A ZSIDÓ VALLÁS
A ZSIDÓ VALLÁS
Az ókor legnagyobb népei, amelyek a legnagyobb kultúrákat alkották meg, sok istenben hittek. A sumérok éppúgy, mint az akkádok, az egyiptomiak éppúgy, mint a perzsák, a görögök nemkülönben, mint a rómaiak, s a távolabbi India vagy Kína szellemi talaján is istenek, istenségek sokasága sarjadt ki. És íme, egy kis közel-keleti nép, lélekszámra kicsiny, történelmében egy kurta századtól eltekintve jelentéktelen, kultúrája és tudománya minden más terén önállótlan, felfedezte – vagy feltalálta? – az egyistenhitet! Hogy ez a hit azután a kereszténység révén fejlődött tovább (a hármas egység, a Szentháromság tana révén még túl is bonyolódott), és terjedt el világszerte, s hogy kettőjük ihletéséből kelt életre az iszlám, a manapság második legelterjedtebb vallás, az csak kihangsúlyozza a zsidóság érdemét ebben a nagy jelentőségű lépésben. Mert ha van fejlődés a vallási eszmék világában a kezdetleges népek animizmusától, amely minden tárgy és élőlény mögött szellemet lát, a természeti erőket megszemélyesítő istenekben való hiten át még tovább, akkor aligha lehet kétséges, hogy ennek a fejlődésnek a csúcsa, végpontja az egyistenhit, görög szóval monoteizmus. És ezt a lépést elsőként a zsidóság tette meg.
Ohó, mondhatná valaki, IV. Amenhotep fáraó, azaz Ehnaton már jóval előbb megalkotta az egyetlen isten, Aton napisten eszméjét Egyiptomban! Felvetődött különben olyan elgondolás is már, hogy ez az ehnatoni vallásreform volt közvetlen vagy közvetett ihletője a mózesi isteneszmének, hisz Mózesről épp a Biblia révén tudjuk, hogy az egyiptomi udvarban nevelkedett. Ez utóbbi kapcsolat azonban felette kétséges; az Aton-kultusz egyetlen ember – bár kétségtelenül igen emelkedett gondolkodású ember – eszméje volt csupán, amelyet fáraói hatalmánál fogva a maga rövid életében rá tudott kényszeríteni országára, de halála után, mint a gyökértelen plánta, kipusztult, nyoma sem maradt. Ráadásul az is valószínű, hogy Ehnaton újítása sokkal inkább hatalmi érdekektől diktált kultuszközpontosítás volt, mintsem valódi, ihletett vallási mozgalom.
Igenis a zsidóság alkotása tehát az egyszemélyes Isten, a világ teremtője, a mindenség ura, a történelem irányítója. Vagy – hogy keresztény fogalmak szerint fejezzük ki – ilyenként nyilatkoztatta ki magát Isten a zsidóknak, az ő választott népének az általa ihletett szerzőkön, a Biblia íróin keresztül.
De vajon elmondhatjuk-e, hogy ez a magasrendű isteneszme az ősidőktől fogva benne élt a zsidóságban? A keresztény egyház és az áhítatos hívő erre csak igennel felelhet, hisz a Bibliáról azt vallja, hogy minden szava Isten sugalmazása, és lám, a Biblia azzal kezdődik, hogy „kezdetben teremtette Isten az eget és a földet”, ő maga tehát, nem más vagy vele együtt mások.
Igen ám, de épp a Bibliát lehet tanúságul hívni ama állítás mellett, hogy a zsidóság mint nép, mint közösség sokáig nagyon is makacsul szembeszegült ezzel az eszmével. Mózes történetében alig olvasunk egyébről, mint hogy a nép minduntalan elpártol az Istentől, akit Mózes a szó szoros értelmében tűzzel és karddal kényszerített rájuk; hogy az első adandó alkalommal bálványt készíttet magának, hogy visszasír Egyiptom bőségéhez és isteneihez, vagy más pusztai népek istenéhez szegődik. Még maga Áron, akit később isteni parancsra Mózes főpappá szentel, még Áron sem képes negyven napig kitartani Jahve mellett. És a Biblia későbbi könyveiben, akár a bírák koráról, akár a királyságok idejéről szól, szinte unalomig ismétlődő mozzanat a nép hűtlensége, idegen istenek kultusza, amelyet gyakran az uralkodók is felkarolnak, s hosszú időkre valósággal feledésbe merül Jahve igaz tisztelete.
Aligha állíthatjuk hát ezek fényében, hogy az egyistenhit olyan ősi, ösztönös és közös alkotása a zsidóságnak, amilyen alkotása a görög népeknek volt az olümposzi istenek világa és a hozzájuk fűződő mítoszok. És semmiképp sem valószínű, hogy a görögöket valóságos tömegmészárlásokkal kellett volna rákényszeríteni Dionüszosz, Démétér vagy Aphrodité tiszteletére, ahogy az Mózes és népe között, Jahve kultuszával kapcsolatban, nem is egyszer megesett.
Ám ha még a zsidó nép egy emberként vallotta volna is Jahve hitét abban a formában, ahogy Mózestől kapta, még az sem lett volna valódi monoteizmus, egyistenhit. Jahve ugyanis nem azt nyilatkoztatta ki Mózesen keresztül a zsidóknak, hogy rajta kívül nincs más isten, hanem csak azt, hogy rajta kívül nem szabad más istent – azaz a többi istent – imádniuk. „Ti vagytok az én népem, én pedig a ti Istenetek” – azaz „más népeknek megvannak a maga istenei, de én rajtatok mással nem osztozom”. Az a véres féltékenység, amellyel Jahve számon kéri a nép hűségét, mindennél ékesszólóbb bizonyítéka ennek a felfogásnak.
Mivel Isten néha maga is a szerelmi féltéshez hasonlítja indulatait, talán nem tiszteletlen itt egy emberi hasonlat: a féltékeny férj, aki aggályosan igyekszik megakadályozni felesége hűtlenségét, nemde annak tudatában cselekszik, hogy vannak más férfiak is – hisz ha ő lenne az egyetlen férfi, mi értelme volna a féltékenységének?
A törzs (vagy nép) és az ő saját, külön istene viszonyát tükrözi a Szövetség is, ennek tartalma: „ti csak engem imádtok, ennek fejében én megvédlek és harcaitokban segítlek benneteket”. Az ilyesfajta istenhitet nem monoteizmusnak nevezik, hanem monolátriának (egy isten imádásának) vagy henoteizmusnak. Jahve kultusza tehát csak abban különbözött a környező kánaáni vagy mezopotámiai népek hitvilágától, hogy ez a „saját” isten egymaga volt, nem egy népes istenvilág feje, és hogy szigorúan tiltotta, hogy képen vagy szoborban ábrázolják, illetve hogy úgy tiszteljék. Valójában mindkét elem igen fontos a későbbi fejlődés szempontjából, az utóbbi főleg azért, mert az istenképet már igen korán elszakította „ember alakú”, antropomorf jellegétől.
Jahve még hosszú-hosszú századok után is megmaradt ilyen megkülönböztetett nemzeti istennek, akinek azért volt egy kiválósága: minden más istennél hatalmasabb! Még mindig a természet félelmes erőiben nyilvánult meg, a hozzá közeledő halállal lakolt, még ha a legjobb szándék töltötte is el, vagyis tovább hordozta rettenetes vonásait. Nemhiába ószövetségi eredetű intelem, hogy „a bölcsesség kezdete az Úr félelme”. (Isten szeretetét majd csak Jézus hirdeti meg.) Ha még saját népe is így rettegi, mennyivel inkább érezteti hatalmát Jahve az ellenséggel szemben! Ő adott hazát a népnek, kiirtván, aki ellenük szegült, ő tette magasra Dávid és Salamon trónusát!
A századok múlása, Izrael megsemmisülése és Júda sorozatos megaláztatásai azonban szomorúan megtépázták Jahvénak ezt a nimbuszát. A régi istenkép hovatovább tarthatatlanná vált. Ez adott – vagy ez is adott – ösztönzést a kettős királyság idején, majd a fogság alatt és után fellépő prófétáknak, hogy egy tisztultabb istenfogalmat alakítsanak ki, hogy egy kevésbé szűkkeblű, a történelmet magasabb szempontok szerint irányító mennyei hatalmasságról prédikáljanak a népnek. Előtérbe került az isteni igazságosság – ezért vetették szemére a hatalmasoknak a földi igazságtalanságokat –, és Isten egyre szellemibb vonásokat öltött. És amikor betelt Júda végzete is, amikor idegen isteneket imádók tiporták maguk alá a zsidó népet, amikor a régi elképzelés szerint Jahve a leggyengébb istennek bizonyult volna – akkorra érett meg az igazi monoteista felfogás, amely elviselhetővé tette a megrázkódtatást. Jahvét nem alázták meg más istenek, mert nincs isten rajta kívül. Jahve maga irányította így az eseményeket, hogy a népet hitetlenségéért és hűtlenségéért büntesse, de ha visszatérnek hozzá, akkor irgalmas lesz irántuk.
Így alakult ki a fogság idejére vagy az utána következő századokra az a felfogás a zsidóságban, amelyet már valóban egyistenhitnek lehet nevezni. És ez nem von le semmit abból, hogy ha hosszas fejlődés során is, de a zsidóság adta a világnak ezt a vallási eszmét.
