JÁKOB VISSZATÉR ATYÁI FÖLDJÉRE
JÁKOB VISSZATÉR ATYÁI FÖLDJÉRE
)
Julius Schnorr von Carolsfeld fametszete (1860)
Mózes első könyve 31.17
)
Julius Schnorr von Carolsfeld fametszete (1860)
Mózes első könyve 32.26
)
Julius Schnorr von Carolsfeld fametszete (1860)
Mózes első könyve 33.3
)
Giordano Lukács (1632–1704): Jákob futása (Mózes első könyve 31.17)
A Klasszikus Aranybiblia illusztrációja (1897)
)
Ebbinghaus Vilmos: Jákob küzd az Úr angyalával (Mózes első könyve 32.26)
A Klasszikus Aranybiblia illusztrációja (1897)
)
Ismeretlen német mester metszete (1670 körül)
Vonulásuk útja közel vitt ahhoz a vidékhez, ahol Ézsau telepedett volt meg feleségeivel, fiaival és egész háza népével. Jákob úgy gondolta, hogy húsz esztendő után megengesztelődött már az ő testvérbátyja, ezért követeket küldött hozzá, hogy ezt mondják neki:
– Jákob, a te szolgád, Lábánnál időzött mindeddig, s most íme, nyájaival és háza népével atyái földjére vonul.
A követek megtértek, és hírül hozták, hogy Ézsau négyszáz férfi élén öccse elébe indult. Megriadt erre Jákob, félt, hogy bátyja még mindig őrzi szívében az ellene való gyilkos haragot, és életére tör. Kétfelé osztotta ezért a nyájat és az embereket, hogy ha egyik felét megrohanja Ézsau, és kardélre hányja, a másik még megmenekülhet. Vett ezután állatai közül százszámra kecskét és juhot, sok-sok tevekancát, marhát és szamarat, három nyájra osztotta ezeket, s úgy küldte szolgáit Ézsau elébe, hogy nyáj és nyáj között köz maradjon. A második nyáj dúsabb volt, mint az első, és a harmadik gazdagabb a másodiknál is: Így remélte, hogy mire ő maga is bátyja elébe ér, annak szívét megengesztelik már az ajándékok.
Amíg a barmok a közelgő Ézsau felé baktattak, Jákob egy éjjelen a révnél átvitte a Jabbók folyón feleségeit, gyermekeit és minden állatát. Végül ő maga a túlparton maradt, s már épp maga is által akart menni, amidőn a sötétben egy férfi lépett melléje, átkapta derekát, és ölre ment vele. Jákob egész a hajnal pirkadatáig szótlanul birkózott az idegennel, és az nem vehetett erőt rajta, pedig végül Jákob csípőjéhez csapott, amitől annak forgócsontja kiugrott helyéből. De ő még így sem bocsátotta el az éji jövevényt, csak ha az megáldja őt.
– Jákob volt a neved – mondotta az –, de ezután legyen Izrael, mert Istennel küzdöttél, és győztél.
És megáldotta őt, és eltűnt, Jákob pedig megrendült szívében, hogy Istent látta, és megmenekült, ezért azt a helyet Pénuelnek nevezte el, ami annyit tesz: láttam Istent. Ezután maga is átkelt a vízen, de attól fogván bicegve járt minden napjaiban.
Aznap porfelleg emelkedett fel a mezőn, és látta Jákob, hogy közeleg az ő bátyja négyszáz emberével. Gyermekeit anyjuk mellé állította, majd megindult közelgő bátyja felé, és hétszer hajolt előtte a földig, amíg eléje ért. Ézsau pedig sietve hozzálépett, átölelte, nyakába borult, és mindketten könnyekre fakadva csókolták meg egymást. Aztán odaléptek az asszonyok és a gyermekek, ők is meghajoltak.
– Íme, a te szolgád gyermekei, akiket Isten adott nekem – mondta Jákob alázatosan.
– És ugyan mire valók a nyájak, amiket elémbe küldtél? – kérdezte Ézsau. – Van nekem mindenem, kedves öcsém, ami a tied, maradjon a tied.
– Nem úgy van – felelte Jákob –, ha kedvet találtam előtted, vedd el az én ajándékomat, mert Isten kegyes volt hozzám, és én is meggyarapodtam.
És addig unszolta bátyját, hogy az végül elfogadta az ajándékot. Azután mind leültek, ettek és ittak, és vígan voltak. Ézsau pedig hívta öccsét, hogy jöjjenek vele az ő földére, Széirbe, és sürgette, hogy már induljanak is utána. Jákob kisgyermekeire és a vemhes meg szopós állatokra hivatkozott, akik miatt csak lassan vonulhat. Ézsau néhány emberét nála akarta hagyni, akik az utat mutassák, de Jákob azt is elhárította, mert nem volt igazi szándéka szívének, hogy bátyja földjére menjen. Végül a két testvér elbúcsúzott, Ézsau az övéivel visszatért Széirbe, amely az Edom mezején van, Jákob pedig nem követte őt, amint színre ígérte neki, hanem alászállott Kánaán földjére, és ott Szikem városa mellett telepedett meg. A két testvér ezután sokáig nem látta egymást.
Szikem határában Jákob száz ezüstsékelért földeket vásárolt Hámortól, a város királyától, ahol fiai és szolgái a nyájakat legeltették. Éveket töltöttek itt, jó szomszédságban a város lakóival.
Történt egyszer, hogy Dina, Lea nevendék lánya elment játszani a város leányaival. Szikem pedig, Hámor király fia, már rég áhítozott szívében Dina után, fogta hát, magával vitte a lányt a palotába, és ott férfi módra erőt vett rajta. Hanem igaz szívvel szerette a kis Dinát, megkérte ezért atyját, hogy minden módon szerezze meg neki őt feleségül atyjától és bátyjaitól. Hámor elment Jákobhoz, és fia, Szikem is vele tartott.
Jákob fiai épp akkor tértek meg a mezőről, ahol a nyájakat őrizték, és meghallván, mily gyalázat esett Dinával, iszonyú haragra gerjedtek, apjuk alig tudta lecsillapítani őket. Hámor így szólt hozzájuk:
– Szűnjék a ti haragotok, hiszen az én fiam igaz szívvel szereti húgotokat, és feleségül kéri. Adjátok őt hozzá, ti pedig vegyetek feleséget a mi városunk leányai közül! Így békesség lesz közöttünk, földjeinket pedig használhatjátok, lakhattok és kereskedhettek rajtuk.
– Én is szeretném, ha kedvet találnék előttetek – mondta Szikem –, és akármit kértek jegyajándékul, én megadom nektek.
Jákob fiai halkan tanakodtak egymás között, majd álnok szívvel így feleltek:
– Gyalázat volna nekünk, ha Dinát körülmetéletlen férfinak adnánk. Halljátok hát a feltételünket: metélje körül a városban minden férfi az ő nemzőtagját, s akkor Dina Szikemé legyen, és mi feleséget veszünk lányaitok közül, ti pedig a mieink közül, és békességben élünk veletek.
Tetszett ez a beszéd Hámornak és Szikemnek. Városukba térve, könnyen rávették Szikem férfiait, hogy a békesség és a majdani haszon kedvéért – hisz ha Jákob népe egybeolvad a város lakóival, az ő gazdagságuk is Szikemé lesz – metéljék körül nemzőtagjukat. És ebben a király és a fia mutatott példát a többieknek.
A metélkedés utáni harmadik nap éjszakáján, amidőn a szikemi férfiak sebeik miatt nyögtek, és a láz elgyengítette őket, Simeon és Lévi, Dina két édesbátyja fegyvert nyomott szolgáik és pásztoraik kezébe, és a csapat a gyanútlan városra rontott. Kardélre hányták a királyt és fiát, és iszonyú öldöklést míveltek, álmában vágtak le sok férfit, másokat lázas tántorgásuk közepette döftek le. Csak az asszonyoknak és gyermekeknek kegyelmeztek, hanem őket szíjra fűzték, és rabként magukkal hurcolták. Kifosztottak minden házat, elhajtottak a városból és a mezőkről minden lábasjószágot, így tértek meg, talpig vérrel borítva, ragadományukkal apjuk elé. Jákob iszonyodva nézte őket, megszaggatta ruháját, és így kiáltott keserűen:
– Mit míveltetek őrjöngő fenevadak módjára, ti istentelenek?! Gyűlöltté tettetek e vidék lakosai előtt! Ha összefognak, és ellenünk jönnek, eltörölnek minket a föld színéről!
Simeon és Lévi leszegte a fejét, és konokul hajtogatták:
– Nem szajha a mi húgunk, hogy így lehessen bánni vele!
Másnap Jákob így szólt fiaihoz és háza népéhez:
– El kell hagynunk ezt a földet, amíg híre nem megy öldökléseteknek, s a környező városok mind fegyvert nem fognak ellenünk. Bételbe megyünk, ahol megjelent nekem egykor az Isten, aki azóta is kísér utamon, és jó végre igazítja dolgaimat. Hanem most vessetek el magatoktól mindent, ami idegen isteneké és bálványoké, és váltsatok ruhát, hogy méltóképp vonulhassunk Bétel istene elé.
Úgy tettek, ahogy Jákob meghagyta, az elhajított tisztátalan dolgokat elásták egy cserfa alá, és háborítatlanul Bételbe vonultak. Ott Jákob oltárt emelt, és áldozott rajta, Isten pedig szólott hozzá, és megújította ígéretét, amit Ábrahámnak és Izsáknak tett volt:
– Népek sokasága lesz ivadékodból, ágyékodból királyok erednek, és a te magodnak adom a földet, amelyet atyáidnak ígértem.
Jákob és övéi Bételben lakoztak egy ideig, majd továbbvonultak Efrata felé. Ráchel ismét áldott állapotban volt, és amikor már csak alig napi útra jártak Efratától, eljött az ideje, hogy szüljön.
Soká kínlódott és vajúdott Ráchel, közben biztatta a bába, hogy ne féljen, újra fia lesz. Mire világra jött a gyermek, aki valóban fiú volt, annyi ereje maradt csak az anyának, hogy nevét sóhajtsa: Benóni – (azaz fájdalom fia) –, és elhagyta őt a lélek. Jákob kezébe vette tizenkettedik fiát, és Benjáminnak nevezte el, ami a jobb oldal fiát jelenti. Ráchelt, legkedvesebb feleségét megsiratta keserves könnyekkel, azután eltemette az út mellett, és sírjára emlékoszlopot állított.
Ezek után Jákob nem állt meg sehol hosszabb időre, amíg el nem ért Mamré ligetébe, Hebron mellé, hogy viszontlássa szüleit annyi sok esztendő után. Izsák áldotta Istent, hogy ily hosszú életet adott neki, s íme, megérte fia hazatértét. Rebeka is könnyek sokaságát ontotta, amikor átölelhette kedvesebbik fiát, és megcsókolhatta menyeit és unokáit.
Száznyolcvan esztendőt élt meg Izsák, és akkor megtért atyjához, derűs lélekkel és az élettel betelve. Halála híre elérte Ézsaut, és ő is a szülői házba jött, hogy testvérével együtt temessék el atyjukat az ő szüleihez, a Makpéla barlangjába.
