A ZSIDÓ NÉP RÖVID TÖRTÉNETE

Teljes szövegű keresés

A ZSIDÓ NÉP RÖVID TÖRTÉNETE
Ennek a történelemnek első hat-hét évszázadáról csak a Biblia mondaszerű elbeszélései tudósítanak. Ezek szerint Mezopotámiából talán a Kr. e. 2. évezred elején, isteni intésre Kánaánba telepedett át egy Ábrahám nevű pásztorfejedelem, aki aztán ezzel az istennel – Elóhímmal – szövetségre lépett. Ábrahám négy nemzedékkel későbbi utódai, Jákob és tizenkét fia, Egyiptomba költöztek, ahol leszármazottaik később nagy néppé gyarapodtak. Kezdeti jó soruk idővel rosszra fordult, a fáraók kényszermunkával sújtották és minden módon sanyargatták a népet. Egy közülük származó, ám az egyiptomi udvarban nevelkedett férfiú előtt kinyilatkoztatta magát Jahve isten, aki Ábrahám Istenével azonosnak mondta magát. Megbízta ezt a férfiút, Mózest, hogy az ő csodás segítségére támaszkodva vezesse ki a zsidó népet Egyiptomból, ahol 430 esztendőt töltöttek el. Mózes végrehajtotta az isteni megbízatást, és elvezette a népet a Sínai hegy elé, ahol annak előtte Jahve az ő számára megjelent. Jahve itt szövetséget kötött Izrael népével – mert akkor a zsidók már így nevezték magukat Jákob ősatyjukról, akinek mellékneve Izrael volt –, a néppel, amelyet kiválasztott magának, és amelynek ígéretet tett, hogy visszavezeti őket atyáik földjére, a tejjel-mézzel folyó Kánaánba. Mózesen át törvényeket is adott népének Jahve, és előírta kultuszának rendjét és kellékeit. A zsidó nép azonban többször is hűtlen lett a szövetséghez, ezért Istenük arra ítélte őket, hogy csak negyvenévi pusztai bolyongás után vonulhassanak be a megígért földre. Mivel Mózes meghalt, utóda, Józsué vitte végbe a honfoglalást. Legyőzte a kisebb kánaáni népeket, városaikat elfoglalta, és letelepítette Izrael népének tizenkét törzsét – ezek Jákob tizenkét fiától származtatták magukat.
A történettudomány a maga eszközeivel igen keveset tud mindebből bebizonyítani. Az nagyjából valószínűsíthető, hogy a Kr. e. XIII. század első felében harcias nomád törzsek hatoltak be dél felől Kánaán – Palesztina – területére, évtizedes háborúk során a középső országrészben kisebb-nagyobb területeket foglaltak el, néhány várost bevettek és leromboltak, bár nem annyit és nem épp azokat, amennyit és amelyeket a Biblia megnevez. Istenük a harcias, kegyetlen viharisten, Jahve volt, akinek tiszteletét az Egyiptom és Arábia közti pusztaságban tették magukévá.
Ugyanez a történettudomány – illetve annak számos képviselője – feltételezi, hogy az izraeli törzsek nemcsak legyőzni való népeket találtak Kánaán földjén, hanem rokon héber törzseket is, amelyek jóval, esetleg évszázadokkal előbb vándoroltak be oda kelet felől, Mezopotámiából, és az izraeli hódítás idején már letelepült, földmívelő életmódot folytattak a többi kánaáni nép közé ékelődve. Az ő istenségük a más kánaáni népeknél is föllelhető Él lehetett, esetleg többféle Élek (héberül Elóhím). A két népcsoport törzsszövetségre lépett egymással, talán ekkor lett véglegessé a törzsek tizenkettes száma is. Idővel egyesítették hagyományaikat: a héberek a keletről bevándorló Ábrahámnak és utódainak mondáit adták ehhez, az izraeliek a hosszú egyiptomi tartózkodás és a pusztai vándorlás történeteit. Kidolgozták a közös kultuszt is, amelyben a két istenség közül Jahve kerekedett felül, ahogy feltehetően a törzsszövetség vezető erejét is a számbelileg túlsúlyban lévő és kemény harcokban edzett izraeliek képezték.
Ez a történettudományi hipotézis sem sok közvetlen bizonyítékot tud maga mellett felsorakoztatni. A közvetett bizonyítékok azonban, amelyek jórészt épp a bibliai szövegben kínálják magukat, és amelyeket a későbbiekben mind elősorolunk, nagymértékben valószínűvé teszik ezt a feltételezést.
És ezzel elértünk abba az időszakba, amelyben már a történettudomány is némileg biztosabb talajon mozog. A zsidó törzsszövetségre nehéz másfél évszázad várt: főleg védekező háborúk, amelyekben épp a törzsi széttagoltság miatt nem tudtak egységesen és tartós sikerrel küzdeni. Az első számú ellenség idővel a filiszteus nép lett, amely a XII. század elején telepedett meg a tengerparti vidéken, majd Kánaán egyre nagyobb részét vonta uralma alá. A zsidó nép, egy-egy kiemelkedő hadvezére jóvoltából, ért el átmeneti sikereket, de a filiszteus igát nem sikerült leráznia. Ezeket a vezéreket, akik békésebb időkben egy-egy törzsi területen a vallási és közigazgatási vezető szerepét is betöltötték, a Biblia bíráknak nevezi, és róluk kapta ez a viszontagságos időszak (kb. Kr. e. 1190–1030) „a bírák kora” nevet.
A már-már végveszélytől fenyegetett zsidóság felismerte, hogy csak erőinek összefogása és egységes uralom vezetheti ki a válságból. Királlyá választották tehát a tehetséges vezért, Sault, aki ezután számos győzelmet aratott, de uralmának húsz éve alatt (Kr. e. 1030–1010) sem tudta kiűzni az ellenséget. Ez csak ifjú vetélytársának, majd utódjának, Dávidnak sikerült. Ő leszámolt a filiszteusokkal, a jebuzeus néptől elfoglalta és fővárossá, Jahve kultuszának központjává tette Jeruzsálemet, kiterjesztette és tartósan megvédte az ország határait. Negyvenévi uralkodását (Kr. e. 1010–970) olykor lázadások háborgatták, de végül erős, központosított államszervezetű országot hagyhatott fiára, Salamonra.
Salamon ugyancsak négy évtizedes uralma (Kr. e. 970–931) alatt a zsidó állam a térség első számú hatalmává emelkedett. Salamon keveset háborúzott, inkább nagyszabású és fényűző építkezésekkel emelte hatalma fényét. Felépíttette a templomot és a királyi palotát Jeruzsálemben, s a várost magát is erőteljesen fejlesztette. Országa gazdagságát kiterjedt és sikeres kereskedelmi ténykedésével gyarapította. Államférfiúi kiválósága, bölcsessége közmondásossá vált, bár ebben alighanem a későbbi, hanyatló kor megszépítő visszaemlékezése játszotta a legfőbb szerepet.
A fénykornak azonban árnyai is voltak. A királyság időszakában kialakult az udvari arisztokrácia, az államgépezet és egy szűk, de igen gazdag kereskedőréteg, a nép nagy tömegei pedig szegényebb sorba kerültek. Salamon ráadásul költséges építkezéseihez egyre több és több adót préselt ki éppen a legszegényebbekből. Az elégedetlenség nőttön-nőtt uralmának vége felé. Halála után az ország északi, nagyobb fele nem fogadta el fiának és utódának, Roboámnak uralmát, és külön királyt választott Jeroboám személyében. Az ország véglegesen kettészakadt, északi fele Izrael, déli fele Júda néven élte tovább a maga történelmét.
A két királyság történetét kisebb-nagyobb háborúk, gyakran egymással vívott háborúk sora kísérte a következő két évszázadban. Pedig az egységre nagyobb szükség lett volna most, mint valaha. Mezopotámiában megerősödött az asszír birodalom, és királyuk Kr. e. 721-ben megsemmisítette Izraelt, lakói nagy részét pedig fogságba hurcolta. Izrael népe szétszóródott Mezopotámiában, és részben összeolvadt az ott lakókkal.
Júda csak úgy tudta megőrizni viszonylagos önállóságát, hogy az asszírok adófizető hűbérese lett. Később Asszíriát megdöntötte az újjáéledő újbabilóniai birodalom, s most ez a nagyhatalom fenyegette Júda függetlenségét. Királyai a rivális déli nagyhatalom, Egyiptom támogatásában reménykedve, megtagadták az adót Babilontól, s ez eldöntötte az ország sorsát. Három hadjáratban Nabú-kudurri-uszur (Nabukodonozor) babiloni király meghódította Júdát, Kr. e. 587-ben Jeruzsálemet lerombolta, s az ország népének nagy részét a Folyamközbe telepítette át.
A két királyság időszakában mindkét országrészben számos próféta lépett fel, akik a Jahve iránti hűtlenséget és a szegények nyomorgatását vetették a hatalmasok szemére. Fennmaradt írásaik az Ószövetségnek mennyiségileg is tekintélyes részét alkotják, a vallásos gondolatok mélysége és a költői gazdagság tekintetében pedig minden más műfaját felülmúlják.
A fél évszázados babiloni fogságban a júdaiaknak sikerült elkerülniük az Izraelből elhurcoltak sorsát. Viszonylag kis területen telepedtek le, többségük egy tömbben, szerényebb szintű önkormányzatot is élveztek, és vallásukat szabadon gyakorolhatták. Amikor rövid virágzása után az újbabilóniai birodalom is elődje, az asszír sorsára jutott, a felülkerekedő perzsa birodalom királya, Kürosz, Kr. e. 538-ban hazabocsátotta a folyamközi zsidókat, és engedélyt adott nekik, hogy Jeruzsálemben újra felépítsék templomukat. A nem túl terhes perzsa fennhatóságot, amely alatt Júdát lényegében a főpap kormányozta, Kr. e. 331-ben a makedóniai Nagy Sándor szüntette meg. Ezután Palesztina előbb az egyiptomi hellenisztikus állam, a Ptolemaiosz-királyság uralma alá került, amely alatt a zsidóság továbbra is élvezte a vallásszabadságot és a korlátozott politikai önállóságot. Kr. e. 197-ben a térség fölött a szíriai Szeleukida állam szerezte meg a hatalmat, s a zsidóság sora idővel rosszra fordult. Nemcsak a súlyos adók sanyargatták őket, még sérelmesebb volt, hogy új uraik vallásukat üldözni kezdték, a jeruzsálemi templom kincseit elrabolták. Elkeseredésükben a zsidók fegyvert fogtak, és több mint három évtizedes, váltakozó sikerű háborúban végül kivívták szabadságukat (Kr. e. 167–134). A harcot a tekintélyes Hasmoneus-család két nemzedéke vezette. Egyikük, Júdás, a Makkabi („kalapácsos”) melléknevet kapta, ezért nevezik a szabadságharcot a Makkabeusok háborújának.
A Hasmoneus-család ezután magához ragadta a főpapi és államfői hatalmat, dinasztiájuk – utóbb a királyi címet is felvéve – a független zsidó államiság utolsó évtizedeit hagyta meg a történelem emlékezetében. Ennek az önállóságnak Kr. e. 63-ban a római hódítás vetett véget.
Ezután már csak a rómaiak által kinevezett hűbéres bábkirályok álltak Júdea provincia élén, a valódi hatalom a mindenkori római helytartó kezében volt. A legnagyobb szerepet Júdeában a Heródes királyi dinasztia játszotta, amelynek negyedik tagja alatt, egy felkelést megtorlandó, a római hadak feldúlták Jeruzsálemet, és Kr. u. 70-ben végleg megszüntették a zsidó önállóság minden formáját.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages