A TEREMTÉS

Teljes szövegű keresés

A TEREMTÉS
Isten hat napon át munkálkodott, akkor befejezte a teremtés művét, és a hetedik napon, amely mindmáig tart, megpihent. Jóval utóbb erre hivatkozva rendelte el a mózesi törvény, hogy az ember is hat napot dolgozzék, a hetediket pedig az Úrnak szentelje, és azon semmiféle munkát ne végezzen. A későbbi zsidó törvénymagyarázatok roppant részletességgel szabták meg, hogy például hány lépést szabad tenni, mit szabad kézbe venni stb. ezen a pihenőnapon, a sabbathon, amely a mi szombatunk nevében is benne rejlik.
A világ teremtésének üteme adta tehát a hétnapos időegység, a hét mintáját?
Sokkal valószínűbb, hogy fordítva történt. A hétnapos ciklus ugyanis igen természetes módon vált időegységgé az ókori Mezopotámiában éppúgy, mint másutt és máskor a világ számos táján. Egy hét a holdhónapnak – a két újhold vagy két telihold között eltelő 28-30 napnak – a negyedrésze, nagyjából egy holdfázis ideje. Vagyis egy hét alatt lesz újholdból félhold, félholdból telihold és így tovább. A hetes számot egy másik csillagászati megfigyelés is ősidők óta kiemelte a többi közül: az égboltnak sok ezer csillaga áll egy helyben, mintegy az égbolthoz szögezve, de a Hold és a Nap, valamint öt bolygó változó pályán mozog közöttük. Ezt a hét helyváltoztató égitestet minden nép istenként tisztelte, illetve egy-egy isten nevével jelölte, mi is latin istenneveiken hívjuk a bolygókat: Merkúr, Vénusz, Mars, Jupiter, Szaturnusz. (Ma hárommal több bolygót ismerünk, de a távcső feltalálásáig csak ezt az ötöt lehetett látni az égen.) Meg is kapták a hét napjai az égitestek, illetve védőistenségeik nevét. Az első két nap, vasárnap és hétfő természetesen a két legnagyobbét, a Napét és a Holdét. Ezt mutatja a germán nyelvek között például a német: Sonntag, Montag (Sonne Napot, Mond Holdat jelent), a latin nyelvekben is a Holddal (Luna) kapcsolatos a hétfő: olaszul például lunedi. Keddtől péntekig a latin Mars, Mercurius, Jupiter (Jovis) és Venus nevével találkozunk ezekben a francia napnevekben: mardi, mercredi, jeudi, vendredi, míg az angol Tuesday, Wednesday, Thursday és Friday a megfelelő ősi germán istenneveket, Tiw, Odin, Thor és Freia nevét rejtik.
Nagyon hihető tehát, hogy a zsidók is régtől használták a körülöttük élőkhöz hasonlóan a hétnapos hetet, legvalószínűbben a mezopotámiai eredetű megnevezésekkel. Erről árulkodik például, hogy a bibliai elbeszélés szerint Isten előbb teremtette a legelőket, fákat és a bokrokat, mint a Napot, a Holdat és a csillagokat, ami bizony nem ésszerű sorrend. Pedig egyszerű a magyarázat: a harmadik nap a babilóniaknál Nergálé, a pásztoristené volt, a negyedik napot pedig a csillagok istenének, Nabúnak szentelték. A zsidóság tehát minden bizonnyal a már régóta használatos, ünnepnappal „megfejelt” hetet vetítette vissza a teremtés eseményeibe, s igyekezett isteni eredetűnek feltüntetni a kialakult szokást. Az ilyesmit nevezzük aitiológiának, eredetmagyarázatnak.
A hatnapos teremtés igen sokáig magától értetődő magyarázata volt a világ keletkezésének minden keresztény ember számára. Minthogy Ádámnak és utódainak életkoráról a Biblia sok tucat nemzedéken át számszerű adatokat közöl, többen arra is vállalkoztak, hogy a teremtés időpontját meghatározzák. Egy angol püspök, Lightfoot, a XVII. században hosszas számítások után arra az eredményre jutott, hogy Krisztus születése előtt a 4004. év október 23-án reggel 9 órakor mondta ki az Úr: „Legyen világosság!”
Pedig egy gondolkodó gyermek logikájával is következetlenségekre akadunk a szentírási szövegben. Isten például már az első nap megalkotta a világosságot, „és lőn este és lőn reggel; első nap” (1Móz 1,5). Ezek után még három napig munkálkodott, és csak akkor teremtette meg a Napot és a Holdat – addig mi világított, egyáltalán mi jelezte a nappalt és az éjszakát?
Ahogy az őslénytan, a biológia és a régészet fejlődött, egyre nyomósabb érvek születtek a bibliai teremtéstörténet kikezdhetetlen tekintélye ellen. A tudományos felismerések nyomán óhatatlanul föl kellett tételezni, hogy a világ kezdete óta nem öt-hatezer év, hanem sokkal több, ezerszer vagy akár milliószor több idő is eltelt. (Ma már tudjuk, hogy nyugodtan mondhatunk milliárdot.) Az is bizonyossággá lett, hogy az élővilág mai formái a növény- és állatfajok hosszú fejlődése során alakultak ki, és ez a fejlődés még ma is tart – nem lehetséges hát, hogy minden élőlényt egyszerre, egyik napról a másikra alkotott meg a Teremtő. Végül, majd kétezer év után, a katolikus egyház is kénytelen volt feladni szigorú tanítását, és megengedni, hogy a bibliai teremtéstörténet jelképes elbeszélés, hogy lényegi, sugalmazott mondandója: minden létező dolgot Isten teremtett.
 
A magam szövegében a teremtés leírásakor megkíséreltem elvégezni azt, amit a bibliai szöveg összeállítói elmulasztottak: összekapcsoltam két párhuzamos, de nem mindenben egybeillő történetet, s közben hézagait is eltüntettem.
Mózes első könyvének elején ugyanis nem egy, hanem két teremtéstörténet áll, közvetlenül egymás után. Az első fejezet a hatnapos teremtésről szól, amelynek utolsó napján alkotja meg Isten az embert, a következőképp:
„És monda Isten: Teremtsünk embert mi képünkre és hasonlatosságunkra […] Teremté tehát az Isten az embert az ő képére, Isten képére teremté őt: férfiúvá és asszonnyá teremté őket… És monda Isten: Ímé néktek adok… minden fát, amelyen maghozó gyümölcs van; az legyen néktek eledelül.” (1Móz 1,26, 27, 29.)
A második fejezet negyedik versétől új történet kezdődik. Eszerint egyetlen nap alatt teremtette meg Isten az eget és a földet, amely eleinte kopár volt, nem volt növény rajta, hisz esőt nem kapott még, s ember sem élt rajta, aki a földet megművelhetné. Ekkor pára szállt fel, s megnedvesítette a földet. Isten embert gyúrt a föld porából (héberül a föld adama, az ember adam), lelket lehelt belé… és a többi már úgy folytatódik, ahogy könyvünk első oldalain olvasható.
A kettős teremtéstörténet az első ama dublettek, ikertörténetek közül, amelyek a mózesi könyvek egységes keletkezése felől elsőként ébresztettek kétségeket. A hatnapos változatban Istent Elóhímnak hívják, az egynaposban eredetileg Jahve állt, ezt az utóbbit a két alapkézirat – a jahvista és elóhista – egybeszerkesztése alkalmával Jahve Elóhímra változtatták, hogy a két történet összefüggését hangsúlyozzák vele.
Miért ez a kettősség?
Sok fejtörést okozott ez a kérdés a bibliakutatóknak, és sokféle magyarázat született rá. A leghihetőbb ezek közül a következő:
A hatnapos teremtés mondája a korábban letelepedett héberek körében született, akik mezopotámiai eredetűek voltak, és magukkal hozták onnan a hétnapos hét ismeretét, használatát. Az egynapos, kurta és nagyon rövidre fogott második történetet ezzel szemben a pusztai nomád izraeliek alkották talán, akiknek életében az időszámítás kisebb szerepet játszott, és a világról való nézeteik is jóval egyszerűbbek lehettek.
S hogy mi a mezopotámiai eredet bizonyítéka? A múlt század második felében, amikor a tudósok már szinte folyékonyan olvasni tudták a Mezopotámiában előkerült ékírásos emlékeket, George Smith angol régész egy babiloni költeményt talált a világ keletkezéséről.
Ez a poéma, amelyet kezdőszavai nyomán Enúma elis címen emlegetnek, egy véresen kavargó, barbár teremtésmítoszt ad elő. Ennek során Tiámatot, a káosz sárkányszerű istennőjét sokadik leszármazottja, Marduk isten, iszonyú harcban megöli, kettévágja, egyik feléből eget alkot, hogy elrekessze vele a felső vizeket, a másik feléből pedig megformálja a szilárd földet a tengerben. Ezután megteremti az égitesteket és isten-testvérei gondjára bízza őket, majd füveket és fákat sarjaszt a földön, földi és vízi állatokat teremt; Tiámat fiának a vérét a föld porával elkeverve megalkotja az embert. Végül az istenek lakomára ülnek össze, hogy a nagy győzelem és a teremtés művét megünnepeljék.
A különböző babiloni istennemzedékek véres hatalmi küzdelmeiről leginkább a görög mitológia szörnyű gigászai, Uránosz, Kronosz és Zeusz kegyetlen harcai jutnak eszünkbe – mindkét teremtésmítosz oly messze áll Elóhím-Jahve magasztos és harmonikus ténykedésétől!
Hanem Marduk teremtő tevékenysége, amelybe a nagy győzelem után fogott, s annak egyes szakaszai, azok sorrendje – mindez annál szembeszökőbb hasonlatosságot mutat a hatnapos bibliai teremtés eseményeivel! Gyanítani is kezdték már a múlt században, hogy a Biblia lényegében babiloni, de mindenképp mezopotámiai eredetű hagyományokat vett alapul a teremtés ábrázolásakor – ám hová lett az istenek harca, a theomakhia? Gyanítható, hogy az egyistenhit szellemében végzett feldolgozás eltávolított minden olyan hagyományelemet, ami Jahvén kívül egyéb isten vagy más, nem általa teremtett mitikus lény részvételére vallott volna.
Az ám, de hol a bizonyíték?
Sajátos módon nem másutt, mint – a Bibliában!
Csak épp nem a mózesi teremtéstörténetekben, hanem más ószövetségi könyvekben elszórtan, meglapulva – nem csoda, hogy a hajdani szerkesztőknek elkerülte a figyelmét. Egy-egy zsoltárversben, prófétai szövegekben, itt-ott Jób könyvében több tucatnyi olyan utalás lappang, amelyeket elrendezve, kikerekítve egy bizarrabb, mitikusabb, de kétségtelenül színesebb és eseménydúsabb teremtéshagyomány nyomaira bukkanunk:
Isten kerubokon és a vihar szárnyain szállt a vizek felett, s a földet mozdíthatatlan alapokra helyezte, a vízen át oszlopokul hegyeket bocsátott a mélybe, s azokra fektette a földet boltív gyanánt. Ekkor a Mélységből felemelkedett Tehóm, a vizek királynője, hogy vizeivel elnyelje Isten művét. Isten azonban tüzes szekeréről villámokkal árasztotta el ellenségét. Tehóm ekkor szövetségeseit küldte az Úr ellen, Leviatánt, a vízi sárkányt és Ráhábot, az iszonyú vízi szörnyet. Isten összezúzta Leviatán koponyáját, és kardjával szíven döfte Ráhábot. Iszonyú hangjától megfélemedett a víz, és a folyók visszatértek medrükbe. Tehóm elismerte vereségét, Isten pedig határok közé zárta a tengert, hogy többé a földet ne fenyegethesse.
Így már jóval közelebb kerültünk a babiloni Enúma elishez: Marduk helyett Jahve küzd meg a tengeri szörnyeteg istennővel, Tehómmal, aki nyilván Tiámattal azonos! Nevének töve a mózesi elbeszélésben is megmaradt, ahol az őskáoszt tohu vabohunak írják héberül, ebből a tohu Tehóm-Tiámatot rejti.
Azt tehát bajos volna ezek után elvitatni, hogy a hatnapos bibliai teremtéstörténet mezopotámiai hatást mutat, vagy legalábbis onnan eredő hagyományra alapul, és ily módon a régebben letelepedett héberek mondakincséből merít. Ez a hagyomány a maga eredeti gazdagságában tovább élt még a babiloni fogság utáni időkig is, de, mint említettem, csak töredékeiben tudott „beszivárogni” a szent iratok gyűjteményébe. Hogy azután a rövidebb, egynapos változat valóban a nép másik összetevő elemétől, a később érkezett izraeliektől való-e, arra nincsenek hasonlóan meggyőző bizonyítékok. Lehet, hogy ez is a héberek alkotása, a másiktól független változat, amely az ember teremtésével, a bűnbeeséssel és az első emberpár sorsával foglalkozik részletesebben.
 
Érdemes még egynéhány apróságra felfigyelnünk.
Isten Elóhím neve, mint említettem, héber többes számú forma. Sokan állítják, hogy ez egy korábbi többistenhitről árulkodik, vagyis hogy a héberek eleinte különféle Éleket tiszteltek. Az Él istennév ugyanis a sémi népek között Kánaánban és a környező vidéken éppoly gyakori volt, mint Mezopotámiában, ott Il vagy Ilí változatban. (Bábel például eredetileg Bab-Ili, azaz Él Kapuja.) Az egyes Élek szent helyeken, hegycsúcsokon, fákban, ember emelte kőoszlopokban lakoztak, s ott tisztelték őket. Mások úgy vélik, hogy e sokféle Él mind csak egyetlen isten vagy isteni lényeg megjelenési formája volt, s a nyelvtanilag többes számú forma ezt a valóban egy istent fejezi ki, tehát Elóhím istenségnek értendő.
Hanem hallgassuk csak, mit mond Isten a hatnapos teremtéstörténetben: „Teremtsünk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra!” Elsőként is: kinek mondja? Talán angyalainak? De hisz ők nem osztoznak az isteni lényegben. Vagy csak felséges többes volna, ahogy a királyok beszélnek? Másutt nemigen van rá példa. És mit mond az Írás? „Teremté tehát az Isten az embert az ő képére, Isten képére teremté őt: férfiúvá és asszonnyá teremté őket!” Ez bizony aligha érthető félre, nyomatékul kétszer is olvasható: az ember kétnemű mivoltában, férfi és nő voltában formáz az Isten képére. Illetve…az istenek képére? Akkor hát mégis jelent valamit a többes számú név s a rövid tanácskozás valakivel a teremtés aktusa előtt? A gyanút csak erősítheti egyfelől, hogy ilyen „tanácskozás” még több alkalommal előfordul az őstörténetben (1Móz 3,22; 11,7), másfelől hogy Isten másutt is többedmagáról beszél, a bűnbeesés után például ezt mondja: „Ímé az ember olyanná lett, mint mi közülünk egy, jót és gonoszt tudván.”
Kézenfekvő a magyarázat, hogy ezek a helyek az ősidőkből való többistenhit árulkodó nyomai, amelyek elkerülték a pap-szerkesztők éber figyelmét. Él-Elóhím istennek tehát női párja volt őseredetileg? A legrégibb sémi népek egyikénél, az ugaritinél például a népes istencsalád fejeiként Él istent és Aséra istennőt tisztelték (bár ez a pár a teremtésben magában nem vett részt). És íme: Aséra neve jó ismerős a Bibliából! A bírák korától többször is megrovóan említi az Írás, hogy a nép az Urat megvetve, Aséra istennőnek áldoz; az izraeli Áháb király éppúgy szentélyt építtetett neki, mint a júdai Manassze, az utóbbi egyenest arra vetemedett, hogy szobrát a salamoni templomba is bevitette! Mi több: az a kis népcsoport, amely Jeruzsálem elestekor a babiloni fogság elől Egyiptomba menekült, ott szentélyt emelt az „Ég Királynőjének”, azaz Asérának, és Jeremiás próféta intelmei ellenére sem hagytak fel imádásával. Ha tehát a legkorábbi időktől a Kr. e. VI. század derekáig ily makacsul tartotta magát Aséra tisztelete az egész zsidóság között, aligha lehetne csodálni, ha ősi hagyományaikban – a környező népekhez hasonlóan – Elóhím-Isten párjaként tisztelték volna az istennőt.
 
A hatnapos elbeszélés még úgy tudja, hogy Isten egyszerre teremtette Ádámot és Évát, mindkettőt az Isten (vagy az istenpár?) képére és hasonlatosságára. Alighanem ez az ősibb hagyomány, s a matriarchális (anyajogú) társadalomból a patriarchálisba (apajogúba) való átmenet idején született, amikor a nő még őrizte méltóságát és fontosságát.
Az egynapos teremtéstörténet viszont a nő másodrendű voltát hangsúlyozza. Isten csak másodiknak teremtette őt, első művének mintegy kiegészítéséül, s nem is önálló anyagból, hanem a férfi egy testrészéből. A hagyománynak a Biblián kívüli forrásai, az úgynevezett midrások és rabbinikus iratok egyenest azt rebesgetik, hogy Isten először az állatokéhoz hasonló farokkal teremtette Ádámot, majd azt levágta, és abból teremtette meg Évát – azért nincs farka az embernek. A második teremtéstörténet tehát már a patriarchális rend felfogását tükrözi, mégpedig igen erőteljesen, s nemcsak itt, hanem a bűnbeesés történetében is.
 
Ami az Éden kertjét illeti, annak helyéről sok-sok vita folyt az idők során. A Biblia szövege megnevez négy folyót, amelyek a szöveg egyik mondata szerint az Édenből folytak ki, egy másik mondat viszont úgy érthető, hogy ez a négy folyó öntözte az Éden kertjét, ahová Isten Ádámot helyezte. Mivel a négy folyó közül kettő azonosítható – ezek: a Tigris és az Eufrátesz –, két különféle hely adódik a kert számára. Ha a folyók a kertből erednek, akkor a két folyó forrásvidékén kell elképzelnünk Ádámék első lakhelyét, vagyis valahol az örmény hegyek között, mert az ókorban legalábbis azt képzelték, hogy e folyók onnan erednék. Ha azonban a szóban forgó vizek a kertet öntözték, úgy Mezopotámiára kell gondolnunk, a Folyamköz termékeny síkságára, annak is a folyók torkolatához közel eső vidékére.
(A héber Éden mellett Paradicsom néven is szokás emlegetni ősszüleink kertjét. Ennek végső forrása a perzsa pardéz, ami azt jelenti: bekerített, s a királyi vadaskertek neve volt. Ez a szó a héberen és görögön át vezetett a latin paradisus formához, ami a magyar paradicsommá lett, s ilyen alakban már XIV. századi szövegeinkből is kimutatható. Jóval később került át Amerikából az a gyümölcs, amely sok európai nyelvben az ősi azték tomatl szóból nyerte a nevét (angol tomato, francia tomate stb.), németül viszont „édeni almának”, Paradeisapfelnek nevezték el, s ebből magyarul először paradicsomalma lett, végül egyszerűbben csak paradicsom.)
 
„A teremtésit!” – mondja néha a magyar ember dühödt indulatában. Ilyenformán szelíd szitokszónak hat, de hajdan, egy trágár ige felszólító módjához kapcsolva, bizony kemény káromlás volt, hisz Istennek egyik legszentebb ténykedését gyalázta.
A porból teremtett ember képzete is nyelvi fordulatokat ihletett. Az ember, ha meghal, visszatér a porba, amelyből vétetett; halandó teste porhüvely csupán, azaz „portartály, poredény”, amely halhatatlan lelkének burkolatául szolgál.
Éva teremtésére gondol, aki feleségét tréfásan oldalbordájaként emlegeti. És mert Isten Ádám megformálásával mintegy megkoronázta művét, a férfit szokás – ma ugyan inkább csak gúnyos éllel – a teremtés koronájának nevezni.
Ádámról és Éváról rokonok, azaz emberiségünk ősszülei révén, akiknek rokonsági foka igen távoli, már-már homályba vész; aki túl nagy feneket kerít egy előadott történetnek, arra könnyen rászólhatnak: „Ne kezdd Ádámnál és Évánál!”

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages