IZAIÁS PRÓFÉTA ÉS ÁHÁZ KIRÁLY
IZAIÁS PRÓFÉTA ÉS ÁHÁZ KIRÁLY
A „nagy” próféták között fellépése idejét tekintve, egyben könyve kánoni helye szerint is Izaiás a legelső, és bár az igazán nagyok között mindig nehéz rangsort felállítani, alighanem a legnagyobb is.
Uzziás uralkodása idején született előkelő jeruzsálemi családban, Kr. e. 765 táján, és a király halála évében, 740-ben kapta elhívását. Működését ezek szerint Jótám uralkodása alatt kezdte, de életének feljegyzett eseményei Jótám két utódjának, Áháznak és főképp Ezékiásnak korához kapcsolódnak. Megérte még Manassze uralkodását is, de erről az időről már nincsen bibliai adat.
A nagy próféták pályájának meghatározó pillanata az elhivatás, amidőn az Úr kiválasztja és feladatával megbízza emberét. Misztikus élmény ez, látomás vagy révület állapotában következik be, és egy egész életre eljegyzi az elhivatottat magasztos, bár többnyire terhes és hálátlan küldetésével.
Izaiást egy istentisztelet alkalmával, a templomban éri a sorsdöntő látomás. Előadásában költői emelkedettség és láttató erő egyesül, amint az Úr rettenetes fenségéhez méltó jelenetet elénk állítja. Előbb megretten, hisz az Urat színről színre látni végzetes lehet az ószövetségi – jahvista! – felfogás szerint, majd a megragadóan jelképes aktus (ajkának parázzsal való megtisztítása) után készségesen vállalkozik az isteni küldetésre. Különös és mély értelmű módon az Úr nem biztatja sikerrel, épp ellenkezőleg mintha arra küldené, hogy ő is újabb bizonyságot szolgáltasson a nép bűnösségéről, amely, lám, nem hallgat az Úr küldötteire – a messzi jövőre nézve azonban biztató szavakat szól.
A próféta nemcsak szavaival, hanem tetteivel, sőt egész életével is közvetíti az Úr üzeneteit. Láttuk már, hogyan jelképezte Ozeás próféta a maga házassági drámájával az Úr és a választott nép viszonyát. Izaiás is némileg hasonló megbízást kap az Úrtól: gyermeket kell nemzenie egy meg nem nevezett nőnek, aki prófétaasszony, s a születendő gyermek neve fogja hordozni az Úr üzenetét: rabló és prédát ragadozó ellenség semmisíti majd meg Izraelt és Arámot, Júda ellenségeit. Kevéssel utóbb megtudjuk, hogy Izaiásnak ekkor már van egy fia, aki szintén jóserejű nevet kapott: Seár-Jasub annyit jelent, hogy „a maradék megtér”. Mindkét névjóslat kedvező, biztató ígéret Júda számára.
Áház király, akihez Izaiás első küldetése szól, méltatlan utóda két elődjének. Vallási ténykedése Jórám és Atália korát idézi vissza, nemcsak a Baál-kultusznak ad helyet, hanem még a szörnyűséges gyermekáldozat szokását is feléleszti, sőt maga is gyakorolja.
Ezt a kultikus szokást a mózesi törvények sokszor és igen nyomatékosan tiltják, amiből többféle következtetést lehet levonni. Lehet, hogy a zsidóság korai történetében igenis szokás volt ember és állat hímnemű elsőszülöttét az istenségnek feláldozni. Ezt hihetővé teszi, hogy a mózesi törvény ember esetében intézkedik ennek megváltásáról, a helyettesítő áldozat módjáról. Valószínűleg épp ezért kell a gyermekáldozatot a törvénynek oly szigorral tiltania, mert mélyen gyökerező szokás. Emlékezzünk Ábrahám történetére: amikor az Úr megparancsolja, hogy áldozza fel neki elsőszülött fiát, Izsákot, egy pillanatra sem lázadozik, keserves, de magától értetődő utasításnak tekinti. Végül az Úr angyalának útmutatása szerint kost áldoz fel fia helyett – íme, a helyettesítő áldozat előképe! Az is lehetséges, hogy ez a kultusz csak a kánaáni népek között volt honos, és a törvény csak azért tiltja erősen, amiért a többi kánaáni istenség tiszteletét: mert nem fér össze Jahve kizárólagos imádásával. És elképzelhető persze az is, hogy mindkét feltételezés megállja a helyét.
Arról sincs biztos tudomásunk, hogy a gyermekáldozatot Jeruzsálemben Áház király vezeti-e be, vagy csak felújítja, netán egy régóta meglévő s titkon mindig is űzött gyakorlatot tesz törvényessé. Azt viszont tudjuk, hogy ennek színhelye a királykori Jeruzsálemtől délnyugatra eső Hinnom völgye, s valószínű, hogy a kánaáni Molok istenségnek mutatják be a gyermekáldozatot. (A név a melek, azaz „király” módosulata.) Magát a szertartást néha úgy említi a Biblia, hogy a gyermeket „átvezetik a tűzön”, s ennek nyomán sokan feltételezik, hogy nem valódi égőáldozatról, hanem csak jelképes cselekményről van szó ebben a korban. Más szentírási helyek viszont (például a zsoltárok vagy Jeremiás és Ezékiel) olyan félreérthetetlenül beszélnek mészárlásról, a gyermekek megöléséről, hogy az áldozatot alighanem igazi áldozatnak kell tekintenünk.
A Hinnom völgye héberül Gé-Hinnóm, ebből ered a Gehenna, magyaros formában Gyehenna, ami Jézus korában már a poklot jelenti. Valószínűleg nemcsak azért, mert ott iszonyatos, véres dolgok történtek, és tűz emésztette el az áldozatokat; talán annak az emléke is belejátszott ebbe a jelentésfejlődésbe, hogy utóbb Jósiás király elpusztíttatja, felégeti az egész kultuszhelyet; talán az is, hogy itt volt a város szemétlerakó telepe, és öngyulladás folytán a szemét állandó lassú tűzzel égett…
Áház király, mint már az izraeli királyság történetéből tudjuk, nem hajlandó csatlakozni Izrael és Arám asszírellenes szövetségéhez, ezért Izrael királya, Peka, és Arám királya, Razon együttesen haddal támadnak Jeruzsálemre. Peka célja a dávidi dinasztia megdöntése, már jelöltje is van Áház trónjára, akiről csak annyit tudunk, hogy egy bizonyos Tabeel fia. Izaiás találkát kér a királytól a várfalon kívül, egy vízgyűjtő medencénél, amely azonban még biztonságos hely, mert az ostromlók lenn táboroznak a völgyben. Biztató jóslatot mond neki a jelenlegi helyzet kilátásairól: az Úr nem adja az ellenség kezére Dávid városát, ostromlói pedig hamarosan megsemmisülnek. Áház nem hisz, felszólításra sem hajlandó jelet kérni az Úrtól, a próféta szavainak bizonyságául. Ekkor mondja Izaiás a híres Immánuel-jóslatot.
Immánuel azt jelenti héberül: Velünk az Isten! Máté evangéliuma a prófétai jövendölést – a szűz fogan, és fiút szül – Jézusra alkalmazza, ezért a kereszténység azt vallja, hogy az ihletett próféta valóban Jézus szeplőtelen fogantatását jósolja meg ebben a kijelentésében, és az Immánuelt úgy tekintik, mint Jézus nevének egyik változatát. Ez az álláspont természetesen hit kérdése, amelyet a hagyomány szentesít, de más magyarázat is elképzelhető. Mégpedig annak alapján, hogy a próféta már előzőleg is két fiának adott jelképes, „beszélő” nevet. Sokan vélik úgy ezért, hogy Izaiás a maga harmadik fiának közelgő születéséről beszél, akit egy „szűz” (a héber eredetiben „fiatal nő”) szül majd, s a gyermeknek a jelképes tartalmú „Velünk az Isten” nevet adja. A jel, amelyet a király nem hajlandó kérni – színleg azért, mert nem akarja „zaklatni” Istent, valójában azért, mert nem hisz Izaiás jóslatában – igazában nem más, mint ez a név, amely a biztatást tartalmazza: Isten nem hagyja el a benne bizakodókat.
Áház király alázatos folyamodványának és gazdag ajándékának megvan az eredménye: az asszír király, III. Tiglatpileszer megtámadja Arámot, régi ellenfelét, és Izraelt. Júda királya nem egészen ostobán kalkulál. Asszíria jó fél évszázada „gyengélkedik”, Urartuval való háborúi kötötték le, vazallusa, Babilon elszakadt tőle, úgy tűnik, hogy régi nagysága végleg leáldozott. Ezzel szemben Joás és II. Jeroboám alatt Izrael veszélyesen megerősödött, egyébként éppen az asszír fenyegetés megszűnte folytán. Áház tehát úgy gondolja, hogy csak nyerhet a dolgon: közvetlenül fenyegető ellenségei meggyengülnek, a távolabbi pedig nem olyan erős, hogy akár ezek után is végzetes veszélyt jelenthetne számára.
Nem tudja még, amit Izaiás vagy zseniálisan megsejt, vagy az isteni sugalmazásból tud meg: hogy Asszíria máris feltörőben van, hogy épp III. Tiglatpileszer fogja megalapozni a hanyatlás után az asszírok utolsó, minden korábbinál hatalmasabb birodalmát több mint egy évszázadra. Mindenesetre tudja, mi a vazallus kötelessége: Arám fővárosába, az asszírok által feldúlt Damaszkuszba siet, hogy letegye új ura kezébe a hűségesküt. Itt tetszik meg Áháznak a nagy oltár, amelynek mását sürgősen felépítteti a jeruzsálemi templomban. Az eltávolított bronzoltárra és egyéb bronz felszerelési tárgyakra bizonyára azért van szüksége, hogy legyen miből kifizetnie az asszír király által követelt újabb hűbéradót. A trón és a „királyi bejárat” az önálló királyi hatalom jelvényei, Tiglatpileszer vazallusaként kénytelen ezeket is eltüntetni.
Egyéb hadi vállalkozásaiban sem kíséri Áház királyt a szerencse. Edom elszakad tőle, s azok a filiszteus városok is, amelyekre nagyapja, Uzziás terjesztette ki uralmát. A Biblia további súlyos vallási eltévelyedéseit is kárhoztatólag emlegeti, többek közt felrója, hogy Damaszkusz isteneihez imádkozik, remélve, hogy éppúgy megsegítik majd, ahogy „Damaszkuszt megsegítették”. Ez eléggé különös volna, hiszen Áház saját szemével látta Damaszkuszban, mennyire nem segítették Arámot az isteneik. Ez a közlés a Krónikák könyvéből való, amely más pontokon is némileg hiányos tájékozottságot árul el a kor politikai történetében – talán szerzői arra az eseményre gondolnak, hogy a király felépíttette Jeruzsálemben a damaszkuszi nagy oltár mását, s azt értik félre ily módon.
