ÁMNON VÉTKE ÉS BŰNHŐDÉSE
ÁMNON VÉTKE ÉS BŰNHŐDÉSE
Történt, hogy Dávid elsőszülött fia, Ámnon beleszeretett féltestvérének, Absalomnak édeshúgába, Támárba. Egészen elepedt a vágytól, de nem mert a lányhoz közelíteni, mert az szűz volt még. Barátja, Jonadáb, aki a király bátyjának a fia volt, látta, hogy napról napra sorvad és sápad, s kitudta tőle titkát. Tanácsot is adott neki:
– Színlelj betegséget, s ha a király meglátogat, mondd neki: „Támár húgom jöjjön hozzám, és ő adjon enni nekem, akkor meggyógyulok!”
Ámnon megfogadta a tanácsot, Dávid pedig meghagyta Támárnak, hogy tegyen bátyja kívánsága szerint.
Támár elment bátyja házába, és előtte dagasztott tésztát, majd kisütötte lepénynek, és Ámnon elébe borította az ágyra.
– Nem úgy, húgom – mondta Ámnon –, jer a belső szobámba, és ott kezeddel add számba az ételt!
Támár ebben is engedett neki. A belső szobában azonban Ámnon megragadta őt, és azt mondta:
– Jer, feküdj mellém, húgom!
– Ne tégy velem ily gyalázatot – kérlelte Támár –, mert ez nem szokás Izraelben! Kérj meg inkább atyádtól, ha engem áhítasz, és ő bizonyára nem fog megtagadni tőled!
De amaz nem hallgatott rá, hanem legyűrte őt, és erőszakot tett rajta. Akkor pedig hirtelen utálat tört rá, ami még nagyobb volt, mint a szerelme annak előtte, s rákiáltott a szegény lányra:
– Kelj fel, és takarodj előlem!
Támár sírva kérte:
– Ne tégy még nagyobb gazságot, mint amit már elkövettél rajtam!
De Ámnon elfordult tőle, és beszólította szolgáját.
– Hajítsd ki ezt a semmirevalót, és reteszeld be az ajtót utána! – parancsolta.
Támár zokogva járt a palotában, megszaggatta színes köntösét, amelyet a király szűz leányai viselhettek, és hamut hintett a fejére. Így lelte őt édesbátyja, Absalom. Megtudta tőle, mi történt, és ezt mondta neki:
– Erről most hallgassál, húgom, Ámnon a király kedves fia, nem tehetünk ellene semmit.
Dávid haragra gerjedt, amikor tudtára jutott, mit művelt Ámnon a húgával, de nem rótta meg keményen elsőszülöttjét. Támár búsan, magában éldegélt bátyja házában, az pedig csak az alkalomra várt, hogy húga gyalázatáért megfizessen.
Két esztendővel utóbb a birkanyírásra készültek Absalom birtokán, Baál-Hácorban, amely Efraimban van. Absalom meghívta atyját és minden fivérét a nagy nyíróünnepségre, de a király elhárította a meghívást.
– Nem, fiam – mondta –, csak terhedre lennénk oly sokan.
Absalom azonban váltig unszolta, végül Dávid beleegyezett, hogy a fiai mind elmenjenek az ünnepségre.
Az ünnepségen királyhoz méltó lakoma várta a vendégeket. Ámnon is gyanútlanul evett, ivott is bőven, és amikor már erőt vett rajta a bor, Absalom jelt adott legényeinek. Azok pedig úgy tettek, ahogy uruk még a lakoma előtt megparancsolta nekik, és darabokra vágták Ámnont. A többi királyfi riadtan öszvérére kapott, és menekült vissza Jeruzsálembe.
A rossz hír még előttük elért a királyhoz; ilyen hírt mondottak a királynak:
– Absalom levágta minden fiadat!
A király és főemberei megszaggatták ruhájukat, és fennhangon sírtak, de Jonadáb így szólt:
– Nem ölte ő meg mindet, csak Ámnont, hogy bosszút álljon, amiért húgát meggyalázta!
És valóban hamarost feltűntek a királyfiak, amint hátasállataikon ereszkedtek lefelé Bahurim felől a hegy lejtőjén. Mind megvoltak, csak Ámnon hiányzott. Dávid keservesen megsiratta elsőszülött fiát.
Absalom pedig atyja haragja elől anyja szülőföldjére, Gesurba menekült, és ott maradt három esztendeig.
Ahogy múlt az idő, Dávid egyre inkább beletörődött fia halálába. Joáb ekkor elhívatott egy okos asszonyt Tekoából, és elküldte a királyhoz, apróra kitanítva őt, mit mondjon, és miként viselkedjék. Az asszony gyászt öltött, és amikor Dávid maga elé bocsátotta, így beszélt:
– A te szolgálódnak, uram, nemrég meghalt a férje. Két fiam között egyenetlenség támadt, és egyik úgy megütötte a másikat, hogy az meghalt. És íme, rajtam ütött az egész nemzetség, hogy adjam ki nekik a másik fiamat, mert vérét akarják venni testvérének életéért! Ki akarják oltani a megmaradt lángocskát is, hogy se neve, se örököse fenn ne maradjon az én férjemnek!
– Menj haza békével – felelte a király –, és intézkedni fogok ügyedben.
– Könnyű a királynak, uram – mondta az asszony –, hisz ő ártatlan mindenképp, engem és házamat azonban úgy tekintenek, hogy vérbűn van rajtunk. Miért ne mondathatnék ki, hogy testvéren a testvérért nem szabad vérbosszút állni? Hiszen akképp csak szaporítjuk a pusztulást!
– Amint hogy él az Úr – felelte a király –, mondom neked, nem engedem, hogy fiadnak egy haja szála is görbüljön.
– Bocsásson meg a király szolgálójának merész szavaiért – mondotta erre az okos asszony –, de ha így áll a dolog, miért nem engeded hazatérni száműzött fiadat? Hisz életünk olyan, mint a földre loccsant víz, többé föl nem szedi senki, a holtat Isten sem támasztja életre.
– Asszony, felelj nekem igaz szóval – mondta a király szigorúan –, nem Joáb keze van ebben a históriában?
– Bölcs az én uram, akár az Isten angyalai – felelte az asszony, és leborult. – Valóban Joáb adta a számba a szókat, hogy szíved szándékát kitudja általam.
Dávid ekkor hívatta Joábot, és így szólt:
– Menj hát Gesurba, és hozd vissza Absalomot. Nem leszen bántódása, de maradjon meg a maga házában, a színem elé nem bocsátom.
Úgy is lett, ahogy Dávid meghagyta, Joáb Gesurba ment, és hazahozta Jeruzsálembe Absalomot. Két esztendő telt el, a király fia bántatlanul élt házában, de a király arcát nem láthatta. Akkor Absalom Joábért üzent, mondván, szeretné, ha a királynál közbenjárna érte. De Joáb nem jött el hozzá, még azután sem, hogy újfent üzent érte. Akkor Absalom megparancsolta szolgáinak, hogy vessenek csóvát Joáb árpaföldjére, amely az ő földjének a szomszédságában feküdt. A vezér látta, hogy semmiképp sem térhet ki a kényes küldetés elől, elment hát Absalomhoz, aki ezt mondta neki:
– Egyszer már jóakarattal voltál irántam, ne tagadd meg most sem a segítségedet! Hiszen így hiába volt hazatérnem Gesurból. Ha a király még neheztel rám, nos jó, ölessen meg, de ha megbocsátott, engedje, hogy orcáját lássam!
Joáb közbenjárása sikerrel járt, Absalom atyja színe elé járulhatott. Leborult előtte, Dávid pedig felemelte fiát, és megcsókolta, így adta jelét, hogy megengesztelődött iránta.
