PÁL MÁSODIK TÉRÍTŐÚTJA
PÁL MÁSODIK TÉRÍTŐÚTJA
)
Julius Schnorr von Carolsfeld fametszete (1860)
Az Apostolok cselekedetei 17.22
)
Rafael Santi (1483–1521): Pál prédikálása Athénban (Apostolok cselekedetei 17.23)
A Klasszikus Aranybiblia illusztrációja (1897)
Idő múltával Pál így szólt Barnabáshoz:
– Látogassuk meg a testvéreket azokban a városokban, ahol együtt hirdettük az Úr igéit.
Barnabás azt akarta, hogy vigyék magukkal János Márkot, ám ezt Pál nem helyeselte, mondván, hogy Márk Pamphiliában cserbenhagyta őket első útjuk alkalmával. Ezen összekülönböztek, végül Barnabás János Márkkal Ciprusra hajózott, Pál pedig Szilászt választotta útitársának, és vele indult Kilikiába s onnan Lükaóniába.
Lisztrában találkozott az ifjú Timóteussal, aki egy zsidó asszonynak és egy görög férfinak volt a fia, és az ottani meg az ikóniumi testvérek igen kedvezően vélekedtek róla. Úgy döntött Pál, hogy magával viszi az útra, de a környékbeli zsidó hívekre való tekintettel előbb körülmetéltette őt.
Amerre jártak, mindenütt elmondták, hogyan döntöttek az apostolok Jeruzsálemben, így az egyházak megerősödtek hitükben, és lélekszámban is gyarapodtak.
A Szentlélek megtiltotta Pálnak, hogy Ázsiában térítsen, ezért Troászba mentek, és egy látomás buzdítására átkeltek a tengeren Makedóniába; Szamothrakét és Neapoliszt érintve Filippibe jutottak. Itt egy Lídia nevű és tiatirai születésű jámbor bíborárus asszonynak megnyitotta szívét az Úr. Az asszony hallgatott az Igére, és ragaszkodott hozzá, hogy Pál és társai az ő házában vegyenek szállást.
Az igehirdetés eredményes volt a filippiek között. Pál így oktatta a testvéreket:
– Semmit se tegyetek versengésből vagy hiú dicsőség vágyából, hanem alázatosságból tartsa ki-ki a másikat különbnek magánál. Ne a magatok javát, hanem a másokét keressétek, mint Urunk Jézus tette. Ő a maga isteni voltát sem tekintette megválhatatlan tulajdonának, hanem megüresítette magát, és szolga alakját öltve hasonló lett az emberekhez. Megalázkodott és engedelmes volt az Atyának mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig. Ennek okáért az Isten felmagasztalta őt, és olyan nevet adott neki, amely más neveknek felette áll, hogy Jézus nevére minden térd meghajoljon a mennyben, a földön és az alsó világban, s minden nyelv hirdesse az ő dicsőségét.
Volt a városban egy ördögtől megszállott leány, aki a benne fészkelő lélek erejével jövendőt mondott. Ha Pált és kísérőit meglátta, utánuk futott és kiáltozott:
– Ezek a fölséges Isten szolgái, és az üdvösséget hirdetik!
Ez így ment sok napig, akkor Pál megbosszankodott, és hátrafordulva ráparancsolt a démonra, hogy hagyja el a lányt. Az ki is ment belőle, a lány nem mondott jövendőt többé. Ekkor a gazdái, akik jóstudományából busás hasznot húztak, megragadták Pált és társait, és a fórumra hurcolva őket vádat emeltek ellenük, hogy a római törvényekkel ellentétes szokásokat hirdetnek. A bírák Pált és Szilászt megvesszőztették, és a börtönbe záratták.
Éjféltájban nagy földrengés támadt, a börtön ajtai megnyíltak, és a bilincsek lehulltak a foglyokról. A börtön őre azt hitte, minden foglya megszökött, és kardját emelte, hogy megöli magát.
– Ne tégy magadban kárt – szólt néki Pál –, hiszen mind itt vagyunk.
Az őr ekkor megértette, hogy csoda történt. Az apostolokat saját szállására vitte, sebeiket kimosta, és asztalhoz ültette őket. Azok pedig hirdették neki Krisztust, és mivel ő és egész háznépe hitt, megkeresztelték őket.
Reggel a bírák szolgákat küldtek, hogy Pált és Szilászt eresszék szabadon, ám Pál ekképp felelt:
– Ítélet nélkül nyilvánosan megvesszőztek, holott római polgárok vagyunk, és börtönbe zártak, most meg alattomban akarnak elküldeni? Jöjjenek maguk értünk!
A szolgák megvitték az üzenetet, a bírák pedig megrémültek, hallván, hogy római polgárokat bántalmaztak. Eljöttek és bocsánatkérések közepette kikísérték Pált és Szilászt a börtönből, ám arra kérték őket, hogy a békesség kedvéért hamarosan hagyják el a várost. Ők pedig elbúcsúztak Lídiától és a testvérektől, akiket az apostol nagyon a szívébe zárt. Amit más egyházaknál soha nem tett meg, tőlük elfogadta a pénzbeli segítséget, és később is szívesen vette utána küldött adományaikat. Így beszélt hozzájuk:
– Kedveseim, félve és remegve munkáljatok lelketek üdvösségén akkor is, amikor nem vagyok köztetek. Hiszen Isten maga ébreszti bennetek a szándékot, és cselekszik veletek tetszése szerint. Minden gondolatotok az igaz, erényes, dicséretes és magasztos dolgok körül forgolódjék. Amit tanultatok és elfogadtatok, amit láttatok tőlem, azokat tegyétek, és veletek lesz a béke Istene. Zúgolódás és versengés nélkül cselekedjetek, hogy feddhetetlenek és tiszták maradjatok, Istennek szeplőtlen gyermekei e gonosz és romlott nemzedék közepette, amelyben úgy kell fényeskednetek, mint csillagnak a mindenségben. Tartsátok meg az élet igéit, hogy majd dicsekedhessem veletek a Krisztus napján, s akkor nem futottam hiába, és nem fáradoztam semmiért. A mi Urunk Jézus kegyelme legyen veletek!
Ezek után Tesszalonikába távoztak.
Ebben a nagy városban egy bizonyos Jászonnál vettek szállást, és Pál eljárt a zsinagógába, hogy tanítsa Jézus Messiás voltát. Néhányan hittek szavai nyomán, de több hívet szerzett a görögök és az előkelő asszonyok között. Egyik levelében utóbb így emlékeztette itteni híveit a maga és társai térítőmunkájára:
– Tudjátok, testvéreim, hogy köztetek időzésünk nem volt hiábavaló. Úgy beszéltünk, mint akiket Isten méltatott arra, hogy evangéliumát hirdessük. Sem hízelkedő beszédet, sem kapzsiságot tőlünk nem tapasztaltatok. Követelhettünk volna tőletek mint Krisztus apostolai, mégis úgy voltunk körötökben, mint a gyermekét dajkáló anya. Oly közel álltatok szívünkhöz, hogy nemcsak Isten evangéliumát, hanem a mi lelkünket is előtekbe adtuk, mert szeretteink lettetek. Emlékezhettek rá, hogy éjjel-nappal fáradozva, hogy senkinek. terhére ne legyünk, hirdettük az evangéliumot. Ti vagytok bizonyságunk és az Isten, hogy becsületesen és feddhetetlenül éltünk köztetek, amikor hívők lettetek. Az Isten szavát nem úgy fogadtátok tőlünk, mint emberi tanítást, s az ige bennetek hatékonynak bizonyult.
Sokat beszélt Pál az Isten országáról és a feltámadásról. Egyes hívőket aggodalommal töltött el a gondolat, hogy maguk vagy szeretteik meghalhatnak, mielőtt eljő az ítéletnap, és így nem lehetnek részesei a jövendő dicsőségnek.
– Ne szomorkodjatok, testvérek – mondta nekik Pál –, mint az olyanok, akik reménység nélkül élnek. Mert ha hisszük, hogy Jézus feltámadt, őáltala Isten előhozza a végnapon azokat is, akik az ő hitében szunnyadtak el. Mi, akik élünk és megmaradunk az Úr eljöveteléig, nem fogjuk megelőzni az elhunytakat. Mert az Úr riadóval, arkangyali szózattal és isteni harsonák zengésével alászáll az égből, és feltámadnak először azok, akik meghaltak Krisztusban, azután pedig mi, akik megmaradtunk, elragadtatunk azokkal együtt a felhőkön Krisztus Úr elébe, és mindörökké vele maradunk. Az Úrnak napja pedig úgy jő el, mint a tolvaj éjjel, de ti, testvéreim, nem éltek sötétségben, s így az a nap nem lephet meg tolvaj módra, ti mindnyájan a világosság fiai vagytok. Éljetek hát eszerint, mert az az Isten akarata, hogy szentek legyetek. Kerüljétek a paráznaságot, szentül és tisztességben éljen ki-ki a feleségével, ne a kívánság gerjedelmében, mint a pogányok, mert nem tisztátalanságra hívott benneteket az Úr, hanem a szentségre.
A zsidók idő múltával csődületet támasztottak ellenük, mindenféle gyülevész népséggel körülfogták Jászon házát, és mert az apostolokat nem találták, Jászont hurcolták el néhány tanítvánnyal együtt, hogy a város bírái elé állítsák. Azzal vádolták, hogy felforgatókat rejteget, akik a császár ellen lázítanak, és valami Jézus királyságát hirdetik. Jászon óvadékot fizetett, s ekkor az elöljárók elbocsátották. A hívek még azon éjszaka továbbküldték Pált és Szilászt Bereába.
Ebben a városban a zsinagóga látogatói készséggel hallgatták őket, és az írásokat forgatták, hogy a Pál által mondottakról bizonyságot szerezzenek. Ám a tesszalonikai zsidók ezt hallván eljöttek, és Bereában is nyugtalanságot támasztottak. A testvérek ezért jónak látták, hogy Pált Athénba kísérjék; Szilász és Timóteus ott maradtak, de Pál meghagyta nekik, hogy amint tehetik, menjenek utána.
Athén utcáit és tereit járva Pálban háborgott a lélek a töméntelen bálványszobor láttán. Eljárt a zsinagógába vitázni a zsidókkal, a piactéren pedig szóba ereszkedett a helybeliekkel és a jövevényekkel, mert sok athéninak nem volt más időtöltése, mint hogy újságot mondjon vagy halljon. Mivel Pál Jézusról és a feltámadásról beszélt, egyesek csak kigúnyolták, néhány epikureus és sztoikus bölcs azonban vitába szállt vele. Elvitték az Areopagoszra, és kérték, mondja el, milyen új tanítást hirdet. Pál pedig megállt az Areopagosz közepén, és így szólt:
– Athéni férfiak! Úgy tapasztaltam, hogy igen vallásosak vagytok. Városotokat járva ráakadtam egy oltárra, amelyen ez volt felírva: Az ismeretlen istennek. Nos hát én ezt az Istent hirdetem nektek, akit ismeretlenül is tiszteltek. Ő a világ teremtője, aki nem lakik kézzel emelt templomokban, és emberi kéznek művére nem szorul. Ő telepítette be velünk a földet, ő szabta meg itt lakozásunk határait, hogy keressük őt, és mintegy kitapintsuk műveiben, hiszen egyikünktől sincs messze. Őbenne élünk, mozgunk és vagyunk, ahogy a ti költőitek is mondják, az ő fiai vagyunk. Nem hihetjük azonban, hogy Isten aranyhoz, kőhöz, az emberi kéz vagy elme valamely művéhez hasonlatos. Eddig eltűrte tudatlanságunkat, de most eljött az idő, hogy mindenkinek hozzá kell térnie. Kijelölt ugyanis az Isten egy napot, amelyen megítéli igazsággal az egész föld kerekségét egy férfiú által, e férfiúról pedig bizonyságot tett azzal, hogy halottaiból feltámasztotta.
A föltámadásról hallva egyesek gúnyolódtak, és balgaságnak nevezték e gondolatot, mire ő így felelt:
– A mi szent könyveink szerint így szólt Isten: „Lerontom a bölcsek bölcsességét, és az okosak okosságát megszégyenítem.” Megmutatta ugyanis Isten, hogy a világ bölcsessége balgaság. Minthogy a világ a maga bölcsességével nem ismerte fel az Istent, úgy tetszett Neki, hogy balgaságnak tetsző igékkel vezesse el az embert a szabaduláshoz. Hiszen Istennek balgasága bölcsebb az emberek bölcsességénél, és gyöngesége erősebb az emberek erejénél. Isten ugyanis megismerhető, ő maga tette önmagát nyilvánvalóvá számunkra. Mert ami őbenne láthatatlan, az ő örökkévaló hatalma és istensége, arra a világ kezdete óta következtetni lehet az ő alkotásaiból. Nincs hát mentsége azoknak, akik felismervén őt, nem dicsőítik istenként, hanem belevesznek okoskodásaikba; ezek bölcsességükkel kérkednek, és oktalanná váltak. Ők cserélték fel a halhatatlan Isten fenségét halandó emberek, madarak, barmok és csúszómászók képmásával. Nem méltatták az Istent arra, hogy megismerjék, ezért az Isten is az ő romlottságukra hagyta őket, hogy undok tettekre vetemedjenek, férfi férfira gerjedjen és nő nőre, és így vigyenek véghez gyalázatosságokat.”
Némelyek bosszankodtak szavai hallatán, mások fejüket csóválva továbbmentek, a sztoikusok pedig azt mondták:
– Ezek felől majd még máskor meghallgatunk.
Pál nem ment többször közéjük. Néhányan azonban hittek az ő szavai nyomán, ezek között volt Dionüsziosz, az Areopagosz tagja, egy Damarisz nevű asszony és még néhányan.
Ezek után Pál Athénból továbbhajózott Korintusba. E városban megismerkedett Aquilával, egy pontuszi származású zsidóval, aki nemrég érkezett oda Itáliából a feleségével, Priscillával együtt, merthogy Claudius császár rendeletére minden zsidónak el kellett hagynia Rómát. Pál őnáluk vett szállást, és mivel azoknak a sátorkészítés volt a mesterségük, amihez ő is értett, velük együtt dolgozott.
Szombatonként eljárt a zsinagógába, és felszólalván bizonyította nekik az Írásokból, hogy Jézus a Messiás. Amikor Szilász és Timóteus megérkeztek Makedóniából, és jó híreket hoztak az ottani egyházakról, Pál rögtön írt Tesszalonikába:
– Timóteus nemrég érkezett vissza közületek, és örömhírt hozott a ti hitetek és szeretetetek felől, és arról, hogy jó szívvel emlékeztek meg rólunk, és hogy vágytok látni minket, amiképp mi is benneteket. A ti hitetek minden gondunkban és bajunkban megvigasztal, és újjáéledünk, ha ti kitartotok az Úrban. Hálát adunk az Úrnak az örömért, amelyet tibennetek nyertünk. Buzgón könyörgünk Hozzá, hogy mielőbb viszontláthassunk benneteket, és ha szükség, kipótoljuk a ti hitetek hiányait. Addig sem hallgathatok azonban a tévelygésről, amely lábra kapott köztetek, amiként hallom, a mi Urunk eljövetelét illetőleg. Testvérek, ne veszítsétek el józan eszeteket, ne hagyjátok magatokat behálózni se beszédtől, se lélektől, se állítólag tőlem jött levéltől, mintha Krisztusnak ama napja máris küszöbönállna. Annak előtte ugyanis be kell következnie a nagy elpártolásnak, és eljön a bűn embere, a veszedelem fia. Fölébe akar kerekedni mindennek, ami Istentől van, és egyenest ő ül be Isten gyanánt az Isten templomába, és mint Isten mutogatja magát. Nem emlékeztek rá, hogy mindezeket megmondottam, amikor még közöttetek voltam?
Buzgó igehirdetésével Pál sokakat megnyert Korintusban a hitnek a pogányok közül. Nem keresett szavakkal vagy bölcsességgel igyekezett hirdetni az Isten misztériumát. Elhatározta ugyanis, hogy nem akar hallani köztük másról, csak a Jézus Krisztusról, akit keresztre feszítettek. Tanítása nem a bölcsesség megvesztegető szava volt, hanem a lélek és erő bizonyságából fakadt, hogy a hívők hitének ne az emberi elme, hanem az Isten ereje vessen alapot. Nem szólhatott még hozzájuk úgy, mint a lelki emberhez, aki mindent átlát a lélek erejével, mert még nem nőttek fel Krisztusban. Tejjel táplálta őket, nem darabos eledellel, hiszen még nem bírták volna el.
A zsidók azonban ellene fordultak, káromlásokkal és szitkokkal illették, ezért Pál ruháit megrázva így szólt: „Véretek a ti fejetekre szálljon, én tiszta vagyok tőle. Ezentúl a pogányokhoz megyek.”
És elköltözött egy Titius Justus nevű istenfélő emberhez. Kriszposz azonban, a zsinagóga elöljárója egész háznépével egyetemben hívő lett és megkeresztelkedett.
A zsidók továbbra is acsarkodtak Pálra, és egy ízben seregestül rárohantak, megragadták és elhurcolták Gallio prokonzul elé, aki Akhája helytartója volt, és így vádolták:
– Ez az ember arra bujtogatja a népet, hogy a törvénnyel ellenkező módon imádják Istent!
Pál nem rettent meg, Isten ugyanis látomásban ígérte neki, hogy bátran beszéljen mindenütt, mert ebben a városban nem eshet baja. Már éppen szólni akart a maga védelmében, ám a prokonzul így szólt a vádlókhoz:
– Ha valami gonosztettről volna szó, meghallgatnálak benneteket annak rendje szerint, de a ti hitetekkel és tanaitokkal vagy a törvényeitekkel kapcsolatos dolgokban én nem bíráskodom.
Így szólván elzavarta őket bírói széke elől. A tömeg erre nekiesett Szosztenésznek, a zsinagóga elöljárójának, aki felbiztatta őket, és alaposan helybenhagyták, de Gallio ügyet se vetett rájuk.
Másfél esztendeig maradt Pál Korintusban, hirdetve Isten igéjét. Ez idő alatt a gyülekezetet odaadóan oktatta, és minden gondjukra igyekezett eligazítást adni. Sokan kérdezték példának okáért a házasságról és a szüzességről; nekik ezt mondta:
– Jó, ha férfi asszonyt nem illet. A paráznaság veszélye miatt mégis jobb, ha a férfinak asszonya van és az asszonynak férje. Az asszony teste a férjéé és a férfi teste a feleségéé. Ne tartóztassátok meg magatokat egymástól, hacsak rövid időre és egy akarattal nem, az imádságnak okáért, máskülönben megkísért a Sátán, hisz magatokat nem tudjátok megtartóztatni. Ezt mint engedményt mondom és nem parancs gyanánt. Kívánnám ugyanis mindenkinek, hogy olyan legyen, mint én, de hát ki ilyen kegyelmi ajándékot kap az Úrtól, ki amolyat. A feleség el ne hagyja férjét, és a férj el ne bocsássa asszonyát. Ha a házastársad nem hívő, azért élj vele békességben, ám ha a te hited miatt elhagy, hadd menjen; úgy te szabad vagy, hisz Isten a békességre hívott minket. A szüzességre nézve nincs parancsom az Úrtól, de úgy tartom, hogy az idő rövidsége miatt aki egyedül van, ne házasodjék. Hisz aki egyedül van, annak minden gondolata az Úré, aki pedig házasságban él, az a férjével vagy a feleségével törődik, hogy neki tessék, és lelke meg van osztva. Ám akinek a testét nyugtalanság gyötri, az nősüljön meg, ha lány, menjen férjhez, nem követ el bűnt; ezt azért mondom, mert nem akarom, hogy bárki gyötrődjék.
Egyesek kételkedtek a feltámadásban, őket így rótta meg:
– Ha nincs feltámadás, akkor Krisztus sem támadt fel, s ha nem támadt fel Krisztus, akkor hiábavaló a mi tanításunk és a ti hitetek; mert még mindig bűneitekben éltek, sőt mi is Isten hamis tanúinak bizonyulunk.
Mások, akik hitték a feltámadást, azt szerették volna tudni, milyen lesz az és milyen testben éledünk újjá.
– Gondoljatok csak a magra, amit elvettek – magyarázta nekik az apostol –, ugye nem lesz belőle növény, ha előbb el nem rothad? S a mag még nem növény, s hogy mivé fejlik ki, annak formáit Isten adja. Így a testek is sokfélék, és másként ragyog az égi test, mint a földi. Ha van érzék szerinti test, van lelki test is. Tudnotok kell ugyanis, testvérek, hogy a test és vér nem örökölheti Isten országát, a romlandó a romolhatatlanságot. Titkot mondok nektek: nem mind halunk meg, de mindnyájan elváltozunk, nagy hirtelen, egy szempillantásban, a harsonaszóra. Mikor pedig e romlandó test romolhatatlanságba öltözik, akkor beteljesedik Izaiás igéje: „A halált elnyelte a diadal – halál, hol a te fullánkod? Pokol, hol a te diadalod?”
Eltelvén az idő, elbúcsúzott a gyülekezet tagjaitól, és így intette őket:
– Vigyázzatok, tartsatok ki állhatatosan a hitben, legyetek erősek, minden dolgotokat intézzétek szeretetben. Urunk Jézus kegyelme legyen veletek!
Akkor hajóra szállt Aquilával és Priscillával együtt Szíria felé. Efezusban elvált tőlük, és a zsinagógába elmenve vitába ereszkedett a zsidókkal. Azok szívesen hallgatták és marasztalták volna, de Pál mindenképpen tovább akart indulni, s így búcsúzott tőlük:
– Ha az Úr akarja, eljövök ismét.
Újra hajóra szállt, és Caesareában ért partot; innét felment Jeruzsálembe, hogy üdvözölje a gyülekezetet, majd visszatért Antiokhiába.
