A MÁSODIK TEMPLOM
A MÁSODIK TEMPLOM
Cirus, azaz Kürosz (óperzsául Kurus) Kr. e. 539-ben igázta le Babilont, és lett az addig ismert legnagyobb ókori birodalom uralkodója. Bár akkor már húsz éve perzsa király volt, igazi uralmának idejét hagyományosan ettől az évtől számítják.
Uralkodásának első évében visszaadta a babiloniak által elhurcolt zsidók szabadságát, s a Biblia leírása szerint az elrabolt arany és ezüst templomi edényeket is visszaszolgáltatta nekik.
Kürosz lényegében megtartotta a meghódított birodalom szerkezetét, a korábbi tartományokat, és ezek élére a maga helytartóit, a szatrapákat állította. Vallási dolgokban azonban jóval türelmesebb volt elődeinél. Bölcsen úgy vélte – ő is és a többi perzsa uralkodó is –, hogy könnyebb a meghódított és függő népeket megtartania uralma alatt, ha a vallási és nyelvi vagy népi önállóság minél teljesebb illúziójában élhetnek.
A királyi engedély nyomán hazatérők lélekszámáról pontos adatot közöl a Biblia: 42 360 személyről van szó, se többről, se kevesebbről – már ha a 7337 szolgát nem számítjuk. Ez az igen precíznek ható adatközlés emlékeztet arra a listára, amely – ugyancsak a nemzetségek vezetőinek névsorával együtt – az Egyiptomból elmenekült zsidóságról készült Mózes negyedik könyvében. A hasonlóság másik eleme: mindkét esetben gyanítható, hogy erősen eltúlzott számadatokról van szó.
Lássuk csak: 598-ban mintegy tízezer embert hurcolt el Nabukodonozor. Tizenegy évvel később, Jeruzsálem földúlása alkalmával talán ugyanennyit, talán másfélszer annyit – erre nézve semmi támpont nincs a bibliai szövegben. Mindenesetre harmincezernél aligha volt több azoknak a júdaiaknak a száma, akik a Folyamközbe kerültek. A népesség gyarapodásának ókori rátája meglehetősen alacsony volt, és még a legkedvezőbb körülmények között sem igen hihető, hogy ötven év alatt egy nép lélekszáma másfélszeresére gyarapodott volna.
Ráadásul a fogságba került zsidóságnak korántsem az egésze tért vissza Kürosz engedélye alapján! Hisz az Eszter és a Dániel könyve a tanú, hogy még egy-két évszázaddal utóbb is igen népes zsidó kolóniákat találni szerte a perzsa birodalomban, a Folyamköztől Egyiptomig. A Bibliából tudjuk továbbá, hogy később, Ezdrással is egy tekintélyes csoport tér haza – köztük papok és leviták –, hogy Nehemiás maga is a perzsa udvartartás tagja, s bizonyára nem egyedül a zsidók közül. Jó okunk van gyanítani, hogy akik biztos egzisztenciát teremtettek az idegen földön, vagy előkelő állásba, pozícióba jutottak, azok közül csak kevesen vállalkoztak arra, hogy a lerombolt városba, a fényes birodalom perifériájára szorult, elszegényedett kis országba visszatérjenek.
Nincs rá mód, hogy a hazatérők számát megbízhatóan felbecsüljük, de elég valószínű, hogy valójában inkább kevesebben, mint többen voltak tízezernél.
Ám ki vezette őket? A Biblia Sesbaccárt nevezi meg az Ezdrás-könyv első fejezetében mint a nép vezérét. „Júda fejedelmének” mondja, bár a név babiloni; ezért egyesek arra gondolnak, hogy Sesbaccár talán azonos Senaccárral, Jójákin király egyik fiával, akiről a Krónikák első könyvében (3,18) olvashatunk. Csak az a különös, hogy Sesbaccárnak rögtön nyoma vész, és a harmadik fejezettől fogva kizárólag Zorobábel szerepel mindenütt népvezérként. Jesua főpappal az oldalán ő intézkedik a templom újjáépítéséről – ezért is nevezték utóbb a második templomot zorobábelinek –, és ők utasítják vissza a szamáriaiakat, akik segítséget ajánlanak fel a templom építéséhez. Ő is „fejedelmi sarj”, Jójákin unokája, a fent említett Sesbaccárnak – ha igaz – ily módon unokaöccse. Több bibliakutató gondolt arra is, hogy a két személy voltaképpen egy, hogy a Sesbaccár talán egyszerűen Zorobábel babiloni neve (maga a Zerubbábel azt jelenti: Bábelben született) – e tekintetben azonban még nincs egyetértés a tudósok között.
Zorobábelnek egyébként igen nagy volt a tekintélye a korabeli és későbbi zsidóság szemében. Utóbb látjuk majd, hogy Zakariás próféta valóságos Messiásként ünnepli. „Mi vagy te, nagy hegy? Síksággá teszlek Zorobábel előtt!” Ez igen hasonlít Izaiás magasztos szavaira: „Egyengessétek Isten ösvényeit… töltsétek fel a völgyeket, hordjátok el a hegyeket…” Eredetileg Zorobábelre vonatkozott az a zakariási jövendölés is, amely szerint ő lesz a Sarj (Károli fordításában a Csemete), akiből új sarj támad, vagyis a Messiás; ez a jövendölés azonban a Biblia mai szövegében Jesua főpapnak szól (Zak 6,11–15). Általános a vélemény, hogy ez közönséges hamisítás a Biblia legkésőbbi, papi átszerkesztése idejéből, amikor a világi uralmat a Hasmoneusok papkirályi dinasztiája gyakorolta. A szövegből világos ugyanis, hogy olyasvalakit illet a korona és a trón, aki mellett ott áll a pap (főpap), és ketten egyetértésben kormányoznak. Ez pedig – az adott helyzetben – csak Zorobábel lehet, az ugyanis teljesen értelmetlen, hogy a főpap mellett ott áll a főpap is. Akik ezt a szövegváltoztatást elkövették, bizony nem voltak elég körültekintők…
A helyben vagy a közelben lakók felajánlják segítségüket a templom építőinek, de azok kereken elutasítják őket.
Kik voltak ezek az ajánlkozók, és egyáltalán, milyen viszonyokat találtak a hazájukba visszatelepülő zsidók?
Erről a Biblia sajnálatos módon hallgat (illetve, mint majd utóbb meglátjuk, teljesen téves és félrevezető dolgokat közöl), így csak következtetésekre hagyatkozhatnak. Azt tudjuk, hogy a mai Palesztina területe egyike volt a perzsa birodalom nyugati tartományainak, a „folyóntúliaknak”, hiszen ez a vidék a birodalom központjából nézve a nagy folyamokon túl esett. Ennek a tartománynak, amely a korábbi izraeli királyság területével volt nagyjából azonos, a középpontja Szamária volt. A szamáriai perzsa helytartó fennhatósága alá tartozott Júda területe is.
A hazatérők természetesen Júda és Benjámin törzsi területein telepedtek le – kérdéses, hogy mit és kit találtak itt. A Biblia is jelzi, hogy az 587-es katasztrófa és deportálás ellenére a falvak lakossága és részben a városok népessége is a helyén maradt, és folytatta megszokott életét. Gedaliás kormányzó meggyilkolása nyomán a Micpában lakók jó része, tudjuk, Egyiptomba menekült, de a fentiek lényegi igazságát ez aligha módosítja. Vagyis a fogságból megtérő zsidó népcsoport hajdani honfitársainak tekintélyes tömegét kellett hogy ott találja Júda földjén, alighanem ezek még sokkal többen is voltak, mint az új honfoglalók.
Ebből két dolognak kellene következnie. Egyrészt annak, hogy a régóta különszakadt hit- és honfitársak örvendezve lelnek egymásra, és nagy egyetértésben látnak hozzá az ország helyreállításához; másfelől arra is lehet számítani, hogy a visszafoglalás nehézségekbe ütközik, és konfliktusokhoz vezet, hisz a hajdan otthagyott földnek, háznak azóta új gazdája akadhatott.
A fenti várakozásnak a bibliai elbeszélés nem felel meg. Nem olvashatunk tulajdoni vitákról, de arról sem, hogy hazatérők és helyben lakók testvéri módon borulnának egymás kebelére. Sőt úgy tűnik, hogy a „hazatértek közössége” egyre elzárkózóbb és kirekesztőbb testületté válik, elsősorban vallási értelemben, de ezzel együtt, sőt legfőképp emiatt nemzeti mivoltában is.
Elsőnek lássuk, kiknek szól az elutasítás a templomépítésben való részvétel dolgában. „Júda és Benjámin ellenségeiről” szól az Írás, vagyis Szamária lakóiról. Ezek Júda ősi ellenségének, Izraelnek földjén laknak, ráadásul nem is tiszta vérű zsidók, hisz elkeveredtek olyan népelemekkel, amelyeket Asszerhaddon (Assurahéiddina) asszír király telepített be a folyamközből a Kr. e. VIII. században; Jahve tisztelői, de nem örökösei az Úr ígéretének.
A megsértett ajánlkozók ezzel valóban ellenséggé válnak, s kerékkötői lesznek a templomépítésnek. Folyamodványt írnak a perzsa királynak, hogy a zsidók ellen ingereljék, s lám, aknamunkájuknak megvan az eredménye, királyi tilalom miatt egy évtizedre vagy még tovább kénytelen szünetelni a templom építése Jeruzsálemben.
Itt azonban meg kell állnunk. A Biblia utóbb megírja, hogy a templom végül is elkészült Dárius uralmának hatodik évében – ennek fényében elég furcsa, hogy az álnok szamáriaiak Dárius utódaihoz, Xerxészhez és Artaxerxészhez küldözgetik az építkezést hátráltató leveleket… Aggeus próféta ezzel szemben Dárius második évében kereken a zsidók szemére veti, hogy azt mondogatják: nincs még itt az ideje a templom építésének, mi több, az összegyűjtött építőanyagot széthordták a saját házaikhoz!… Nincs okunk kételkedni a próféta igazmondásában, és így már eléggé nyilvánvaló az igazság: a szent szerzők a zsidók hanyagságát igyekeztek elleplezni a szamáriaiak feljelentésének históriájával. Ettől függetlenül lehetséges, hogy a szamáriaiak valóban próbáltak áskálódni, hisz nem volt érdekük, hogy új hatalmi centrum alakuljon ki közvetlen szomszédságukban, a volt ellenség területén.
Dárius levele, amely engedélyezi a templom építését, sok közös vonást mutat egyfelől Cirus szabadságlevelével, amellyel a zsidók első csoportját hazabocsátotta, másfelől Artaxerxész okiratával, amely kevéssel utóbb Ezdrás hazatérése felől intézkedik. Mindhárom levélben úgy szól a perzsa uralkodó a zsidók Istenéről, mint aki maga is tisztelője neki, és mint aki az ő parancsának engedelmeskedik – ez természetesen aligha hihető. A perzsa király a maga birodalmának védőistenségét, Ahuramazdát imádja, nem beszélhet ily tisztelettel egy legyőzött, számára jelentéktelen nép istenéről, bármily toleráns is egyébként a vallás tekintetében. Ugyancsak gyanús az az egyöntetű bőkezűség, amellyel ezek a királyok Jahve templomának szükségleteiről gondoskodnak, megparancsolva illetékes helytartóiknak, hogy a zsidók ez irányú igényeit fenntartás nélkül elégítsék ki – a királyi kincstár költségére! Bár feltehető, hogy a szóban forgó három királyi intézkedésnek valóban volt írásos dokumentuma, annak pontos szövege aligha egyezik a Bibliában közölt változatokkal. Jahve fenségét a Biblia gyakran azzal nyomatékozza, hogy idegen nagy királyok ajkára adja az ő dicsőítését, mint például Nabukodonozoréra Dániel történetében – itt is ilyesmiről lehet szó. A bőkezű királyi adományokra való hivatkozás pedig talán arra szolgál, hogy a templom papságának ilyen igényére jogalapot képezzen. Magyarán: a Biblia ősi és nagy királyok által szentesített jognak igyekszik feltüntetni azt, hogy a templom a mindenkori világi hatóságtól, az államkincstártól követelje meg az áldozatok költségeit.
Aggeus és Zakariás a fogság utáni kor két legfontosabb „kis” prófétája. Az Aggeus könyve mindössze két rövid fejezetből áll, és teljes egészében a templomépítésre szóló buzdítások töltik ki. A Zakariás neve alatt fennmaradt hosszabb prófétai írás első fele is ehhez az eseményhez és időponthoz – a Kr. e. 520. esztendőhöz – kapcsolódik, de főképpen jelképi erejű látomásokat tartalmaz. Zorobábelben láttatja a jobb jövő zálogát, az Istentől ígért szabadítót, aki helyreállítja a templomot és vele együtt népe erkölcseit. A könyv második fele fontos messiási jövendölésekből áll, amelyeknek jó részét később a kereszténység Jézusra vonatkoztatta, mint például a szelíd királyét, aki szamárcsikón vonul be Jeruzsálembe. Számos utalása miatt valószínű, hogy a könyvnek e második része később, a Kr. e. III. évszázadban kapta meg végső formáját.
A fogságból való visszatérés, a második templomépítés és a falak helyreállítása – ezekről az eseményekről két szentírási könyv, az Ezdrás és a Nehemiás könyve ad számot. Akárcsak más történeti könyveknél, itt sem tekinthetjük a könyvek névadóit egyszersmind a könyvek szerzőinek. Még annak ellenére sem, hogy mindkét könyv számos részletét egyes szám első személyben mondja el Ezdrás, illetve Nehemiás. A végső szöveg későbbről, a Kr. e. III. századból való. Feltehetjük persze, hogy szerzői vagy összeállítói felhasználták e kiváló férfiak feljegyzéseit éppúgy, mint a fogságból hazatérők, a templomépítők, az Ezdrással hazaindulók, a jeruzsálemi falak helyreállításán dolgozók vagy a Jeruzsálembe betelepülők hosszadalmas és bizonyára egykorú névjegyzékeit – ilyenekkel bőven meg van tűzdelve mind a két írás. A héber Bibliában egyébként a két könyv egyetlen egészet alkot, és Ezdrás nevét viseli, a szétválasztás a korai keresztény hagyományban következett be. Mindkét felosztásban bőven van időrendi zavar és következetlenség. Bár a közölt évszámok alapján – Artaxerxész uralmi éveivel jelölve – úgy tetszik, Ezdrás fellépése tizenhárom esztendővel megelőzte Nehemiásét, helyenként mégis úgy hat a szöveg, mintha egy időben működtek volna Jeruzsálemben, sőt, mint majd utóbb meglátjuk, egy epizód éppenséggel arra utal, hogy Nehemiás még semmiféle nyomát nem tapasztalta Ezdrás ténykedésének. Ezt az ellentmondást esetleg feloldhatjuk, ha feltesszük, hogy Nehemiás I. Artaxerxész (465–424) huszadik évében indult Jeruzsálembe, Ezdrás viszont csak azonos nevű utódja, II. Artaxerxész (405–359) hetedik évében vállalta küldetését, tehát hatvan évvel később, mint korábban feltételezték.
Ezdrás főpap és írástudó első fontos ténykedése, amiről a Biblia tudósít: felolvasást és magyarázatot tart Mózes törvényeiről. Olyan színe van a dolognak, mintha régi hiányt pótolna ezzel, értsd: a zorobábeli hazatérés óta, illetve a templom újjáépítése óta van áldozat, de hiányzik a hitbéli oktatás, a törvénymagyarázat. Ennek talán egyik oka, hogy a törvények szövegének régies héber nyelvét a korabeli zsidóság már alig értette, egyre többen beszélték köztük az arameus (arámi) nyelvet, amely Asszíria, majd Babilon nyelve volt, de a perzsa birodalomnak is hivatalos összekötő nyelve maradt. (Magának az Ezdrás könyvének is egyes részletei arámi eredetiben maradtak fenn.) Ezért kell a tekintélyes írástudónak lefordítania és úgy magyaráznia a törvényeket – ámbár lehet, hogy ezen a ponton az eredeti bibliai szöveg voltaképp nem fordításra, hanem értelmezésre utal.
A következő akció a sátoros ünnep megülése. Itt néhány apró ellentmondás tűnik szembe.
Elsőként is: azt olvassuk, hogy Józsué kora óta nem ünnepelt a nép sátrakban – holott épp az Ezdrás könyve elején értesültünk arról, hogy a fogságból hazatértek még a templom romjai fölött, rögtönzött oltárnál megülték a sátrak ünnepét.
Másodszor: bármily figyelmesen tanulmányozzuk Mózes idevágó törvényeit, a hetedik hónap ünnepéről rendelkező részben egy szó sem esik lombsátorról, se másféle sátrakról. Mi is hát a való helyzet?
Mózes törvénye, mint annak idején láttuk, két nagyobb ünnepet, egyhetes ünnepsorozatot írt elő az esztendőre: a húsvétot (pészah) az első hónap közepére és az őszi, betakarítási ünnepet a hetedik hónap derekára. (Az év márciussal kezdődött!) A húsvét eredetileg minden bizonnyal szintén évszakhoz – a tavasz ébredéséhez – kötődő természetünnep volt, és csak utóbb kapcsolódott hozzá az Egyiptomból való diadalmas kivonulás emlékezete mint az ünnep vallási tartalma. (Hogy mikor? A mózesi könyvek szerint már a kivonulás utáni második évben, de ez alighanem legendás visszavetítés. A Jósiás király által elrendelt húsvét és az ahhoz kapcsolt bibliai kommentár – hogy ti. Józsué ideje óta úgy nem ünnepeltek – elég hihetővé teszi, hogy ez a kapcsolat csak Jósiás korában vagy azután szilárdult meg.)
Bizonyára még később, jóval a fogság után történt, hogy az őszi ünnep is ilyen történelmi és vallási tartalommal telítődött: a negyvenéves pusztai vándorlás emlékének szentelték. És mivel a pusztában bolyongó ősök sátrakban laktak, az ünnep is sátoros ünnep vagy sátrak ünnepe elnevezést kapott, és így alakult ki a lombsátrak építésének szokása – talán valóban Ezdrás idejében, talán csak őutána. Ezért tehát Zorobábel idejében a zsidók még csupán egyszerű betakarítási ünnepet ültek, azon viszont nem csodálkozhatunk, hogy a könyv szerzői vagy végső szerkesztői – a Kr. e. III. században – ezt az addigra már általánossá vált új elnevezéssel illették. A késői eredet egyben azt is megmagyarázza, miért nem emleget sátrat a mózesi törvény. Legfeljebb azt furcsállhatjuk, miért nem ismerték pontosabban a törvény szövegét a Nehemiás-könyv szerzői – a szóban forgó esemény leírása ugyanis ott lelhető.
Ezek után a nép elöljárói felhívják Ezdrás figyelmét, hogy a fogságból hazatértek közül sokan idegen nőt vettek feleségül, s, horribile dictu, még gyermekeket is nemzettek velük! A derék főpap és írástudó valósággal összeomlik, s ennek látványa a népet is bűnbánatra indítja. Ezdrás ügyesen hagyja, hogy a fájdalmas, de elkerülhetetlen intézkedést más – egy bizonyos Sekanja – javasolja, de aztán kérlelhetetlen eréllyel keresztülviszi, hogy a nép megszabaduljon a fertőzettől, szélnek eressze az idegen asszonyokat és az általuk szült gyermekeket. A nép pedig önként – ha nem is épp dalolva – aláveti magát a felsőbb parancsnak.
Jól érzem, hogy a fenti megfogalmazás az illendőnél kissé ironikusabbra sikerült. És nem is egészen szándéktalanul. Nehéz ugyanis az ezdrási akcióban nem fölfedezni a rasszizmus, a faji diszkrimináció jegyeit, erre pedig mai, emberségesebb felfogásunk, épp a huszadik század keserű tapasztalatai miatt, meglehetősen érzékeny. Nem tehetek róla, nekem a német nácik is eszembe jutottak, akik ugyan ellenkező előjellel, de „fajgyalázás” címén tiltották és büntették „árják” és zsidók nemi kapcsolatát. Aligha védhető ugyanis a magyarázat, hogy Ezdrást nem faji, hanem vallási szempontok vezették. „A szent nép összekeveredett a pogányok ivadékaival”, mondja egy helyütt, másutt pedig „utálatra méltó népnek” nevez mindenkit, aki nem zsidó. Ez bizony nem más, mint a felsőbbrendűségnek, a kiválasztottságnak megvető és kirekesztő álláspontja. Ha csupán vallási kérdésről volna szó, azt egyszerűbben is meg lehetne oldani: megfelelő vallási oktatásban részesíteni és végül a közösség tagjaivá fogadni a más fajú feleségeket és félzsidó gyermekeiket! De nem, más forog itt szóban: az idegen és kevert vérűeket mint egy kelevényt ki kell metszeni Izrael testéből! És gondoljunk csak vissza a nemrég történtekre: a templomépítéshez segítséget kínáló szamáriaiak elutasítására. Miért voltak az ajánlkozók oly gyűlöletesek és elvetendők? Hisz ők is Jahvét imádták, bár nem a törvényes módon, a jeruzsálemi szentélyben, de hát ezt nem is tehették, amióta az romokban hevert; és most épp azt szeretnék, felépítésében segíteni és így a zsidók törvényes közösségéhez kapcsolódni! Ám fajilag ők kevert vérűnek számítanak, nem nekik szól az ábrahámi ígéret! Pedig gondoljuk csak el, mit nyert volna a zsidóság: nagyobb területet, megtöbbszörözött népességet – de nem, a fajtisztaság mindenek előtt!
Ezdrás eljárása tehát aligha nyerheti meg rokonszenvünket. És mit szóljunk a zsidók ezreihez, akik egyetlen szavára zokszó nélkül elvetik maguktól szeretett asszonyukat, kedves gyermekeiket, köztük szemük fényét, elsőszülött fiukat, nevük folytatóját, sokan bizonyára már olyan korban, amikor azt sem remélhetik, hogy új családot alapíthatnak!
Mielőtt megvonnánk szimpátiánkat ettől az érdemes néptől, gondoljuk el annak az eshetőségét, hogy a dolog talán – nem egészen így történt!
Tudom, hogy merész feltevés, de nem ez lesz az első eset, amikor – reményem szerint – sikerül valószínűvé tennem, hogy a zsidók népe korántsem volt oly elvetemült, mint amilyennek az ószövetségi Szentírás mutatja olykor, szándékkal vagy szándéka ellenére. (Gondoljunk csak az esztelen gibeai mészárlás históriájára a bírák korából!)
Elsőként is: Nehemiás rájön második júdai útján (tehát 425 táján), hogy a zsidók közül sokan idegen nőkkel házasodtak össze. Szent indulatában nekik esik, eldöngeti őket, s hajukat is megcibálja (ami kissé goromba eljárás, mégis sokkal emberségesebb, mint az Ezdrás-féle, nem követeli ugyanis, hogy űzzék el családjukat, tépjék szét legdrágább emberi kötelékeiket, csupán esküt vesz tőlük, hogy a jövőben óvakodnak vegyes házasságba engedni gyermekeiket). Ékes szitkokkal korholja őket, de feltűnő módon elmulasztja szemükre vetni, hogy megszegték volna Ezdrás tilalmát! És egyáltalán, ha Ezdrás alig harminc évvel előbb olyan alaposan szétzúzta a vegyes családokat, elvéve a zsidók kedvét az ilyesmitől, hogy kerül Nehemiás elé ennyi megszegője a szent tilalomnak?
Ennek az érvnek az erejét látszólag gyengíti, amit kevéssel előbb mondtam: hogy ugyanis egyes bibliakutatók véleménye szerint időrendi zavar van az Írásban, és Ezdrás csak évtizedekkel Nehemiás után fejtette ki tevékenységét. Igen ám; csakhogy: erre a feltételezésre (amely ugyanakkor másfajta nehézségeket támaszt) épp azért fanyalodtak egyesek, mert másképp nem tudták feloldani a fenti ellentmondást, vagyis hogy Nehemiás mit sem tud Ezdrás házassági intézkedéseiről. Ha viszont Ezdrás egyáltalán nem hozott ilyen barbár rendelkezést, akkor nincs is szükség erre az elméletre (amelyet amúgy is kevés tudós fogad el), és visszatérhetünk a Bibliában közölt eredeti időrendhez.
Jól tudom, hogy a fenti gondolatmenet önmagában nem bizonyító erejű. Van azonban itt valami még feltűnőbb. Nézzük csak, mely népek leányai csalták a vétek útjára az inkriminált zsidókat: „Kánaániták, perizeusok, hettiták, jebuzeusok, egyiptomiak, amoriták.” Az olvasónak, aki az eddigieket figyelemmel kísérte, itt óhatatlanul leesik az álla. Teremtőm, hogy kerülnek ezek a népek a VI–V. századi Júdába? Mintha a múlt századi magyarokat féltené valaki az avarokkal, jászokkal és besenyőkkel való összeolvadástól!
És ha a bírák korának történetéhez, annak kezdetéhez visszalapozunk, valóban igen ismerős szöveget látunk: „Izrael fiai a kánaániták, hettiták, amoriták, periziták, hivviták és jebuzeusok között laktak, és azok lányai közül vettek maguknak feleséget.”
Ez alighanem elég csattanós bizonyíték arra, hogy a bibliai leírásnak semmi köze az V. század valódi állapotaihoz, s ennélfogva nem tekinthető teljes mértékben hitelesnek a kor eseményeinek ábrázolásában sem. Egy hét-nyolc évszázaddal korábbi állapotot mutat jelenvalónak, s annak vétkével – ha ugyan igazi vétek volt – vádolja meg a késői zsidó utódokat: az idegen népekkel való összeolvadás vádjával.
Érdemes itt kissé visszatekintenünk.
Kétségtelenül olvashatók az Ószövetség korábbi könyveiben is intelmek a vegyes házasságok ellen, de ezek jó része bizonyára igen késői szerkesztésekből eredő betoldás vagy kommentár. Annyi szent, hogy ilyenféle tételes törvény nemigen létezett, s ha mégis, nem lehetett sok foganatja. Már a pátriárkák korában is idegen nőt vett feleségül Júda, József és Mózes. A bírák korából Sámson és a timnai lány menyegzője ékesszólóan beszél róla, hogy a megtelepült zsidók és a helybenlakók közt mindennapos volt az összeházasodás. Dávid és Salamon, az úr kitüntetett kegyeltjei mutatták éppen a legkevésbé épületes példát népüknek az idegen nőktől való óvakodás dolgában. Úgy tűnik, hogy a próféták sem tartották fontosnak ilyesmitől óvni a népet; Illés gyűlölete Jezabel ellen nem az idegen vérű nőnek, hanem az idegen kultusz erőszakos meghonosítójának szólt.
Minden jel szerint a sok vegyes házasság nem ártott a zsidóság népi karakterének, sőt éppen erejét bizonyítja, hogy az évszázadok során a közte élő és a legyőzött népeket sikerült magába olvasztania, idegen szóval asszimilálnia. És ha a Jahve-hit tisztaságával voltak is bajok, ha a vallási keveredés, a szinkretizmus sok gondot okozott is, abban aligha a vérkeveredés a legfőbb bűnös. Inkább azt kell föltételeznünk, hogy Jahve igénye a kizárólagos imádatra a maga vegytiszta formájában éppúgy a fogság utáni kor templomközpontú, belterjesen papi szemléletű eszmevilágában alakult ki, mint a faji önmagába zárkózás követelménye. Vagyis azt, hogy a kettő közt összefüggés lehet. Korábbi, dinamikus és magabízó korszakában a zsidóság még aggálytalanul fogadta magába a más népelemeket, és talán ezért tekintette természetesnek, hogy Jahve mellett más istenségeknek is áldoz – attól még az ő Istene maradt a legfőbb és legerősebb. S hogy mindez nem merő spekuláció, hogy ez a felfogás még Jeruzsálem pusztulása idején (s némileg azután) is általános volt a zsidóság közt, arra épp a Biblia legkevésbé kétes hitelű közlései nyújtanak bizonyítékot például Jeremiás és az Egyiptomba menekült micpaiak esete.
A zsidó államiság fokozatos széthullása, Jeruzsálem eleste és a megalázó fogság érthetően megrendítette a választott nép korábbi önbizalmát. A hazatért maradék már nem hisz expanzív vagy asszimiláló erejében, bizalmatlan minden idegennel, sőt még saját fajtestvéreivel szemben is, akikkel néhány évtizedre megszakadt a sorsközössége. Jahvét kizárólagossá nyilvánítja – ami önmagában nem új, és nem is volna baj –, egyszersmind önmagát az Úr kizárólagos népének teszi meg. Irigyen magának kuporgatja Jahvét, és mindenki mást elmarna tőle.
Ez pedig nem volt mindig így. A próféták ugyan Jahve tiszta kultuszáért küzdöttek, de a jövendő messiási birodalomból, a földi Istenországából nem zárták ki szűkkeblűen az idegeneket. Izaiásnál, Jeremiásnál, Zakariásnál visszatérő látomás, hogy amidőn az Úr dicsősége végképp kinyilvánul Jeruzsálemben, hódolattal és imádattal jönnek majd eléje a föld népei, leborulnak előtte, és helyet kapnak a választottak között.
Lássuk tehát, milyen meggondolások vezethették az Ezdrás-könyv szerzőit, amidőn az alighanem eltúlzott házasságbontási históriát kiötlötték.
Vegyük tekintetbe, hogy évszázadokkal az ábrázolt események ideje után tevékenykedtek, és mindenfajta írásos forrást egyfelől szabadon, másfelől kritika és összevetés nélkül kezeltek. Magyarán, nem volt meg az a történelmi időérzékük, amit manapság átlagos iskolástól is megkívánunk. (Ezen viszont nem csodálkozhatunk, még négyszáz esztendeje is a festők török turbánban és bugyogóban ábrázolták a római katonákat például a Krisztus kereszthalálát megörökítő képeiken, egyszerűen azért, mert a Szentföld akkor a szultán birodalmához tartozott!) Gondoljunk arra is, hogy nem történelmet írtak, hanem az isteni szándék érvényesülésének útját nyomozták az emberi történésekben. És eme isteni szándékról való fogalmaik is változtak az idők során. Így például a megírás idején az Úr szándékának vélték, hogy a zsidók, az isteni ígéret birtokosai, vérségileg is elkülönüljenek a más vallási felfogású népektől; addigra ugyanis a vegyes házasság tilalma már valóban igen erősen hatott a zsidók közt (és még utána is jó két évezredig). Ennek a tilalomnak akartak alapozást adni, ezt akarták Ezdrás tekintélyével szentesíteni, amikor a házasságbontások epizódját kiötlötték.
De miért ilyen átlátszó módon, fél évezreddel korábban kiveszett vagy a zsidóságba beolvadt népeket téve meg gyűlöletes idegennek? Nos, ez két okból is könnyen érthető. Elsőként is az adott korból nem volt írott forrásuk, habozás nélkül nyúltak hát egy korábbi, sokban hasonló helyzet leírásához – mint fentebb jeleztem, hétszáz év ide vagy oda édeskeveset számított nekik, ilyesmi nem is volt igazán megfogható a számukra. Másodszor: a Biblia történetírói – s általában a legendák – szeretik a párhuzamokat, az „örök visszatéréseket”. Ahogy Mózes szétválasztotta a tengert népe előtt az Egyiptomból való kivonuláskor, úgy Józsué a Jordán medrén vezette át száraz lábbal a zsidókat, amikor beléptek az Ígéret Földjére. Illéshez éppúgy a Hóreb hegyén szólott az Úr, mint Mózeshez; Elizeus is olajat szaporított, és gyermeket támasztott fel, mint Illés. A fogságból való hazatérés is hasonló összevetésekre csábította a szent írókat. Ahogy az Egyiptomból kimenekült nép létszámáról s nemzetségfőiről „pontos” listát nyújtanak Mózes könyvei, ugyanazt teszi az Ezdrás-könyv a folyamközi fogságból szabadultakkal. A visszaköltözés Júda földjére viszont Józsué honfoglalását látszik megismételni – ezért lehetett csábító a szerzők számára, hogy a kevéssel utóbb kialakult helyzetben a korai bírák-korának mását mutassák be. Így kerültek a jebuzeusok (akikkel még Dávid számolt le) és a többiek a Kr. e. VI. századi Júdába…
Nehemiás sokkal valóságosabb, megragadhatóbb történeti alak Ezdrásnál. Tekintélyes udvaronc a perzsa király közvetlen környezetében – bár ez lehet részben legendás mozzanat, mert eléggé hasonlít Dániel vagy Mardókeus helyzetéhez. Hallván Jeruzsálem siralmas állapotáról – ledőlt falai, kiégett kapui miatt „a népek csúfsága”, és nem nyújt biztonságot lakóinak, akik egyébként, nyilván éppen ezért, igen kevesen vannak, lényegében a papok és a templom személyzete marad csak benne –, Nehemiás hazatér, hogy használjon népének.
A fal helyreállításával két hónap alatt elkészülnek, ami bravúros eredmény, főleg ha tekintetbe vesszük, hogy közben állandó készenlétben kell állniuk, kivédeni az ellenséges támadásokat. Az építő, aki egyik kezében szerszámot, a másikban fegyvert szorít, jelképpé vált.
A szamáriaiak ellenséges magatartása ezúttal bizonyára nem bibliai fikció, mint talán volt a zorobábeli templom építése alkalmával. Persze nem a szamáriai népről van szó, hanem a perzsa kormányzóról, Szanballatról és cinkosáról, Tóbiásról, aki Ammon kormányzója. Bár Szanballat neve babiloni, s perzsa királyi hivatalnok, ő maga Bét-Horonban született, alighanem Jahve híve, és házassága révén befolyásos jeruzsálemi családdal áll kapcsolatban; ez utóbbi körülmény Tóbiásról is elmondható. Áskálódásuk oka, hogy féltékenyek a megerősödő Jeruzsálemre, amely Szanballat székhelyének, Szamáriának kiemelkedő szerepét veszélyezteti. Rábeszélést, cselt, fenyegetést, erőszakot, zsarolást, mindent bevetnek, hogy Nehemiást és társait eltántorítsák a nagy vállalkozástól, de kudarcot vallanak. Félelmük nem alaptalan, mert hamarosan – bizonyosan még Nehemiás életében – a perzsák leválasztják Júdát Szamáriáról, és Jahud néven, Jeruzsálem székhellyel önálló tartomány rangjára emelik.
A falak elkészülte után Nehemiásnak arra is van gondja, hogy a gyéren lakott várost benépesítse. Részint sorshúzás útján kijelöltekből, részint önkéntesekből toborozza az új lakókat.
Tizenkét esztendei munkálkodás után, 433-ban visszatér a perzsa udvarba. Valamennyi idő múltán – nem tudjuk, mennyi volt ez, feltehetőleg több év, de legfeljebb kilenc, mert I. Artaxerxész 424-ig uralkodott – visszatér még egyszer. Vallási dolgokban mindenesetre igen lezüllött állapotokat talál. Egy félpogány – Tóbiás – holmija került a templomi edények egyik kamrájába, a papok és leviták járandóságát a nép nem fizeti, azok pedig elhanyagolják a szertartásokat; meglazult a szombatnap fegyelme, és felütötte fejét a vegyes házasság.
Nehemiás – aki könyvének egyik részében olyasmit állít, hogy már első küldetése alkalmával voltaképp kormányzónak vagy helytartónak nevezte őt ki a király, ami némiképp kétséges – most a tőle megszokott eréllyel és olyan tekintéllyel teremt rendet, mint akinek ezúttal már valóban kezében a helytartói kinevezés.
Nem tudjuk azt sem, mennyi időre szólt második látogatása, vagy hogy esetleg végleg Jeruzsálemben maradt-e. Mindenesetre igen jó emléket hagyott a zsidóság tudatában. A második makkabeusi könyv már egyenest neki tulajdonítja a második templom felépítését és felszentelését is, és azt írja róla, hogy könyvtárat alapított, s összegyűjtötte benne a királyok és a próféták könyveit, Dávid írásait és a királyi adományleveleket.
Ezdrás alakját ugyancsak dicsfénybe foglalta és nagyra növelte a zsidó hagyomány. A Kr. u. I. századból való egyik apokrif könyvben Ezdrás mint próféta szerepel, aki nagyszabású látomásokban részesül a jövendő Messiásról, vagyis apokaliptikus könyvről van szó.
Ez a két könyv – Ezdrásé és Nehemiásé – lezárja a zsidóság történelmének azt a folyamatos szakaszát, amely Mózes fellépésétől vezet az V. század derekáig. Ezután három évszázadnyi hiátus következik, s csak a késő hellenisztikus korban, a Makkabeusok hősi harcai révén találkozunk újra történelmi eseményekkel. A zsidóság és a protestánsok számára pedig Ezdrással és Nehemiással véget is ér a zsidó történelem, ők ugyanis a Makkabeusok két könyvét apokrifnak tekintik, és kizárják az ószövetségi Szentírásból.
