ÁHÁB ÉS ILLÉS
ÁHÁB ÉS ILLÉS
)
Julius Schnorr von Carolsfeld fametszete (1860)
A királyokról írt első könyv 17.5
)
Julius Schnorr von Carolsfeld fametszete (1860)
A királyokról írt első könyv 17.21
)
Julius Schnorr von Carolsfeld fametszete (1860)
A királyokról írt első könyv 18.39
)
Ebbinghaus Vilmos: Illés feddőbeszéde Ákáb és Jezabel előtt (A királyokról írt első könyv 21.17)
A Klasszikus Aranybiblia illusztrációja (1897)
)
Ismeretlen német mester metszete (1670 körül)
Omri halála után a fia, Áháb lett Izrael királya. Ő sem félte az Urat, és akárcsak elődei, azt tette, ami gyűlöletes az Úr szemében. A szidóni királynak, Etbaálnak a lányát, Jezabelt vette feleségül, aki Baál és Aséra papjait hordaszámra hívta be az országba. A király a felesége kedvéért magában Szamáriában is templomot állíttatott Baálnak, és tűrte, hogy az asszony parancsára leöldössék Jahve papjait és prófétáit.
Történt akkoriban, hogy Isten intésére felkelt a gileádi Tesbiből való Illés, a király elé állt, és így szólt hozzá:
– Vétkeidért megbüntet az Úr, akinek a szolgálatában állok! Ezen esztendőkben nem esik országodban eső, de még harmat sem hullik, csakis ha én parancsolom!
Áháb király nem hallgatott szavára, és kidobatta őt embereivel a palotából.
Illés pedig elment a Kerit-patakhoz, a Jordántól keletre, és ott élt a pusztában. Minden reggel és este egy holló repült oda, kenyeret és húst hozott csőrében az Isten emberének, ő pedig a patak vizéből ivott. A nagy aszály idején azonban a patak kiszáradt, s isteni intésre Illés elment Szidón város közelébe, Sáreptába. A város kapujában látta, hogy egy özvegyasszony fát szedeget. Így szólt hozzá:
– Eredj, hozz nekem vizet és egy falat kenyeret.
– Hoznék, uram – mondta az asszony –, de csak egy marék lisztem van odahaza meg pár csepp olajam. Azért szedem itt a fát, hogy hazamenve megsüssem ezt a kis maradékot, és egy utolsót egyem a fiammal, mielőtt éhen halunk.
– Eredj csak – mondta neki Illés –, és hozd el nekem a kenyeret, amit sütsz, és bízzál az Úrban, mert olajoskorsód és lisztesfazekad nem fog soha kiürülni!
Az asszony úgy tett, ahogy a próféta mondta, és olajoskorsója meg lisztesfazeka sosem ürült ki többé, holott mindenki keservesen éhezett a városban és az országban. Illés pedig az asszony házánál lakott három esztendeig.
Egyszer az asszony fia megbetegedett és meghalt. Illés elvette a síró anya öléből a gyermek testét, szobájába vitte, és ágyára fektette. Akkor Istenhez fohászkodott, és háromszor egymás után ráfeküdt arccal, és lám, visszatért a gyermek testébe az élet.
Áháb király a nagy ínségben megemlékezett arról, mit jövendölt neki Illés, és mindenfelé kerestette őt. Illés ekkor az Úr szavára elment a királyhoz, és elébe állt. A király haragosan förmedt rá:
– Itt vagy hát, Izrael megrontója?
Hanem Illés keményen felelt:
– Te vagy Izrael megrontója, király, mert hamis istenekhez pártoltál! Ha újra esőt akarsz országodban, hívd össze a népet a Kármel hegyére! Legyenek ott mind Baál prófétái, akik kövérre híztak Jezabel asztaláról, és akkor döntsön közöttünk az Úr!
A király úgy tett, ahogy Illés meghagyta, és amikor egybegyűlt a nép és Baál papjai, így szólott Illés mindnyájukhoz:
– Halljátok, íme, én egyedül maradtam az Úr prófétái közül, de Baál papjai négyszázötvenen vannak. Építsenek itt oltárt, én is építek egyet. Tegyünk oltárunkra egy-egy bikát, és amelyikünk istene tüzet gyújt az áldozathoz, az az igaz isten!
És a nép és a király jónak látta így.
Baál papjai felépítették oltárukat, fahasábokat halmoztak rá, levágták és ráhelyezték a bikát, majd táncolni és kiáltozni kezdtek, és késekkel hasogatták testüket, amíg vérük kiserkedt. Táncoltak, és Baál nevét üvöltözték reggeltől délig, de nem gyúlt tűz az oltáron. Illés pedig csúfolódott velük:
– Kiáltsatok hangosabban, hátha alszik Baál, vagy elment a félreeső helyre!
Ekkor Illés is megépítette oltárát, fahasábokat halmozott rá, leölte és ráhelyezte a bikát, aztán szólt az embereknek, hogy locsolják meg bőségesen vízzel az oltárt. Amikor ez megtörtént, Illés fennszóval hívta az Urat, hogy gyújtson tüzet a neki szánt áldozathoz.
És íme, villám csapott le a felhőtlen égből, elemésztette a fahasábokat és a bikát, de még az oltár köveit is. A nép pedig félelmében arcra borult, és egy emberként kiáltották:
– Igaz isten az Úr, Izrael Istene!
Illés ekkor megparancsolta, hogy ragadják meg Baál minden papját és prófétáját. Levitette őket a Kison-patakhoz, és ott egy szálig megölette őket. A királyhoz pedig így szólt:
– Menj, egyél és igyál, mert már hallom az eső zúgását!
Ő maga felment a Kármel csúcsára, és arcra borult, a szolgájának pedig mondta:
– Eredj, nézz a tenger felé! S ha semmit se látsz, hétszer menj vissza!
Hetedszerre jelentette a szolga, hogy akkora felhő közeledik a tenger felől, mint az ember tenyere. Akkor üzent Illés a királynak, hogy fogasson be, s utóbb maga is megindult gyalog a szakadó esőben. Vele volt az Úr, és a király kocsija előtt haladt a jezréeli útig.
Jezabel iszonyú haragra gerjedt, amidőn megtudta, mit tett Illés a Baál embereivel, és megüzente neki, hogy addig nem nyugszik, amíg Illést meg nem öleti. A próféta megrettent, elfutott Jezabel haragja elől Beérsebába, és onnan kiindulva, a sivatagba húzódott. Keserűségében a halált kívánta, s aludni dőlt. Hamarosan angyal ébresztette e szókkal:
– Egyél és igyál, mert hosszú út áll előtted!
Illés cipót s egy korsó vizet pillantott meg maga mellett. Evett és ivott, és olyan erő töltötte el, hogy negyven nap és negyven éjen át ment, amíg elért az Úr szent hegyére, a Hórebre. Egy barlangba húzódott, s ott szólt hozzá az Úr:
– Menj fel a hegyre, s ott jelenj meg színem előtt!
Felment Illés a hegyre, és íme, hegyeket szaggató nagy szélvihar támadt, de az Úr nem volt abban. Földrengés rázta meg az ormokat hatalmas erővel, de a földrengésben sem jött el az Úr. Tűz áradt ki akkoron a hegyből, és mindent elemésztett, de abban sem lelte az Urat. Hanem akkor susogó szellő indult, és szellőből szólott az Úr a prófétához.
Áháb király palotája mellett volt egy kis szőlőskert, a jezréeli Nábót szőleje. Nagyon megáhította azt a király, és így szólott Nábóthoz:
– Add nekem a szőlődet, és én adok helyette másutt nagyobb és jobb szőlőt, avagy ha úgy tetszik, megadom érte az árat, amit kérsz.
De Nábót így felelt:
– Atyáim öröksége az, távol legyen tőlem, hogy másnak adjam.
Annyira mardosta ezért a királyt a harag és keserűség, hogy ágyába feküdt, a falnak fordult, és nem vett magához ételt. Jezabel addig faggatta, míg megtudta tőle keserűségének okát. Akkor így szólt hozzá:
– Nem te vagy-e a király Izraelben? Menj, egyél és igyál, és bízd rám a szőlőt!
És a királyné pecsétes levelet küldött a város véneihez és előkelőihez ily üzenettel: „Állítsatok két hamis tanút Nábót ellen, hogy káromolta Istent, és kövezzétek meg!”
A város vénei és előkelői féltek a kegyetlen Jezabeltől, ezért úgy tettek, ahogy meghagyta nekik, kivitték Nábótot a városból, és megkövezték, ahogy a mózesi törvény rendeli az istenkáromlókra. Áháb pedig birtokba vette Nábót szőlejét.
Felkelt ekkor Illés az Úr intésére, és a király elé állva így szólt:
– Rettegd az Úr haragját, király, mert gonoszul cselekedtél! Ahol Nábót vérét felnyalták a kutyák, ott nyalják fel majd a tiédet is, Jezabel testét pedig saját kutyái falják fel a palotája falainál!
Áháb király először haraggal fogadta Illést, de feddő szavait hallván, megszaggatta aztán ruháit, zsákba öltözött, böjtölt, és nagy alázatban járt az Úr előtt. Látván ezt, így üzent neki Illéssel az Úr:
– Mivelhogy megaláztad magad, nem a te életedben, hanem csak utódod idejében hozom házadra a veszedelmet.
Még ezek előtt esett, hogy Arám királya, Benhadad harminckét szövetséges királlyal felvonult, és körülzárta Szamária városát. Megüzente Áhábnak, hogy adja ki minden ezüstjét és aranyát, akkor elvonul a várostól. A király visszaüzent, hogy kész a sarcot megfizetni, de Benhadad újra elküldte a követeit e szavakkal:
– Urunk parancsa, hogy asszonyaidat és gyermekeidet is szolgáltasd ki neki!
A király összehívta akkor a város véneit, és egy akarattal úgy döntöttek, hogy nem engednek a követelésnek. Megüzenték ezt Benhadadnak, aki válaszában megfenyegette őket, hogy romba dönti és porrá zúzza Szamáriát.
– Aki fegyvert ragad, ne kérkedjék úgy, mintha már le is tette volna – üzente vissza Áháb király.
Benhadad, aki lombsátrakban mulatozott a királyokkal, ekkor nagy haragra gerjedt, és kiadta a parancsot:
– Mindenki foglaljon harci állást!
Eközben egy próféta állt Áháb király elé, és így szólt hozzá:
– Látod a tengernyi ellenséget? Mind kezedbe adja az Úr, hogy lásd, ki az igaz isten. Indíts harcot a helytartók tisztjeivel!
A király úgy tett, ahogy az Úr parancsolta. Kétszázharmincketten voltak a helytartók tisztjei, hétezren a harcosok. Déltájban kivonultak a városból, és lecsaptak a meglepett ellenségre. Megverték őket, Arám hada menekülőre fogta a dolgot, a király is futott egy hátaslovon. Izrael királya azon a napon sok lovat és harci szekeret zsákmányolt. A próféta azonban figyelmeztette, hogy jól készüljön fel, mert Benhadad egy év múltán újabb hadat indít ellene.
És így is történt. Benhadadnak ugyanis ezt mondták tanácsosai:
– Izrael istene hegyi isten, de ha síkon szállsz harcba velük, legyőzöd őket.
Az arám király tehát újra hatalmas sereget gyűjtött, és felvonult vele Afekhez, a Kinneret-tótól keletre. Izrael is felvonult a maga kisded seregével, és a két had hét napig táborozott egymással szemben. Akkor előlépett Istennek egy embere, és így szólt Áhábhoz:
– Mivel Arám azt hiszi, hogy az Úr csak a hegyen erős, ezért ma megbizonyítja erejét az Úr, és kezedbe adja a töméntelen nagy sereget a síkon.
És midőn összecsaptak, a kisded izraeli had, alig nagyobb egy kecskenyájnál, megfutamította a százezernyi gyalogost számláló ellenséget. A menekülők Afekbe húzódtak, de a falak rájuk omlottak, és eltemettek huszonhatezer embert. Maga Benhadad is rémülten futott egyik házból a másikba, emberei azonban így szóltak hozzá:
– Úgy hírlik, Izrael királyai könyörületes szívűek. Alázkodjunk meg előttük, hogy megkíméljék életünket.
A király emberei ekkor zsákba öltöztek, nyakukba kötelet vetettek, és így járultak Áháb elé.
– A te szolgád, Benhadad könyörög, hogy kíméld meg életét – mondották neki.
– Hát él? – kiáltott a király. – Hisz atyámfia ő, hozzátok elém!
Benhadad előjött, Áháb pedig maga mellé vette harci kocsijába. Arám királya így szólt hozzá:
– Ha irgalmasságot teszel velem, én örök békét ígérek, visszaadom mindama városokat, amelyeket atyám a te atyádtól vett el.
Így egyezséget kötöttek, és Áháb szabadon elbocsátotta Arám királyát.
Három esztendeig nem volt háborúja a királynak. Történt akkor, hogy nála vendégeskedett Jósafát, Júda királya, és szóba került a gileádi Ramót, amely izraeli város volt, Gád örökrésze, ám hosszú évek óta Arám tartotta kezében.
– Miért ülünk veszteg, miért nem ragadjuk vissza e várost Arámtól? – kiáltott a király udvara emberei között, majd Jósafáthoz fordult ily szókkal: – Testvérem, hadba vonulsz-e velem Ramót ellen?
– Ha te és néped kivonultok, úgy kivonulok én is és népem is – felelte Jósafát. – Ám kérj előbb jövendölést az Úrtól!
Áháb hívatta ekkor négyszáz prófétáját. Míg ők ketten királyi öltözetben, díszes széken ültek Szamária kapuja előtt, a próféták eléjük járultak, majd elragadtatásba estek, és mind így kiáltoztak:
– Vonulj Ramót ellen, és kezedbe adja az Úr!
Szedékiás pedig, a próféták egyike, vasszarvakat tett homlokához, és ezt mondta:
– Így ökleled Arámot, amíg el nem emészted őt!
Jósafát azonban így szólt Áhábhoz:
– Nincs itt egy prófétája az Úrnak, hogy azt is megkérdezzük?
– Van egy, a neve Mikeás – felelte Áháb –, de őt gyűlölöm, mert mindig rosszat jövendöl nekem.
– Nem helyes így szólnod, testvérem – mondta Jósafát. – Kérlek, hívasd el őt.
Elküldte hát a király egy udvari emberét a prófétáért. Midőn Mikeás a király elé állt, őtőle is megkérdezte azt, amit az imént négyszáz prófétájától:
– Vonuljak-e a gileádi Ramót ellen?
– Vonulj ki, és szerencsével jársz! – felelte Mikeás.
– Az Úr nevére kényszerítlek, csak azt mondd, amit az Úr igazán a szájadra ad! – kiáltott rá Áháb.
– Nos hát halld, király – mondotta erre Mikeás –, látom az Úr trónusát a mennyei seregek gyülekezetében, s hallom, amint szól: „Ugyan ki veszi rá Áhábot, hogy a gileádi Ramót ellen vonuljon, s ott halálát lelje?” S íme, eléje áll a Hazugság Lelke, s ekként szól: „Én megteszem! A király prófétáinak ajkára költözöm, s hamis jövendöléssel csalom vesztébe a királyt!”
Szedékiás e szavakat hallván arcul ütötte Mikeást, és a király is haragra gerjedve így kiáltott:
– Ragadjátok meg, és vessétek tömlöcbe! A nyomorúság kenyerét egye, és annak vizét igya, mígnem győztesen megtérek!
– Ha győztesen térsz meg, király – felelte Mikeás –, akkor nem az Úr szólott általam!
A csata előtt Izrael királya így szólt Jósafáthoz:
– Én álöltözetet veszek, úgy megyek harcba, de te tartsd meg királyi díszedet!
Így is tettek. Arám királya pedig ezt parancsolta harci szekerei elöljáróinak: – Ne törődjetek se kicsivel, se naggyal, csak Izrael királyára támadjatok!
A harcosok látták Jósafát királyi öltözékét, ezért megrohanták, de harci kiáltását hallván megértették, hogy nem őt illeti a parancs. Izrael királyát azonban nem ismerték fel álöltözete miatt. Egy vaktában kilőtt nyíl mindazonáltal eltalálta Áhábot, a mellpáncélja és az öve között fúródott a testébe.
– Fordulj meg, és vígy ki a csatából, mert sebet kaptam! – kiáltott a király szekérhajtójának. De oly hevesen dúlt a csata, hogy meg nem fordulhatott, a király állva maradt hát, s úgy vívott az arámokkal. Naplementéig vére elfolyt és meghalt. Ennek híre menvén, a sereg elvonult a csatából. Szamáriába érve, a város melletti tóban lemosták a király szekeréről a vért, amely reáfolyt, és a véres vizet kutyák lefetyelték. Mindez nem messze volt a helytől, ahol Nábótot halálra kövezték – így ment teljesedésbe; amit Illés által megjövendölt az Úr.
Áháb királyt pedig, Omri fiát, eltemették Szamáriában, uralmának huszonkettedik esztendejében.
