JÓZSEF TÖRTÉNETE
JÓZSEF TÖRTÉNETE
Az egész Biblia legkerekebb és legarányosabb elbeszélése, az ókori irodalom egyik kiemelkedő remeke, tizennégy fejezetet tölt be Mózes első könyvében. Történetileg azt indokolja meg, miért és hogyan kerültek a zsidók – vagy a zsidóság egy része – Egyiptomba, ahonnan utóbb mint Izrael népe, Mózes vezetésével és Jahve csodás segítségével Kánaán elfoglalására, azaz ősi és jogos tulajdonuk visszaszerzésére kiindultak. Figyelemre méltó, hogy mennyire „emberi” ez a történet, hogy bár József mindvégig érzi Isten segítségét, gyakran hivatkozik rá, és neki tulajdonítja az érdemet jóslatai sikeréért, maga Isten nem lép fel benne olyan közvetlen, személyes módon vagy akár álmok útján, ahogy Ábrahám és Jákob történeteiben.
Sok történészt és bibliakutatót foglalkoztatott, mi a József-monda történeti háttere és hitele. Hiszen az alaposan ismert és elég részletes egyiptomi feljegyzésekben nyomot kellett volna hagynia az olyan rendkívüli eseményeknek, mint a hét-hét rendkívül termékeny, illetve rendkívül aszályos esztendő, az egész országnak adósrabszolgává süllyedése, de az is, hogy egy idegen ilyen magas méltóságra emelkedik a fáraó mellett. Ilyen nyomokat azonban nem sikerült találni.
Már az ókori Josephus Flavius azt állította, hogy József és családja a hikszoszok uralma idején került Egyiptomba. A Középbirodalom bukása után, a Kr. előtti XVIII. század végén a sémi hikszoszok hódították meg Szíria felől érkezve Egyiptomot, és a XVI. század közepéig uralkodtak fölötte. Elképzelhető, hogy a hikszosz fáraók szívesen fogadták be a rokon fajtájú zsidókat, bár ennél korábban is akadt ilyesmire példa, hogy a gyéren lakott deltavidéken adó fejében nomád idegeneket engedtek letelepedni. Az viszont leginkább az ő idejükben képzelhető el, hogy egy zsidó ilyen magas tisztséghez jutott légyen. Miután később a gyűlölt hikszoszokat elűzték az egyiptomiak, az ő korukra vonatkozó feljegyzések jó részét megsemmisítették – ez „az emlékezet kiátkozása”, a damnatio memoriae –, ezért az sem lehetetlen, hogy emiatt nem maradt írásos nyoma a Bibliában leírt eseményeknek.
Mások arra figyeltek fel, hogy az Újbirodalomban a vallásreform fáraójának, Ehnatonnak idején hadvezéri és gabonafelügyelői rangra emelkedett egy zsidó származású férfi. Igaz, hogy nem Józsefnek hívták, hanem Janhamunak, de azért szolgálhatott modellként József alakjához.
Az viszont kétségtelen, hogy aki József történetét írta, ismerte az egyiptomi viszonyokat, ez az egyiptomi nevekből (Potifár-Petepré annyi, mint „Ré isten adománya”, Aszenát azt jelenti: „Net istennőé”) éppúgy megmutatkozik, mint az események számos kisebb-nagyobb részletéből. Hogy például Józsefet megborotválják, mielőtt a fáraóhoz viszik, szakállt ugyanis csak a fáraó viselhetett; a helytartóvá avatás körülményei is hitelesek; a holttesteket valóban negyven napig balzsamozták. Sejthető, hogy József és Potifárné kalandja is egy korábbi egyiptomi elbeszélésből került át a József-mondába. Annak címe A két fivér története; benne az ifjabb fivér utasítja vissza bátyjának feleségét, s a bátyja megöli, mert hitelt ad az asszony rágalmának.
Igaz, hogy ezt a mozzanatot a sumér-akkád Gilgames-eposz is sugalmazhatta, amelyben Istár istennő gyűlöli meg sértettségében Gilgamest, mert szerelmét visszautasította. Hogy ez a téma milyen elterjedt volt az ókori irodalmakban, a görög Phaidra-történet is példázza: ebben Thészeusz athéni király felesége, Phaidra gyúl bűnös szerelemre mostohafia, Hippolütosz iránt. Az ifjú elutasítja a vérfertőző kapcsolatot, apja azonban a sértett és bosszúszomjas asszony rágalmának hisz, s megátkozza fiát, akin a tengeristen be is teljesíti az átkot.
József történetét bizonyosan a kettészakadt ország északi felében dolgozták ki jelen formájára, ahol Efraim és Manassze törzsei alkották a vezető erőt. Az ő közös ősük József, ezért volt fontos ilyen terjedelemben, ilyen kiemelkedő szerepben ábrázolniuk őt mint egész nemzetségének megmentőjét. A politikai mondanivaló a történet vége felé, Jákob áldásaiban csúcsosodik ki. Először József két fiát áldja meg az agg pátriárka, és a már jól ismert sémának megfelelően, önkényesen az utóbb született javára dönt. Később mind a tizenkét fiát maga elé állítja, és részint áldást ad, részint jövendőt mond nekik. Két fiához szól megkülönböztetett módon: természetesen Józsefhez, ő kapja a legtöbb és a legnagyobb áldást, „a testvérei közül kiválasztott”; valamint Júdához, akinek megjósolja, hogy nem vétetik el soha kezéből a fejedelmi pálca. Gyanítható, hogy a Júdának szóló kibővített jóslat még nem volt benne az eredeti elóhista szellemű iratban, amely Józsefet emelte ki, hanem csak utóbb, Júdában toldották bele, amikor a jahvista irattal egybeszerkesztették.
