DÁVID ÚJRA JERUZSÁLEMBEN
DÁVID ÚJRA JERUZSÁLEMBEN
A dávidi restauráció időszakáról az Írás nem ad eléggé áttekinthető képet. Annyi a szövegből mindenképpen kiviláglik, hogy a gileádi győzelem és Absalom halála önmagában korántsem nyitotta meg az utat Dávid visszatérése előtt. Az a nagyfokú elégedetlenség, amely nemcsak az északi és keleti törzseket, de saját Júdáját is szembeállította vele, aligha szűnt meg attól, hogy a felkelők katonai akciója kudarcot vallott. A későbbiek azt is jelzik, hogy ellenfeleinek még komoly katonai erők vannak a birtokukban, és könnyen lehet, hogy hatalma visszaszerzéséhez még kemény harcokat kellene vívnia. Dávid tehát vár, abban a Mahanáimban, ahol nem oly nagyon rég Isbóset tartotta szerény udvarát (palotája őre egy búzát szemelgető asszony volt…) De bizonyára nem tétlenül vár. Küldöttei sorra járják Izrael törzseit, kompromisszumot keresnek, a király nevében ígérnek, érvelnek. Minderről nem tudósít a Biblia, de csak így képzelhető el, hogy egy idő után – mennyi idő után? arra sincs utalás – kialakul a közmegegyezés, hogy hazahívják (voltaképp hogy hazaengedjék) az elmenekült királyt.
Fájdalmas seb Dávid szívének, hogy épp saját törzse vonakodik a legtovább újra elismerni őt. Így még kevésbé tekinthetjük véletlennek, hogy az ellene támadó Absalomot elsőként a júdabeliek vették pártfogásukba. A király Sádok és Abjátár főpapokat, Jeruzsálemben maradt híveit bízza meg, hogy állítsák pártjára a júdabelieket. Végül onnan is biztató hírek érkeznek, s Dávid serege élén megindul, hogy Gilgál közelében átkeljen a Jordánon. Fogadására kedves törzsbelijei érkeznek elsőnek. No meg Simei, aki oly csúful átkozta őt menekülésekor. Most irgalomért könyörög, s Dávid a megbocsátást választja, későbbre halasztva a bosszút.
Észak és dél ellentéte, amely majd utóbb, Salamon halála után a monarchia kettészakadásához fog vezetni, már most elég szembetűnő módon kinyilvánul. Izrael – vagyis észak és kelet összes törzse – rossz néven veszi, hogy Júda emberei siettek a folyón átkelő Dávid elé, és hogy továbbra is úgy veszik körül, mintha az ő külön királyuk lenne. Júda azt feleli: a király közelebb áll hozzánk, s bizonykodik, hogy a királytól nem kap különös kedvezést hűségéért. Úgy látszik, hogy Dávidnak nem sikerül elsimítania a kitört viszálykodást, végül vérei, a júdaiak mellett dönt, s velük tér vissza fővárosába. Bikri fia Séba, aki a Dáviddal leginkább ellenséges Benjámin-törzs fia, ellene fordítja a többi törzset, és újabb lázadás bontakozik ki, amelyet maga Dávid úgy ítél meg, hogy az Absaloménál is veszélyesebbé válhat. Séba azonban bizonyára gyenge vezér, nem sikerül ütőképes hadat állítania: Joáb gyors akciója sikerrel jár, s a lázadás kihuny, mielőtt igazában fellángolhatott volna.
A Séba elleni hadjáratot Dávid eredetileg Amasára akarta bízni, s elküldte, hogy három nap alatt gyűjtse össze Júda harcosait. Alighanem úgy számított, hogy új vezérjelöltje ebben a – remélhetőleg sikeres – hadjáratban megerősödik annyira, hogy valóban át tudja venni a főparancsnokságot Joábtól, amiként a király is óhajtja.
Amasa azonban nem jelenik meg a kijelölt időben. Dávid fél, hogy a lázadók ismét teret nyernek, ezért kénytelen Abisájt és Joábot útnak indítani azzal az erővel, ami kéznél van: a testőrcsapatokkal. Joáb természetesen megtudhatta a király terveit, ezért megragadja az első alkalmat, hogy veszélyes vetélytársát eltegye láb alól. Úgy látszik, még mindig van annyi hadvezéri tekintélye, hogy az Amasa vezénylete alatt jött júdai sereg nem torolja meg vezére megöletését, hanem most már Joáb vezetése alatt megy tovább a Séba elleni akcióra.
A dávidi népszámlálás története ugyancsak némi fejtörésre ad okot. Kétségtelenül kiderül belőle, hogy az ilyesmi nem tetszik az Úrnak: erre vall egyrészt, hogy Joáb tiltakozik a király utasítása ellen, másrészt az, hogy magának Dávidnak is „elszorul a szíve” a hirtelen támadt bűntudattól, harmadszor és legfőképpen pedig az, hogy Gád próféta – aki még bujdosása idején csatlakozott Dávidhoz – átadja az Úr üzenetét a várható büntetésről. Sajátságos módon Isten választást enged háromféle büntetés között. Háromévi éhínséget már szenvedett egyszer a nép (Saul állítólagos vétke miatt Gibeon lakóival kapcsolatban), az üldöző ellenség szorongatását ugyancsak bőséggel megtapasztalta a király, talán ezért dönt a pestis mellett, amely a rövid három nap alatt is alaposan megtizedeli az országot.
De mi volt Dávid nagy vétke? Hisz Mózes is megszámlálta a népet a pusztában, és semmiféle büntetés nem érte ezért. Igaz, hogy az Úr parancsára cselekedett, de hát végül Dávidot is maga az Úr szólítja fel: „felingerlé Dávidot ő ellenek (ti. Izrael ellen), ezt mondván: Eredj el, számláld meg Izraelt és Júdát!” (2Sám 24,1) Isten tehát tőrbe csalta Dávidot, olyasmit parancsolva neki, amiért aztán utólag megbüntetheti? A Királyok könyve bajosan ad módot más értelmezésre, legfeljebb némi indoklását nyújtja a különös isteni akciónak: „Ismét felgerjede az Úrnak haragja Izrael ellen, és felingerlé Dávidot őellenek…” Hogy ez a harag miért gerjedt fel, arra nézve nem ad támpontot a Biblia. A később keletkezett Krónikák könyvében – amely Sámuel és a Királyok két-két könyvének eseményeit párhuzamosan, sok helyütt szó szerint azonosan adja elő – ez az indoklás már logikusabban igyekszik a történethez illeszkedni, itt ugyanis (1Krón 21,1) azt olvassuk, hogy nem az Úr, hanem a Sátán bujtotta fel Dávidot a bűnös tettre.
Végül is miért bűn a népszámlálás? (Legalábbis a későbbi korban, hiszen mint láttuk, Mózes idejében még nem volt az.) Egy magyarázat szerint a nép szaporulata Isten ajándéka, és az Úr nem tűri, hogy az ember ezt mintegy ellenőrizze, eredményét számba vegye, mert ez bűnös beavatkozás az ő ténykedésébe. Mások úgy vélekednek, hogy ez a helytelenítés nem teológiai, hanem társadalmi eredetű, a népszámlálás célja ugyanis a király központi hatalmának erősítése, az „adóalanyok” számbavétele, a királyi hivatalok működésének megkönnyítése – mindez pedig a nemzetségi keretekhez ragaszkodó és az adózás ellen tiltakozó zsidóság számára érthetően sérelmes dolog volt. Ha ez a nézet a helytálló – ami igen valószínű –, akkor érthetővé válik, hogy a bibliai szöveg szerint a haragra gyúlt Isten Izraelt szándékozott megbüntetni a népszámlálással, amelyre Dávidot „felingerelte”. Hogy aztán a királynak, e népellenes tett végrehajtójának meg kell bűnhődnie, azt természetesnek vehetjük ebben az elbeszélésben, amely igen valószínűen népi hagyományból került az Írásba, és ennél fogva a népmondák igazságtévő szemléletét tükrözi, akár azon az áron is, hogy Isten eljárását enyhén szólva következetlennek tünteti fel. Ha akarjuk, némi keserű iróniát is kiolvashatunk a történetből, bár a szent írók részéről ez bizonyára szándéktalan: a vétekért, amelyet a király a népe ellen elkövetett, a büntetés újra csak a népet sújtja, hisz hetvenezren hullanak el a pestisben, miközben a király és családja sértetlen marad!
