JÓZSUÉ TÖRTÉNETE
JÓZSUÉ TÖRTÉNETE
A Józsué könyvében ábrázolt események egyenes folytatását adják az ötödik mózesi könyv, a Másodtörvénykönyv történetének, épp csak a népvezér személye változik meg. A Biblia kutatói felfigyeltek rá, hogy a kapcsolat alighanem ennél is szorosabb. Az elbeszélő modor, az események beállítása, de még a stílus is feltűnően hasonló a két könyvben. Ma már bizonyítottnak tekinti a tudomány, hogy a szerzőjük vagy szerkesztőjük azonos: a Deuteronomista néven emlegetett író vagy írói közösség, amely a Kr. e. VII. században, Jeruzsálem lerombolása előtt Júdában működött.
Ha e könyvnek hinni lehet, Józsué az egész zsidó nép élén egyetlen nagy hadjáratban meghódította a megígért földet, Kánaánt, megerősített városait elfoglalta, feldúlta, lakóit kardélre hányta, királyait bitóra kötötte, s az így meghódított földet felosztotta a harcokban részt vevő tizenkét – illetve csak kilenc és fél – törzs között. Így szép és kerek a történet, így méltó Jahvéhoz is, aki ím, szavának állott, mégpedig maradéktalanul.
Ha hinni lehetne…, de elég kézbe venni a következő történeti könyvet, a Bírák könyvét, s annak első fejezetei máris hosszasan sorolják mindazokat a kánaáni városokat, amelyek nem estek el, és azokat a népeket, amelyek továbbra is Kánaánban éltek. „Izrael fiai a kananeusok, kitteusok, emoreusok, perizeusok, hivveusok és jebuzeusok között laktak, és azok leányait vették feleségül, saját leányaikat pedig odaadák azok fiainak, s szolgálák azok isteneit.” (Bír 3,5–6.) A bírák korában valóban nem is olvasunk egyébről, mint az egyes elszigetelt törzsek hősies, de csak ritkán sikeres harcairól elnyomóik, a többi helyi nép ellen. Maguk a zsidó törzsek is gyakran hadakoztak egymással, egyik-másikat olykor szinte teljesen ki is irtották maguk közül.
A zsidóság példás egységben végrehajtott, egyszeri és maradéktalan sikerű honfoglalását tehát maga a Biblia cáfolja meg. A történettudomány és különösen a régészet további bizonyítékokat is szolgáltat, amelyek nyomán egészen más kép rajzolódik ki erről a fontos eseményről, mint a Józsué-könyvben. A zsidóság különböző népcsoportjai, törzsei változatos időpontokban – a Kr. e. XV. és XII. század közötti időszakban – és különféle irányokból – Mezopotámiából, Kánaán déli része felől, a Jordánon túlról – érkeztek, és egyesek fegyverrel hódítottak területet maguknak, mások azonban inkább csak beszivárogtak, s akár alávetett helyzetet is elfogadva, letelepedtek a többi kánaáni nép között.
A legharciasabb honfoglaló népcsoport az egyiptomi hagyomány letéteményese volt, amely Kánaán középső területeit foglalta el – ha nem is maradéktalanul – a Kr. e. XIII. században, nagyjából a Jerikó–Bétel-vonaltól északra. Ez lett az Efraim- és Manassze-törzsek területe, azoké a törzseké, amelyek Jákob legkedvesebb gyermekétől származtatták magukat. A velük együtt vagy kevéssel előbb, délnyugat felől érkezők tőlük délre foglaltak területeket – részben talán békés úton –, ők Simeonról és Júdáról nevezték el magukat. A Manasszétól északra szétszórtan élő népcsoportok és a Jordánon túliak bizonyára már jóval előbb letelepültek, és csak a XIII–XII. század fordulója táján csatlakoztak a harcias „maghoz”, megalkotva velük az izraeli törzsszövetséget.
A szövetség vezető ereje a legnépesebb s katonailag legerősebb Efraim lehetett. Erre mutat az is, hogy a területükön található Siló lett a kultuszközpont hosszú időre. Júda átmeneti hegemóniája, Dávid és Salamon uralma után visszaállt Efraim hatalmi helyzete, mivel ő alkotta a magját az északi királyságnak, Izraelnek. Itt keletkezhetett és dúsulhatott fel a Józsué-hagyomány, hisz a vezért az Írás is Efraim törzséből valónak mondja.
JERIKÓ MEGVÉTELE
AI OSTROMA
NAP ÉS HOLD MEGÁLLNAK AZ ÉGEN
AZ ORSZÁG FELOSZTÁSA
JÓZSUÉ BÚCSÚJA ÉS HALÁLA
