EZÉKIEL LÁTOMÁSAI
EZÉKIEL LÁTOMÁSAI
Izaiás és Jeremiás mellé harmadikként Ezékiel áll mint nagy próféta. Nagy a szó mindkét értelmében, azaz nagy formátumú és nagy jelentőségű személyiség, egyszersmind nagy terjedelmű prófétai könyv maradt fenn a neve alatt. Ő is látomás keretében kap meghívást az Úrtól, hozzá méltóan különös körülmények között: meg kell ennie az Úr keze által nyújtott tekercset, hogy tartalma bensőjévé váljék. A tekercs siralmakat, panaszokat tartalmaz oly mennyiségben, hogy még a hátoldala is tele van írva, ami akkoriban nem volt szokásos, a pergamennek csak a színére írtak.
Küldetése eredményessége felől Ezékiel sem kap biztatóbb szavakat, mint elődei. Ám fontos figyelmeztetés szól a prófétai felelősségről; ha nem inti a jóra, akit isteni parancs szerint intenie kellene, s az „meghal a bűne miatt”, akkor a prófétán számon kérhető az illető vére, csakúgy, mintha ő ölte volna meg. (Figyeljük meg: a vétek büntetése a halál, feltehetőleg a korai vagy erőszakos halál, míg az erény jutalma értelemszerűen a hosszú és gondtalan élet – az ószövetségi Szentírásban, néhány későbbi és bizonytalan utalást leszámítva, nem kapott helyet az élet utáni, a túlvilági igazságtétel, amit pedig ismert sok más korabeli hitvilág, így például az egyiptomi vagy a görög is.)
A próféta életének eseményeiről csak nagyon keveset árul el a nevével jelzett könyv. A jeruzsálemi foglyok első tömegével Kr. e. 598-ban hurcolták el Nabukodonozor csapatai, valószínűleg fiatalon, de nem tudjuk, mennyi idős korában. Pap fia volt, és maga is pap, és talán még szolgált a templomban. Az elhurcoltak egy nagyobb csoportjával együtt Babilontól délre, az Eufráteszbe ömlő Kebár folyó (voltaképpen csatorna) partján telepedik meg. Ezt a települést Tell Ábibnak nevezték el a száműzöttek, ami „Vízözöndomb”-ot jelent, s végső soron erről nyerte nevét a modern Izrael 1909-ben alapított nagyvárosa, Tel-Aviv. Az is kiderül, hogy a próféta nős volt, de feleségét korán elvesztette. Haláláról sem tudunk, de aligha érhette meg a fogság végét, a visszatelepülést.
Ezékiel működésében a jelképes cselekedetek talán még nagyobb szerepet játszanak, mint Jeremiáséban. S mint elődjének, neki is a romlást, a katasztrófát kellett érzékletesen ábrázolnia. Ennek kapcsán igen kényelmetlen, fájdalmas és bizarr mutatványokat kénytelen végezni. Hihetőleg furcsálkodás, sőt gúny és nevetség kíséri a játékvárostromot és a Jeruzsálemet ábrázoló téglarajz melletti százkilencven – más fordítás szerint háromszázkilencven! – napos bénult heverészést, amelyet csak időnkénti dühös kitörések és ökölrázások tarkítanak. Szakállát metéli és osztályozza, éjjel kibontja háza falát, és elköltözést színlel, felesége halálát könnytelenül éli át – s mindezt azért, hogy megjövendölje Jeruzsálem végső elestét. Ha e sok furcsa és olykor végletesnek rémlő cselekményhez hozzászámítjuk, hogy gyakran vesz erőt rajta napokig vagy egy hétig tartó teljes bénultság, némaság, hogy nem ritkák az elragadtatott, eksztatikus állapotai – ezt úgy fejezi ki, hogy „erős rajta az Úr keze” –, akkor megkockáztathatjuk, hogy Ezékielre alighanem epilepsziás rohamok törtek rá időről időre, máskor pedig talán a katatóniának nevezett állapot vett erőt rajta.
Jeremiás is hálátlan feladatot vállalt, amikor éveken át csak az eljövendő katasztrófát hirdette szóval és jelképes tetteivel, de ennek megvolt a maga nagyon is gyakorlati célja mind teológiai, mind politikai szempontból: elrettenteni Júdát az Egyiptommal való könnyelmű kacérkodástól és elfogadtatni vele Babilon hegemóniáját. Annál kevésbé érthető az a makacsság, amellyel Ezékiel hirdeti ugyanazt a katasztrófát egy évtizeden át – a száműzetésben élőknek! A drága város sorsán ők már sem segíteni, sem rontani nem tudnak. A szomorú vég biztos tudata, amit ez a makacs prófétálás el akar bennük ültetni, legfeljebb arra jó, hogy elcsüggessze őket! Mi hát a célja a prófétának, illetve az Úrnak, aki rajta keresztül szól?
A kérdés egyeseket arra a feltételezésre indított, hogy mintegy öt évvel az első elhurcolás után nyugtalanság támadt a Bábelben élő zsidók között. Valószínűleg egy nagyobb arányú lázadás tört ki a központi hatalom ellen, amelyet ugyan nem a zsidók támasztottak (hanem talán valamely hadvezér vagy más jelentős babiloni személyiség), de amelyben prófétáik biztatására maguk a zsidók is tevékenyen részt vettek. A lázadást, ha egyáltalán több volt holmi zavargásnál, hamarosan leverték, Jeremiás egyik jóslatából következtetni lehet, hogy Nabukodonozor néhányat ki is végeztetett a népet tüzelő próféták közül.
Elképzelhető, hogy e zavargások híre, az egyiptomi bujtogatással összefonódva, keltette azt a balga bizakodást Jeruzsálemben, amely ellen Jeremiás az igaviselés alkalmával lépett fel. Ugyancsak ennek a bukásra ítélt reménykedésnek az eloszlatására írta Jeremiás a babiloni fogságban élő testvéreknek azt a levelet, amelyben óvja őket a hamis próféták csalfa ígéreteitől, és arra biztatja őket, hogy hosszú tartózkodásra rendezkedjenek be.
Ha tehát ez a történelmi feltételezés helytálló, akkor az ezékieli jövendöléseknek megvan az értelmes céljuk, még ha nem nyilvánítják is ki ezt közvetlenül: óvni akarják a fogság népét a könnyelmű és vakmerő lépésektől. Hiszen ha Jeruzsálem eleste elkerülhetetlen, akkor értelmetlen lázadni az Úrtól rájuk mért sors ellen.
Legalább ennyire fontos Ezékiel prédikációiban a vallási mondanivaló, amely egybehangzik Izaiás és főként Jeremiás tanításaival: a zsidóság önmaga tehet sorsáról, mert bűneivel makacsul magára idézte az Úr haragját, és az addig nem csillapul, amíg szét nem zúzza gőgjüket, s önhittségük zálogaként Jeruzsálemet és a szentélyt. Korholását a próféta vaskosan szemléletes allegorikus történetbe foglalja, amikor Izraelt és Júdát két parázna nővér alakjában személyesíti meg. Ohola és Oholiba beszélő nevek, az előbbi azt jelenti: „az ő sátra”, az utóbbi pedig ezt: „benne van a sátram”. A hagyományos értelmezés szerint az első arra céloz, hogy Jeroboám óta Izrael önálló szentélyekben áldozott, a második pedig azt jelenti, hogy az Úr sátra, szentélye Jeruzsálemben található. Ozeás óta általános, hogy az Úr és a zsidóság kapcsolatát a házassági kötelékkel jelképezzék a próféták, s ennélfogva a bálványozást házasságtörésként, szajhálkodásként jelenítsék meg. Ezékiel annyiban fejleszti tovább elődei szemléletes előadását, hogy a jelképrendszerbe sikerül a zsidóságnak úgyszólván egész történetét belefoglalnia. (Mindössze annyi a pontatlanság, hogy a két zsidó állam közti meghasonlást a kezdetektől, az egyiptomi tartózkodástól fogva meglévőnek tekinti.) A házasság, amellyel az Úr a két nővért magához csatolja, nem más, mint a szövetségkötés a Sínai-pusztában. A többi célzás már a kettészakadt ország két felének politikai és vallási tévelygését allegorizálja. Új szeretőik az asszírok, illetve Júda esetében a babiloniak is, míg a parázna nővérek még hűtlenségükben is hűtlenek, mert hajdani szeretőikhez, az egyiptomiakhoz is vissza-visszasomfordálnak. Fajtalanságuk büntetését nem kerülhetik el, megcsalt szeretőiknek engedi át őket férjük, hogy a maguk törvényei szerint üljenek ítéletet felettük.
Ennek a prófétai ostorozásnak ugyancsak kettős célja van. Az egyik: elriasztani honfitársait a bálványozástól, amelyre az idegen környezetben élők még könnyebben érezhetnek hajlandóságot. A másik és alighanem még fontosabb: eloszlatni a fogság népében azt a bénító érzést, hogy vereséget szenvedett az Úr, gyengének bizonyult az idegen istenekkel szemben. Nem Marduk és Bél és Szin és a többi babiloni istenség aratott diadalt, hirdeti Ezékiel, mert nem is valódi istenek ezek. Az Úr szándékai szerint történik minden, ő adta hűtlen népét az ellenséges nemzetek kezére, hogy keményen megbüntesse, és hatalmát megbizonyítsa előtte. Ha azonban megbánják tévelygésüket, és felhagynak ostoba kérkedésükkel, amely a katasztrófát a fejükre idézte, akkor az Úr is megkönyörül rajtuk.
Jeruzsálem elesett, a nép javának maradéka is a fogság földjére került. Tudja az Úr, és tudja Ezékiel, hogy a kétségbeesés és reménytelenség lépcsőin nem lehet ennél mélyebbre szállni a végső önfeladás veszélye nélkül. Most már nem a fenyítésre és vészterhes intelmekre van szüksége a zsidóságnak. Az ezékieli jövendölésekben ettől fogva a vigasztalás és a boldogabb jövő ígérete lesz a vezető szólam. A gondatlan pásztorokat, akik a nyáj vesztét okozták, fejedelmeket és királyokat, megfosztja tisztjüktől az Úr, nem lesz hatalmuk a jövendő boldogabb országában. A pásztor és a nyáj hasonlata – nem ennyire politikai értelemben – majd Krisztus igehirdetésében fog újra felhangzani. A Dávidra (azaz dávidi eredetű szabadító királyra) való célzást teljes joggal számíthatjuk a messiási jövendölések közé.
Ezékiel egyvalamiben nemcsak folytatója elődeinek, de túl is szárnyalja őket: ő a nagy vizionárius, aki előtt az Úr hatalmas látomásokban tárja fel a jövőt és az isteni lényeg szent titkait. A csontok mezejéről szóló vízió a biztatás szellemében fogant: ha az Úr képes a kiszikkadt csontokat is hússal-vérrel-inakkal borítani és leheletével életre támasztani, akkor Izrael házát is megújíthatja és dicsőbb létre támaszthatja, visszaadva neki őseik földjét.
Ennél a csontmezei képnél különösebb és sokértelműbb az a látomás, amely a Kehár folyó mellett éri a prófétát a száműzetés harmincadik évében, vagyis Kr. e. 568-ban. (Más olvasat szerint tizenharmadik év értendő, tehát 585.) Fantasztikus, zsúfolt és részleteiben nehezen érthető a kép, amelyet a próféta elénk rajzol. Annyi bizonyos, hogy különös lények által megtámasztott mennyezetről (emelvényről?) szól, amely fölött az Úr dicsősége trónol. A trónust, illetve a trónus emelvényét tartó lények leginkább Izaiás látomásának kerubjaihoz hasonlítanak több pár szárnyukkal – amott három, itt két pár szárnyuk van –; különös a négy irányba tekintő négyféle arc. Egy arcuk emberi, három pedig állati formájú. A bika, az oroszlán és a sas mind fenséges állat, az erő és hatalom jelképei, istenek megjelenési formái vagy kísérői. A feltűnésüket kísérő vihar, a villám és a tűz ugyancsak az isteni hatalom megnyilvánulásai. Mindez jól megfér az ókori Közel-Kelet képzetvilágával és vallási szimbólumrendszerével. A meghökkentő és bizarr többlet az, hogy e lényeknek kerekük van! Úgy tűnik, hogy mindegyiknek egy-egy, a krizolit nevű ékkőből való, és e kerekek egymásban vannak vagy egymást áthatják – ez oly elvontan hangzik, hogy nehéz is magunk elé képzelni. Minden szüntelen mozgásban van e képen, mint a villámok cikázása, minden egyszerre több irányban mozog, az anyagot lélek hatja át…
Igazában nem is lehet csodálni, hogy kapva kaptak a jeleneten azok, akik szerint az emberi történelem hajnalán és később is gyakran megfordultak a Földön más égitestek űrutazói. Szerintük Ezékiel olyasmit látott, amit a Hold-lakók láthattak volna – ha lennének ilyenek –, amikor az Apolló-15 űrkompja kigyújtotta fékezőrakétáit, és megközelítette a talajt (felhő, tűz és villámok), majd az űrhajósok a kerekes holdjárművel első útjukra indultak. Leírása tehát azért olyan kusza és talányos, mert az efféle technikai „csodák” megoldhatatlan feladat elé állították ama kor emberének képzelő- és kifejezőerejét.
Hitekkel és babonákkal nehéz vitázni. Erich von Däniken és a hozzá hasonló élénk fantáziájú áltudósok úgy tartják, hogy a modern földi ember szédületes technikai és tudományos eredményei nem fejlődhettek ki csak úgy, néhány évezred alatt a kőeszközöket csiszoló egyszerű kezdetekből; nem, ezeket más bolygókról ideruccant, fejlettebb civilizációjú lények plántálták el a Föld-lakók elméjében. Az ilyen állítólagos Földön kívüli látogatások bizonyítékait igyekeznek azután kimutatni azték domborműveken, a Nazca-fennsík rajzolataiban és hasonló emlékekben, többek közt Ezékiel látomásának bizarr részleteiben is. Csak éppen a maguk logikájának vonalán nem haladnak végig: azok a bizonyos látogatók honnan szerezték a maguk magas szintű technikáját? Őnáluk talán egy harmadik égitest látogatói jártak volt annak előtte? No és amazok milyen eredetű technikát közvetítettek nekik? Ezen a vonalon a végtelenségig mehetünk, mégsem kerülhetjük meg a következtetést, hogy mindez egyszer kifejlődött valahol – nem egyszerűbb akkor ezt a fejlődést a Földön elképzelni, ahol minden egyes állomását szépen nyomon követhetjük?…
Nincs tehát szükség tudományos fantasztikumot gyanítani az Úr dicsőségének látomása mögött. Ahogy a kerubarcok állati jegyei fellelhetők az ókori egyiptomi szfinxeken és különféle mezopotámiai ábrázolásokon, ugyanúgy a kerék is jól ismert kelléke a királyi méltóságot hirdető ókori díszes harci szekereknek. Ami a látomásban meghaladja a köznapi tapasztalatot, az legfőképp a valós elemek dús képzeletre valló összekapcsolásának tulajdonítható, és egyáltalán nem hat meglepőnek egy egzaltált lelkületű és zabolátlan fantáziájú próféta esetében.
Az sem kétséges, hogy a nagyszabású jelenésnek fontos vallási mondandója van, azon túl is, hogy képszerűen igyekszik megjeleníteni a minden képzeletet felülmúlót, Isten fenségének mérhetetlen nagyszerűségét. Mégpedig azt közli, hogy Isten dicsősége az idegen földön is megnyilatkozik. Kétszeresen is jelentős ez. Egyfelől szakít a hagyományos felfogással, amely Jahve jelenlétét korábban a szent sátorhoz és a frigyládához, később pedig a jeruzsálemi szentélyhez kötötte: az Úr tehát a mindenség Istene, mindenütt jelen van, kiszabadult a „zsidóság külön istene” szűk kalitkájából. Másfelől ismételt biztatás a fogság népének, hogy ne csüggedjen Jeruzsálem pusztulása után sem, hiszen az Úr itt van velük, a Kebár partján, Tell Ábibban vagy bárhol, ahol a nevét segítségül hívják.
Az Ezékiel könyv e kettőn kívül még két további nagy látomásról számol be, amelyeket nem foglaltam bele szövegembe. Az egyikben a lélek Jeruzsálembe ragadja a prófétát, és ott a templomban hasonló formában jelenik meg előtte az Úr dicsősége, mint a Kebár folyó partján; azaz dublettről van szó, párhuzamos elbeszélésről, ami nem ritka a Bibliában. A másik, nyolc fejezetre terjedő látomásban ismét Júda földjére ragadtatik a próféta, és ott az Úr megmutatja neki a majdan újjáépülő templomot, a romjaiból feltámadó Jeruzsálemet és az újonnan benépesülő szent földet. A beszámoló látomás keretébe van illesztve, ám ez csak irodalmi fikció, mert e részben nyomát sem találjuk a többi látomás képszerűségének és izgalmas, zaklatott grandiozitásának. Oldalakon át, aprólékosan méretezett leírását kapjuk a templom épületének, beosztásának, a felszerelésnek; a majdani szertartások és ünnepélyek szabályozásáról és a földnek a törzsek közötti felosztásáról olvashatunk. Ez az utolsó ötöd talán későbbi eredetű toldalék a könyvben, és a templomi kultusz iránti különösen érdeklődő papi szerkesztők és írók kezétől származhat.
Ha ettől a függeléktől eltekintünk, az Ezékiel könyvét a Gógról szóló nagyszabású jövendölés zárja. Góg, aki Magóg királya, valamint Rós, Mések és Tubái királyai azonosíthatatlan történelmi alakok, akik egy meghatározatlan jövőben végpusztulással fenyegetik majd az Úr népét. Nem lehetetlen, hogy Góg nevéhez a kalandos életű kis-ázsiai királyét, a lűdiai Gügészét használta fel a próféta; jóllehet annak semmi köze nem volt a zsidóság történetéhez. Az is feltehető, hogy a Magóg név az akkád nyelvű mat Gog, azaz „Góg földje” szókapcsolatból származik. Később, János apostol Jelenéseiben aztán Magógból is személynév lesz, s erre a szentírási helyre utal Ady Endre híres verssorában: „Góg és Magóg fia vagyok én”.
Izaiás és Jeremiás ismételten jövendöltek az északról fenyegető ellenség felől, amely nagy pusztításokat vitt végbe az Úr népének földjén. Ezek a jövendölések ugyan többé-kevésbé távoli jövőre utaltak, de alighanem konkrét veszedelemre, asszír, illetve babiloni fenyegetésre céloztak. Ezékielt kétségtelenül ihlették ezek a próféciák, de az ő jövendöléséből hiányzik a megragadható elem. Olyan korról beszél, amelyet vigasztaló próféciái ígértek addig: a választott népet az Úr már egybegyűjtötte ősi földjén, s ott háborítatlan békét élvezve élnek. Ekkor támad a veszedelem, amely végzetesnek látszik, de az Úr csak eszközéül használja Gógot és a többi népet (ezek már valóságos ellenségek, egyiptomiak és perzsák), hogy szétzúzásuk által megmutassa hatalmát. Megmutatja hatalmát népének, hogy örökre bízzék benne, és megmutatja a világ népeinek, hogy rettegjenek az övéire törni. Ha nincs is kimondva, sejthető, hogy Góg veresége után nem fenyegeti többé semmi Izrael népét, beköszönt az örök béke és boldogság állapota, megvalósul az Úr földre szállt országa.
Merőben új gondolat Ezékielnél ez a végső próbatét, és hatását jól érezni az úgynevezett apokaliptikus irodalomban, az újszövetségi eszmevilágban és az eszkatologikus (a végső dolgokra vonatkozó) gondolatkörben. Talán nem tévedünk, ha Gógban sejtjük a keresztény Antikrisztus korai előképét; az Antikrisztusét, aki János apostol szerint a végítélet előtt jön el a földre, hogy tönkretegye a készülő Istenországát és az embereket eltántorítsa az Úrtól, de aki végső soron bukásra van ítélve.
Ezékielből hiányzik Izaiás magasztos ékesszólása és pompás költői nyelvezete. Hiába keresnénk benne azt az öngyötrő szenvedélyt és azt a lírai közvetlenséget is, ami miatt Jeremiást a szívünkhöz oly közelállónak érezzük. Kemény és komor ember ő, akit ritkán ragadnak el érzelmei. Annyiban konzervatívabb elődeinél, hogy Isten félelmetes fensége fontosabb neki, mint emberszabásúbb vonásai, előrelép viszont teológiai értelemben akkor, amikor az egyéni büntetés és jutalom elvét hirdeti meg. És bár stílusa kopárabb, látomásait páratlan láttató erővel állítja elénk. Végül ne feledjük, hogy az ő könyvében olvashatjuk először azt a megszólítást – emberfia –, amelyet majdan Jézus önmagára fog alkalmazni.
