AZ ELSŐ GYILKOSSÁG
AZ ELSŐ GYILKOSSÁG
Káin és Ábel története minden eddiginél bőségesebben adja elénk a talányokat.
Elsőként is az az Isten, akit tökéletesen igazságosnak kell elképzelnünk, minden felfogható ok nélkül „diszkriminál”, elfogadja az állattenyésztő Ábel ajándékát, a földmívelő Káinét pedig megvetően ellöki.
Az elsőszülöttség méltósága és jogállása roppant fontos volt a zsidók (és egész történelmi környezetük) körében, Isten itt mégis az elsőszülöttet utasítja el magától. Utóbb a vad és vérengző földműves megöli a szelíd pásztort. Ha a bibliai történetek mögött történelmi tényeket keresünk – s miért ne tennénk? –, ez a beállítás szöges ellentétben áll a történelmi tapasztalattal. Éppenséggel a vad nomád pásztornépek szokása volt rátörni a békés földmívelőkre és városlakókra, ahogy ezt a Biblia is tanúsítja, amikor leírja Jákob fiainak szikemi vérengzését (1Móz 34).
Az is kissé meglepő közlés, hogy Káin a feleségével együtt vonult száműzetésbe. No persze, hogyan is jött volna létre az emberiség, ha Ádámnak és Évának nem születnek lányai is, s ezek ugyan kihez is mehettek volna férjhez, ha nem fivéreikhez?
De azon már mégis csak fenn kell akadnunk, hogy Káin attól fél: ha rátalál valaki, megöli! Kitől kellene félnie a világon, amelyen most már rajta és szülein kívül legfeljebb egy-két húga él?
Végül a Biblia néhány versben megemlékezik Káin későbbi éveiről és utódairól (1Móz 4,14–26), s itt megtudjuk, hogy Nód földjén várost épített – ugyan kiknek, amikor csupán egyetlen fia született? –, s hogy hatodízigleni leszármazottai, Jábál, Jubál és Tubálkáin lettek a pásztorok, a zenészek, illetve fémművesek ősei.
Aki arra gyanakszik, hogy itt újfent különféle hagyományok utólagos és nem épp hézagmentes egyeztetése okozta a zavarokat, az jó nyomon jár.
Van tehát egy földmívelő és később városépítő Káinunk, akinek az utódai úgynevezett „kultúrhéroszok”, azaz bizonyos foglalkozásoknak, mesterségeknek legendás feltalálói vagy kezdeményezői. Egyes tudósok ebből arra következtettek, hogy létezett egy hagyomány, amely szerint Káin volt az első ember, s az egész emberiség tőle származik. Ha ez igaz, akkor ez a monda a már korábban letelepedett és földművelővé, városlakóvá lett héberek között keletkezett. A vélekedés, hogy Káin is ősapa volt, fontos bizonyítékra hivatkozhat a Bibliában, amely szerint Káin leszármazottai így követték egymást: Hánókh, Irád, Mekhujáel, Methusáel, Lámekh. A Szétből, Ádám harmadik és istenfélő fiából kiinduló nemzetségtábla viszont így fest: Énós, Kénán, Mahaláel, Járed, Énók, Methuselah, Lámekh, Noé! Némi sorrendcserével és apróbb hangváltozatoktól eltekintve tehát szinte két azonos családfát kapunk!
De vajon miért kellett ezt az őst megtagadni, befeketíteni, a barbár gyilkosságot (a történelmi valóságot visszájára fordítva) a nyakába varrni? Miért kellett még Istent is abba a gyanúba keverni, hogy igazságtalanul kedvez a később születettnek, s ezáltal közvetetten előidézi a gyilkosságot?
A rejtély kulcsa: a már letelepült héberek és az utóbb érkezett nomád izraeliek törzsszövetségének kikovácsolása egymás mondakincsének egyesítésével járt, de ennek során legtöbbnyire a domináns szerepet játszó izraeliek érdekei érvényesültek, az ő nézőpontjuk lett az irányadó. Az elsőszülötté helyett tehát mindig a később jött, a másodszülött igazsága kerekedik felül – Káin és Ábel, illetőleg Széth esetében éppúgy, mint majd utóbb Ábrahám, Izsák, Jákob és József fiai esetében, félreérthetetlen következetességgel s mindig Isten jóváhagyásával, Ábrahám fiai között az ő egyenes parancsára. Szó sem lehet itt véletlenről!
Káin „megrágalmazásának” másik indítóoka az lehetett, hogy neve alapján kapcsolatba lehetett hozni vele a Palesztinától délre élő sivataglakó kénitákat vagy kainitákat, akik a mózesi időktől Saul koráig ellenséges viszonyban álltak a zsidósággal.
Van olyan vélemény is, hogy a testvérgyilkosság mozzanata a történelem előtti idők egy barbár szokását tükrözi; hogy a földet termékennyé tegyék, rituális körülmények között feláldoztak valakit, gyakran a már elaggott királyt, s vérét széthintették a termőföldeken. Az áldozat végrehajtóját, hogy megkülönböztessék a közönséges gyilkosoktól, és megóvják a vérbosszútól, valamilyen tetovált jellel jelölték meg – ez volna hát a magyarázata a „Káin-bélyegnek”, amely a szentírási szöveg világos tanúsága szerint is oltalmul szolgál, nem pedig a büntetés, a kitaszítottság megszégyenítő jegyéül, ahogy manapság él a köznapi nyelvhasználatban.
Mindezzel nem oldottuk még meg a bibliai történet minden talányát, de a kisebb következetlenségeken nem érdemes fennakadnunk, a mítoszok és mondák mindig is bővelkedtek ilyenekben.
Ádám és istenfélő utódai, egészen Noéig, igen hosszú életet éltek, a rekorder köztük Methuselah (ismertebb nevén Matuzsálem) volt a maga kilencszázhatvankilenc évével. Nem véletlenül nevezik ma is a magas kort megért férfiakat matuzsálemnek, bár egy-egy igen öreg masinára is mondják olykor: mozdonymatuzsálem, autóumatuzsálem.
Az idők során sokféle magyarázat született ezekre a legendás életkorokra. Egyesek úgy vélték, talán az év nem is a mai évet jelenti, hanem valami más időszámítási egység rejlik mögötte, például a holdhónap. Ez esetben viszont Énókh még a harminc évet sem élte volna meg, s már hatéves korában fiút nemzett volna, ami nem épp valószínű. Mások arra gyanakodtak, hogy a nagy számok holmi számmisztikai jelentéssel bírnak – ami nem is egészen alaptalan vélekedés, legalábbis a nevezett Énókh háromszázhatvanöt földi éve nyilvánvalóan az esztendő napjainak számára utal, így jelezve, hogy a derék ősatya élete tökéletes volt, s méltóvá tette rá, hogy Isten elevenen ragadja az égbe. Az sem lehet véletlen, hogy az erényes Noé atyja, a szintén erényes Lámekh 777 évet élt, ami a szent hetes számjegy megháromszorozása. Volt azután olyan elgondolás, hogy talán a zsidók is használták az egyes nomád népeknél szokásos időegységet, amely a juhok vemhességének tartamán alapul, s amely öt hónapnak felel meg. Ádám és Matuzsálem azonban még ebben a számítási módban is több mai évszázadot élhetett.
Nincs azonban szükség semmiféle körmönfont megoldást keresnünk. A legendás idők legkiválóbbjai más népek mondáiban is mesésen hosszú életet éltek, a mezopotámiai történetekben a vízözön előtti királyok korát ezer, sőt tízezer években mérik. Legendás túlzásról van szó tehát, semmi többről, amely csak azt hivatott érzékeltetni, hogy azok az idők rendkívüli idők voltak, s rendkívüli emberek éltek bennük.
