AZ ELSŐ GYILKOSSÁG
AZ ELSŐ GYILKOSSÁG
)
Julius Schnorr von Carolsfeld fametszete (1860)
Mózes első könyve 4.4
)
Julius Schnorr von Carolsfeld fametszete (1860)
Mózes első könyve 4.8
)
Ebbinghaus Vilmos: Káin és Ábel áldozata (Mózes első könyve 4.4)
A Klasszikus Aranybiblia illusztrációja (1897)
)
Dietrich Keresztély Vilmos (1712—1774): Káin a testvérgyilkos (Mózes első könyve 4.13)
A Klasszikus Aranybiblia illusztrációja (1897)
)
Bibliaillusztráció (Pfeifer Ferdinánd, 1850 körül)
Ábel megöletése (Mózes első könyve 4.8)
)
Ismeretlen német mester metszete (1670 körül)
)
Julius Schnorr von Carolsfeld fametszete (1860)
Mózes első könyve 4.16
Istennek még átkából is fakadhat áldás. A magára hagyatott ember felismerte erejét, munkájával elhódított egy darabot a kopár pusztából, füvet és fákat sarjasztott rajta, és ehető plántákat kényszerített elő a földből: Szelíd barmok legelték a gyér füvet, és tejüket meg húsukat adták az ember szerény asztalára.
Ádám és Éva csakhamar engedtek a vágyódásnak, amit a tiltott gyümölcs élvezete ébresztett bennük: átokból fakadt áldás lett az is, hogy a férfi és az asszony egy testté lehettek, mindkettőjük gyönyörűségére. Éva hamarosan gyermeket fogant méhében, és kínban, vérben hozta a világra az első embert, aki férfi magjából és asszony testéből lett. Káinnak nevezték el az újszülöttet. Mire fordult az év, újabb csecsemőt ringatott minden embernek ősanyja, és a kicsiny az Ábel nevet kapta.
Káin felserdülvén a földmívelés mesterségét tanulta el atyjától; kemény és mogorva ember lett, aki ekével, kapával és sarlóval adta erejét a földnek, hogy termést sarjasszon belőle. A kedves és szelíd Ábel juhokat terelgetett, fejte és nyírta őket.
Isten, akinek haragja az ember iránt engedett a kiűzetésük óta, olykor meglátogatta őket. Ilyenkor Káin és Ábel ajándékokat hoztak elébe, a földmívelő a termésnek és gyümölcseinek legjavát, a pásztor pedig elsőszülött kicsiny bárányt és leölt birkának a kövérjét. Isten nyájasan fogadta Ábel kezéből az ajándékot, de Káinéra nem tekintett, el is fordult tőle. Káint elöntötte a harag, és szívében gyűlölet ébredt testvére iránt. Isten látta ezt rajta, és figyelmeztette:
– Ha bűnöset gondolsz csak, a bűn máris ajtód előtt ólálkodik, és meg akar kaparintani, de te legyőzheted.
Káin azonban nem hallgatott a szóra. Egy nap a mezőre csalta Ábelt, mondván, hogy egy elkóborolt juhát látta a földjén, és amikor távol voltak szüleik házától, husángot ragadott, és Ábel fejére sújtott vele. A pásztor lerogyott, mint a letaglózott jószág, kiömlő vérét beitta a föld. Káin nézte, várta, hogy megmozduljon; aztán komoran elindult szállása felé. Útközben Isten eléje állt, és megkérdezte:
– Hol van Ábel, a te testvéred?
Káin mogorván felelte:
– Tudom is én! Őrzője vagyok talán a testvéremnek?
De Isten keményen tekintett reá.
– Mit tettél, Káin? Öcséd kiontott vére hozzám kiált a földből! Légy átkozott, a föld ne adja meg neked termését, és bujdosó számkivetett légy minden napjaidban!
Káin lehorgasztotta a fejét.
– Elviselhetetlen büntetést mértél rám, uram. El kell bujdosnom színed elől, s aki rám talál, megölhet.
– Nem úgy! – mondta Isten. – Szenvedéseid nem érhetnek véget oly könnyen és hamar! Bélyeget ütök homlokodra, hogy mindenki lássa, és meg ne merjen ölni, mert hétszeresen bűnhődik érte!
És Káin vette feleségét, és elbujdosott Nód földjére, az Édentől keletre. Gyermekei, azok gyermekei és unokái megsokasodtak ama földön.
Ádám és Éva szomorú szívvel adták a földnek másodszülöttük tetemét, elsőszülöttjük nevét pedig nem ejtették ki többé. Ádám minden reménysége ezután harmadik fiában, Szétben volt, aki istenfélő emberré nőtt; amikor eljött ideje, ő is nemzett fiakat és lányokat. Elsőszülött fia, Énós hasonlóképp tett, mint atyja, s az ő elsőszülöttje is azonképpen, és így történt ez kilenc nemzedéken át. Ádámtól az ő kilencedízig való sarjáig, Noéig igen hosszú életet adott Isten az embereknek, akiket ősatyáknak is nevezünk. Ádám kilencszázharminc esztendőt élt, amíg lelkét visszaadta Istennek. Hasonló kort ért meg legtöbb utódja, Matuzsálem pedig, aki hetedik nemzedék szerinti sarja volt, kilencszázhatvankilenc esztendőt számolt halálakor. Egyedül Énók, Matuzsálem atyja töltött mindössze háromszázhatvanöt évet a földön, de ő nem látott halált, mert annyira Istennek tetsző életet élt, hogy Isten élve magához emelte.
