AZ ÓSZÖVETSÉG KÖNYVEINEK KELETKEZÉSE
AZ ÓSZÖVETSÉG KÖNYVEINEK KELETKEZÉSE
A középkor végéig s még azután is jó ideig senki sem kételkedett benne, hogy az Ószövetség könyveit azok írták, akiknek a nevével jelölve a Bibliában szerepelnek, tehát Mózes öt könyvét Mózes, Sámuel két könyvét Sámuel próféta, Dániel könyvét Dániel próféta és így tovább. (Éppúgy, ahogyan mi is természetesnek vesszük, hogy Balassi verseit Balassi Bálint, Jókai regényeit Jókai Mór írta.) Ebből nem volt nehéz megállapítani keletkezésük idejét sem: Mózes írásai a Kr. e. XIV. századból valók, Sámuel könyvei – mivel Saul és Dávid történetét beszélik el – az évezred fordulójáról; ugyanakkor írta Dávid király a zsoltárokat, s nem sokkal utóbb Salamon a neve alatt fennmaradt Énekek énekét, a Prédikátor könyvét s más iratokat; Dániel könyve természetesen a babiloni fogság ideje alatt született, amelynek eseményeiről ír – és így vehetnénk sorba az Ószövetség összes könyvét. Néhány évszázaddal ezelőttig nem is lett volna tanácsos kétségbe vonni ezt a felfogást, hiszen az egyházak a katolikus és protestáns egyházak egyaránt – tekintélyük teljes súlyával támogatták.
Pedig a mózesi könyvek szövegében rengeteg apróbb-nagyobb furcsaság lapul meg, olykor nem is lapul, hanem valósággal szemet szúr, ami gyanút kelthet még a nem túl kritikus olvasóban is. Már a XVII. században feltűnt egyeseknek: hogyan írhatta meg Mózes a saját halálát ötödik könyvének végén? Ez azonban nem komoly ellenvetés, kivédhető azzal, hogy a kérdéses rövid szakaszt bizonyára utólag toldották a könyvhöz. Lényegesebb megfigyelés volt a XVIII. században, hogy az első két mózesi könyvben, amelyek a Teremtés és a Kivonulás nevet viselik, Isten nevét a héber eredeti hol Jahvénak, hol Elóhímnak írja. Ezután egyre többen állapították meg, hogy egyes történeteket a könyv kétszer is elmesél, de meglehetősen eltérő, olykor egymásnak szögesen ellentmondó módon. Számos esetben szakad félbe egy elbeszélés, s egészen más témával folytatódik, esetleg idővel visszatér eredeti medrébe. A nyelvezet, a stílus is feltűnő módon eltér a könyvek különféle szakaszai között. Mindebből annyi kétségtelenül kiviláglott, hogy a mózesi öt könyv, görögös nevén a Pentateuchus, semmiképp sem lehet egyetlen szerző műve, hívták légyen azt a szerzőt Mózesnek vagy másnak; sokkal inkább hasonlít egy sok önálló írásból összeszerkesztett – helyenként nem is túl pontosan egybeillesztett – könyvhöz.
Idővel az is kétségtelenné vált, hogy a Pentateuchus nem íródhatott abban a korban, amelynek az eseményeit elbeszéli. Azok a törvények ugyanis, amelyeket e könyvek szerint Isten Mózesen keresztül adott a népnek, többségükben letelepült városlakó életmódot, sőt fejlett osztálytagozódást feltételeznek, aligha készülhettek tehát a pusztában kóborló, sátorlakó nomádok számára. Épp ezért fel kell tételezni, hogy az öt könyv legkorábbi rétegei is sok évszázaddal később keletkeztek, mint ahogy régebben hitték, néhány forrásukat pedig legkorábban a babiloni fogságból való hazatérés után vethették papírra, azazhogy pergamenre.
A XIX. században aztán alapos tudományos kutatás indult meg, hogy az Ötkönyv forrásait meghatározzák, elkülönítsék, s hogy végül azt is megállapítsák, melyik forrás melyik korból származik, és mikor végezték el egybeszerkesztésüket, valamint hogy történt-e, s ha igen, hányszor és mikor, további átdolgozás.
Nem könnyű munka volt! Képzeljük csak el, hogy nekünk, magyaroknak volna egy olyan köztiszteletben álló történelmi forrásunk őstörténetünkről s korai Árpád-házi királyaink koráról, amelyet a hagyomány szerint II. Endre király írt, de egy idő után gyanakodnunk kell, hogy talán nem is ő írta minden sorát. Tegyük fel továbbá – szerencsére csak gondolatban játszunk –, hogy időközben a háborúk során minden más történeti forrásunk elpusztult, s csupán a mű szövegéből kell kiderítenünk – amit a kutatás kezdetén persze még nem tudunk –, hogy azt Anonymus, Kézai és Kálti Márk krónikáiból, XIV. századi históriás énekek prózai átdolgozásából, a XVI. századi Heltai Gáspár Krónika az magyarok dolgairól című művéből és Vörösmarty Zalán futása című eposzából szerkesztették össze – persze úgy kell ezt kimutatnunk, hogy az itt emlegetett műveket nem ismerjük! S miután kimutattuk, tartalmi és nyelvi alapon különítsük el a szövegben az egyes forrásokat, s határozzuk meg, milyen korból valók!
Ennél is nehezebb feladat volt a Pentateuchus szétboncolása, hisz sokkal régebbi műről van szó, amelynek a „háttérirodalmát” még kevésbé ismerheti korunk tudósa. Egy évszázad és tucatnyi kutató elmélyült, egymás eredményeire is építő munkássága kellett hozzá, hogy 1876-ban kiadott nagy művében Julius Wellhausen német hittudós összegezze a mózesi könyvek keletkezését magyarázó és lényegében máig érvényes elméletet.
A Wellhausen-iskola azt állítja – és a szövegek gondos elemzésével azt bizonyítja –, hogy a Pentateuchus négy fő forrásra vezethető vissza. A legrégibb ezek közül az, amelyik a Jahve istennevet használja, s ezért jahvistának nevezték el; ezt Júdában foglalták írásba valamikor a IX. század közepén. Aprólékosabb elemzéssel még ebben is kimutatható egy ősibb és egy későbbi réteg. Az Elóhím istennevet használó és ezért elóhistának nevezett irat mintegy száz évvel későbbi, és Izraelben született. A két iratot Izrael királyságának összeomlása, Kr. e. 721 után, már Júdában egyesítették, összedolgozták, mégpedig oly módon, hogy a jahvistát vették alapul; az elóhista anyagából azt inkább csak kiegészítették.
Az ily módon létrejött irat magába foglalta az első négy mózesi könyv mai anyagának tekintélyes részét, voltak benne viszont még olyan részek, amelyeket egy későbbi átszerkesztés tüntetett el belőle. Mind a jahvista, mind az elóhista író sokat meríthetett a még élő szóbeli hagyományból, de egészen biztosan korábbi írott feljegyzéseket is feldolgoztak, tehát könnyen lehet, hogy egyes kisebb részletek a Kr. e. XI. században már megvoltak írásos formában.
A Királyok második könyve előadja, hogy Kr. e. 622-ben Jósiás júdai király idején a jeruzsálemi templom felújítása során megtalálták a Törvény tekercseit, a törvényét, amely akkor már rég feledésbe merült. Jósiás elrendelte, hogy olvassák fel a népnek, és szerezzenek érvényt a Törvénynek, tisztítsák meg Jahve tiszteletét és szertartásait a rárakódott idegen elemektől. Ez a törvénykönyv – amellyel kapcsolatban a Biblia itt nem említi Mózes nevét! – minden valószínűség szerint a fentebb említett, jahvista és elóhista forrásokból összedolgozott irat lehetett.
Jósiás király vallási reformjai, amelyek ezt a fölfedezést követték, újra ráirányították a figyelmet a törvényekre, az írástudók elkezdték rendszerezni, értelmezni őket, és kiegészítéseket is fűztek hozzájuk. Így állt össze még a fogság előtti időkben egy újabb, második törvénykönyv, görög szóval Deuteronómium. Ezt az iratot a fogság ideje alatt tovább bővítették, s e munkálkodás eredménye lett a deuteronomista irat, amelyet aztán a fogság után ismét csak egybedolgoztak a már meglévő törvénykönyvvel. A deuteronomista anyag lényegében az ötödik mózesi könyvet, a Másodtörvénykönyvet alkotja annak elbeszélő részei nélkül, s ezzel az egyesítéssel már majdnem készen állt, amit ma Pentateuchusnak ismerünk.
Még a fogság évei alatt vagy talán csak a hazatérés után jött létre a negyedik anyagcsoport, a papi forrás. Ez a leginkább irodalmi jellegű anyag az egész Ötkönyvben, s annak elejét és végét formálja meg, egészíti ki: a pátriárkai hagyományok elé illeszti, illetve kiegészíti az őstörténeti elbeszéléseket a teremtésről, a vízözönről, a bábeli nyelvzavarról, végül a Másodtörvénykönyvet zárja le a Mózes élete végéről és haláláról szóló történettel. Ennek a szerzőnek lehet tulajdonítani a többi mózesi könyvből mindazokat a szakaszokat is, amelyek a főpap méltóságával, a papok járandóságaival, a papok és a leviták közötti különbségtétellel kapcsolatosak. Ezek a szakaszok ugyanis olyan helyzetet mutatnak, amilyen csak a fogság utáni időkben, lényegében a Kr. e. V. században alakult ki, s ezt vetítik vissza a mózesi időkbe. Ugyancsak a papi író buzgólkodhatott azon, hogy a legősibb anyagból kiirtson minden mitikus elemet és olyan mozzanatot, ami nem volt összeegyeztethető az addigra kikristályosodott monoteista (egyistenhívő) felfogással. Miközben saját anyagát beépítette, az egész írást még egyszer alaposan átfésülte és megszerkesztette ilyen szempontok szerint. Nagyon valószínű, hogy nem ez volt az utolsó „simítás” a szent szövegen, de ha később történtek is újabb szerkesztések, talán egészen a Kr. e. II. századig, szinte biztos, hogy új anyagot már nem illesztettek hozzá.
Talán túl hosszan foglalkoztunk a mózesi könyvek kialakulásával, de ez nem véletlen. Az öt könyv, a Törvény – héber nevén a Tóra – az ókorban is, ma is középponti helyet foglal el a zsidóság vallási életében; kiegészítésére és magyarázatára sokszorosan többet írtak zsidó rabbik és írástudók, mint az összes többi ószövetségi könyvről együttvéve. Benne rejlik a kulcsa a zsidó hitvilág kiformálódásának, és éppen szövegének összetettsége segít ezt kibontani belőle.
