkel, gr. Andrássy Gyulával együtt helyezé fejére Szent István koronáját, övezé dereka körül az ország pallosát, s csatolta vállára az első királyné által hímezett, szent alakokkal gazdag királyi palástot. Ezalatt Liszt Ferenc koronázási miséjét zengette a templomi chorus.
Mikor a megkoronázott király az oltár zsámolyáról fölemelkedett, a magyar miniszterelnök hármas „éljen” kiáltással üdvözlé a fölkent uralkodót, mit a templom százszorosan zengett vissza; de az éljen kiáltás kihatott az utcára s aztán végigzúgott az egész városon. E szertartás után a királyné, kinek vállát érinté a korona, és fenséges gyermekei visszatértek a várpalotába: a megkoronázott király pedig az ország nagyjaival, a testőrség által kísérve, gyalog a Szent János, vagy mai szokásos nevén helyőrségi templomig vonult; az utca nemzeti színű posztóval volt bevonva. A magyar pénzügyminiszter lóháton üle, két zacskóból arany és ezüst koronázási emlékpénzeket szórt a sokaság közé, mely a díszmenet elvonulta után, hagyományos szokás szerint, nekiesett a szőnyegül szolgált posztónak, s azt késekkel feldarabolta emlékül. A Szent János templomában a koronás király a tanácsosai által ajánlott kitűnőségeket Szent István kardjával „aranysarkantyús vitézekké” ütötte.
S ekkor megkezdődött az alkotmányos eskütételre való felvonulás: a budai vízi kaputól, az Albrecht úton, a Lánchídon végig egész az eskütérig. Elöl vonultak a huszárok, utánuk az udvari csatlósok skarlát öltönyben, azután a pálcahordók díszöltözetben. Rendre jöttek a megyei bandériumok, mindenféle középkori szabású díszöltözetekben, panyóka mentékkel és farkasbőr kacagányokkal, sastollas és kócsagos kalpagokkal; Mária Terézia korabeli hímzett dolmányokban és skófiummal kivarrott Zrínyi-mentékben, megyei zászlókkal; azután megint egy csapat nemes apród, aranyos vörös ruhában. Most jött az örege! A főrendek, a zászlós urak, kincseket érő drága díszruhákban, telivér paripákon, a lovagrendek vitézei teljes ornátusban; aztán a zászlókat vivő főurak, kik rendre egyikét emelték azoknak a selyemlobogóknak, amelyek a magyar király birodalmához tartozó és tartozott hűbéres tartományok címereit viseltélc. Közben elválasztva magában a Magyarország heroldja: széles tollas kalapban, országcímerével a mellpalástján, hírnöki buzogányával a kezében; az országbíró az ország kormánypálcájával, a horvát bán az ország almájával, azután a felelős miniszterek, majd a főhercegek, végül a kettős keresztet emelő püspök, mind lóháton. Ekkor léptetett aztán hófehér paripán a király, Szent István koronájával a fején, palástjával a vállán, kardjával az oldalán. Utána a püspöki kar, valamennyi főpap lóháton, teljes egyházi ornátusban, lovaikat csatlósok vezették. S amilyen hosszúvolt az út a budai Szent János templomtól a pesti plebániatérig, olyan sűrűn volt megrakva minden emelvény, tribüne és ablak lelkesülten éljenző közönséggel.
A plébániatéren lépcsőzetes emelvény volt felállítva s drága szőnyegekkel beterítve: ennek a két oldalán foglalt helyet az országgyűlés mindkét háza. A király az emelvényhez érve, könnyedén leszökött lováról, s szilárd lépésekkel haladt fel az emelvényre. Előtte a főlovászmester haladt az ország pallosával s a püspök az apostoli kereszttel. Utána az érsekek, a miniszterek s a testőrök kapitánya. A püspökök és a főnemesek lóháton ülve fogták körül az emelvényt. S itt az Isten szabad ege alatt, arccal napkeletnek fordulva, jobbját három felemelt ujjával az égre tartva, baljában a feszületet szívéhez szorítva, mondá el a király a hercegprímás előmondása után a hitlevélre letett esküt, melyben magát az ország alkotmányának megtartására kötelezi. Az egész közönség fedetlen fővel, mély csendben hallgatta az esküt. Az eskütétel után a miniszterelnök jelt adott az üdvriadalra, melyet túl nem bírt harsogni sem a sortüzelés, sem a dobok pörgése, s a Gellért-hegy ágyúi is csak emelni bírtak. Ezen esemény emlékére nevezzük az egykori plebániatért „Eskü tér”-nek.
Az eskü letétele után az apostoli király ismét leszállt az emelvényről, felült a lovára, s a díszmenet az előbbi rendben vonult a koronázási domb felé. Ideérve, a király gyors vágtatással fölnyargalt a koronázási dombra. A fehér paripa, mintha maga is tudná, milyen magasztos tény eszközéül volt kiszemelve, fenn a dombon folyvást két lábára ágaskodva toporzékolt. A király (első lovas az országban) bizton ülve a nyeregben, fordítá a paripáját a világ négy sarka felé, megtéve a hagyományos négy vágást Szent István pallosával, annak jeléül, hogy ezt az országot bármely oldalról fenyegető ellenség ellen is meg fogja védelmezni.
Ez volt a befejezése a korszakot alkotó alkotmányos nemzeti ünnepély hivatalos alakjának.
Következett rá a forma szerinti királyi ebéd a budai várban, melyben az ételeket csak felhordták és kivitték. Ez is a programba tartozik, s ez fejezi be az ünnepélyt.
A pesti Városligetben pedig megtartották a hagyományos néplakomát, az ökörsütést és borosztogatást.
A koronázás alkotmányos fontosságú ünnepélye után következett másnap (pünkösd vasárnapján) a főváros örömünnepe, mely a legszebb népies jelenetek sorozatával kezdődött. Még akkor Buda és Pest két külön város volt, a két főváros vonult a király elé, a nép ajándékait hódolata jeléül bemutatni.
A fölajánló küldöttséget az országgyűlés elnökei és a kalocsai érsek vezették a királyi pár elé; a kenetteljes szónoklat s az arra adott kegyes válasz után megkezdődött a fölvonulás. Legelöl ment száz
fehérbe öltözött leányka, nemzetiszín és kékvállszalagokkal, kezeikben rózsákkal telt kosárkák. Utánuk lépegettek a sütők és cukrászok válogatott legényei, fehér öltözetben, kék sipkákkal. A sütők kolosszális cipőt emeltek vállaikon, a cukrászok a király kardvágását a királydombon remekül utánzó cukrászművet. Következtek a mézesbábosok, lobogós ingujjú, rojtos gatyás, piros mellényes fiúk, aranyos méhkassal mutatva be a hozott lépes mézet. Ezeket követte a kék ruhás halászok csoportja, kik egy-egy hatalmas vizát és tokot cipeltek szájánál-farkánál fogva, rúdra kötve. Nyalka csikósok csapat ja délceg fiatal mént vezetett elő, mely még nyereg alatt nem volt. Tarkította a menetet a városi lovas huszárok dandára, kiket cigányzenekar kísért, nemzeti indulót harsogtatva. Az után döcögött két kis tarka lótól vontatva a hentesek díszszekere, fölkoszorúzva; mellette a hímzett fehér kötényes böllérlegények, nemzetiszínű zászlókat lobogtatva, a szekéren pedig négy ártatlan hajadon őrzött fehér báránykákat és borjúcskákat. Nyomukban robogott tizenkét megtermett mészároslegény hófehér ruhában, derék, szép fehér hízott tulkot vezetve aranyozott szartánál. A hízott göböly aranyrojtos vörös bársonytakaróval volt fölékesítve. Majd a kádárok érkeztek nagy trombitaszóval, négylovas fogaton két hordó bort hozva. Tarka képet nyújtott a kertészek fölvonulása, szép leányok, délceg fiúk, amazok fehérben, ezek feketében, szalagokkal, bokrétákkal s kertészeti eszközeikkel kezeikben; egy négylovas szekeret fogtak körül, melynek még a kerekei is virágokkal voltak rakva, a szekér pedig festői összeállításban telehalmozva a kerti termények minden fajtáival. Ezeket fölváltá a gabonacsarnok legénysége, búzás zsákokkal megrakott szekerével. De valamennyit fölülmúlta népies pompában a molnárok szekere és annak kísérete; egy egész malmot a benne őrlő molnárral együtt cipelve, egész sereg molnárlegény követte és környezé a szekeret, selyemzászlókat lobogtatva. Ezután következtek a budaiak más rendben és más viseletekben, ugyanily nagy számmal. A két város népe igyekezett egymáson túltenni. A felségek a királyi vár erkélyéről nézték a fényes fölvonulást.
A főváros hódolatának bemutatása után jöttek a lovas bandériumok. Elöl a főlovászmester fehér paripán, utána Pest és Buda lovasai, majd a jász-kunok, kiket főkapitányuk vezetett, a Lehel kürtjével oldalán, párduckacagánnyal a vállán, igazi mintaképe az ős magyar daliának, és végre a megyék bandériumai; ahány, annyiféle díszmagyar ruhában, mindegyik zászlótartója saját vármegyéje címerét lobogtatá fennen s hajtá meg a királyi pár előtt. Képzeljük hozzá e hosszú, változatos sorban felvonuló díszmenethez az utcasorok és főterek minden talpalatnyi földet ellepő néptömegét, a fellobogózott ablakokban a hölgycsoportok élő bokrétáit, és minden arcon az öröm magasztos kifejezését, a szűnni nem tudó riadalt: „éljen a király!” – Mindenki tudja, mit jelent ez a szó. „Van koronás királya Magyarországnak!”- Ez már igazi nagy nemzeti ünnep! Ilyen magasztos jelenetet a magyar népéletből egy ember csak egyszer lásson életében, s azt soha ne felejtse!
